1 V. László üdvözlése a magyarországi rendek nevében+

Sokkal lassabban,+ Felséges Fejedelem Urunk, bizony sokkal lassabban s jóval később, mint az idő szabta körülmények és a fejedelemségeid alkotta közösség szándékai megkívánták volna – végül azonban Isten adományaként mégiscsak visszaadattál önmagadnak s ezáltal nekünk is valamennyiünknek. Ezt sürgettük minden áldott nap, erre irányultak gondolataink, erre állandó igyekezetünk, hiszen a számtalan csapás forgataga közepette, amelyek királytalanságunkban házainkra, életünkre, javainkra belülről is, kívülről is acsarkodtak, emlékező lelkünkből hozzád szállt minden sóhajunk, téged kerestek epedő vágyaink. Mert bár szentéletű atyád+ korai elhunytával kihunyt a mi békességünk is, beköszöntött a szörnyűségek kora,+ és a háborúságok még szörnyűbb villámai sújtottak – míg „csapatostul lejt+ körülötte mindenfajta betegség”, nyugtalanság, háborgás zajgott körülöttünk, a jogot s a törvényt ugyancsak erőtlenül osztotta az igazságszolgáltatás, és mint a régi mondás tartja: „embert látni+ ezer fajtát, s mind máshogyan élnek; mindjük akar valamit, de egészen mások e vágyak” –, ám Urunknak és Istenünknek hála, e vihar mégsem tartott tovább, s kivetvén lelkünkből minden meghasonlást, félretéve minden torzsalkodást, az ország valamennyi főembere és fő erőssége, e korona összes alattvalója egy szívvel-lélekkel ismert el téged urának és királyának, és ebből következőleg, noha jog szerinti örökös vagy, királyi címedet s hatalmadat mégis – ahogy a régiek szokták volt mondani – a nép beleegyező szava+ szentesítette. Végtére is az örökségedet képező országok közösségét a te nevedben főembereink sorából azok kormányozták, akikre maga bízta rá önmagát, annál forróbban vágyakozva visszatérésed után, mennél világosabban tudta, hogy bizonytalanságában+ csakis te lehetsz vezércsillaga, a köz és az egyén becsületének egyedüli hathatós megoltalmazója. Ennek megvalósítására sohasem hiányzott ugyan belőlünk a szándék – az alkalom azonban többnyire hiányzott. Mert valahányszor csak a legcsekélyebb fénysugár vagy út mutatott is abba az irányba, visszakövetelésed és visszahozatalod érdekében mindannyiszor azonnal hív buzgalommal kezdtünk munkálkodni, hiszen ha elhanyagoljuk, csak szorongásainkat növelte volna, míg ha megvalósítjuk, valamennyi terhünktől megszabadított volna bennünket.

De minek szaporítani a szót? Elérkeztünk oda, midőn reánk virradt e nap, várva várt visszatérésed fényességes napja, amelyen téged, egyedüli ékességünket és vigaszunkat épségben, egészségben és hőn óhajtott szabadságodban megpillanthattunk. Mely – mint mondottuk – később jött ugyan el, mint kívántuk, ám beköszöntése annál boldogítóbb, mennél gyorsabban előzte meg várakozásainkat. – E dolgok kapcsán kissé bővebben szándékozom Felséged előtt szólni, Felséges Fejedelem, azokról a kérdésekről, amelyeket országod eme főemberei és a többi, itt jelenlevő testvéreim és társaim+ általam kívánnak tolmácsoltatni – úgy óhajtván pedig eleget tenni parancsuknak, hogy szavaim pontosan kifejezzék az ő szándékaikat. Ha pedig a terjengősséget kerülendő ezt most megvalósítanom nem sikerülne, Felséged e kevés szó alapján is bizonyára teljesebb képet alkothat majd magának az ő szándékaikról.

Elsőül jövetelünk okát fogom kifejteni, majd azt az ügyet, amelynek érdekében eljöttünk, a harmadik helyen pedig azokat a kívánságokat, amelyeket országodból hoztunk el magunkkal.

