Vitéz János, „a magyar humanizmus atyja”

V. Kovács Sándor emlékének

 

Aki 1983-ban látta a Magyar Nemzeti Galéria Mátyás király és a magyarországi reneszánsz című csodálatosan gazdag kiállítását, emlékszik még talán az egyik tárlóban közszemlére kitett pergamen kódexre, Vitéz János leveleskönyvére (katalógusszáma 17). A látnivalók válogatott gyöngyszemei között nem keltett ugyan különösebb föltűnést, ha azonban a kor irodalmi hagyatékának tárgyi emlékeit kerestük, e mellett a gondos kézírású, egyébként dísztelen könyv mellett meghatottan kellett elidőznünk.

A kódex a bécsi Nationalbibliothek tulajdona (Cod. Lat. 431), nálunk csak „vendégségben” járt. Itt született pedig, Váradon (Nagyvárad, Oradea), a püspöknek, Zrednai Vitéz Jánosnak a rezidenciáján. „Születésnapját” is pontosan ismerjük: 1451. december 16. Ekkor fejezte be a szövegeknek és hozzájuk készített magyarázatainak a leírását Ivanich Pál, a püspök hű barátja, aki – mint e napon kelt utószavából megtudjuk – egyre fokozódó örömmel végezte ezt a reá bízott munkát.

Mi késztette őt a levelek összegyűjtésére, lemásolására és kommentálására? És mi a jelentősége az így létrejött gyűjteménynek? E kérdésekre már csak azért is válaszolnunk kell, mert velük kapcsolatban megalapozatlan vélemények is napvilágot láttak.

Zrednai Vitéz János nevét őrző írás legkorábban 1440-ből maradt ránk; Krakkóban, március 9-én készítette „a követ urak külön megbízásából Zrednai János zágrábi őrkanonok, Magyarország főjegyzője”. Nem érdektelen tudnunk a tartalmát sem, amelynek lényegét ez a mondat fejezi ki: „a tegnapi napon… Ulászló urat, Lengyelország királyát törvényes keretek között megválasztottuk Magyarország és valamennyi hozzá tartozó királyság, birtok és tartomány királyává és urává.” Nem méltatjuk most ennek az aktusnak a jelentőségét és következményeit; ezekre mind a jegyzetek elején felsorolt irodalomból, mind jegyzeteinkből, de magukból Vitéz írásaiból is bőségesen nyerhető felvilágosítás. Nem vázoljuk Vitéz János életrajzát sem, mivel az említett forrásokból az is összeállítható. Mindössze három dátumra utalunk: 1445. június 4-re, amikor váradi püspökké, 1465. május 15-re, amikor esztergomi érsekké nevezték ki, és halála napjára, 1472. augusztus 8-ra. Tevékenységéről, jelentőségéről írásai tanúskodjanak!

A zágrábi őrkanonokból időközben váradi préposttá előlépett, de továbbra is a kancelláriában tevékenykedő Vitéz politikai befolyása a negyvenes évek folyamán egyre erősbödött. Ezt annak köszönhette, hogy tanácsain kívül mindenekelőtt hatásos írásművészetével egyik oszlopa volt a – kezdetben Ulászló királyt támogató – Hunyadi János vezette pártnak. Félelmetesnek is bátran nevezhető tolla híveinek rajongásán túl ki kellett hogy kényszerítse ellenfelei tiszteletét is. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy egy bizonyos Pál főesperes, valószínűleg egykori kancelláriai titkára, valamikor 1444–1445 fordulóján azzal a kéréssel fordult hozzá – talán épp a már említett Ivanich Pál útján –, hogy foglalja gyűjteménybe s küldje el neki addig írott leveleit. Bizonyára okulni akart belőlük.

A kérés nem volt rendkívüli; a szokás pedig, hogy a levelek szövegét összegyűjtötték és „kiadták” (kézírással sokszorosították), az ókorba nyúlt vissza (Cicero, Plinius, Seneca, Symmachus, Hieronymus), de a késői középkorban is, a XV. században pedig kiváltképp divatozott (Petrarca, Coluccio Salutati, Gasparino da Barzizza, Poggio Bracciolini, Francesco Filelfo, Leonardo Bruni, Enea Silvio Piccolomini stb.). Vitéz azonban nem sok kedvet mutathatott ahhoz, hogy e divatnak hódoljon. Aki csak futó ismeretségben van is az ókori mintaképek vagy XIV–XV. századi követőik – olykor bizony puszta affektálássá silányult – leveleivel, komolyan veszi és elhiszi Vitézék mentegetőzését, amikor a kérés teljesítését megnehezítő körülményekre, a levelek elkallódására, megcsonkulására hivatkoznak: ha kiadásra szánták volna őket, bizonyára nem vész el belőlük annyi, s nem tart öt esztendeig a fönnmaradt hetvennyolc darabnak az összegyűjtése sem! Meggondolandó továbbá, hogy az első gyűjteményt nem követte újabb (ha nem számítjuk azt a múlt század derekán fölbukkant, de azóta ismét eltűnt kéziratot, amelyikből Ráth Károly adta ki Vitéznek jónéhány, V. László király nevében fogalmazott levelét, de amelyről a leírás alapján nem dönthető el, hogy pontosan mikor, hol; kinek az akaratából keletkezett). Ugyanígy hiába nyomozunk beszédeinek tudatosan összeállított gyűjteménye után is. Bele kell tehát nyugodnunk: Vitéz abban az értelemben nem volt humanista, hogy „reklámozta” volna önmagát! (Gondoljunk csak II. Piusz pápára, azaz E. S. Piccolominire, aki utolsó, önéletrajzi művében sem mulasztotta el, hogy egy-egy korábbi levelének vagy beszédének említésekor meg ne jegyezze: már olvasható a „kiadásban”!) Vitéznek mint írónak a humanizmusa a célt, a tartalmat szolgáló stílusában, retorikájában keresendő mindenekelőtt.

