145 Pázmány Péter emlékirata VIII. Orbánnak

1632. április 6. Róma*

A Nyolcadik Orbán Szentséges Urunkhoz menesztett követség summája

Szentséges Atyám!

Császárunk Őfelsége [II. Ferdinánd] korábban már értesítette Szentségteket a Németországot, sőt a katolikus vallást és egyházi rendet északon ért mostani csapásokról és a fenyegető zivatarok tömegéről. Minthogy azonban napról napra roppantul, szörnyen szaporodnak a veszélyek,* s ha időben nem állják útjukat, kevéssel később, úgy tűnik, már nem lesz szükség orvosság nyújtására; hogy pedig Isten előtt lelkiismeretét, a világgal szemben pedig hírét ne hagyja próbára tenni, szándékában áll mindent véghezvinni és semmit sem elmulasztani, ami csak valami módon tisztéhez tartozónak látszik. Ennélfogva nemcsak a fenyegető romlásokról akarja Szentségteket mint Krisztus nyájának egyetemes Pásztorát buzgón és alaposan értesíteni, hanem sürgősen kérni is akar Benneteket arra, hogy atyai aggódástok gondoskodását fordítsa észak védelmére.

Jóllehet ugyan Őfelsége, sőt a katolikus királlyal együtt az egész Ausztriai Ház sem habozik vagyonát és erejét arra fordítani, hogy a fenyegető gaztetteket távol tartsák, mégis úgy tűnik, olyannyira teret nyert egész észak akatolikusainak szoros szövetségekkel összekovácsolódott hatalma, hogy hacsak Szentségtek nem juttat rendes gyógyító szereket e rendkívüli gaztettek ellen, s tekintélyének súlyával nem veszi rá a keresztény fejedelmek belátását és erejét a közös védekezésre, úgy tűnik, attól kell tartanunk, hogy végső romlásra jut északon a katolikus vallás és egyházi rend méltósága.

Az utóbbi évek húsz évig tartó háborújában, amelyet elsősorban az akatolikusok mesterkedéseinek visszaszorítására és az ősi hit megvédése érdekében támogattak, a roppant költségek miatt annyira kimerült a császári kincstár, úgy kiapadtak az országok és az örökös tartományok, hogy a fenyegető háború terheit már semmiképpen sem tudnák elviselni. Pusztító és minden korábbinál félelmetesebb háború tör ki ugyanis, ha lehető legnagyobb számú, a győzelmek nagyságát tekintve a legkevélyebb, a megszállt tartományok gazdagságával szerfelett bővelkedő ellenséggel kell majd hadat viselni, mert egyfelől egész észak valamennyi akatolikusa mindenestől, gyűlöletével és vagyonával szövetségbe tömörül e háborúra, másfelől már eddig is annyi és oly jelentős fejedelemséget szálltak meg, hogy úgy tűnik, egyedül ezek gazdagsága is elég már a háború folytatására. Máris az ellenség prédájává lett a mainzi, a bambergi, a würzburgi, a paderborni, a wormsi, a speyeri, a fuldai, az eichstätti, a magdeburgi, a prágai, a helberstadti, hallei és több más fejedelemség a teuton nagymester uradalmaival együtt (hogy a többi apátságról, prépostságról és más kisebb papi testületről ne is szóljak), s bizony a katolikus vallás oly hatalmas vereségével történt ez, hogy ahol azelőtt egyedül csak a katolikus hit virágzott, ott most nyíltan káromolják Istent az akatolikusok.

