Főtisztelendő Atya!
Biztosítani szeretnők Főtisztelendőségteket afelől, hogy Ottó mester× hosszas, szinte napról napra elhúzódó megvárakoztatása nem a mi előre megfontolt szándékunk, hanem az események következménye+ volt – főként mivel az az ügy is, amelyet képviselt, olyan természetű, hogy annak egyéni szempontok szerint való kezelését és tárgyalását semmiképp sem tarthattuk célszerűnek és tanácsosnak, hiszen abban – valamennyiünk közös sérelmén+ túlmenően – néhányunk különleges panaszát is szükségesnek láttuk mérlegre tenni. Máskülönben ugyanis az ítélkezést meglehetősen könnyelműnek lehetne vélni, ha csak a sértetlenül maradottak vitáznának a mások elszenvedte sebekről.
Annak ellenére tehát, Főtisztelendő Atyánk, hogy az osztrák hercegségek részéről igen sok olyat kellett elszenvednünk, ami e kérdés könnyűszerrel való elintézését igencsak megnehezítheti – így szerződésszegéseket, a békére vonatkozó kötelezettségek meg nem tartását, ezenfölül várak elvételét, városok hódoltatását, koronabirtokoknak s azok jövedelmeinek lefoglalását, gyilkosságokat és számos egyéb anyagi kárt – mindazonáltal mi mindig hajlandónak mutatkoztunk minden tisztességes föltételnek és magának a békének az elfogadására. Miután azonban azt tapasztaltuk, hogy ez sok-sok erőfeszítés ellenére is – amelyek nem csekély részét épp Főtisztelendő Atyaságtok viselte – mostoha sorsra jutott, végül is belementünk a fegyverszüneti tárgyalások+ megkezdésébe. És igaz ugyan, hogy ebben mindenkor több volt a magunk hasznának óhaja, mint reménye – mert a fegyverszünet ellenfeleinknek tágabb teret s lehetőséget nyújt országunk javainak visszatartására –, mégis éppen Főtisztelendő Atyaságtok kedvéért mentünk bele a tárgyalásokba, hogy amennyire jogaik súlyos csorbulása nélkül lehetséges, ezzel is kifejezzük tiszteletünket az Apostoli Szentszék iránt. Először Budán, majd Pozsonyban folyt a tárgyalás Főtisztelendőségtek lelkiismeretes vezetése alatt, végül pedig – hogy rövidre fogjuk a dolgot –, mivel a felek nem tudtak egyezségre jutni, Főtisztelendő Atyaságtok szövegezte meg és foglalta írásba az egészet. E levéllel kereste föl az említett Ottó mester nagyságos kormányzónkat és közülünk azokat, akik az idő szerint vele voltak, beleegyezésüket és mindannak megerősítését kérve, amit Főtisztelendő Atyaságtok levele tartalmazott.
A kormányzó úr azonban, mint ismeretes, hadseregünk egyéb irányú tevékenysége miatt lekötve az ország határain kívül tartózkodott, ezért a döntés meghozatalát arra az országgyűlésre bízta, amelyet ez ügyben Szent Márton hitvalló ünnepére+ Budára hívtunk egybe. Miután pedig hírét vettük, hogy említett seregünk isteni rendelés folytán vereséget szenvedett, szükségesnek tartottuk, hogy minden egyéb ügy elintézését fölfüggesztve az ország határaira siessünk a védelmet célzó intézkedések megtétele végett, s ide telepítsük át az országgyűlést is. Ez események hatására kérettük ide Ottó mestert is.
Az elintézendő ügyek sorában vettük tehát kézbe a fegyverszünet dolgát is. De már első látásra az volt közös határozatunk, hogy tekintettel a jelenlegi körülményekre – amikor is seregünk romlásáról sokan talán vészesebb híreket terjesztenek, mint azt az események indokolttá tennék – egyelőre e tárggyal nem foglalkozunk és választ sem adunk, nehogy úgy lássék, mintha a föltételek elfogadására nem a belső politikai helyzet, hanem a balszerencse kényszerített volna bennünket. – Ez azonban csak a csekélyebb ok; a nyomósabbak most következnek.
Főtisztelendő Atyaságtok levelének több pontját illetően ugyanis – ha lehetőség nyílnék tárgyalni róluk – jelentős módosításokat javasolnánk, tudniillik amelyek enyhítésére, úgy hisszük, a római király urat is könnyen rá lehetne venni. Ilyen a lefoglalt várakra és javakra, továbbá a nádor úrra+ vonatkozó, végül pedig az utolsó pont, mely a felek alattvalóinak és familiárisainak kölcsönös befoglalására+ vonatkozik. Hogy ezekben megfelelő mérséklést lehessen elérni, úgy döntöttünk, hogy a közeli jövőben elküldjük megbízottainkat a római király úrhoz és tanácsosaihoz, abban a meggyőződésben, hogy Főtisztelendőségtek tekintélyét semmivel sem csorbítjuk azáltal, hogy a sérelme nélkül kedvezőbb föltételeket teremtünk a magunk számára, vagy hogy a jelenlegi körülményeket mérlegelve Isten adományaként sikerül fegyverszünet helyett tartós békességre jutnunk. Addig is azonban Főtisztelendő Atyaságtok intelmeinek megfelelően, tartózkodni fogunk mindennemű fegyveres tevékenységtől – mint ahogy eddig is inkább a sérelem elhárítására, mintsem okozására törekedtünk, és semmiféle más elképzelhető eszközt sem mellőztünk, ami alkalmasnak bizonyulhatott a problémának nem csupán ébren tartására, hanem lezárására is. Csak az szükségeltetnék, hogy a másik fél is őszintébben törekedjék a békére!
Kelt Szegeden, az országgyűlésünkön, az Úr 1448. esztendejében, december hó 14-én.