Jövetelünk legelső oka és mindent megelőző alapja, Felséges Urunk és Fejedelmünk, a Felségednél teendő látogatás kötetezettsége; az hogy átadjuk máz többször említett országod részéről – miként alattvalóidhoz illik – az üdvözleteket, s kifejezzük azt a hódoló, készséges és hív odaadást, amely téged, természetes urunkat+ megillet; valamint hogy boldogságtól repeső szívvel örvendezzünk mostani szerencsés kiszabadulásod és visszatérésed miatt, amennyire csak képes erre az emberi lélek. Mindezt ma teljesítjük tehát, ezen a friss örömünktől fényeskedő napon, midőn először adódik lehetőség és alkalom arra, hogy ha nem is a maga teljességében fejezzük ki, de legalább – hogy úgy mondjam – „csak fő vonalát vázolva”+ jelezzük mekkora szeretet, hűség és remény táplálja híveid ama egész rendjének elhatározását.

Látjuk: Felséged ép és egészséges, el nem múló örömmel élvezi szabadságát, s mindezeken túl látjuk évei számával együtt növekvő tündökletes méltóságát, látjuk a született, nem választott fejedelmet, számtalan föld uralkodóját, aki már ily zsenge korban legyűrte a sors csapásait. Mindennek óhajtott látványa, bízvást mondhatjuk, nagyobb boldogsággal tölti el szívünket, mint azt szavaink kifejezhetnék; és hogy Magyarország nem kevésbé örvend épségednek, mint visszatérésednek, szava s szíve egyaránt azzal a vággyal lévén eltelve, hogy éveidet s nevedet mindenkor ujjongó dicsérettel magasztalják.

Mindezekért legelsősorban a mindenható Istent illeti a dicsőség és a hála, mert „ő ád királyságot+ a királyoknak és uralmat az uralkodóknak”; ő tanított meg bennünket arra, hogy téged ne életkorod vagy éveid, hanem erényeid mértékével mérjünk, és ő sarkallta éveidnél is gyorsabb gyarapodásra erényeidet. Noha oly mértékű hálaadásra+ nem vagyunk képesek, mint amekkorával tartozunk neki, mindazonáltal lelkünk teljes erejével ki kell fejeznünk iránta való hálánkat.

Mi pedig, amennyire rajtunk múlik, mind a magunk személyében, mind hűséges országod nevében üdvözöljük eme boldog rangodat, mint nagy népeid fényének, reményének, üdvének és nyugalmának alapját; és azért imádkozunk Istenünkhöz, hogy eme örvendetes kezdeteket még örvendetesebb gyarapodás követhesse; hogy éveidben és erényeidben mindaz kiteljesedjék, aminek örvendetes zsengéit máris fölmutattad. – Üdvözöljük szerencsés visszatértedet, vagy hogy megfelelőbb szót használjak: győzelmedet. Mert azok által, akik a te nevedben győztek, te győztél; minthogy a te nevedben, a te zászlaid alatt indultak meg a seregek, s zajlottak le az ütközetek. Győztél tehát, még mielőtt harcoltál volna; már a munka kezdetére+ rámosolygott a szerencse – ez a bizony váratlan+, de dicső győzelem, mely ha nem lett volna váratlan, mi is tevőleges részesei lettünk volna. De minekutána dicső volt, a te személyed révén mi is osztozunk hasznában a győztesekkel. Így azután az a győzelem, amelyet sem égi lakó – ha mondhatom így –, sem ember nem irigyel, ha a hadak egyesítése folytán nem lehetett is a miénk, eredményeiben s gyümölcseiben mégis eljutott hozzánk. Amott kedvezőtlen események állták utunkat, itt viszont valamennyiünk számára közös személyed közvetítette nekünk az egyenlőséget – ámbár ha+ a szövetség, az összefogás, ha hadra kelésünk s jövetelünk híre némi együttműködést jelentett – márpedig mindez jelen volt eme győztes hadjáratban! –, akkor a mi őszinte hűségünkről megbizonyosodott keblek ítélete nem foszt meg bennünket e győzelemtől!

