III.

(Az 1607–1648 közötti évek levelezéséből)

„…mint a küszöb és ajtó között levő ujj, úgy
vagyunk mi az hatalmas császárok között”

Bocskai István szabadságharcának győzelmét jelentős mértékben a hajdúknak köszönhette. Mivel azonban II. Rudolf a bécsi béke pontjainak figyelembevétele nélkül a felkelés előtti módon kormányzott, s mivel a magyarországi birtokos osztály sem volt hajlandó elismerni a hajdúk kiváltságait, 1607–1608-ban Bocskai katonái ismét felkeltek, hogy megszerzett jogaikat védelmükbe vegyék. A hajdúkat ezután két oldalról sikerült leszerelni. Egyrészt az udvar által is támogatott Báthori Gábornak, aki Rákóczi Zsigmond ellenében lett a hajdúk fejedelemjelöltje, kiváltságaiknak megtartását megígérve. Ugyanakkor a régóta trónra törekvő Mátyás főherceg a hajdúk egy részét zsoldjába fogadta, s rendi csapatokkal Rudolf ellen irányította. Rudolf 1608 júniusában fegyveres harc nélkül megegyezett öccsével, s a cseh királyság megtartásával lemondott uralkodói jogairól, Ausztria, Magyar- és Morvaország trónjáról. Az ősszel (az évben már másodszor) Pozsonyban összeülő országgyűlés királlyá választotta Mátyást, akit november 19-én koronáztak meg. (Az év eleji országgyűlésről: 103., a koronázásról: 105. sz.) A hatalom fejében Mátyás kénytelen volt törvénybe iktatni a bécsi béke pontjait. A legfontosabb törvénycikkek: meghatározták a nádorválasztás rendjét (a protestáns Illésházy Istvánt mindjárt meg is választották), kimondták a vallásszabadságot, a jezsuitáktól megvonták a magyarországi ingatlan birtoklásának jogát. (A jezsuita kérdéshez lásd: 101. sz.) A földesúri érdekek érvényesülését mutatta a jobbágyok szabad költözködésének vármegyei szintű ellenőrzése (koronázás utáni 13. tc.). Az 1608. évi törvények sok tekintetben meghatározóak voltak a következő évtizedekben, mert azokat harcai során Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György is megerősíttette. Mindez viszont azt mutatta, hogy a törvények rendelkezéseit – elsősorban a bécsi udvar abszolutisztikus tendenciái következtében – nem mindig tartották meg.

Báthori Gábor, akinek 1608 tavaszán az idős Rákóczi Zsigmond átadta a fejedelemséget, szeszélyes magatartásával, féktelenségével, változó politikai elképzeléseivel nem tudott nyugalmat teremteni Erdélyben. öt esztendeig tartó uralkodása alatt fejedelemsége szinte szakadatlan harcok színtere volt. Kiéleződő ellentéte a Habsburgokkal (110. sz.), törökökkel, a havasalföldi vajdával, az erdélyi szászokkal (109. sz.) és a hajdúkkal is, bukásra ítélte. Tanácsadója, Bethlen Gábor, akit Báthori szintén ellenfelévé tett, 1613 októberében török sereggel vonult ellene. Báthori magára maradt s Nagyváradon hajdúkapitányai megölték.

Ezt követően Bethlen 16 éves fejedelemsége alatt élte Erdély „aranykorát”. A bécsi udvar már az uralomra jutását követő években több kísérletet tett Erdély önállóságának megsemmisítésére, Bethlen megbuktatására, sikertelenül. Bethlen a későbbiek folyamán pedig csak gyarapította hatalmát. óriási energiával, mindenre kiterjedő figyelemmel a gazdasági élet és a külkereskedelem fellendítésével szilárdította meg hatalmát, amelynek hatása II. Rákóczi György uralkodásáig érezhető volt. Eredményes Habsburg-ellenes háborúinak természetesen nélkülözhetetlen feltételt adott a számára kedvező európai politikai helyzet.

