3 III. Frigyes császár előtt a magyar rendek nevében+

Tovább lépünk, Felséges Császár, ama munka sorában, amelyben már sokféle eszközzel kísérletet tettünk, és rátérünk immár a legfontosabb dologra, amelyet felkutatni s a te segítségeddel megkeresni szándékozunk, hiszen a mi békét óhajtó vágyunkat semmi sem csillapítja, csak az elnyert béke. Mivel pedig eközben egy akarattal a viszály eloszlatására s nem annak szítására törekszünk, először is ama szándékunkról biztosítunk, melytől nem idegenek a higgadt megfontolások, továbbá arról, hogy munkálkodásunkat a körülményekhez és a tennivalókhoz szabjuk attól az óhajtól vezettetve, hogy e végsőkig összekuszált ügyeket most, mintegy a gyökeréből újjászülető+ béke gyümölcseként, a köznyugalom állapotába vezessük vissza – amire bizony számos eddigi kísérletünk elégtelennek bizonyult. „Örömest maradunk még,+ és közelebb lépünk”, hogy a mennyei Alkotó kegyességéből legalább így járulhassunk hozzá valamivel egy előnyös kiegyezés közös gyümölcséhez.

A kezdeti, előkészítő tárgyalások, amelyek ez ügyet támogatni látszottak, sokak által és igen sokféle együttműködésben folytak mind ez ideig. Nem egy fejedelem vállalt ezekben vezető szerepet, és küzdött az élen; majd Császári Felséged tanácsosai, valamint felséges fejedelmünknek s urunknak, Lászlónak, Magyarország, Csehország stb. királyának és Ausztria hercegének a tanácsosai fejtettek ki mindkét részről rendkívül gondos és lelkiismeretes munkát. Mindezeket tetézte végül az itt is jelen levő nagyméltóságú fejedelem, Albert úr+×, ugyancsak Ausztriának és Stájernak a hercege, aki nem csupán jóakarata, hanem vére okán is mindkét félnek adósa: egyfelől mint fivér, másfelől mint nagybátya. Ő azután ezt a már önmagában is kedves ügyet a tőle telhető mértékben még kedvesebbé igyekezett tenni; ő, mondom, a legnagyobb buzgalommal támogatta ezt, és sokszor adott nyilvánosan s nyíltan kifejezést annak, hogy ez a leendő kiegyezés mennyire ígéretes és gyümölcsöző lehet, s hogy másfelől a kirobbant egyenetlenség mennyi baj fölidézője s oka, hiszen párthíveit egymaga is képes megfojtani, ha őt el nem fojtják – vagyis hogy tömören jellemezzem buzgalmát: semmit sem hagyott kimondatlanul vagy föltáratlanul, amit ennek az ügynek a rendezése érdekében megvilágítani vagy végiggondolni lehetséges volt.

Minthogy azonban e dolog megvalósításában minden munka és minden fáradozás eddig úgyszólván haszontalanul veszett kárba, s az ebből fakadó huzavonát a várakozástól fölcsigázott lelkek úgy ítélték meg, mint a helyzet romlását, sőt egy veszélyes összecsapás fenyegető rémét említett dicsőséges király urunk és hercegünk nem akart alkalmat szolgáltatni a vérontásra, hanem annak kinyilvánításául, hogy több reményt kell vetni az ügyek igazságos rendezésébe, mint a fegyverekbe, elküldött bennünket Felséged színe elé, hogy mindent fölülmúló buzgalommal járjunk el e béke kérdésében, s jelentsük ki világosan, miszerint csak az válik mindkettőtök javára, ha mind a két fél engedékenységet tanúsít. Ezért tehát néhány – s mint az utasításban kaptam: egyszerű – szóval ki fogom fejteni először az okot, azután pedig a reánk bízott föladat tartalmát.

Jövetelünk legfőbb oka az, Felséges Fejedelem, hogy míg ez ideig a testvéri kiegyezés érdekében folyt tárgyalásokon mindössze annyi erőfeszítés tétetett, amennyit a közvetítők szoktak kifejteni a viszályok elsimításakor – amikor is sok eszközről esett ugyan szó, de a viszály elsimítására eddig kevés orvoslat történt –, célszerű és szükséges volt, hogy végre említett fejedelmünk s urunk személyének képviseletében Felséged színe előtt tárgyaljunk arról a legkedvezőbb megoldásról, amelynek révén hatékonyan számolhatók föl az összes fáradozások s nézeteltézések gyökerei, egyúttal pedig gyógyíthatók a fölidézett háború összes sebei is, amelyeket nálad megfelelőbben senki sem képes orvosolni.

S e tekintetben elő kell immár adnom a második részt is, amelyben mindenekelőtt nagy bizalommal s nem kisebb bizakodással javasoljuk Felségednek (aki – nem kételkedünk benne – magától is hajlik erre), hogy mondandóinkat igazságos és kegyességre kész lelkülettel fogadd; azzal a lelkülettel, amellyel neked, az emberi világ fejének, mindenki iránt viseltetned kell, de amelyet rokonaid iránt még inkább, hazád iránt pedig legfőképp tanúsítanod illik – amellyel tudniillik nyíltan bizonyítod minden emberi lélek előtt (akikben rengeteg gyanakvás lapul meg+ s rejtőzködik), hogy a magad, méltóságodból fakadó törvényes jogaira helyesen és a törvény szellemében hivatkozol.