Mielőtt azonban ezzel közelebbről – ha csak „madártávlatból” is – megismerkednénk, hadd hívjuk föl az olvasó figyelmét arra, hogy Vitéz reánk maradt írásai között igen kevés a személyes jellegű, egyáltalán az olyan is, amit a maga nevében írt. Személye sokszor teljesen elrejtőzik – előtérbe a király, a kormányzó, a rendek lépnek –, és csak személyisége az, ami a szavakon, mondatokon, egész stílusán keresztül felénk sugározza szenvedélyének izzását. Próbáljunk meg hát némi képet alkotni erről az „irályról” – amelynek a fordítás, természetesen, tökéletlen árnyképe lehet csupán!

Az első, amit, ha olvasni kezdjük, azonnal észreveszünk, mondatainak hosszúsága, bonyolultsága, olykor – mondhatni – kuszasága. Nemritkán az az érzésünk támad, hogy megfogalmazójuk gondolataival és indulataival tusakodva, föl-alá sétálva fogalmazta s diktálta e szövegeket; az egyes tagmondatok (kólonok) kimondása után szünetet tartott, újabb kólon, majd újabb szünet következett, aminek eredményeként hosszú, bonyolult felépítésű, nyelvtanilag gyakran következetlen, hibás, de legalábbis az olvasót bizonytalanságban hagyó körmondat született – amit azután a végleges írásba foglalás (például a leveleskönyv céljára történt lemásolás) alkalmával sem csiszolt egyértelműbbé. (Megint egy különbség nem egy humanistához képest, akik leveleiket, a későbbi kiadásra gondolva, többnyire átstilizálták, netán személyes okokból át is írták.) Hadd mutassuk be ezt egy példán. Az idézendő mondat a leveleskönyv 14. leveléből való, magyar fordítása a 88. lapon a „Midőn tehát…” kezdetű bekezdés elején található; az egyes kólonok elé tett számok arra utalnak, hogy melyik milyen „mélységben” helyezkedik el a függőmondat-rendszer egészében (a [2] az [1]-től függ, a [3] a [2]-től, és így tovább).

[2] Igitur dum [2'] post multiplices is terra caeloque cruedeles et inhumanas iniurias susceptas [2] nuper domini barones huius regni provocata arma adversus praetactos comites Ciliae movere decrevissent,

[1] ego tamquam capitaneus in id opus deputatus fui, [1'] nusquam – fateor – illa intentione

[2] ut vel contra Maiestatem Vestram vel subditos seu terras eiusdem diffidationem vel guerram commoverem, [1'] sed – [2"] sicut scriptis pacificis expresseram, [3'] ita et mente gerebam –

[4] servitia potius mea, quam offensionem Maiestati Vestrae semper inferre.

A szabálytalan illesztés (anakolutia) a sed kötőszó után érhető tetten; a mondatnak ugyanis szabályosan így kellett volna folytatódnia: sed ut… inferrem, a vele szerkezetileg párhuzamos ut… commoverem mellékmondatnak megfelelően. Ezt azonban megzavarta a [2"], illetve [3'] közbevetett mondatok állítmánya, amelyek után, váratlanul, infinitivuszos mondatrövidítést találunk. Ilyen vagy ennél bonyolultabb példákat még bőven idézhetnénk.

Az idézett mondat hangos elolvasása arról is meggyőzhet bennünket, hogy bizonyos lüktetés, ritmus található benne, ami részint szórendjéből, részint a mondatok elhelyezkedéséből, főként azonban a kólonok végén lévő szavak hangsúlyából adódik: movére decrevíssent; ílla intentióne; guérram commovérem stb. A ritmikus mondatvég főleg ott válik azután föltűnővé, ahol együtt jár a szórend fölcserélésével, mint például az I, 37. levél végén, melynek eredetijében ez olvasható: in episcopos praefícere et pastóres (ehelyett: in episcopos et pastores praeficere; lásd 158. l.: „egyházak élére állítani mint püspököket és pásztorokat”); a II, 9. levélben: iustitia non desit évidens et condigna (ehelyett: iustitia evidens et condigna non desit; lásd 241. l.: „a nyilvánvalóan ezeket megillető… igazságosság ne vonassék meg tőlük''); a II, 10. levélben: factura in hoc Beatitudo Vestra erga nos rem sui pariter et amóris et móris (ehelyett: … rem pariter et amoris et moris sui erga nos, megtoldva tehát egy szellemes szójátékkal is; lásd 243–244. l.: „Szentségtek eme eljárása híven kifejezi majd irántunk való szeretetét és megbecsülését”), és így lehetne sorolni tovább. Az ilyen ritmikus mondatzáradékok (klauzulák) a középkori oklevélstílus jellemzői, s aligha tévedünk, ha Vitéz nyelvének, stílusának fő forrásvidékét a hivatalos iratok kiállítására hivatott kancellária évszázados hagyományaiban keressük. (Ez a ritmizálás természetesen nem tévesztendő össze az antik retorikában alkalmazott, a szótagok hosszúságán alapuló klauzulákkal!)

