Eljöveteled, Főtisztelendő Atya, a vallás szolgálatának okán kedves volt s méltó a te érdemeid bírájához. Hogy pedig fáradozásaidat megfelelőképp értékelhesse, felséges urunk és királyunk már előző válaszában+ méltányos módon ilyen bírának bizonyult veled szemben, s ma újból ezt jelenti ki, midőn nyíltan tanúsítja, hogy szilárd lelked, fáradságot nem ismerő buzgalmad és a hit méltóságáért és rangjáért vállalt lankadatlan őrködésed igen nagy hasznára lesz a hívők üdvösségének. Az eseményekről való gondoskodásoddal nem kevésbé mint az erényes buzgalomról adott példáddal dicső fényt árasztottál hivatalodra, s miközben kegyes önzetlenséggel szolgáltad az ügyet, magad mindenütt még kedvesebbé lettél. Tömérdek munkádat legutóbb még azzal is tetézted – amivel jóindulatod tárházát csak tovább gazdagítottad –, hogy el méltóztattál jönni e helyre, nem annyira a király meglátogatásának, mint inkább királyi ügyekkel való törődésnek a szándékával. Először kifejtetted jöveteled okait, másnap a hittel kapcsolatos teendők vonatkozásában tártad föl jó tanácsaidat, betöltvén mind a jó tanácsos mind a lelkiismeretes tanácsadó tisztét. Ezek végeztével már ismerte a király őfelsége Főtisztelendő Atyaságod szándékát, amelyben nem kevésbé értékelte magasztos érzelmeidet, mint javaslataidat; sokra becsülte tanácsaidat, még többre buzgalmadat a legtöbbre pedig az általad föltárt terveket. És úgy véli bár, hogy előző válaszával eleget tett mindannak, amit Főtisztelendő Atyaságod az első kihallgatás alkalmával elébe tárt, mégis – mint mondja – legfőbb törekvése az, hogy e mindkettőtök számára oly kedvező alkalommal nem annyira az én hangom közvetítésével, mint inkább saját tekintetével viszonozza azt a jóindulatot, amelyben részesült.
Őfelsége utasítása szerint most azokra fogok válaszolni, amelyeket e második helyen s második alkalommal fejtettél ki és tártál föl. Két fő csoportja volt a kérdéseknek; azokra gondolok, amelyek mindkét részről abból a célból hangzottak el, hogy kedvező és óhajtott eredményüket el ne veszítsék azok a határozatok, amelyek a legutóbbi bécsújhelyi gyűlésen a hívők védelmét és ügyeit illetően a császári felség jelenlétében születtek.
Az első részben négy olyan viszály került szóba, amelyek mindegyike – mint elhangzott – árthat az ügy további menetének, ha el nem simítják. Az első az, amelyet király urunk őfelsége testvérével, a császár úrral folytat Magyarország határaiért és az osztrák hercegségben levő bizonyos uradalmakért; a második, amely állítólag a besztercei gróffal+, más néven Magyarország kormányzójával van; a harmadik Burgundia méltóságos hercegével+ folyik a luxemburgi hercegség és a chinoni grófság birtokáért; a negyedik a Szászország méltóságos hercegeivel és meisseni őrgrófokkal+ való viszály a Csehországot illető határvidékekről s több várról. – Főtisztelendő Atyaságod mindegyikre vonatkozólag megfelelő buzdítással szolgált, ami alkalmas lehet a felek közötti egyezség elősegítésére, egyszersmind azt is javasolta, hogy folyamodjunk olyan eszközökhöz, amelyek révén megteremthető a belső nyugalom, vagy legalábbis szüneteltethető a keresztények közötti hadakozás.
A második részben főtisztelendő Atyaságod buzdítása hangzott el felséges urunkhoz és királyunkhoz, amelyben intette, sőt felszólította; hogy folytassa és állhatatosan vállalja a hívők védelmét, különálló pontokba szedve kérdezvén meg tőle, hogy hogyan s milyen szándékkal fog viseltetni ez ügyben őfelsége. Élőszóban először az iránt érdeklődött Főtisztelendő Atyaságod, vajon hajlandó-e megnyugodni őfelsége országainak főpapjaival és mágnásaival együtt a bécsújhelyi gyűléstől vett határozatokban, ami a törökök ellen Németországból induló sereg fölkészítésének az időpontját illeti; amennyiben igen, tájékoztatást kér a királyi sereg nagyságáról, és választ vár azokra a pontokra, amelyeket ezen a gyűlésen adtak át őfelsége megbízottainak. Az esetben viszont, ha a határozat vagy nem tetszenék, vagy eredménytelen maradna, Atyaságod második kérdése az, hogy a király őfelsége országaiból az esetben is szándékozik-e hadat fölszerelni, ha ilyet Németországból egyhamar fölszerelni nem lehetne; továbbá hogy mikorra kellene fölszerelni ezt a hadat és hol, azonfelül mikor lépné át az ellenség határvidékét; azután hogy mikorra kellene fölkészülnie az itáliai hajóhadnak; végül pedig hogy a főpásztort+ is biztosítani kell afelől, hogy a király őfelsége nem törekszik a törökökkel fegyverszünetre, ami az említett hadjáratot megakadályozná.