S jóllehet most kezdetben még nem őrjöngenek oly szörnyen a katolikusok ellen, ahogy az az eretnek szellemnek szokása, és teljességgel nem gátolják meg a katolikus vallás gyakorlását, ám senki sem kételkedhet abban, aki ismeri az eretnekség szellemét, hogy a szokott mesterkedés után ez fog történni, mert ahová beteszi lábát, csakis azt fogja cselekedni, amit eddig is tett mindenütt, ahol kormányrúdhoz jutott. Mi dolog az, hogy a leghatalmasabb ellenség, saját erejét nem tartva elegendőnek, nagy reményt táplálva s igen nagy kellemetlenséget okozva arra ingerli a törököt, a tatárt, a moszkovitát [Oroszországot] és Erdélyt, hogy támadják hátba a császári tartományokat, osszák meg a keresztény erőket, dúlással-fosztással gyengítsék a császári tartományokat. Bölcs férfiak nem alaptalan jósolták, hogy ez történik majd. Végezetül pedig, hogy semmi híja ne legyen e végső gonoszságnak, azon fáradozik az ellenség, hogy fegyveres hatalommal alattomban a birodalom katolikus tagjait elválassza egymástól és a Fejtől, hogy annál könnyebben, egyenként tiporhassa le azokat, akiket, míg együtt voltak, nem tudott legyőzni. A svéd ugyanis semlegességet ajánl a katolikus fejedelmeknek, de részint egészen hátrányos feltételek alapján, részint meghatározott időre, amíg egy további, fő megállapodás létre nem jön. Ezt pedig csak akkor akarja megkötni, ha az ügyek már egészen az ő hatalma alá kerültek és ezen megállapodásban, feltéve ha az ellenség által diktált feltételeket aláírják a katolikusok, ez áll: ha nem mondanak fel a püspököknek, papi testületeknek és kolostoroknak, amihez joguk van, ha nem engedik a lutheránusokat az egyház szószékeibe, ha nem adják meg nekik mindenütt a lelkiismereti szabadságot, kételkedés nélkül visszavonja minden ígéretét, az elégedetleneket fegyverrel kényszeríti parancsának végrehajtására, és erőszak útján fogja elérni, hogy a leggőgösebb győztes tetszésének megfelelően tépázzák meg az egyházi fejedelmek tekintélyét és nyomják el az Ausztriai Házat, melytől egyedül félnek. Ha ezeket (Isten ne akarja) véghezvihetné az ellenség, attól félhetünk, hogy az ellenség a régi gótok és vandálok módján – ezek is gótok és vandálok, akik Németországot pusztítják – dühét addig terjeszti, ameddig szektájuk őrülete ragadja, és ameddig ezek nem jelentéktelen tünetek alapján felismert szándéka űzi. Amit a helvétek minapi badeni gyűlésén követelt a svéd, bizony világosan kimondják, hogy Itálián jár az esze, sőt már az is köztudott dolog, hogy a svéd néhol azzal kérkedik, hogy magát ülteti a birodalom római trónusába, ha Rex Romanorumnak fogják nevezni. Ráadásul pedig, hogy a népek indulatát babonával lobbantsa lángra, itt-ott régi prédikátorok jóslatait hangoztatják, melyek az 1636. esztendőre az Apostoli Szék pusztulását híresztelik. Jóllehet ezeknek önmagukban nincs jelentőségük, mégis bámulatos, hogy mennyire megfertőzik az egyszerű nép lelkét reménnyel és őrülettel. Hogy mindez hova fejlődik, senki sem tudja, de bizonyos, hogy miután megtörték és leigázták Németország katolikusait (senkit ne sértsen a mondás), semmiféle nemzet nem lesz, mely képes lenne megállítani Németország összeesküdt népeinek támadását.

