4  A pápai követ előtt elmondott válaszbeszéd+

Főtisztelendő Atya! Annak a kegyeletes feladatnak, mely méltón és híven tükrözi az apostoli gondoskodást, szép beszédben, egyszersmind buzdításban is adott most ékes kifejezést Atyaságtok. E feladatot felséges király urunk érzése és megítélése szerint annyira kegyeletesnek mondhatjuk, hogy méltán hisszük: nemcsak a kereszténységért való aggodalomból, hanem csakugyan magától a kereszténység fejétől származik. És jóllehet már sok jótéteményt tartunk számon, amely e jóságos pásztornak, szentséges urunknak, a pápának körültekintő szolgálata révén adatott meg a keresztény népnek – hiszen ő már lelkipásztori hivatala betöltésének a kezdetétől fogva nyilvánvaló jelét adta, hogy az egész világ üdvösségét hordozza –, mégis nyíltan merem állítani, hogy ha eddigi jótéteményeit sorra vesszük, bizony még egyikben sem ajánlott föl vagy helyezett elénk annál értékesebbet, mint amelyik ebben a beszédben jutott kifejezésre, amikor is a keresztény vallás vergődő, sőt úgyszólván megsemmisült részét+ méltónak tartotta arra, hogy a szabadság világosságára szólítsa. Abban a meggyőződésben pedig, hogy e jótéteményei megóvásának leghatékonyabb eszköze az, ha gyarapítja őket, szentséges urunk a legfontosabb dolgon kíván segíteni, s azt az ősi apostoli gondoskodást utánozza, amely a keresztény név és hit erőit növelte, „a birodalom hírét+ és méltóságát pedig a Napkeletre is kiterjesztette”.

Meghallgatta tehát és megértette a királyi felség, amit ez ügy kapcsán Atyaságtok most mondani, kifejteni és szónoklatában előadni kívánt, és mindenekelőtt üdvözletét fejezi ki őfelsége Atyaságtok várva várt eljövetele alkalmából, módfelett örvendve, amiért e nagyszerű ügy üzenetével egészségesen érkezett meg – és ha valamikor, most csakugyan fölfokozott várakozással tekint reá. Ennek alapján fölmérheti Atyaságtok, mekkora helyesléssel vétettek szavai, ha azokat már akkor oly kegyes várakozás fogadta, még mielőtt szólni kezdett volna. És lehetséges ugyan, hogy ez az ügy talán látványosabb mozgatókra talált sokakban, de sehol oly hatékony előmozdítóra, mint a mi királyunk őfelségében. Hiszi ugyanis és mély meggyőződéssel vallja, hogy nincs és nem is lehet szentséges urunknak ez ügy végrehajtására vonatkozó egész tervében olyasmi, amit ő készséggel el ne ismerne a magáénak, vagy ne hinné, hogy találkozik majd a maga szándékaival, főként mivel minden egyéb cselekedetben – emberi vélekedés szerint – a buzgalmat meg a hűséget illeti meg a fő hely, ebben viszont a kegyeletérzésnek is igen nagy szerepe van.

Ennek okáért válaszul mindarra, amit Főtisztelendő Atyaságtok a vállalt üggyel és a király őfelsége szándékával egybehangzó szavaiban érintett, megbízatásom szerint most a körülmények megszabta rövidséggel fejtem ki őfelsége álláspontját. Legelsőül: arra vonatkozólag, hogy a beszéd érdemi részében az Apostoli Szék ama szándéka, igyekezete, készsége és intézkedése nyert kifejezést, amelyet a hajótörést szenvedett kereszténység maradékainak megoltalmazása és az egy, igaz és katolikus hit terjesztése érdekében máris elhatározott és foganatosított, felséges király urunk ezt az igyekezetet meg készséget nagyra értékeli, szándékát és intézkedését pedig oly nagy lelkesedéssel ajánlja föl, hogy ha az itt kifejezésre juttatott intézkedését olyan tettek és eredmények követik majd, mint óhajtaná, akkor ennél megfelelőbbet, üdvösebbet vagy kitűnőbbet sem találni, sem elgondolni nem lehet – kivált korunkban, amikor a kereszténységet minden eddiginél ádázabbul üldözik. A keresztényeket ért igen súlyos sebek ugyanis gondos ápolásra szorulnak, s hogy ez minél tökéletesebben legyen megvalósítható, helyes elgondolás volt legfőbb orvoslatul a nyilvános támogatáshoz folyamodni, hogy valamennyiünk közös dolgában a hit megoltalmazásának kitűzött feladatai a közös segítségbe vetett reményre mint valami pillérre támaszkodhassanak. Hogy pedig e védelem gondját s fáradalmát könnyebb legyen fölvállalni, szentséges urunk ezzel kapcsolatosan kitűnően gondoskodott arról, hogy a hívőkben mind a lelki jutalmak, mind legátusainak válogatott buzdításai lelkesedést keltsenek. Amikor pedig az Apostoli Szék e gondoskodás alapjait és a védelem kezdeti segélyforrásait a maga kezdeményezésével s a maga ígéretével ajánlja, ezzel a szent hit valamennyi alattvalóját lekötelezettjévé teszi, hogy tanításából és példájából tanulják meg, melyik utat kell követniök, hogy elkerülhessék a fenyegető veszélyeket.