Ez a foglalata mindannak, amit Főtisztelendő Atyaságod előadott, amire buzdított, s amit kérdezett – aminek én inkább csak a lényegét ismételtem most meg, mintsem szó szerint idéztem volna. Most pedig hallgassuk meg, miként szól az ezekre adott királyi válasz!
Először, amikor Főtisztelendő Atyaságod a bécsújhelyi gyűlést és az ott történt eseményeket érintette, felséges király urunk úgy véli, ezzel kapcsolatosan inkább fájlalni-, semmint mondanivalója volna, hiszen meghányva-vetve magában és megtárgyalva övéi jelenlétében a hit dolgát és a reá váró sorsot, úgy találja, hogy nem lelni szót, mely méltóképp kifejezné a keresztény hívőkre leselkedő veszedelmeket, amelyeket – mint hitte – ez a gyűlés orvosolni fog, nem pedig tovább súlyosbítani. Az ügy nyilvánvalóan azt kívánta volna meg, hogy a fölajánlott intézkedések foganatosításának rendjét állapítsuk meg, hogy tervünkben szilárd előrehaladást mutassunk, s nem a tervtől való eltávolodást. Ám amikor ezzel szemben a gyűlés hangadóit magánérdekeik ettől eltérítették, hosszas tanácskozások révén kerestek kibúvót, úgyhogy az ügyet nem fölkarolták, hanem cserbenhagyták, s ennek eredményeképp miközben szembe akartak szállni az ellenséggel, keblükre ölelték az ellenséget, és mértéktelenül kihívó magatartásukkal a kihívó felet egyenest behívták+. De ezekről az utasítás szerint majd később fogok szólni, amikor is Főtisztelendő Atyaságod világosabban is megismeri majd felséges király urunk szándékait.
Rátérek azokra, amiket az említett viszályokkal és nézeteltérésekkel kapcsolatosan kíván válaszul adni. Ezekre vonatkozólag általánosságban azt mondatja velem a király őfelsége, hogy a szóban forgó ügyek közül véleménye szerint egyik sem csorbítja erősebben az ő méltóságát mint ezek a nézeteltérések és viták –+ tudniillik amelyek elszakítják őt a hívők oltalmazásától, és hátráltatják jogainak teljes mérvű birtoklásában. Ebből könnyen megértheti Főtisztelendő Atyaságod felséges király urunknak nemcsak a szándékát, hanem a vágyát is: hogy az effajta nézeteltéréseknek megfelelő kiegyezés útján véget lehessen vetni, és hogy mennyire hevül őfelsége egy olyan békéért, amely minél előbb lehetővé tenné kívánsága teljesültét s jogának elnyerését. És ha ezt alaposabban megvizsgáljuk, nagyobb hajlandóságot mutatott bármi mást megpróbálni, semmint fegyvert fogni: nem zárkózott el sem bírói ítélettől, sem békebíráktól, sem megfelelő közvetítőktől. És miközben kétségbevonhatatlan jogát nagy türelemmel hangoztatta, eltűrte, hogy igazságát és ártatlanságát számosan vádolják – olyanok, akiket nem a viszály gyűlölete ragadott a vádaskodásra, hanem a vádaskodás vágya a viszályba. Őfelsége számára ezek közepette mindmostanig az jelentette az egyetlen gyógyírt, hogy sem mások fenyegetése elől meg nem hátrált, sem másokat nem fenyegetett.