1617-ben II. Mátyás halála esetére – ami 1619 márciusában be is következett – Ferdinánd főherceget választották meg királynak. A választás tulajdonképpen kényszer volt a protestáns rendek számára, ugyanakkor azonban jelzője is a politikai érdekből katolizáló főnemesi réteg erejének. A stájerországi reformációt kíméletlenül végrehajtó II. Ferdinánd uralma tehát az ellenreformáció újabb megerősödésének lehetőségét vetítette előre. A Habsburg-hatalom és a rendiség mélyülő ellentétét jelző felkelés 1618 tavaszán Csehországban robbant ki, s kezdete lett az első európai méretű, ún. harmincéves háborúnak (1618–1648), amelynek középpontjában a Habsburg-császárság elleni küzdelmek álltak.

A Bécset is fenyegető hadiesemények hatására Bethlen rövid idő alatt összevont haderejével 1619. augusztus 26-án elindult Erdélyből (15. sz.). Gyors felvidéki sikerek, majd a cseh-morva csapatokkal való egyesülés után serege november 27-én Bécs alá érkezett. A nemzetközi katonai erőviszonyok azonban mégsem tették lehetővé, hogy Bethlen a Bécsbe szorult császári csapatok ellen kivívja a döntő győzelmet. Háromnapos ostrom után – nyilván a Habsburg-párti Homonnai Drugeth György felvidéki támadásának hírére is – a fejedelem visszavonult (117. sz.). Az így is nyilvánvaló katonai sikerek nem maradtak hatás nélkül a rendekre, így a fejedelmet 1620-ban királlyá választották. A koronázást viszont óvatosságból, a töröktől tartva, Bethlen nem fogadta el. Mikor 1620 novemberében a Prága melletti fehérhegyi vereséggel a cseh felkelés elbukott, Bethlen külpolitikailag elszigetelődött, s bár a következő nyáron győzelmet aratott Érsekújvárnál a császári seregeken, jobbnak látta, ha békekötéssel gyűjt erőt a további hadakozásra. Első nagy hadjáratának legfontosabb eredményét 1622 januárjában a nikolsburgi béke (119., 120. sz.) rögzítette: Erdély területe hét kelet-magyarországi megyével gyarapodott.

A békekötést követően Bethlen nem szűnt meg keresni a lehetőségeket, amelyekkel célját, a Habsburg-uralom megszüntetését és a független Magyarország megteremtését akarta elérni. Szövevényes diplomáciai akciókkal kapcsolódott a Habsburg-ellenes európai koalícióhoz. Kapcsolatot talált a Habsburg-hatalom alakulásában közvetve vagy közvetlenül érdekelt valamennyi európai állammal. Érintkezésbe lépett a német fejedelmekkel, a francia diplomatákkal, az angol és svéd királlyal, a moldvai fejedelemmel és Oroszországgal, későbbi hadjárataiban török csapatok is segítségére voltak. Diplomáciai akcióiban igyekezett minden, sokszor látszólag ellentétes eszközt igénybe venni. 1623-ban megkérte II. Ferdinánd tizenhárom éves leányának, Cecília Renátának a kezét, majd kosarat kapván három évvel később a Habsburg-ellenes brandenburgi választófejedelem húgának elnyeréséért indított követséget. Ez utóbbi sikerrel járt: s Brandenburgi Katalinnal kötött házasságával Bethlen a protestáns svéd király, Gusztáv Adolf sógora lett. Nagyobb hadjáratot még két ízben (1623-ban: 121., és 1626-ban: 124., 125., 126. sz.) indított, híres hadvezérek (pl. Wallenstein) ellen is győzve, ám a nikolsburgi békekötésben elért eredményeket növelni nem, csak megtartani tudta. A lengyel királyság megszerzésére irányuló nagyarányú elképzeléseit már nem valósíthatta meg, mert az utolsó pillanatig is dolgozva, súlyos vesebajának elhatalmasodása idején, 1629. november 15-én meghalt. (137. sz.) Kétségtelen, hogy az adott európai helyzetben Bethlen a maximális lehetőségeket kihasználva sem érhetett el többet. Virágzó gazdaságú és kultúrájú Erdélyt hagyott maga után, amelynek ereje védelmet nyújtott Magyarországnak is a Habsburg-hatalom erősödése ellen.

