„Tornyaival”: a váradi székesegyház tornyainak egyike „Judica” vasárnapon+, úgy a hatodik óra+ táján, az ebéd idején omlott le az Úr 1443. esztendejében, az említett Johannes püspök úr idején, aki az említett háborúban esett el. Ezzel kapcsolatban egy csodára hívom föl figyelmedet, mely (legalábbis az én megítélésem szerint) méltó a megörökítésre. – Volt a torony alatt egy bolthajtás, illetve boltozatos sekrestye, amelyikben szentek ereklyéit, kivált Szent László fejét és két kezét szokták őrizni, s a hívők is ott látogatják azokat. Mivel az említett napon is nagy néptömeg gyűlt össze a templomba az ereklyék látogatására, végül is a nagy emberjárás végeztével a succustos+ – akár a várakozástól kimerülve, akár talán azért, hogy el ne szalassza az ebéd óráját – nem tette vissza az ereklyefőt a helyére, azaz az őrizetére szolgáló szekrénybe, hanem egyszerűen ott hagyta a sekrestyében álló oltáron, ahová a zarándokok látogatásának idejére ki szokták tenni, s le sem takarta egyébbel, mint egy vékonyka takaróval; ezzel lefödte, majd a sekrestyét bezárva elment enni. Távozása után alig telt el fél óra, ledőlt és összeomlott az említett torony, zuhantában átszakította az alatta lévő sekrestyét is, falait lerombolta a föld színéig, s így az ereklye-főt meg a sekrestyében lévő többi ereklyét romhalmaz, törmelék és hatalmas kőtömbök zárták körül.
Először a püspök udvarába, onnét pedig csakhamar a városba is eljutott a hír; a hírt kiáltozás követte, majd kétségbeesett csődület támadt a várban, mivel mindenki azt hitte és úgy vélte, hogy a zuhanás ereje és a kövek súlya ízzé-porrá zúzta a főt meg a többi ereklyét. Az isteni rendelés azonban másképp intézte a dolgot.
Az összegyűlt nagy tömegből ugyanis ahányan csak hozzá tudtak férni – mintegy ezer emberkéz –, elkezdték szétgörgetni a leomlott köveket, és az említett órától kezdődően szakadatlanul dolgoztak a nagy romhalmaz föltárásán; még egészen le sem nyugodott a nap, amikor elérték az ereklyék helyét és az oltárt, amelyiken ott maradt az említett ereklye-fő. És miközben sírás és sóhajok közepette kutattak az ereklyék után, végül is úgy találták, hogy az összes szekrény és láda, illetőleg tárló nem csupán összezúzódott, hanem szinte teljesen összemorzsolódott. Amikor azután keresgéltek az ereklyék után, elsőül Szent László fejét találták meg ugyanazon az oltáron, amelyiken hagyták, ugyanazzal a takaróval lefödve, amelyről föntebb szóltam – sértetlenül, épen, egyetlen törés sem volt rajta. Sőt ami még nagyobb csodának tűnik: közvetlenül e fej fölött egy olyan hatalmas ködarab állt, hogy egy ember átkarolni sem bírta volna, mely a természet rendje szerint zuhanás nélkül is elég erős lett volna ahhoz, hogy a fejet az őt magába foglaló ereklyetartóval együtt apró darabokra zúzza szét. Isten akarata azonban úgy rendelkezett, hogy se ez az óriási kődarab, se a hatalmas tömegű omladék nemhogy törést, de még repedést vagy hajszálnyi rést se okozzon a fejen vagy a szent többi csontján. Különösképp épségben emelték ki a romok alól ezüstözött ereklyetartójukkal együtt szentünk két kéz-, illetőleg karcsontját, továbbá Szent Ágota× karcsontját, amelyet a törökök betörésétől való félelmében az aradi egyház káptalana bízott a váradi egyházra, hogy itt biztonságosabban őrizzék.
Miután mindebben Isten nagy dicsőségét látták megnyilvánulni, az említett püspök hirtelen az ölébe kapta az ereklye-főt, a többi ereklyét pedig másoknak adta a kezébe, és nagy népsokaságtól kísérve még aznap napnyugta után körmenetben vonultak a szomszédos templomokhoz, dicsérvén és magasztalván Istent, aki megdicsőíti szentjeit, és maga megdicsőül bennük. Pál.