De hogy e dolgokról részletesebben is szóljak: az a nézeteltérés és vita, mely mind Magyarország, mind az osztrák hercegségek részéről a császárral szemben megvan, mindössze abban gyökerezik, hogy a mi király urunk követeli az őt megillető szabadságot, a császár viszont megtagadja azt, s nem engedi, hogy királyként s hercegként szabadon gyakorolja a jogait Magyarországon, érvényes kötelezvényei ellenére, a megszabott határokat áthágva városokat és várakat foglalt el erőszakkal, Ausztriában pedig a törvényes uralom helyreálltával is megtagadja egy sor uradalom visszaadását. Sok munkát beleöltek, sok tárgyalást folytattak, őfelsége követei sokféle megoldást kerestek s ajánlottak fel mind az előző esztendők során, mind pedig legutóbb Főtisztelendő Atyaságod jelenlétében, hogy legalább végre most legyen vége a sok jogtalanságnak, és királyi joga nyerhesse vissza érvényét és tartalmát.
Hasonló úton és módon jártunk el azon ügyekben is, amelyek a burgundi herceg úrral és Szászország hercegeivel vezettek vitára. Urunk soha nem alkalmazott erőszakot; joggal, nem pedig erővel, közvetítők, nem pedig fegyverek eszközével kívánt élni; türelemmel viselte, hogy jogától megfosztották, és ha megütötték, nem sietett visszaütni. Ennek az lett a következménye, hogy visszaéltek türelmével, és mindebben mind ez ideig puszta halogatásban és visszautasítgatásban telt el az idő, ami azután az ellenfélnek elsősorban arra szolgáltatott kiváló alkalmat, hogy méltatlankodjék amiatt, amit urunk jogosnak tart. Mindazonáltal, bármily súlyosak legyenek is, a királyi felség ezek közepette is mindeddig megőrzött méltányos gondolkodásmódját kívánja követni, semmint vaktában cselekedjék; úgy igyekszik ezeket az ügyeket rendezni, hogy önnön jogainak védelme semmiben se akadályozza a hit ügyeit és a hadjárat megvalósítását.
Ugyanígy semmiféle gond ne terhelje Atyaságodat János grófnak Magyarország kormányzójának vonatkozásában sem. Könnyen létre jön a kiegyezés úr és szolgája+ között, kivált ha ez utóbbi engedelmes: a királyi felség jóindulatúnak fog mutatkozni, ő pedig nem tagadhatja meg a hűséget.
A király őfelsége részéről tehát semmi akadálya nem lesz e téren annak, hogy ígéreteit megtartsa, és a hit ügye az ő támogatásával előbbre jusson. – Most pedig rátér király urunk azokra, amelyeket Főtisztelendő Atyaságod második helyen, a törökökkel kapcsolatosan tanácsolt és kérdezett.
Arra könnyű lesz rávenned királyunkat, Főtisztelendő Atya, hogy fegyvert ragadjon a törökök ellen, hiszen azt elődei már régen a kezükbe vették, s örökségként hagyták reá is. Azoknak kellene ezt tanácsolnod, akik ez ideig csupán hallomásból s nem tapasztalatból ismerték meg a török hadak fegyvereit! Ők talán nehezebben fogják elviselni a szokatlan s egyszersmind félelmetes fenyegetéseket – de a magyarok, akiket már ősi idők óta hasonló csapások érnek, ismerik a török háborúk rettentő vérzivatarait, éppúgy küzdenek velük szabadságukért, mint üdvösségükért, és a többieknél annál elkeseredettebben tartóztatták föl e fegyvereket, mennél drágább számukra a hatalomnál a szabadság, amelyet csak életükkel együtt hajlandók elveszíteni.