Az erős Erdély egyensúlyi szempontból szükséges voltának gondolatáig, sőt e gondolat megvalósításáig jutott el élete utolsó éveiben Bethlen nagy ellenfele, a jezsuitából érsekké, majd bíborossá emelkedett Pázmány Péter, II. Ferdinánd fő tanácsadója. Pályája első szakaszában írt vitairatainak elszánt protestánsellenessége soha nem csökkent, ám Erdély és az udvar között közvetítő politikai állásfoglalása változott az idők folyamán. 1616-ban még Homonnai Györgyöt támogatta a fejedelemségre Bethlen ellen, nagy szerepe volt II. Ferdinánd megválaszttatásában, de már a fejedelem első hadjárata után az volt a véleménye, hogy meg kell tartani a békét, mert mindenféle háború csak Magyarországot sújtja, mondván: „igen félek attul, hogy ha békességre nem megyen a dolog, nemcsak őfelsége [II. Ferdinánd] erős hadai elérkeznek... de az egész keresztyénség felindul, és az töröknek ellene áll, kiből csak az jő ki, hogy az német és török Magyarországban fognak egymással Magyarországért hadakozni” (121. sz.). Következetes békepolitikájával (130., 135., 139., 140., 147., 151. sz.) – amely miatt a szintén katolikus Eszterházy Miklós nádorral is súlyos összetűzései voltak (138., 148. sz.) – élete során csak egyszer szakított: 1632-ben, amikor II. Ferdinánd mintegy utolsó próbálkozásként a pápai segítség megnyerésére Rómába küldte. A küldetés célját Pázmány jelentősen módosította: a Habsburgok támogatása helyett „az eretnekség [értsd: protestantizmus] kiirtására és a töröknek Európából kiűzésére” szóló európai koalíció létrehozását javasolta Ferdinándnak (143. sz.). Bár VIII. Orbán pápa előtt a török kérdésnek már nem adott ilyen hangsúlyt, s csak közvetve érintette (145. sz.), valamint a küldetés célját a terv irrealitása miatt nem érte el, mégis volt jelentősége. Bizonyítéka az egyébként békepolitikus Pázmány minden áron való segíteni akarásának, emellett megsejtése annak a félszáz év múlva (1684–1699) valósággá vált lehetőségnek, hogy a török kiűzése csak európai koalíció irányítása mellett lehetséges. Pázmány Bethlennel szemben még annak halála előtt is tartózkodóbb volt, mint I. Rákóczi Györggyel, akit – bár először nem akart fejedelemnek (138. sz.) – uralma fennmaradásában id. Bethlen István (Gábor öccse) pártütése idején is támogatott (152., 153., 154., 155., 156.; 159. sz.). Emögött Pázmány politikai szemléletváltozása húzódik meg, annak tudatosodása, hogy a magyarországi egyensúly fenntartásához erős erdélyi fejedelemség szükséges, mert a Habsburg-befolyás kilátásai talán nem is olyan üdvösek már, mint 1617 előtt vélte. Pázmány kikristályosodott politikai felfogásában elválaszthatatlanul egybefonódott Erdéllyel kapcsolatos álláspontja, törökellenessége, királyhűsége, katolikus rendi érdekképviselete és ellenreformációs tevékenysége. A reálpolitikus elképzeléseinek megfelelően ezek közül minden esetben a legszükségesebb mellett döntött. Ezzel együtt is Pázmánynak a magyarországi Habsburg-uralom megszilárdításában kétségtelen döntő szerepe van, de a királyi Magyarországon nála csak Zrínyi folytatott függetlenebb politikát e korszakban.

Pázmány ellentéte a királyi Magyarország másik korabeli vezető politikusával, Eszterházy nádorral éppen annak Erdély-ellenességében gyökerezett. Mivel Bethlen számára a nikolsburgi békeszerződés csak élete végéig biztosította a hét vármegye fölötti uralmat, a fejedelemségben őt rövid időre követő Brandenburgi Katalin (137. sz.) a megyéket visszaadta a császári biztosoknak, Eszterházy, aki a hét vármegyén túl a hajdúk megtörésére és Erdély elfoglalására is törekedett, császári zsoldosokat vezényelt a területre ( 138. sz.).