Hadaink késlekedését pedig a való helyzet jobban igazolja, mint az én szónoklatom. Hiszen országod baja, betegsége szinte közismert már, és szóbeszéd tárgya mindenütt. Mert egyebek között, amiket mostanig a sors súlyos kényszereként+ kellett elviselnünk, a híveid földjén élő+ ellenséges népektől is szenvedtünk, amelyek ürügyként használva föl Felséged nevét, s a te károdból gyűjtvén hasznot, állandóan a legnagyobb gyötrelmeket okozzák nekünk. Ezek osztották meg+ törekvéseinket, ezek késleltették vállalt feladatunk megvalósítását; és jóllehet a békekötés színe alatt többnyire egyezkedő tárgyalások folytak velük azzal a céllal, hogy kiszabadításodért szabadon cselekedhessünk, a velük való béke mégis mindig kevesebb biztonságot nyújtott, s költségesebb volt, mint a háború. Mert soha nem a törvény útján, hanem a fegyver s a háború joga alapján+ jártak el velünk szemben, úgyhogy „előnyeiért tűrtük ugyanannyi baját is.”+

Ó, mily édes vágyakozás töltött el bennünket, hogy győztes hadaiddal hadunkat egyesíthessük, és időben nyújtsunk fegyveres támogatást neked – ha e viszontagságoktól való rettegés+ arra nem ösztönzött volna, hogy előbb ezeket csillapítsuk le! Mert érintett-e valakit is érzékenyebben a te méltatlan helyzeted, mint bennünket? Sértett-e valakit is nálunk erősebben a te neveltetésed, mely sokkal inkább volt fogsághoz hasonló? És kik számára volt szükségesebb visszahozatalod, mint a mi számunkra? Mindebből bízvást kikövetkeztetheti Felséged, hogy mi hamarább kételkedhettünk volna ily hirtelen való kiszabadulásodban, mint te a mi hűségünkben és engedelmességünkben. Sőt kereken és nyíltan ki merem mondani: e legutóbbi országos gyűlésünkön közmegegyezéssel úgy határoztunk, hogy fogva tartód+ ellen haladéktalanul olyan fegyveres harcot indítunk, mely – ha ő továbbra is ellenáll – valamelyik fél fejébe került volna! Kész volt a kormányzó, készek voltak a többi urak is, hogy újra kezdjék azt a háborút, mely e cél érdekében már régen megindult, s azt ne csupán folytassák,+ hanem be is fejezzék. Csakhogy egyeseket a lehetőség,+ másokat az idő hiánya gátolt – az eltökéltségé, úgy hiszem, senkit; és amennyiben tévedés történt, nem az ügyben, csak az időpontban tévedtek. Mivel azonban, Felséges Fejedelem, a te Istentől megáldott szerencséd ezúttal megelőzött bennünket, legyen elég nekünk most annyi, hogy magát a kedvező eseményt magasztalva örvendezünk, és gyümölcseiben osztozunk. Hiszen az események során szinte hamarább következett be a győzelem, mint megindult volna a küzdelem, és visszahozatalod dicsősége fölülmúlja a vele járó vesződséget; a hatalmas győzelmet pedig még Isten is megkönnyítette. E jelentős sikerek után Cille dicső gróf ura+, aki zászlaid alatt a győztes sereg vezére volt, méltán alkalmazhatta mind a te, mind a maga dicséretére azt a mondást, amelyet a hagyomány ama hajdani első győzedelmes Caesarnak tulajdonít, aki, miután serege gyakran előbb érte el az ellenséget győztes csapásával, mint hírével, állítólag e szavakkal örökítette meg dicsőségét: „jöttem, láttam, győztem.”+ Kétségbevonhatatlan sikerek alapozzák meg uralmadat, hiszen már a kezdet kezdetén a győzelem szentsége avatja föl: valóban azzal a dicső felséggel diadalmaskodtál, mely életkorodnak sajátja! S hogy mindezt röviden összefoglaljam: bennünket, alattvalóidat méltán nagy és túláradó öröm tölt el miattuk a jelenben s reménység a jövőt illetően, kik erényedbe,+ szerencsédbe, hatalmadba és sikereidbe helyezzük bizodalmunkat nyugalmunk, békénk, egységünk és szabadságunk tekintetében.

