Mátyási József
A magyar borról*

A teremtés ugyan bölcs és jó megvallom;
 Mert a mesterétől magától úgy hallom
Midőn Mózes írja, a belső szolgája:
 Hogy tetszett Istennek az egész munkája.
Mindazáltal a bort látom érdemesnek,
 Arra hogy a jók közt mondjam fő-nemesnek,
A halhatatlanság nagyhírű itala
 Azt tartom csak édes tokaji bor vala.
Ama gyümölcsfa is szőlőtő lehetett,
 Melyre az Édenben tilalom tétetett;
Mert mi a szőlőnél szebb? bár mindent nézz el?
 S nem ér-é fel annak leve a színmézzel?
De itt nékem Bacchus: Hallja ked! azt mondja,
 Ha bort szeret, légyen hazájára gondja.
Jól van, úgyis tudom kötelességemet:
 Ne nemzeti nektár! vedd ítéletemet:
Van ugyan egynehány Bacchus előtt kedves
 Nép, melynek sajtója nemes musttal nedves.
De csak úgy oszthatom jól a különbséget,
 Ha hazám borának adok elsőséget.
S bár vak szeretetnek nevezzék ezt mások,
 Tőkéinknek nem árt a rágalmazások.
Igya meg az olasz falernumi borát,
 Hegyéért nem adnám Budának egy sorát.
Tessék a németnek a rhénusi lőre,
 Nincs amiért vágyjak burgundi szőlőre,
Nem hasonlíthatom öszve Tokajt velek,
 S az egész világon csak egy Tokajt lelek,
Melyre bizonyságom többek közt a lengyel,
 Mert talpától kopik amiatt sok kengyel.
Mért is számlálnék több magyar szőlőlevet?
 Csak ezek érdemlik a legjobb bor nevet.
Mint az arany egyéb ércnemeket fénnyel:
 Úgy haladnak ezek más borokat kénnyel.
Drága illatjokat érzed ha szagolod,
 Édesden csiklandik gégéd ha kortyolod.
Éltető melegét testednek nevelik,
 A jó vért bővítik, s pirosra színelik,
Gyakran orvosolják a külső sebeket,
 Sőt néha gyógyítnak belső sérelmeket,
S nevezhedd udvarok gyönyörűségének,
 Mert tetszenek minden királyok ínyének.
Minden nemzet azért mely borunkat issza,
 Éljen Magyarország! ezt kiáltsa vissza.



Hátra Kezdőlap Előre