Minthogy tehát nem vonhatja kétségbe Felséged (hiszen az egész világ előtt nyilvánvaló!), hogy felséges urunk és fejedelmünk vér szerint való rokonod, fejedelmi rangját s a haza birtoklását tekintve pedig társad, hogy továbbá mélyen gyökerező örökségét soha semmiféle törvényes erő vagy jog meg nem ingathatja, vagy el nem veheti: ennélfogva becsületes szándékodnak az lesz első és dicséretes kinyilvánítása, ha – amit mindenkivel szemben gyakorolni tartozol – mindenekelőtt vele szemben alkalmazod azt az igazságosságot, amely kimondja, hogy mindenkinek adjuk meg, ami őt megilleti. Ennek megtételére méltóságod általános kötelezettsége is kényszerít ugyan téged, ám ebben a különleges esetben egészen nyilvánvalóan még egy különleges kötelezettség is közrejátszik. Minthogy ugyanis felséges urunk és fejedelmünk, László király és herceg, először az Isten, azután a te akaratodból trónusára s atyai székébe visszahelyeztetett, és alattvalóinak önként teljesített hűségesküjét és engedelmességi nyilatkozatát érvényes módon elfogadta: ezért jogosnak, méltányosnak és illőnek mondható és tekinthető, hogy szabadon uralkodó személyét az örökség szabadsága is kövesse, és általad visszahelyezett testvéredtől jogainak helyreállítása se tagadtassék meg. Mert hiábavaló lesz dicsekednünk az ő visszahelyeztetésével és szabad királyi mivoltával, ha az ország fél jogában megcsonkítva sántikál, s ha őt puszta szóval ugyan testvérednek, de szándékodban ellenségednek vallod.

Ennek okáért említett urunk és fejedelmünk, László király és herceg képviseletében s nevében, e reánk ruházott tiszt erejénél fogva, teljes szelídséggel és tiszteletteljes kéréssel – hivatkozván először is a Magyarország valódi királyai és Ausztria hercegei között hajdan megerősített szerződések és kötelezvények hatályára, továbbá a jog, méltányosság és igazságosság követelményére, valamint Felséged szerződéseinek, ígéreteinek és kötelezvényeinek különlegesen kötelező voltára – visszakérjük és visszaköveteljük Felségedtől említett király urunk Magyarországon érvényesnek elismert koronáját, amelyet írásos elismervény ellenében szolgáltattak ki Felséged hű kezeibe; továbbá a határvidéket s valamennyi várat, várost, falut, birtokot és az összes olyan jószágot, amelyek örökjogon említett királyunkat s hercegünket illetik meg, de amelyeket mind Magyarországon, mind az osztrák hercegségben Felséged nem is birtokol, hanem megszállva tart, pedig azokra a hivatkozott szerződésekkel és őseid esküjével ellenkező módon, király urunk s hercegünk sérelmére sem Magasságod, sem házad+ tudomásunk szerint soha jogot nem szerzett. Mert ha egyesek+ idegen kézzel alkalmat szolgáltattak is neked azok elfoglalására, az az ő ártatlanságának nem róható fel bűnül!

Ez tehát, Felséges Fejedelem, a dolgok foglalata, amelyet fontosnak láttunk a jog eszközeivel megközelíteni; ez, ismétlem, az összes vitás kérdés békés rendezéséhez vezető egyetlen és kizárólagos út, amelynek végén – jobb későn, mint soha! – megtaláljuk majd a testvéri egyetértést. E téren ugyan nyilvánvalóan „nem szorulsz tanácsra,+ hiszen annak dús birtokosa vagy”, mivel azonban a közmondás szerint „nagy viharok idején a kapitányokat is figyelmeztetni szokták az utasok”, ezért a tőlünk telhető legjobb indulattal intünk, hogy e részben legalább annyira légy tekintettel a békére, mint a tényekre. Minthogy pedig nem kételkedünk abban, hogy vannak kitűnő ítélőképességű tanácsadóid, úgy véljük, igen bölcsen teszi Felséged, ha őket követi, nem pedig azokat, kik alkalmasint a szerzett béke megbontásán, a háborús vétkek halmozásán fáradoznak, meg „hogy kardot kérjen,+ követeljen s kapjon az ifjú” – nehogy emiatt holmi szégyenfolt+ csúfítsa el még a te törvény szabta dicsőségedet is! Mert miként a régiek mondták, s maga a tapasztalat is mondja: „édes a béke neve,+ de maga a béke oly örvendetes, amily üdvösséges.” Ezt kérjük és ajánljuk mi föl – amelyet visszautasítván (hogy engedelmeddel szóljak) ha több lesz benned a dölyf, mint az igazságérzet, félő, hogy elpusztítod ama földeket, amelyek uralmára vágyol, hogy épp eme törekvéseddel teszed tönkre őket, és miközben meg akarod szerezni,+ teszed semmivé azokat; amelyeket ha nyilvánvalóan a jog ellenére akarsz majd megőrizni, talán nem kisebb fáradságodba kerül megvédésük, mint megszerzésük.

Ennek okáért fontold meg tehát még egyszer, milyen válasszal bocsátasz vissza bennünket, akik jobban szeretnénk az egyetértés segítői, mintsem a széthúzás szemlélői lenni. Mi a legkedvezőbb választ reméljük, mely bölcsességedhez és igazságérzetedhez méltó, hiszen híred sokkal tartósabb lesz, mint az emberi élet kiszabott ideje, s java része ott él majd az utókor emlékezetében is. Ha ezt megkapjuk, mindenütt tanúságot teszünk majd arról, hogy a te emberiességed emelt föl bennünket, s nem a sors keserű csapásaitól vérzünk.

Bécsújhely, 1453. március 21.

Boronkai Iván fordítása




Hátra Kezdőlap Előre