A szórend fölcserélésére, a szavak olykor mesterkéltnek látszó „szétdobálására” a latin nyelv, a három nyelvtani nem megkülönböztetésével, jó alkalmat szolgáltatott. Ez Vitéznél néha olyan formációkat eredményez, amelyeket a jelenség nem ismerője még hibának is vélhet. Ilyen az az eset, amikor különböző nemű, zokon jelentésű főneveket – bizonyos távolságban – ugyancsak zokon jelentésű jelzői vagy állítmányi szerepű igenevek követnek, azonban az egyik igenév az első, a másik a második főnévvel van egyeztetve, s így váratlan hatást kelt. Magyarul ez egyáltalán nem érzékeltethető. Ilyennel találkozunk például a II, 35. levélben (lásd az „Ezzel szemben” kezdetű mondat végét a 298. lapon): quam pessime adhuc observantur ex parte subditorum Serenitatis Vestrae foedera et obligationes tam prius, quam etiam novissime inita et factae. Még meghökkentőbben hat ez a szerkesztésmód, ha három tagra terjed ki, mint például a II, 7. levélben (a 231. lapon olvasható „Ellenkezőleg” kezdetű mondat eredetijében): nobis in animo est pacem illam et benivolentiam fraternam illaque amicitiae foedera, quae abolim… habitae, tentae atque firmata fuere…, deinceps confirmare. Az ilyen típusú szerkezetekre megint csak a kor okirataiban meg törvényszövegeiben találunk példát, annak bizonyságául, hogy Vitéz vállalta a kancelláriai stílust, nem érezte azt barbárnak.

Ami a barbárságot – értsd: középkoriasságot, a klasszikussal nehezen megférő nyelvhasználatot – illeti, bizony tarka csokrot köthetnénk belőle Vitéz „parlagán” (a szót e vonatkozásban épp ő használja). Csak sommásan utalunk a mellékmondat-kapcsolásoknak vagy igei vonzatoknak arra a változatosságára, amely nemcsak a klasszikus grammatika szabályainak mond ellent, hanem több esetben még a pontos nyelvi elemzést is megnehezíti. E „parlagon” számos olyan szóra is akadunk, amelyet Vitéz még a korábbi évszázadok vagy éppen saját kora okirataiban vagy törvényeiben olvashatott, de mert még mindig alkalmasak voltak mondanivalójának kifejezésére, nem mellőzte őket. Ilyen az avisamentum (értesítés), avisare (értesíteni), bancarius (kereskedő, pénzváltó, „bankár”, de Vitéznél: padkoptató), contentari (megelégedni valamivel), exercitualiter (haddal vonulva), expressare (kifejezni, megformálni), guerra (háború), treuga (béke, fegyvernyugvás) stb., nem szólva a korabeli hivatalokról, intézményekről és egyéb fogalmakról, amelyeket az igényesebb humanisták szintén klasszikus szóval igyekeztek megnevezni. Ilyen az a hagyományokban gyökerező szokása is, hogy a címzettet, főként ha az illető magasabb rangú személy volt, többes szám második személyben szólította meg (Beatitudo Vestra, Paternitas Vestra, Serenitas Vestra stb.), az állítmányt is többesbe téve. Ezt a ciceronianizmus hatása alá került humanisták vagy kerülték, vagy ha „elkövették”, utólag átigazították egyes számra (Beatitudo Tua stb.). Korántsem kívánjuk ezzel Vitéz nyelvét korszerűtlennek, még kevésbé elavultnak minősíteni. A középkorban keletkezett szavak és beszédfordulatok továbbélése számos kortársánál is föllelhető, e korban még talán csak az itáliai humanistáknál kezdtek jelentkezni a purista törekvések. Vitéz írói szókészletének ezek az összetevői nagyon is hozzájárulnak stílusának sajátos zamatához.

Ha viszont van valami, ami Vitéz szóválasztásában zavarba ejtheti szövegeinek értelmezőjét, az az általa használt szavak jelentésének gyakran túlságosan általános, mondhatni ködös jellege. Hasonlattal élve olyanok, mint a felhő mögé rejtőző hold; széles „udvaruk” van, pontos körvonaluk láthatatlan, és így a tájékozódást is csak körülbelül teszik lehetővé. Ez főnevekkel kifejezett fogalmak esetében talán kevésbé zavaró, hiszen tudjuk, hogy az ilyen típusú levelek vagy beszédek a konkrét tárgyalások kísérői voltak csupán, szerepük kimerült a hangulati előkészítésben, a hála, bók, kérés, tisztelet – esetleg a harag, méltatlankodás kifejezésében. Ha kissé sokalljuk is az „ügyeket, dolgokat” (res, negotium, causa), megértjük, hogy nem mindig lehetett, vagy nem mindig volt ajánlatos a témát a maga nevén megnevezni; ezt a célt az élőszóban lefolytatott megbeszélések szolgálták. A levelet hangosan fölolvasták, a beszédet elmondták (talán kis túlzással: elszavalták); ilyenkor pedig az volt a döntő, hogy a szépen fölépített mű mondataiból milyen alaphang csendül ki. Az alaphangot többnyire néhány meg-megismétlődő szó már kifejezte: honor, cura, beneficium, gratia, gloria, remedium, iniuria (tisztelet, gondoskodás, jótétemény, kegy, dicsőség, orvoslat, sérelem) stb.