Azt kérdezi a továbbiakban Atyaságod, hogy a királyi felség hajlandó-e elfogadni a bécsújhelyi gyűlés határozatát stb. – Bárcsak olyan szilárd volna ez a határozat, Főtisztelendő Atya, hogy már csupán a mi királyunk beleegyezésére és támogatására várna! Bizony akkor készebb lett volna tettekkel, semmint szavakkal válaszolni! Mivel azonban – mint már érintettem – attól kell tartani, hogy e gyűlés többet mulasztott, mint tett, nemigen tudja a király őfelsége, hogy miként viselkedjék akár a határozaton fölbátorodott ellenség, akár a kétségbeesett hívők irányában. Király urunk jobban örült volna, ha azon a gyűlésen többet törődnek a szövetséges hívőkkel, mint az ellenséggel, hiszen világosan látni lehetett, hogy ez a halasztás a hitetleneknek a bőségét, a hívőknek pedig csak az ínségét gyarapítja. Mert ha nem szolgált elegendő látványul egykor a legyőzött Ázsia meg a gúzsba kötött császári Göröghon, hogy a közös segítségnyújtás érdekében talpra álljanak és sietve cselekedjenek, legalább a szomszédos Rácországot sújtó tűzvésznek+ kellett volna az ellenségtől való félelmet fölkeltenie a körültekintő lelkekben, ahol már szinte egyetlen éjszakát sem töltenek fedél alatt, veszedelem és szenvedés nélkül egy nap sem múlik el, nincs oly időszak, hogy ne rettegnének, állandósult a vihar, hol a hőség perzsel, hol a tél fagya, kimerültség s éhség dermeszti őket, és mindezek tetejébe a dúlás szerencsétlen túlélőit virrasztásuk közben a legszörnyűbb csapás látszik hatalmában tartani. Vagy talán Quintus Fabius× ősi példája+ nyomán úgy gondolkodjunk, hogy ügyünk késlekedéssel is helyrehozható+? Épp a fordítottját hihetnők: hogy e késedelem és lanyha gondoskodás szükségképp nem helyreállítja, hanem megcsalja a keresztények ügyét! Ilyen meggondolásokból tehát – noha a közös védekezés szükséges és üdvös támogatásába hebehurgya módon nem kellene belevágni – de ha egyszer belevágtunk, elhanyagolni sem volna szabad!
Ám eközben Főtisztelendő Atyaságod király urunk szándékát kívánja megismerni. – Ő kijelenti, hogy állhatatosan kitart mind a veszteségek miatt érzett fájdalmas együttérzésben mind az ígéretek készséges támogatásában. Noha jobb lett volna a kívánsága szerint tett ígéreteket megtartani, mint megtartásukat újból megígérni, mégis türelemmel viseli és vállalja ezeket a legújabb határozatokkal együtt, amelyeknek végrehajtásában kész együttműködni, vontatottságuk miatt pedig együtt szenvedni, hiszen hozzászokott már, hogy a fejedelmekkel örvendetes tetteikben derűs lélekkel, a szomorúakban pedig fájdalommal osztozzék. Az elébe tárt pontok tekintetében semmi nézeteltérés nem lesz: urunk nem vonakodik kiállítani a részére kijelölt hadi létszámot, az ide érkezőknek biztosítja a szabad átvonulást, a biztonságos mozgást, a bőséges beszerzés és a pénzváltás lehetőségét. Képességei szerint mindent megtesz, mindent megszervez, s mindent ésszerűen végrehajt, ami számára ez üggyel kapcsolatosan hasznot hajtó lehet – csak most már az eddiginél nagyobb szerencsével jussunk benne előre! Az illető pontokra, ahogy az ügy megkívánja a maga idején részletesebb választ is fog adni, amennyiben a király őfelségét erre fölkérik. Ami pedig Atyaságodnak azt a kérdését illeti, hogy az esetben, ha a német had elmaradna, milyen határozatot kellene hozni az ellenséggel szemben, és miképp kellene a továbbiakban eljárni – ez, Főtisztelendő Atyám, további megfontolásokat igényel!
Ezzel, reméli, kielégítő választ adott kérdéseid első, alternatívákat tartalmazó részére. Azt az egyet azonban ismételten kijelenti a király őfelsége, hogy neki kiváltságos feladata ezzel az ellenséggel szemben fegyvert forgatni, ami immár szokásává rögződött, és állandó készenléttel jár. Isten segítségével arra törekszik, hogy amennyire csak telik tőle, a hívőket erőtlenségükben is oltalmazza, semmint társuk vagy követőjük legyen a végső romlásban. És erre képességeit meghaladó mértékben, annál is megfeszítettebb figyelemmel törekszik, mennél nagyobb hűséggel igyekszik határozott döntést kicsikarni és erőin fölül is küzdeni, semmint csupán könnyű erőpróbát tenne.