Ifj. Bethlen István, az elhunyt fejedelem unokaöccse és Zólyomi Dávid, miután I. Rákóczi Györgyöt a hajdúkkal segítette a fejedelmi székbe (139., 140. sz.), 1631 márciusában megverte Eszterházy seregét. Eszterházy további próbálkozásai miatt, valamint a zsoldosai által okozott pusztítások következtében a felső-magyarországi parasztság Császár Péter vezetése alatt nagyarányú felkelést indított (1631–32). Amikor Császár Pétert Forgách Miklós kassai főkapitány elfogatta, majd kínzások után elrettentő például felnégyeltette, a mozgalom még nagyobb méreteket öltött. Vezetői azonban hiába keresték a kapcsolatot Rákóczival, ez a felkelés jelentőségét fel nem ismerve, leverte a parasztokat.

Rákóczi nem nyugodott bele a Bethlen által egyszer már birtokolt vármegyék elvesztésébe. Visszaszerzésükre a svéd haderők 1644., majd 1645. évi morvaországi betörése adott alkalmat. Rákóczi második hadjárata sikerrel járt: Brünn-nél egyesült Torstenson hadvezér seregével. A további harc folytatásának török tilalom vetett véget. Rákóczi az 1637 óta uralkodó III. Ferdinánddal Linzben békét kötött, amelynek értelmében megkapta a hét vármegyét, és elérte az 1608-as törvények megerősítését. Nagy elődjénél, Bethlennél kisebb tempója, de élete végéig tartó szorgos birtokgyarapításai következtében meg tudta tartani a Bethlentől örökölt hatalmat, amit azután fia, II. Rákóczi György vesztett el. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke az európai küzdelmek végét jelentette, Magyarország és Erdély azonban továbbra is szüntelen összecsapások színtere maradt. Oka részben a háborúban vesztes Habsburg-birodalom kelet-európai kárpótláskeresése, részben a török hódoltság volt.

*

A korszak kulturális-művelődési életében jellemző módon, két, egymással harcoló ideológia befolyása alatt két centrum jött létre. Az egyik az erdélyi fejedelmeknek I. Rákóczi György uralma alatt egyre határozottabban kálvinistává váló udvara, a másik az először északnyugat-Magyarországon talajt találó katolikus restauráció kisugárzási köre volt.

A művelődési törekvések élvonalában Bethlen tudatosan irányított és fejlesztett kultúrpolitikája állt. Gyulafehérvári udvarában helyet kaptak a reformáció befolyása alatt álló hazai és külföldi kulturális törekvések. Fejedelmi székhelyén nyomdát létesített, főiskolájára természettudományos érdeklődésű herborni professzorokat (Alsted, Bisterfeld, Piscator) hívott meg, egy esztendeig itt tanított a kor legjelentősebb német költője, Martin Opitz. Bethlen levelezett David Pareusszal, a neves heidelbergi teológussal, s a nagy számban külföldön tanuló magyar ösztöndíjasok tanulmányi előrehaladását maga is szemmel tartotta. A festményekkel és ötvösmunkákkal gazdagon díszített gyulafehérvári udvarban otthonra találtak a francia, itáliai és spanyol zenészek is. Bethlen törekvéseivel kapcsolatba hozható a korszak több neves írójának, prédikátorának működése.

Közülük a legjelentősebb a protestáns késő-humanizmus legnagyobb alakjának, Szenci Molnár Albertnek az életműve. A felvidéki származású, fiatalon a Károlyi-biblia nyomtatásánál segédkező Szenci élete jelentős részét németországi kálvinista szellemi központokban töltötte. De megfordult Svájcban, látogatást téve Kálvin egykori munkatársánál, a zsoltárfordító Theodor Bezánál; II. Rudolf kultúraápoló prágai udvarában (108. sz.), ahol a kor neves csillagásza, Kepler fogadta; járt Itáliában és Hollandiában is. Mély humanista műveltséggel felvértezve a hazai kálvinizmus és tudományosság fejlesztéséért fejtette ki tevékenységét. Teljes zsoltárfordítást készített (Psalterium Ungaricum, Herborn, 1607.–100. sz.), átdolgozva kiadta Károlyi Gáspár bibliafordítását (Marburg, 1608), szótárával (Dictionarium Latino-Ungaricum et Ungarico-Latinum, Nürnberg, 1604.–71.,74., 101. sz.) és nyelvtanával (Nova grammatica Ungarica, Hanau, 1610.– 108., 109. sz.) is gyakorlati igények kielégítését célozta. Tudományos munkásságának csúcsát Kálvin fő művének, az Institutiónak magyarra fordítása jelentette (Az keresztyéni religióra és az igaz hitre való tanítás, Hanau, 1624.–122. sz.). E legfontosabb művein kívül még számos alkotása bizonyítéka annak, hogy a népszerűsítő célú tudományos munkát tekintette elsőrendű feladatának. (Szenci műveiről ld. még: 70., 104., 108. sz.) Bethlen többszöri hívására 1624-ben végleg hazaköltözött (122. sz.), s élete utolsó évtizedét egyházi, iskolai és politikai szolgálatban töltötte (123. sz.), de nyugalmat és a Németországihoz hasonló jó, kedvező munkafeltételeket a háborúktól nyugtalan országban nem talált. Magára hagyatottsága, sőt utolsó éveiben való mellőztetése mintha már előre jelezte volna több, saját korát meghaladó írónk-tudósunk (Apácai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós stb.) sorsát.