Az előbbiek során érintette továbbá Főtisztelendő Atyaságtok a keleti birodalom – hogy ne mondjam: az elfoglalt város+ – romlását vagy inkább végromlását,+ valamint szentélyeinek meggyalázását és a győztes törökök kényére-kedvére kiszolgáltatott keresztény emberek rabigáját, véres halálát és áruba bocsátását. Ezek említésekor mi mást tehetünk, mint hogy szánakozásunk sebei fölszakadván újra csak könnyeinket ontjuk, mert hiszen ez az esemény a többi borzalom között és azok betetőzéseként nagy valószínűséggel világított rá arra, hogy a keresztény név nemcsak az ellenség gyűlöletének, hanem szövetségesei megvetésének és hanyagságának is az áldozata. Mindazonáltal felséges urunk és királyunk szeretné megérni azt a napot, amikor az irgalmas Isten megengedi, hogy az ő személyes részvételével mossák le vitézi tettek a rajtunk esett gyalázatot, és törölje el a keresztények új diadala a szégyennek még az emlékét is. Mert a keresztény vallás jelenlegi állapota megérdemli s el is várja hogy megfelelő és méltó védelemben részesítsék – amire meg is volna a lehetőség, csak a keresztények is vegyék oly komolyan az oltalmát, mint ellenfelei az ellene való küzdelmet!

Beszédének utolsó részében azután Atyaságtok az Apostoli Szentszék részéről arra intette és buzdította felséges urunkat és királyunkat, hogy e szent intézkedés végrehajtásáról hozott valamennyi döntéshez, javaslathoz, rendelethez és parancshoz lelkes és tevőleges együttműködésével és kezdeményezésével megfelelőképp járuljon hozzá stb. – Erre vonatkozólag habozás nélkül válaszolja a király őfelsége, hogy könnyű lesz őt ez ügyben buzdítani, hiszen a gond, hogy ezzel magától is foglalkozzék, szüleitől örökségként háramlott reá. Éppen ezért a kezdeményezésre inthetik ugyan, kérni azonban nem kell, hogy megtegye azt, aminek köteles elvégzése szinte önként adódik a számára. Mindazonáltal ez ügyre a szokottnál is nagyobb figyelmet fog fordítani, és királyi felsége döntéseit mindenkor e szándék fényében kell értelmezni. Abban a meggyőződésben, hogy a szentatya e terv kezdeményezője, ő pedig ebben társa lesz, nemcsak törekvésének, hanem ítéletének is kész eleget tenni, s nem annyira azt tekinti, hogy mi a jóságos atya jelenlegi szándéka, hanem hogy mi fog állandó tetszésével találkozni; éspedig úgy tekinti ezt, hogy tudatában van: mindenkor fáradoznia és törekednie kell, hogy úgy ne lássék, mintha a körültekintő pásztor reményeit, melyeket iránta táplált, meghiúsította volna.

A többi kérdés megvitatására és eldöntésére tanácsosok kapnak majd megbízást.

Prága, 1454. január

Bellus Ibolya fordítása




Hátra Kezdőlap Előre