Most pedig idejövetelünk legfőbb céljáról kívánok beszélni. Réges-rég, Felséges Fejedelem, midőn – engedelmeddel legyen mondva – még kisdedként játszadoztál, amikor szóval és szavazattal már állást lehetett foglalni melletted, a magyarok egész nemzete és országa, mint már említettem, önszántából megszüntette és lecsöndesítette mindazt a vihart, amely nemrég e nép szívét-lelkét bensőleg még meghasonlottabbá tette, mint amennyire tőled elszakította, és egységet esküdve téged nyilvánított, fogadott s ismert el urának, nem idegen, hanem jog szerinti örökösnek, szent emlékű királyi atyád és nagyatyád+ utódának. Azt az országot pedig számodra a te nevedben őrizte meg, megőrzését hivatalosan ki is nyilvánította, és ebben számtalan háborús csapás, hogy ne mondjam: mennydörgés közepette ki is tartott állhatatosan, kormányzót, elöljárókat és bírákat jelölvén ki, hogy a te királyi uralmad alatt megfelelően irányítsák azt az országot – úgyhogy ez ideig nem is a király nélkülözte országát, hanem az ország királyát.

Hogy tehát amivel lelkünk már régóta vajúdik,+ azt most óhaja szerint a világra hozhassa: Felségedet megillető engedelmességünket, hűségünket, hódolatunkat és köteles szolgálatkészségünket, melyet réges-rég néked s királyi főségednek szenteltünk és rendeltünk, ma újólag megadjuk, átadjuk, felajánljuk és teljesítjük kormányzó urunk, valamint egész Magyarország valamennyi főpapja, bárója, ispánja, vitéze, főura és nemese nevében – azzal a reménnyel és föltett szándékkal, hogy hűségünkről és szolgálatkészségünkről sokkal meggyőzőbben tanúskodjanak majd tetteink, mint szavaink.

Így hát, aminek reményét mind ez ideig csak a természetjog táplálta: vedd át készséges országodat, és birtokold őseid jogarát, mely éppúgy téged illet a vérség alapján, mint erényeid okán! Úgy birtokold pedig, hogy a magad jogaival élve a mieinket is oltalmazd, a maga idejében személyesen gyakorolván fölöttünk hatalmadat, amelynek egész ereje+ az engedelmeskedők egyetértésében lesz majd; s légy mindenkor tudatában annak, hogy az az uralom a legszilárdabb,+ amelyiknek örömmel szoktak engedelmeskedni! – Mind ez ideig semmi jelentőset nem ajánlhattunk föl szívünk szándékain kívül: hogy pedig ezek milyenek,+ mától fogva tapasztalatból győződhetsz meg róla, mivelhogy tetteik adják meg értéküket. Méltónak véltük tehát, hogy néked áldozzuk még meglevő életünket+ s testi erőnket, kérvén téged, s esdekelvén hozzád, hogy ezután ne kósza és megalapozatlan híresztelések szerint ítélj hűségünkről!