Már Bocskainak is bizalmas embere volt Alvinci Péter, Bethlen udvari papja. Működésében irodalom és politika elválaszthatatlanul összekapcsolódott, katolikusellenes röp- és vitairatainak középpontjában a fejedelem politikai célkitűzéseinek szolgálata állt.

Bethlen második fővárosában, Kassán tanítóskodott egy ideig a korábban Európa nagy részét bejárt Szepsi Csombor Márton (113. sz.). Utazásairól készített élvezetes beszámolója az első magyar útleírás (Europica varietas – A változatos Európa, Kassa, 1620.). Udvari schola (Bártfa, 1623) című, tanítványa számára szerkesztett erkölcs-filozófiai művében Bethlen iránti feltétlen hűségre int. Ez utóbbi munka már annak a korban megerősödő magyar államelméleti irodalomnak a körébe sorolható, amelynek néhány alkotása Bethlen hatalmának elismertetését célozta, a királyi Magyarország számára is (pl. Pataki Füsüs János).

Végül nem független Bethlen működésétől a századelő legnagyobb költőjének, a világi értelmiségi Rimay Jánosnak a pályája sem. Miután a zsitvatoroki béke ratifikálásával megbízott konstantinápolyi követségnek tagja volt már 1608-ban (105., 106. sz.), 1620-ban Bethlen ismét a Portára küldte a török jóindulatának megnyerése végett. Visszatérése után élete nagy részét alsósztregovai kúriájában töltötte, s a költészetnek és elmélkedésnek szentelte életét. I. Rákóczi Györgyhöz 1629-ben írt levelén nemcsak kiváló retorikai képességei, tudatos szerkesztő művészete mutatkozik meg, de a verseiből is ismert későreneszánsz-manierista díszítettségű stílus kedvelése, eszményítése is (132. sz.).

Bethlen kulturális törekvéseinek közvetlen folytatója lett az „öreg” Rákóczi György is, de azzal a lényeges különbséggel, hogy a fennhatósága alá tartozó területeken fokozott lehetőséget adott az ortodox kálvinizmus törekvéseinek. 1638-ban jött létre az ún. dési complanatio (egyezmény), amely elsősorban a XVI. század vége óta meglevő szombatos felekezet ellen irányult s amely a kálvinizmust államvallássá tette Erdélyben. Az Angliából kiinduló puritanizmus, amely a demokratikus egyházszervezet megteremtéséért hirdetett harcot, Tolnai Dali János vezetésével talált helyet magának Rákóczi közelében. Tolnai Dali Angliából hazatérve (1638) a sárospataki iskola rektora lett, míg működésének a fejedelmi hatalom és a református ortodoxia (Geleji Katona István vezetésével) véget nem vetett (1642). Tolnai Dali és harcostársai (Medgyesi Pál, Rákóczi feleségének, Lorántffy Zsuzsannának udvari papja, majd Apácai Csere János, a cseh Comenius) csak a fejedelem halála után juthattak vezető szerephez.

A kálvinizmuson belüli megoszlást jól mutatja a királyi Magyarországon működő prédikátorok eltérő szemlélete is. A Heidelbergben Szenci Molnár Albert köréhez tartozó, kint tanuló diákok közül a presbiterianizmushoz közel jutott a komáromi, majd érsekújvári lelkész és költő Pécseli Király Imre, a dunántúli prédikátor Kanizsai Pálfi János, aki megszervezte az első hazai presbitériumot (egyháziakból és világiakból álló egyházkormányzati szerv). Ugyancsak e körből indult Miskolci Csulyak István zempléni esperes, aki viszont az ortodox irányzathoz jutott közel.

