1 Magyarország főrendjei nevében+
a lengyel főrendeknek

A Krisztusban Főtisztelendő és Tisztelendő Atyáknak, valamint a Nagyságos, Vitézlő, Kiváló és Nemes Férfiaknak, Lengyelország Főpapjainak, Mágnásainak, Báróinak, Lovagjainak és Főurainak, szeretett testvéreinknek és barátainknak – Magyarország főpapjai, bárói és főurai. Üdvözletünket küldjük és a szeretet gyarapodását óhajtjuk.

 

Ősi szokásunkat – amelyet Testvérségeitekkel immár régóta közösen gyakorlunk, tájékoztatást nyújtva az egymást kölcsönösen érintő fontos eseményekről – ezúttal annál is kevésbé tartottuk mellőzhetőnek, mivel hív törekvéseink fokozottan ösztönöznek bennünket arra, hogy a minket ért kedvezőtlen és kedvező eseményeket egyaránt baráti bizalommal megosszuk veletek. Hogy ez számunkra, kik oly sok viharnak voltunk kitéve, már eddig is mennyi haszonnal járt a régi barátságnak köszönhetően, tagadni sem lehetne: oly nagyon szükséges, hogy gyakori sérelmeinket megosszuk még gyakrabban megnyilvánuló testvéri együttérzéstekkel. Úgy véltük azonban, hogy a sok méltatlanság, amely a mi panaszkodásunk nélkül, már a tágas nyilvánosság hírcsatornáin keresztül is világosan tudomására juthatott Testvérségeiteknek, jószerivel elsimítható lesz. Magunk is számos erőfeszítést tettünk ennek elérése érdekében, hogy annál biztosabban legyen módunk határozott jelzéssel szolgálni Testvérségeiteknek, mivé fajulhatnak ezek a dolgok.

Most tehát úgy döntöttünk, hogy a jól ismert tényekről adunk írásos tájékoztatást a római király urat és a körülöttünk lakó németeket illetően, akiknek színlelt barátságát, jobban mondva beléjük oltott s csaknem természet adta ellenséges érzületét mindig is tapasztaltuk; akik azonban az időtől fogva, hogy felséges urunkat, Ulászló királyt országunk kormányzására meghívtuk és ide bevezettük,+ álarcukat levetve immár nyílt ellenségként léptek föl, és országunk becstelenül elorzott koronáját+ még becstelenebbül tartják vissza, elvetvén ezzel egyszersmind a viszály magvait is. Ennélfogva ha részletesen ecsetelhetnők is, hányszor s mily mértékben kísérelték meg gyűlölet szítása, kibúvók és akadályok támasztása, jogtalanságok, gyilkosságok és betörések révén lehetetlenné tenni király urunk bejövetelét és megmaradását, emberi és isteni jog ellenében várak elfoglalásával és a határvidék feldúlásával gáncsolván őt – ezt mégsem tartjuk szükségesnek, nem kételkedvén abban, hogy mindezt napnál világosabban ismerik Testvérségeitek, kivált azok, akik király urunk kíséretében tartózkodva kézzel tapinthatták hazánk sebeit, és akik – mint látszott – a mi fájdalmunkat a magukénak is érezve a szenvedést meg az orvoslást is megosztják velünk. Akkor azonban még képesek voltunk ennek az erőszaknak és gyűlölségnek türelmesebb elviselésére, és országaink – mármint a miénk és a tiétek – megújított és elfogadott barátsági szerződése okán nagyon is készeknek látszottunk a kihívás elfogadására, hiszen úgy gondoltuk, kötelezettségünkhöz sem illőbb, sem méltóbb nincs, mint hogy a mindkét részről régóta óhajtott baráti viszonyt őseinktől örökölt jószándékkal megszilárdítsuk. Most pedig, eme atyáink óhajtotta drága szövetség nyomán – egyesek magántermészetű viszálykodása+ ellenére is – minden igyekezetünkkel és erőink teljes megfeszítésével buzgón törekedtünk arra, hogy az idő múltával a kölcsönös szeretet is megteremtődjék, hogy azután – ha csak nincs olyan látszata a dolognak, mintha tájékozatlanságtokkal visszaélnénk – szilárd és őszinte bizalommal ápolhassuk a rokoni jó viszonyt egy jogos, méltányos és a kölcsönös egyenlőséget szem előtt tartó tisztelet alapján. Ehhez járul még hozzá az a körülmény is, hogy említett királyunk – aki születés jogán a tiétek volt, választás jogán pedig a miénk – seregünk balszerencsés vállalkozásai közepette is mindent szívesen és önként vállalva, életét életünkért kockára téve, bukásával+ – s vele együtt még inkább a miénkkel – tanúsította, mekkora elszántsággal vállalkozott a reánk leselkedő veszedelem elhárítására. Ezáltal azonban dicső és magasztos tettei révén az ősi jóakaratnak ama tökéletes és bennünket szoros egységbe fűző feladatát hagyta reánk, drága Testvérek, hogy a jövőben még maradandóbban elkötelezzük magunkat egymás ügyei iránt.