Nagyobb fejtörést okoz időnként Vitéz igehasználata. Állítmányai is gyakran csak „mutatnak” egy bizonyos irányba, értjük, hogy föl vagy le, jobbra vagy balra akar-e igazítani bennünket – anélkül azonban, hogy ezt egészen pontosan tenné, a nyelvi átültetést is jócskán megnehezítve ezáltal. Ráadásul Vitéz – megint csak az oklevélszerkesztők hagyományait követve, sőt azt megtetézve (cumulare: kedvelt igéje!) – ha úgy adódik, kifogyhatatlan a szójátékok halmozásában. Ilyenkor azután egyszerre két probléma előtt találjuk magunkat: hogy mit is akar tulajdonképpen mondani, és hogyan lehet azt magyarul visszaadni. Itt van például a leveleskönyvében található első levelének kezdő mondatában ez a – ráadásul kétszeres – szójáték: ut petitioni tuae (vel impetitioni aptius dixerim) cedam magis, quam concedam (I, 2. levél; 38. l.). A petitio jelentése „kérés, követelés”, a vele rokon, a klasszikus ókorban nem használt impetitio-é többek között – „erőszakos követelés, követelőzés”. Valamivel kérdésesebb a cedere meg a concedere helyes fordítása. Mind az elsőnek mind a másodiknak csupán a következő jelentései jöhetnek számításba ebben az összefüggésben: „engedni, engedelmeskedni valaminek; kitérni, meghátrálni valami elől”. Ha a magis – quam (inkább – mint) szópár nem kényszerítene ellentétet látnunk a két ige jelentései között, inkább fokozást vélnénk bennük kifejeződni, annál is inkább, mert tulajdonképp egyetlen ige igekötő nélküli és igekötős alakja van itt egymással szembeállítva. A fokozás szójátékkal történő visszaadására pedig az „enged” – „megenged” vagy „enged” – „engedelmeskedik” megoldások kínálkoznának. Amiről azonban nem tájékoztat a két állítmány, arra hivatott figyelmeztetni a határozószó meg a kötőszó: hogy itt nem fokozással, hanem ellentétezéssel kell számolnunk. Ha pedig így van, akkor le kell mondanunk a fordításban a szójátékról!

Másik példánk, mely szintén a leveleskönyvből való, ezt a problémát más szemszögből fogja megvilágítani: persequi quidem poterit, sed an assequi etiam, in dubio situm est (I, 41; 177. l.). Itt is úgynevezett adnominációs figurát használt, ráadásul nem jelölte meg az állítmányok tárgyát, amivel – nem lévén a latinban tárgyas igeragozás – szinte teljesen homályba burkolta a mondat értelmét, csak a jelentése felől nem hagyván kétséget, mivel a persequi jelentése „üldözni”, az assequi-é pedig „elérni, elnyerni”. (Szerencsére Ivanich a jegyzetével belevilágít e homályba, lásd a 177. lapon: „üldözni üldözhet ugyan…”.)

Ha Vitéz ilyen típusú nyelvi leleményeit részletesebben akarnók tárgyalni, ez az egész kis tanulmány elégtelennek bizonyulna. Fontosnak tartjuk azonban, hogy még egy-két példát elemezzünk az igehasználatban megmutatkozó homályosságot illetően. Második beszédének nyitó mondata így végződik: et finem curis anxiis, et initium fidelibus studiis aperies (magyarul a 320. lapon). Az aperire ige jelentései (leleplez, fölfed, láthatóvá tesz, előad, elárul, föltár, meg- vagy kinyit, járhatóvá tesz) csupán sejtetik a szónok szándékát, amit ha szó szerint akarnánk tolmácsolni, aligha volna értelmes a szöveg: „nyisd meg a véget az aggasztó gondoknak és a kezdetet a hü törekvéseknek.” A „megnyit, föltár” itt csupán valamiféle képet vetít elénk, képzeletünket hozza mozgásba, s azon át hat érzelmeinkre.

Még egy példa a leveleskönyv 26. leveléből. A magyar fordítás nem is sejteti, hogy az eredeti milyen különös, ködös fogalmazású: „Ebből pedig az következik, hogy ha bármi szép eredmény születik belőle, az bizony engem hálára fog kötelezni, míg Szentségteket örök dicsőségre emeli” (122. l.). Ez az eredetiben így hangzik: Quo fiet, ut quicquid exinde bonesti secuturum est, id sane mibi ad gratiam, verum Beatitudini Vestrae ad gloriam aeternam compellabitur. – Nos, a compellare igének a következő jelentéseit ismerjük: „meg-, fölszólít; szemrehányást tesz; felelősségre von, bevádol”; ezek egyikével sem tudunk itt mit kezdeni. De ha tekintetbe vesszük igénknek a compellere igével való rokonságát – amelynek jelentései: „összeterel; valahová űz, kerget; valamire kényszerít” –, talán megsejtjük, milyen kép lebegett Vitéz szeme előtt. Csúnya magyarsággal írván le ezt a képet: „a szép eredmény számomra kényszert jelent a hálaadásra, Szentségtek számára viszont kényszer az örök dicsőségre.” (De ez is csak sejtés, mert sem a compellare, sem a compellere mellett nem lehet egyszerre dativus meg ad + accusativus vonzatként.)

Úgy látszik tehát, hogy Vitéz képi fantáziája is erős volt, nemcsak a nyelvi-akusztikai. Ivanich nemegyszer szükségét is érezte annak, hogy fölhívja Pál főesperes figyelmét: ezt vagy azt a szót, kifejezést hasonlatként, metaforaként kell érteni. A címzett „csípős korbácsütésekkel ösztökéli” az író szeretetét (urgentes addis stimulos affectui), nehogy „a visszautasítás fenyegető szirtjeire sodródjék” (ne repulsae minaces scopulos incurreres) a 2. levél elején a 38. lapon. Persze ez a levél amúgy is telve játékkal, nyíltabb-burkoltabb irodalmi utalásokkal. Vitéz azonban akkor sem riad vissza a képes beszédtől, amikor nem baráti írást fogalmaz, hanem hivatalos minőségében szól.