Végezetül pedig arra a tanácsra és fölszólításra, hogy békét a törökkel ne keressen, se ilyen ajánlatot el ne fogadjon, mivel ez a már előkészített hadjárat akadályává válnék – tudnia kell Atyaságodnak, hogy a mi hívő országunk soha semmiféle békés kapcsolatban nem lehet a hitetlen ellenséggel, kivált olyanban nem, amely igazán békének nevezhető. Még ha a háború szünetei és az időleges nyugalom hihetőleg olykor-olykor hasznos volna is a számára, a király őfelségének mégis az a szándéka, hogy egészen október elsejéig vár ennek a nyilvánosságra hozott döntésnek+ a végrehajtására; ez alatt az idő alatt sem békét, sem fegyvernyugvást nem kíván keresni vagy a töröktől ilyen ajánlatot elfogadni, várva a főpásztor és a többi fejedelem állásfoglalását és e döntés határozottabb megerősítését. Ha viszont ez idő alatt őfelsége nem bizonyosodik meg a döntések végrehajtása felől, fölmentve fogja érezni magát Isten és az emberek előtt, ha végül is a körülmények arra kényszerítik, hogy valamiképp megoldást keressen ebben a helyzetben. Főtisztelendő Atyaságod feladata és önként vállalt gondja lesz, hogy minderről tájékoztassa ő apostoli szentségét, igazolja előtte a történteket és mondottakat, és szorgalmazza azt, ami még nem született meg – nem hagyván az ügyet annak minden részletében a király őfelségére. A kapott tájékoztatásnak megfelelően számoljon be ezekről Főtisztelendő Atyaságod, és legyen azon, hogy se félre ne magyarázzák, se esetleg hallatlanra ne vegyék őket.
Hallotta Atyaságod, mi az, ami a hit ügyében ez ideig történt, és mi nem történt; megismerte a király őfelségének a kívánságait, valamint ezzel kapcsolatban kifejezésre juttatott ítéleteit, amelyekhez hasonlók – nem kételkedik benne – Atyaságod lelkét is marcangolják. Bőven van okod a fájdalomra, amelyről az apostoli atya színe előtt beszélned kell: csak idézd emlékezetedbe a hívők nyomorúságát, a körülmények szorongató voltát és a cserbenhagyottak veszedelmét! Közöttük is elsőként kell megemlíteni a dicső fejedelmet, György herceget+, Rácország itt jelenlevő despotáját, akinek arcára tekintve mindannyiunk közös állapotán éppúgy szívből szánakozhatol, mint az őt ért sorscsapáson. Őt ugyanis a közelmúltban űzték el, török veje+ rosszabbul bánt el+ vele, az apósával, mint egy ellenséggel, leánya szerencsétlen hozományát még elveszített hazájával is megtoldotta, az agyongyötört leány pedig menyegzői ajándékul testvérei vérét, fivéreinek kioltott szeme világát+ kapta. És miután földönfutó bujdosóként ez az idegen föld befogadta, és a magyarok támogatásával hazájába visszajutva országát ismét birtokba vette,+ most újólag arra kényszerül, hogy hű állhatatosságát korábbi balsorsának elszenvedésével fizesse meg; s miközben a hívők pusztulását siratja, sírva kézi, hogy nyújtsunk hathatós segítséget. Hangját azonban kevesen hallják meg; reményét csak az apostoli pásztor kegye táplálja, akinek éppúgy méltán kell tudnia könyörületet tanúsítani a bajba jutottak iránt, mint gondoskodnia illik azokról, akikre a bajok leselkednek.
Most már csak Főtisztelendő Atyaságod iránt kell kifejezésre juttatnom azt a hálát, amelyet király urunk őfelsége valóban őszinte szívvel mond és érez, amiért meglátogatta, személyesen fölkereste, és jólesően adott hangot jó egészségi állapotán érzett örömének. Köszönetét fejezi ki az iránta megnyilvánuló jóakaratért és együttérzésért, főként pedig azért az állhatatosságodért, amelyről a hit ügyeinek előbbre vitelében sokkal nagyobb mértékben adtál bizonyságot, mint remélni lehetett. Úgy véli őfelsége, méltó vagy erre a hivatalra, hogy mint hű munkás mind gyakrabban foglalkozz a hit szolgálatával.
Szentséges urunknak és főpásztorunknak szíveskedj a kegyébe ajánlani királyunk személyét és hódolatát, s kérd meg őszentségét arra, hogy ezt az üdvös szándékokkal induló fiatal és zsenge királyságot tegye boldoggá a hívőknek nyújtott vigasztalásával, és a lelkek gondviselésével gyarapítsa érdemeit, mivelhogy jól tudja: a kereszténység oltalmazását nem elég megígérni, azt meg is kell valósítani!
A főtisztelendő bíboros urak szent kollégiumának is fejezze ki Atyaságod felséges király urunk készséges, baráti érzéseit, és mind őt, mind a hit eme ügyét újra meg újra ajánlja az ő pártfogásukba!
Bécs, 1455. május
Bellus Ibolya fordítása