Hátravan még a harmadik rész, beszédem utolsó mondanivalója, hogy tudniillik föltárjam országod óhajait és kívánságait – mert küldetésünk célja felszólítani Felségedet azok meghallgatására. Mármost valamennyi óhajunk között, amelynek teljesedésétől a haza üdvét s a magunk vigasztalását reméltük, az volt a leghőbb, hogy ama zűrzavaros köd eloszoltával, amely távolléted folyamán a többi gyászos csapás közepette királyi fényességed látásától is megfosztott bennünket, mihamarább elérkezzék az az idő, amikor végre e fényességet s királyunkat ismét megláthatjuk! Mert a zűrzavarok forgatagában és az események számtalan buktatója közepette bizony igyekeztünk már túl lenni azon a várakozással teli aggodalmunkon, amellyel inkább azért munkálkodtunk, hogy személyedet épségben megláthassuk, semmint hogy hallhassuk – mivel lelkünknek mindenkor az a tudat volt a legfájdalmasabb, hogy téged, ki királyi véred és rangod jogán fejedelmünk vagy, először csak hazádtól megfosztva, azután idegen akarat alatt, előírt és megszabott korlátok között földönfutóként, vagy ha mondhatom: szinte száműzöttként láttunk élni. Miután azonban mindenható Urunknak és a mindenséget kormányzó Istenünknek adománya-  s kegyelmeképp jogaidnak s szabadságodnak visszaadattál, hátravan, hogy visszaadass valamennyi híved tekintetének is. Mert ha e követség mint képviselő arra talán elégséges is, hogy elhozza eléd valamennyiünk óhaját és kívánságait, arra mégsem képes, hogy minden egyes híved szemét idehozza, hogy láthassanak is téged!

Országod híveinek tehát egyenként és összességükben egyaránt ez az óhajuk és ez a kívánságuk – s küldetésünk célja felszólítani Felségedet ezek meghallgatására. Legfőbb vágyunk, hogy ez mielőbb megtörténhessék, s minél gyorsabban meg is történjék. Szíveskedj hát meglátogatni országodat, és méltóztass megmutatni magad mindazoknak, akik országodban laknak, hogy örökségednek ama első s nagyobbik birtokrészét, amelyet most még csak lélekben bírsz, boldogan érinthesd meg lábaddal s kezeddel is! Ismerd meg hazádat, mely előbb hozott téged királyként a világra, mintsem megismert volna; ismerd meg a magad és híveid jogait; és ismerd meg azok közösségi viszonyait és föladatait, akik számára és javára fejedelmi utasításaidat majd meg kell hoznod! Biztos lehetsz ugyanis abban, hogy akiknek szokásait ismered, azokkal elhatározásaidat is könnyebben közölheted. Mert bizony minden rendű, rangú+ és vagyoni állapotú személy a legnagyobb készséggel járul a színed elé, és üdvözöl téged, hogy ne maradjon többé ismeretlen saját királya előtt, s ne lássék úgy, mintha maga sem ismerné királyát. Jövendő megérkezésednek pedig oly érzéssel tekintenek elébe, hogy bárhová érkezel is, az a fénynek s az üdvösség reménységének megérkeztét fogja jelenteni; különösen mivel még soha egyetlen királyának vagy fejedelmének megjelenését nem várta boldogabban Magyarország, mint a tiédet, és mert nem másvalakitől kéri nyugalmának biztosítását, a te igádban pedig nem rettegi egy idegen igáját.