A protestantizmuson belüli kálvinista hegemónia ezzel párhuzamosan a többi felekezet térnyerésének csökkenését jelentette. Irodalmi szempontból jelentős a sárvári lutheránus prédikátor Magyari István működése, még a század legelején, különösen Az országokban való sok romlásoknak okairól címen kiadott vitairata (Sárvár, 1602), amelyre Pázmány válaszolt egy évvel később. Ebben a korszakban készült el a hivatalos evangélikus egyházi használatra alkalmas lőcsei énekeskönyv, s az 1635–52 között másolt új szövegeket is tartalmazó kéziratos Eperjesi graduál. Evangélikus vallású íróink között többen (Lackner Kristóf, Bocatius János és maga Rimay) a bölcselkedő sztoikus-manierista világi jellegű irodalom képviselői voltak. Az erdélyi antitrinitarizmus 1620-as évekbeli vezető alakjának, Thordai Jánosnak nevéhez is jelentős irodalmi tevékenység fűződik, amelynek legfontosabb része az 1627-ben elkészített teljes zsoltárfordítás. Az egyre inkább visszaszoruló erdélyi szombatosság e korszakban vezető alakja Bocskai egykori főembere, az árulással vádolt és Bethlen által 1621–24 között fogságban tartott volt kancellár, Péchi Simon. Szabadulása után szenterzsébeti udvarházába visszavonulva héberből készített és kéziratban terjesztett prózai zsoltárfordításai irodalmi tevékenységének legjelentősebb része.

A korszak másik legnagyobb hatású művelődési törekvése az ellenreformáció ideológiai befolyása alatt jött létre. A protestantizmus valamennyi irányzatát visszaszorítani igyekvő mozgalom Pázmány Péter tevékenysége körül összpontosult. Pázmány sokágú működésével, a korabeli magyar prózastílus csúcsát jelentő vitairatok sorozatával, számos, a katolikus kultúrát terjesztő alapítványával, főúri családok áttérítésével néhány évtized alatt elérte, hogy a katolikus rendek túlsúlyba kerüljenek. Mintegy 12 ezer lapnyi, felerészben latin nyelvű életművében prédikációi (Pozsony, 1636. – 158. sz.) mellett legjelentősebb alkotása az életében három kiadást megért, hatalmas terjedelmű, Isteni igazságra vezérlő kalauz című műve (Pozsony, 1613, 1623, 1637), amely egyszerre támad, védekezik és ad skolasztikus bölcseleti rendszert (118., 133. sz.). Mintegy egymillió régi forintot kitevő alapítványai közül a XVIII. században Budára, majd Pestre helyezett nagyszombati egyetem létrehozása (1635) a leglényegesebb. Pázmány az európai ellenreformáció lendületének és a magyarországi rendiség Habsburg-házzal való kompromisszumának kihasználásával érhette csak el célját. Tevékenységében katolikus kortársainak (Balásfi Tamás, Ferenczffy Lőrinc, Hajnal Mátyás, Káldi György, Lépes Bálint, Nyéki Vörös Mátyás, Veresmarti Mihály stb.) segítségére talált. Céljainak elérésében mindenekelőtt a szellemi reformáció eszközeit alkalmazta, amely nemegyszer a reformáció módszereinek (iskolaalapítás, könyvnyomtatás) átvételét jelentette. Az ellenreformáció minden tekintetben erőszakossá válása majd a következő korszakban, a Lipót-abszolutizmus idején következett be.

A művelődési törekvéseket összefoglalva meg kell állapítanunk, hogy a szinte szakadatlan háborúzások ellenére is jelentékeny szellemi életet könyvelhetünk el Magyarországon is, de különösen Erdélyben. Mutatja ezt a nyomtatott művek arányának növekedése, a magyar nyelvűség további térhódítása a latinnal szemben és a műfaji sokszínűség. Mindez nem utolsósorban a gazdag külföldi kapcsolatoknak volt köszönhető.




Hátra Kezdőlap Előre