A nap öszvevett világit ablakunkba sütteti, |
Télidőbe, bár tekintsed, ékesül tekinteti! |
Még alig, hogy kezde jőni szép világa felfelé, |
Nem tudom, mi furcsa kedv már szíveinket eltelé. |
Majd tovább is, hogy mosolygó fénye feljebb lépdegel, |
Mind nagyobb-nagyobb serénység szíveinkbe keldegel. |
Nem tudom, miféle nap lesz, mely ma hozzánk érkezik. |
Látom azt, hogy víg örömmel kezdetén ígérkezik, |
Mintha minden órán hívna, hogy ma vigadozni kell; |
Titkos inditóerő ez, e napunkba! hinni kell! |
|