Még sok egyéb is ösztönözhet téged, Felséges Fejedelem, hogy oda elmenj. Elsősorban s főként az, hogy azt a hatalmas országot, mely távolléted miatt olykor nyugtalanul háborog, csöndes, óhajtott és nyugalmas békességre vezesd. Békességre, mondom, mely nem ismeri a csalárdságot; tudván, hogy a királyi méltóság és hatalom az egyes ember támaszára is, de még inkább az összesség üdvére teremtetett, és (mint a régiek fogalmaztak) „hogy élvezzék az igazságosságot”.+ „Ím, a nemes császár művészete,+ íme, amit tett”: annál éberebben őrködik övéi békéjén és gyarapodásán, mennél többen vannak alattvalói. Mert nem közönséges és nem középszerű dologról kell gondoskodnod: Magyarországról, jobban mondva egy fajta tágas magyar világról van szó, mely hosszas viharok közt hánykolódva, megtépázva s gyászba borulva a te hatalmadba s erényedbe vetette üdvének oly sokszor megcsúfolt, szinte eltiport reményét. Tekints körül öröklött hazádban, amelyet megtört a zaklatások sora, a reád való hosszas várakozás pedig nemcsak beteggé tett, nemcsak megsebzett, hanem szinte elemésztett. „Ezer vész és válság”+ közepette eljöveteled reményéből merítettünk kitartást, s őriztük meg magunkat+ a jobb jövendő számára. Kiváltképp Felségednek kell ezután gondoskodnia, „hogyan intézzék el a dolgot”,+ hogy a súlyos megpróbáltatásokat újabb megpróbáltatások ne kövessék. Boldogok, „kik révbe jutottatok immár;+ minket” azonban – ha gondviselő jelenléted elmarad – „egyik balsors másikba merít bele egyre”. Az ellenség háborúval s fegyverrel fenyeget; a harcok ugyan most némileg szünetelnek, de okaik nem szűntek meg. A barbár törökökkel örök a mi háborúságunk: ők pedig változatlan természetük s nem naponként változó okok következtében ellenségeink. Sohasem lehetsz biztos a velük kötött békében, mert ők a lelkük mélyén ellenségei hitednek s hazádnak. S mivel hozzászoktak, hogy esztendőről esztendőre, mondhatni megszakítás nélkül fegyverben álljanak ellenünk, ha most szüneteltetik is a hadakat, ám békében nem maradnak! A másik oldalon pedig a békesség ürügyén szórják reánk naponként a gyalázatot+ olyanok, akik híveid házainak s falainak szomszédságában tanyáznak. El kell hát jönnöd, s gondoskodnod kell arról, hogy ezek ne halmozódjanak még tovább! Erről pedig annál könnyebben gondoskodhatol, ha most meghajolsz alattvalóid kívánsága előtt, akiknek az ügye kockán forog, és elhatározod, hogy szeretni fogod azokat, akiken uralkodni fogsz. Mert miként a régiek mondták: az alattvalók hűségét+ főként szeretettel lehet megnyerni, és nincs biztosabb azok uralmánál, akikben él az oltalmazás szándéka.

Engedj hát híveid kívánságának, s jöjj, hogy orvosold bajainkat és gyámolítsd dolgainkat! Ne gördíts több akadályt jelenléted elé, mint amennyit a császár gördített elébe! Sőt tovább gyarapodván években és tapasztalatokban, add bizonyítékát, hogy az ország született királya+ vagy, aki rangja tudatában halad őseinek nyomdokain, és ne tekintsd méltatlannak – ha szükséges és üdvös lesz – akár életedet is odaadni a dicsőségért!+ Nem eljöveteled változtat, Felséges Fejedelem, híveiddé bennünket: már akként talál+ itt reánk! Immár – ha akarod – régóta neked szánt szolgálatainkkal, inkább előbb, mint utóbb, próbát tehetsz. Ami ezután vár reánk, minden bizonnyal a szerencse szilárd hűsége veszi majd pártfogásába. Valamennyiünk hűségéről a magad szemével győződöl majd meg,+ az eljövendő események fognak tanáccsal szolgálni neked, az események pedig a te segítségedet élvezik. Rajta hát, siess hozzánk – nyugalmunknak ez legelső biztosítéka –, hogy a jövőben örvendhessünk arcod látásának, hogy személyesen intézhesd dolgainkat, és atyádra emlékezve, amit oly bőségben kaptál két felséges szülődtől, azt tovább gyarapítva igyekezz utódaidra hagyni! És ne keltse többé Felséged azt a látszatot, mintha távollétének veszélyét nem, csak a helyét változtatta volna meg, hanem hazádba visszatérve, magaddal együtt hazádat is vezesd vissza régi valójához!

Most ezeket kellett elmondanom Felséged előtt; a többit, ami elmondásra vár, ezek az urak fogják még ékesebben kifejteni. Felséged tehát jelölje ki a helyet, az időpontot és tanácsosait, akikkel majd megfelelő egyezségre juthatunk mindarra nézve, amit meg kívánunk tárgyalni.

Bécs, 1452. október 8.

Boronkai Iván fordítása




Hátra Kezdőlap Előre