Jól tudja a Császári Felség, hogy akadnak szenvedélyeik által tévútra űzött emberek, akiknek az a véleményük, és másokat is meg akarnak erről győzni, hogy Németország e háborúja tisztán politikai természetű, és nem függ össze vallási okokkal, vagy ami ugyanaz, hogy az Ausztriai Ház egyeduralmának megdöntéséért folyik a háború, a vallástól teljesen eltekintve. Ezeket azért mondják, hogy a közös bajok tétlen szemlélőivé tegyék azokat, kik a közös ügyet jelentős segítséggel támogathatnák, sőt kell támogatniuk. Valójában azonban könnyen észreveheti e koholmány hazugságát, aki e szövetséges háború kitörését és kiterjesztését, aki az Ausztriai Ház németországi megnyomorítását (erre törekszik az ellenség) szívében mérlegre teszi. Elsősorban ugyanis Szászország fejedelme [I. János György] és ennek szövetségesei ragadtak fegyvert s hívták be azon egyedüli vagy fő ok miatt a svédet, hogy megzavarják azt a Szentségtek által annyira dicsért császári rendeletet, mellyel az egyház erőszakkal elrabolt javait visszakövetelte. A császár le tudta volna csendesíteni Németországot, ha visszavonta volna ezt a rendeletet. Tehát a háború kirobbantásának a vallás volt az oka. A háború kiterjedése mi mást bizonyít, mint az egyházi rend bomlását, azaz magának a katolikus vallásnak az elnyomását; ahogy azt az elfoglalt püspökségek tanúsítják. Ez a háború ugyanis beengedte az eretnekségek terjesztőit a katolikus templomokba, a vallásos családokat pedig kizárta padjaiból, megszállta az egyházi javadalmakat. Miképp vélekedjünk a jövőről, ha eltiporják Németországban az Ausztriai Házat? Ha helyesen nézzük, Németország középső részét képezik az ausztriai tartományok. Isten kegyelméből valamennyit megtisztították az eretnek tanítóktól, csaknem minden alattvaló a katolikus vallást követi, de még nem erősödtek meg eléggé benne, és komolyan kell tartanunk attól, hogy tüstént visszaesnek, ha elnyomják az Ausztriai Házat.

Mivel pedig így áll a helyzet, Szentségteket, kinek egyházi törvénykezése vagy elvész vagy megerősödik északon, általam kéri a Császári Felség minden méltó tisztelettel, hogy atyai gondoskodásával hathatós orvosságot alkalmazzon e hatalmas veszélyek ellen.

Emlékezzék Szentségtek, hogy hasonló, sőt sokkal súlyosabb veszedelmekben mit nyújtottak Szentségtek előtt a kegyes és megrendült pápák, miféle támogatást és hadat rendeltek a vallás és a keresztény nép védelmére, milyen szövetségeket hoztak létre. Méltó lesz Szentségtek magasztos lelkületéhez, méltó lesz legszentebb szeretetéhez, méltó lesz mindenki által dicsért bölcsességéhez a fáradozás, ha Szentségtek azok dicsőséges lábnyomaiba lép, akiknek helyét és trónusát elfoglalta, amikor a császár és a trónjaikból elűzött egyházi fejedelmek oldalán Krisztus jegyesének, az egyháznak a torkát szorongatják, minden erőt mozgósít, hogy az erre esküdt valamennyi hitetlen támadását visszaverje.

Hogy azonban érthetően és világosan beszéljek: amennyire Szentségtek őszinte szeretetéről, épp annyira meg van győződve a Császári Felség arról is, hogy semmit sem mulaszt majd el azon dolgok közül, amelyeket ilyen nehéz és bonyolult helyzetben Szentségtek megtehet; így viszont semmi olyat nem kér Szentségtektől, melyről úgy gondolná, hogy magától is nem történhet meg.

Először tehát sürgősen kéri Szentségteket a Császári Felség, hogy az ügy jelentőségéhez mérten a háború viseléséhez szükséges összegeket bocsássa rendelkezésére. Úgy látja Őfelsége ugyanis, hogy a katolikus vallás és az egyházi fejedelmek hitetlenekkel szembeni megvédése egy azon okok közül, amelyek esetén nemcsak a súlyos veszedelmek idejére félretett kincstári összegekből, hanem az egyház felszentelt kincseiből is illik fizetni. S miként korábban, ha a szándék nem hiányzott, hasonló helyzetekben a kegyes pápáknak mindig volt lehetőségük, így Szentségtek mérhetetlen bölcsességét illetően is meg van győződve a császár arról, hogy ha valaki egyáltalán, úgy Szentségtek bizonyosan megtalálja majd a segítségnyújtás módját mind a könnyű és veszélyekkel arányos utakat; különösen midőn méltán tarthat attól az ember, hogy orvosolhatatlan rossz támadna abból, ha netán lassú vagy hatástalan gyógyszereket alkalmaznának.