Így például a Hunyadi János nevében V. Miklós pápához írott, 42. levélben azt olvassuk, hogy „az apostoli kegy kapuja minden kopogtatásra föltárul” (pulsatas fores apostolicae gratiae iuvat totiens... patefactas[esse]; 178. l.); hogy kérései talán „nagy és kemény küzdelemre számíthattak volna” (quibus forie occurrisse potuit maius cum difficultate certamen; 179. l.); hogy a pápa „kiesdekelt kegyének zsengéi” az ő reményét „juttatták az első helyhez” (mondhatnánk „első helyezést” is: in expetitis gratiae suae primitiis spes mea primam consequeretur victoriam; 180. l.); hogy a lelki vigasztalás „minél általánosabb és gazdagabb, az illatát is annál áradóbbnak érzik” (quo communior pleniorque fuerit, eo saporis feracior reputetur; 181. l.). Erre a levélre később még visszatérünk. – Vagy lássunk egy-két helyet beszédeiből: az ellenségnek „szokásává vált, hogy… a kedvező sorsfordulatból mint sárkányok kelyhéből hörpintvén a fogát csikorgatva dühöngjön” (ex venienti prospera sorte veluti draconum calice poiato furere, frendere: 5. beszéd, 347. l.); a császár fölkeltette remény „fejedelemségének drága illatát árasztja” (spirat carum tui principatus odorem), „a császári dicsőség föladatát kiáltja ki” (szó szerint: „harsogja”: sonat; 7. beszéd, 357. l.); a török „azt várja, hogy immár «az egész Jordán az ő szájába ömöljék»” (sperat, ut iam Iordanis totus influat in os suum: uo., 360. l.) – ami egyébként allúzió az ószövetségbeli Jób könyvének egy helyére (40, 18 a Vulgáta beosztása szerint).

Képzelete még olyan metafora megalkotására is ragadta, amelyet mi nemcsak meghökkentőnek, hanem már-már ízléstelennek érzünk. A 7. beszéd egyik mondatát fordításunk „megszelídített” formában közli: „az Isten iránti buzgalomtól hevülő keblekben forrpontra hágott kegyelet kitörni készülő lávaként tettekre vágyik” (368. l.). Ezt Vitéz így fogalmazta meg: intus zelo Dei incalescente pectore liquefactus pietatis adeps foras manare cupit per opera; ha ezt szó szerint akarjuk visszaadni, ezt kell írnunk: „az Isten iránti rajongástól bensőleg fölforrósodott kebelben megolvadván a kegyelet zsírja, tettek révén kíván kifelé csorogni…” Mint mondani szokás, „de gustibus non est disputandum!” Mindenesetre épp ennek a beszédnek jutott osztályrészül az a sors, hogy elhangzását követően lemásolták, szövegét retorikai-stilisztikai jegyzetekkel látták el, s így maradt reánk egy cambridge-i meg egy müncheni kódexben.

Amiért viszont méltán csodálhatták őt kortársai – és csodáljuk mi is –, az az antik irodalom ismerete és ennek az ismeretnek sokszor egészen mesteri kamatoztatása volt. Nem is a leveleskönyv 2. és 3. levelére gondolunk elsősorban, ahol el is árulja, hogy idéz – és Ivanich kapva kap az alkalmon, hogy megjelölhesse az idézetek forrását –, hanem olyan levél- és beszédhelyekre, amelyeknek olvasóira vagy hallgatóira várt a föladat: fölismerni az allúziót és értelmezni a szerző szándékának megfelelően. Úgy hisszük ugyanis, hogy ezekkel az elbújtatott idézetekkel nem csak és nem elsősorban a műveltségét kívánta fitogtatni, hanem olyan mondanivalót is reájuk bízott, amelynek nyílt kifejtése kevésbé lett volna hatásos.

Elsőként megint a leveleskönyv 42. levelére hivatkozunk. Miután Hunyadi János nevében szinte hálát zeng a pápának a szentévi búcsúk engedélyezésében megnyilvánuló kivételes kegyéért (a gratia szó ebben az értelemben kilencszer, a vele rokon jelentésű favor kétszer olvasható e közepes hosszúságú levélben), köszöneteit így fejezi be: „mindezért, mi oly drága nekünk, Atyánk, «nincs mód kifejeznünk hálánkat»” (180. l.). Ha Ivanich nem figyelmeztetne, a latin szövegből akkor is kiolvashatnók, hogy a szerző milyen utalást bújtatott el benne: super quibus ita gratis „gratias persolvere dignas non opis est nostrae”, Pater – Vergilius Aeneis-éből az I. ének 600–601. sorait (ahol a gratias helyett grates olvasható). Ezt pedig nyilvánvalóan minden bíboros és magas rangú kúriai tisztviselő észrevette, hogy azután lelki szemeik előtt lejátszódjék az egész jelenet: az égő Trójából menekülő Aeneas hajótörött társai szerencsésen partot érnek Afrikában; Dido, aki nemrég fejezte be új városának építését, barátságosan fogadja őket; az elveszettnek vélt vezér, Aeneas maga is ott áll a menekülőket maradásra és letelepedésre buzdító királynő közelében – ám köd burkolja be isteninek tetsző termetét; amikor azonban látja annak jóindulatát és bőkezűségét, hirtelen láthatóvá lesz és megszólal:

„Ki után ti kutattok, im, itt vagyon épen,
trójai Aeneás, örvényeiből Libyának.
Ó, te, ki Trója nehéz sorsán egyedül könyörültél,
s bennünket, danaok' szárazföldön-vizen egyként
megfárasztott-ínséges maradékait, annyi
vészek után házadba fogadsz: nincs mód kifejeznünk
hálánkat, Dídó…”

Lakatos István fordítása

Nem tévedünk talán, ha úgy képzeljük magunk elé a jelenet folytatását (immár nem Dido Karthágójában, hanem Miklós pápa Rómájában), hogy a levelet felolvasó ügyvivő itt egy pillanatnyi szünetet tartott, a pápai tanács jelenlévő tagjai pedig elismerő bólintással néztek egymásra, esetleg a nyelvükkel csettintettek, s félhangosan mormogták maguk elé a folytatást: nec quicquid ubique est / gentis Dardaniae…

Nem hasonló hatásra „vadászott”-e Vitéz, amikor 1453 márciusában a császár előtt – akiről tudjuk pedig, hogy nem volt túl lelkes híve a humanista műveltségnek, és udvarában sem hemzsegtek az effajta literátorok – ismét Aeneastól kölcsönözte a szavakat (ezúttal az alvilágjárótól), amikor a számos kényes kérdés megvitatására Bécsújhelybe érkezett küldöttség szónokaként így zárta bevezető szavait: „«Örömest maradunk még, és közelebb lépünk»” (3. beszéd 328. l., iuvat usque morari, et conferre gradum: Aeneis VI, 487–488).

De hadd hívjuk meg most olvasónkat hosszabb útra, ha el nem fáradt még! A leveleskönyv 28. darabját szeretnők ugyanebből a szempontból elemezni, régi irodalmunk e ritka gyöngyszemét. Munkánkhoz a levél harmadik bekezdését használjuk föl (131–132. l.). Hatvan éve „szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel”: quibus [annis] paene continuis furiam illam facemque bellorum sustulimus in privatam curam, in privata quoque unius gentis arma conversam. A klasszikusokon csiszolódott elmében ez ismét asszociációt keltett: Titus Livius adott egyfelől hasonló szavakat Hannibál jellemzésére Hannónak, a karthágói ellenpárt vezérének a szájába: hunc iuvenem tamquam furiam facemque huius belli odi et detestor (21, 10, Muraközy Gyula fordításában: „gyűlölöm és utálom ezt az ifjút is, a háború fúriáját és gyújtócsóváját”).* A célzás, a párhuzam találó. Róma halálos ellensége Hannibál volt – a magyaroké a török. Ezt persze csak az vette észre, aki Livius monumentális művét maga is szorgalmasan olvasta; de hát egy valamirevaló humanista forgatta is eleget ama vaskos volumeneket! Másfelől – még mindig e mondatnál időzvén – éles fény kellett hogy vetődjék egy másik liviusi analógiára is, amelyet először ismét latinul idézünk: Fabios ad caelum laudibus ferunt: familiam unam subisse civitatis onus, Veiens bellum in privatam curam, in privata arma versum…; omnes patricii, omnes unius gentis (2, 49, Kiss Ferencné fordításában: „A Fabiusokat égig dicséri mindenki, mondván, hogy egyetlen család magára vállalta az állam terhét; a veii háborút saját ügyükké, saját harcukká változtatták…; valamennyi patricius, valamennyi egy nemzetségből való”). Ez tehát a másik oldal, ezek vagyunk mi: maroknyi, de a halált megvető nép, amely ez ideig egyedül viselte, a maga költségére és veszedelmére, ezt a háborút. Ki ne ismerte volna abban az időben is a legendás Fabius-nemzetség hőstettét, ki ne vette volna észre a hasonlóságot, az azonosságot? És kit ne figyelmeztetett volna ez az azonosság a várható végre is, amelyet Liviusból szintén tudni lehetett: „A Fabiusok mind egy szálig elestek, táborukat elpusztították.” (2,50)

A következő mondat „kimerített a sok… gyász,… megtizedelt a halál bennünket” szavai megint Liviust idézik (3,32) „a Városban egymást érték a temetések és 28,43: „két seregünket majdnem egy szálig lekaszabolták”; persze az allúzió csak a latin szövegek összevetéséből érezhető igazán). Ha Vitéz „testvéreink ellenségnek kiszolgáltatott testét, a győztes fennhéjázását, az ellenség rabigáját, a szomorú hadifoglyok siralmas meneteit” emlegeti, megint Liviust beszélteti: a vert római had katonái „pillantásukat végigjártatták… testükön, amelyet ki kell szolgáltatniuk az ellenségnek. Elképzelték az ellenség által felállított igát, a győztesek gúnyolódását…, majd meggyalázott seregük siralmas útját” (9,5). Amikor Vitéz ezt mondja: „minden ellenségességet fölülmúlt, amit elszenvedtünk, fegyvereinken és a szabadságra emlékező lelkünkön kívül másunk alig maradt”, akkor is Livius hőseit beszélteti (a fordításban kissé halványabbnak látszik a megfelelés: „sokkal kegyetlenebb bánásmódot kell eltűrnünk: 29,17 és „a sors semmit nem hagyott meg fegyvereiteken s a fegyverekbe vetett reményen kívül”: 7,35).