Miután tehát az Úr akaratából elveszítettük hatalmas pártfogónkat – ámbár még mindig nem adtuk föl a reményt egészen, hogy életben lehet –,+ miként az ő jelenlétében, úgy azóta is minden utat, módot, lehetőséget és eszközt fölhasználtunk a béke megteremtése érdekében, megkíséreltük fölszámolni a viszály okait, és minden áldozatot meghoztunk a nyugalomért, csak hogy megosztottságunkban meghátrálni ne kényszerüljünk a pogányok támadásai elől. Ám az események alaposan rácáfoltak reményeinkre, hiszen azt tapasztaljuk, hogy a csapásokra még súlyosabb csapások következnek. Először is azt a fegyverszünetet, amelyet elindulásakor még említett király urunkkal kötött+ két esztendőre a római király úr, egyoldalúan fölbontotta; majd nagy hévvel fogott hozzá, hogy birtokba vegye az ország határvidékét,+ várait és királyi jövedelmeit, s eközben testvéreinket gyilkolja, alattvalóinkat fosztogatja, templomokat szentségtelenít meg, és szinte egész hazánkat véget nem érő dúlásaival zaklatja. A nyílt erőszak, a rokonokat pusztító ádáz tusa és a testvéreinket meg hazánkat sújtó kemény elnyomás méltán ébreszti bennünk a vágyat: meghalni inkább, semmint eltűrni e gyalázatot!

Mindazonáltal e sok veszedelem közepette sem akartunk elhamarkodottan bosszút állni, ezért új döntés alapján újabb megbízottakat állítottunk,+ és a kiegyezés és békekötés minden lehetőségét számba véve próbáltuk meg az okozott károk jóvátételét, valamint elhurcolt koronánk visszaszolgáltatását kierőszakolni. Ám a szokott kibúvók eszközével csúnyán kijátszva a puszta szavakon túl egyebet nem kaptunk. Ezért azután minden, ezzel kapcsolatban táplált reményünktől megfosztva fegyverhez nyúltunk,+ abból a meggondolásból, hogy acéllal eredményesebben nyithatunk utat a békéhez. Ebből fakadt az a döntésünk is, hogy ama kezdeti csapások után, amelyeket ezúttal mi mértünk az igazságosságtól vezettetve ellenségeinkre, mindaddig nem tágítunk, amíg Isten s a jog segítségével a gyalázatot és a károkat föl nem számoltuk.

Mindezzel tisztában vannak ugyan Testvérségeitek, de legalább is Testvérségeitek jelentős része – hogy tudniillik mindaz, amit akár elviselnünk kellett, akár elvégeznünk, a fölsorolt okokból fakadt; mégis azok alaposabb tájékoztatása céljából, akik e dolgokról nem egészen így gondolkodnak, a magunk igazára írásban is világosságot kívántunk deríteni. Hozzáfűzve azt a kérésünket, hogy ha ama közös és eredendő haragosaink révén netán másféle hírek jutnának baráti füleitekbe, ne adjatok hitelt azoknak, mivel föltehetően gyűlölet szülte őket; rokoni érzelmeinket, szerződésünket és szomszédi jó viszonyunkat szem előtt tartva ne tűrjétek el, hogy az ő kedvükért a hűségbe vetett jogos reményeinkben törés következzék be; megszokott jóakaratotok ne engedjen azok vádaskodásának, akik bizalmatlanságot keltve folyvást a viszály magvainak elhintésén fáradoznak, és a baráti szolgálatok köré a cselszövés hálóját fonva mások békességének tönkretételén mesterkednek! A magunk nem csupán ismert, de őseinktől fogva rokoni érzelmeit pedig a ti ítélőszéketek elé bocsátjuk: amelyeket – úgy véljük – nem egyéb éltetett, mint az igaz hűség, jószándék, szeretet és barátság, és amelyekben ezután is ki akarunk tartani, mint ahogyan Testvérségeitek részéről is hasonló lelkületet tapasztaltunk.

Mindezekről bővebb és részletesebb tájékoztatással is szolgálunk majd Testvérségeiteknek, ha nagyobb számban lesznek jelen testvéreink, akiket ide hívtunk meg gyűlésbe az előttünk álló Szent Gergely-napra+.

Kelt Budán, 1447 februárjának utolsó előtti napján.




Hátra Kezdőlap Előre