Másodszor. A Felséges Császár Szentségtek emlékezetébe idézi azon dolgokat, amelyeket korábban már többször feltárt. Ahogyan a Legkeresztényibb Király* szorgalmazta, hogy a regensburgi békekötés után a pignaroli erősségét adják neki, s terjeszkedvén a graubündenieket és Mörsdorfot is megszállta, miután szövetségre lépett a svéd királlyal, pénzével, tanácsával és tekintélyével ennek előretörését segítette. Ami pedig a legsúlyosabb, különféle módszerekkel most is lázítja a Szent Birodalom katolikus fejedelmeit és államait, hogy hűségesküjük ellenére, amellyel a Császárnak kötelezték el magukat, a császárnak járó pénz és segítség megtagadásával tartsanak együtt a svéddel.

Kéri tehát a Császári Felség, hogy Szentségtek fordítsa gondoskodását arra, hogy a Legkeresztényibb Király szakítsa meg a svéddel fenntartott kártékony szövetséget; hogy a Regensburgban aláírt békét minden körülmények között sértetlenül őrizzék meg. Végezetül, ha lenne rá lehetőség, hogy a katolikus vallásra és Őfelségére nézve tisztességes, nem előre eldöntött feltételek alapján létrehozandó, általános és biztos békét megerősítsék, Szentségtek vegye atyai oltalmába ennek lebonyolítását.

Harmadszor. Amennyire csak lehetséges, szorgalmatosan kéri Felségtektől a császár, hogy tekintélyének súlyával vegye rá a katolikus királyokat, fejedelmeket és államokat, hogy miként minden akatolikus összeesküdött a Szent Római Birodalom, sőt a katolikus vallás veszedelmére, úgy ellenben valamennyi katolikus, Szentségtekkel mint Fővel együtt, kössön védelmi szerződést. Mindig gyakorlatban volt, hogy közös veszélyek idején a kegyes pápák nevük tekintélyével jogos szövetségre hívták a katolikus fejedelmeket, sőt ők maguk a szövetségesek közötti első hely elfoglalásával példájukkal is buzdították a többieket. A császár igen óhajtja, hogy Szentségtek tűrje el, hogy ennek véghezvitelére alázatosan megkérik. Bemutatom Szentségteknek a szerződés szövegét, melyet Őfelsége és a Katolikus Király* köt meg. Ahogy pedig a többi katolikus fejedelmet e szerződéshez való csatlakozásra hívja Őfelsége, úgy kéri Szentségteket is, hogy legyen e szövetség szerzője, és példájával, valamint üdvös észrevételeivel a többieket is lelkesítse erre. Miközben a lelkek és erők eme egyesítéséről folyik a tárgyalás, különösen óhajtja, hogy Szentségtek a jelenlegi szorult helyzetben nyújtson segítséget.

Legboldogságosabb Atya, ezeket bízta rám Őfelsége, hogy híven adjam elő Szentségteknek. Mindenről bővebb ismertetést adok, ha szükség lesz rá. Amit eddig élőszóban mondtam el Szentségteknek, most írásban is átnyújtom, és Őfelsége nevében ismételten a legalázatosabban átadom Szentségteknek engedelmes fiúi tiszteletét.

Téglásy Imre fordítása latinból

Hanuy, 2. 256 – 261. Nr. 725. Eredeti.




Hátra Kezdőlap Előre