„És nem is tudom – folytatja Vitéz –, bennünket vagy foglyainkat kötözött-e meg a sors erősebb bilincsekkel és ádázabb kényszerűséggel” – amiben Hannibál szavai csengenek vissza: „Mert nem is tudom, vajon foglyaitokat vagy inkább benneteket kötözött-e meg a sors súlyosabb bilincsekkel és bajokkal” (21,43). „Elég jogos-e hát a fájdalmunk?” – kiált föl Vitéz Appius Claudiusszal („nincs elegendő jogos sérelmünk”: Livius 5,4), „hiszen nincs az a kegyetlenség, amit el ne követtek volna rajtunk…: akár győzünk, akár legyőznek, állandóan nyakunkon az ellenség, mely szinte nagyobb gyűlölettel harcol ellenünk, mint amekkora erővel.” Itt Locri küldötteinek panasza szól: „nincs a véteknek… olyan fajtája, amit ne engedtek volna meg maguknak” (29,17), majd maga Livius jellemzi a karthágóiak és rómaiak háborúját: „szinte nagyobb gyűlölettel küzdöttek, mint amekkora erővel” (21,1).

Az eddigiekben az író a múlt eseményeit ecsetelte, majd fölkiált: „Elég volt már látnunk… a keresztény főkből szedett adót és a megbilincseltek átkozott piacait!” (Satis habeamus vidisse… vectigalia Christianorum capitum, flagitiosas compeditorum nundinas). Itt Cicero mennydörög Antonius ellen, akinek háza nem egyéb, mint agrorum, oppidorum, immunitatum, vectigalium flagitiosissimae nundinae, azaz „földek, városok, kiváltságok, adók átkozott piaca” (2. Philippica 14). Vitéz ugyanis nem marad meg egyetlen szerzőnél; mint ahogy már az előző bekezdés vége felé Seneca Tbyestes című drámájának egy sora jutott az eszébe („még mindig nem elég”: et nullum est satis, 256. sor), úgy most Cicero szava dereng föl emlékezete mélyéből, hogy azután Suetonius egy fordulatáról („belső széthúzás”: intestina dissensio, Galba 7) – nem egészen szerencsés gondolattársítással – Vergilius első eklogájára ugorjon át („színe-virágát fölemésztve”: florem depasta, 54. sor), s úgy térjen csak vissza az „úgy látszott, már sem a bajokat, sem az orvoslást nem tudjuk elviselni” mondattal Liviushoz, aki ugyancsak saját hazájáról mondja ki ítéletként: „eljutottunk jelenünkig, amikor sem vétkeinket, sem vétkeink orvoslását nem vagyunk képesek elviselni” (Előszó). Mert – mondja ki Vitéz a keserű szavakat – „e nép viruló ereje önmagát tette tönkre”, csakúgy mint a római, melyről Livius így ítél: „a már régóta oly hatalmas nép erői önmagukat semmisítik meg” (uo.) – „és egyébtől sem félt jobban, mint a maga katonáitól és a maga fegyvereitől” – miként Livius leírása szerint a római konzulok, akik „leginkább a maguk erőitől, a maguk fegyvereitől féltek” (2,45).

Így keresgélhetnők össze s állíthatnók párhuzamba Vitéznek s talán legkedvesebb auktorának kifejezéseit, akár ebben a levélben folytatva szemlénket, akár másutt. Mi azonban csak kóstolót kívántunk nyújtani Vitéz írásművészetének abból a rétegéből, amelyben talán a legeredetibbnek látszik – egyszersmind a leghatásosabbnak is, ha föltételezzük, hogy az olvasók vagy hallgatók is észrevették ezeket az utalásokat, és fölfogták jelentésüket. (Még egyszer hangsúlyozzuk: az allúziók a szövegek latin eredetijében ragadhatók meg igazán, hiszen ahány fordítás, annyi „ferdítés” is. Kis bevezetőnk azonban nem tudományos értekezés; aki az itt bemutatott anyagnál többet kívánna látni, megint csak a szakirodalomhoz utaljuk.)

Mielőtt búcsút vennénk az antik irodalmat ily szuverén módon felhasználó szerzőnk filológiai elemzésétől, legyen szabad ezzel kapcsolatban még valamire rámutatnunk. Tudjuk, Vitéz szép könyvtárral rendelkezett, könyveit – csakúgy, mint a Corvina-könyvtár nem egy, általa használt példányát – gondosan olvasgatta, azokban javításokat eszközölt, jegyzeteket írt beléjük. Ha tehát egy-egy levelét, beszédét odahaza fogalmazta, volt alkalma könyveit forgatni, az idézeteknek utánanézni. Elemzett levelét azonban – mint keltezése mutatja – „seregünk előrenyomulása közben, a Duna gázlójánál” írta. Hogyan volt képes azt szeretett könyveitől elszakítva, nyilván puszta emlékezetére hagyatkozva így megfogalmazni? Erre a kérdésre a filológia már nem adhat választ.

Idézetei, allúziói alapján sok olyan művet megnevezhetünk, amely meglehetett könyvtárában. Livius, Cicero, Vergilius, Lucanus, Horatius, Hieronymus sokat forgatott szerzői lehettek; gyakran idéz Seneca tragédiáiból is, de az már nem bizonyítható, hogy ismerte volna ennek leveleit is, még kevésbé, hogy mintául választotta volna őket. Ugyancsak nem találjuk nyomát nála Symmachus ismeretének, akiével pedig szintén rokonították már Vitéz stílusát. És ha volt, aki úgy találta, hogy leveleiben fölfedezni „az érdeklődést Jeromos tanítása iránt és a biblia gyakori idézését” (Kardos Tibor) – bizony erre is tagadólag rázzuk fejünket. A Szentírást Vitéz alig idézte, Hieronymusra (Szent Jeromos) pedig jószerivel csak azért hivatkozott, hogy rámutasson: „valamennyi kötete, szinte egész életműve nem a régi szónokok mennydörgésétől zeng-e” (a leveleskönyv 2. levele, 46. l.) – úgy mint az övé is. Ez nem bizonyít amellett, hogy Vitéz az „új vallásosság” (devotio moderna) híve, hieronymista lett volna. Politikus volt, ami mondanivalója tartalmát illeti; és humanista, ha tetszik, rétor, ami írásai megformálásából olvasható ki. Mind annak, mind ennek a legkiválóbbak egyike, időben való megjelenését nézve pedig nálunk a legelső.

Összefoglalva a nyelvéről, stílusáról mondottakat, látjuk, bátran vállalta a latin nyelv középkori, főként a kancelláriában kialakult hagyományát; páratlan képzeletével, képalkotó tehetségével gazdagította annak kifejező erejét, és szervesen ötvözte eggyé klasszikus és késő ókori szerzők nyelvével. Még az is lehetséges, hogy egyszer kimutatható lesz: mint tetszik át veretes kifejezésein az anyanyelvi gondolkodás hatása, habár az erre vonatkozó eddigi vizsgálatok nem vezettek meggyőző eredményre.

Ha írásművészete, annak másokra gyakorolt hatása mellett figyelembe vesszük Váradon, majd Esztergomban kialakított tudós körét, a pozsonyi egyetem alapítása közüli buzgalmát és számos fiatal tehetség (köztük a kötetünkben is megnevezett Janus Pannonius meg Barius Miklós) kiképeztetésében szerzett pártfogói érdemeit, megértjük, mivel érdemelte ki „a magyar humanizmus atyja” titulust.

 

Most már csak jelen kötetünkről kívánunk röviden számot adni. Az anyag kiválasztását sajnos a korlátozott terjedelem szabta meg. Ezen belül arra törekedtünk, hogy a magyarul még nem olvasható művekből minél többet tegyünk hozzáférhetővé; ilyenek zömmel a gyűjteményen kívüli levelek s nem egy a beszédek közül. A leveleskönyvből vett szemelvényeknek fő újdonsága az, hogy itt olvashatók első ízben hiánytalanul Ivanich jegyzetei – amennyire a Vitéz-levelek válogatása ezt megengedte. A kötet e hármas tagolásában azt a hagyományos – az időrendet csak némileg tükröző – felosztást követtük, amely Vitéz János szövegeinek latin nyelvű kritikai kiadásában is mértékadó volt.

Visszakanyarodva Ivanich Pál jegyzeteire, meg kell mondanunk, hogy azok elsősorban művelődéstörténeti érdekűek. Szó sincs azonban arról, mintha az ő munkásságában a filológiai tudomány hazai kezdeteit kellene keresnünk. Tárgyi megjegyzései a kortárs Pál főesperest esetleg eligazíthatták egy-egy tény, esemény mivoltát illetően – ha föltételezzük, hogy ez a Pál nem idehaza élt, s nem volt részese a politikai élet forgatagának. Az a kevés utalás, ami a levelek szerkezetére, fölépítésére vonatkozik, hasznos lehetett talán egy többé-kevésbé kezdő dictator („fogalmazó”) számára – mi már fölöslegesnek érezzük őket. Jószerivel ugyanezt mondhatjuk a locusok (antik auktorhelyek) földerítésében tanúsított, nem túl eredményes buzgalmáról is, amelyről találóan mondja egy irodalomtörténészünk: „a tudós főpap csöndes derűvel vehette tudomásul, hogy derék munkatársa csak egy részét vette észre azoknak az antik utalásoknak, amelyeket ő leveleibe… mesterien beleszőtt” (Klaniczay Tibor). Ami nyelvi glósszáit (így, hosszú ó-val!) illeti, kétségtelenül érdekesek, főleg abban a vonatkozásban, hogy mi mindent vélt megmagyarázandónak. De nem egy esetben csodálkozunk: mit kell ezen vagy azon a szón megvilágítani, miért kell megmondani, mit jelent? Úgy látszik azonban, hogy annak a kornak a nyelvismerete szükségessé tette, vagy legalábbis annak mutatta az ilyesféle filologizálást.

Már csak Ivanich jegyzetei miatt is szükségesnek tartottuk a leveleskönyv magyarul eddig is olvasható darabjait újra fordítani, hogy ezáltal értelmet kapjanak e glósszák. Ugyanezt tettük azonban egyéb, már korábban megjelent fordításainkkal is. Ennek pedig az volt az oka, hogy az elmúlt esztendők során számos olyan sajátosságát ismertük meg a Vitéz János-i stílusnak, ami megítélésünk szerint elavulttá tette az első – mégoly szép és gördülékeny – magyarításokat. Vitéznek a nyelve olyan, mint egy évszázados tölgyfa törzse: erek, göcsörtök tarkázzák; s aki ezeket akarva-akaratlanul simára csiszolja, meg is hamisítja. Apróbb félreértéseket is korrigálnunk kellett. Hogy fáradozásunk eredményes volt-e, majd elválik. Mi inkább – miként e bevezetéssel is céloztuk – kihívásnak szántuk: olyan versenyre, amelyben nálunk avatottabb műfordítók birkózhatnak meg ezzel a magát nagyon-nagyon nehezen megmunkálni engedő tölgyfanyelvvel!

Boronkai Iván




Kezdőlap Előre