Kisfaludy Sándor
Csobánc*

Ülj mellém a kandallóhoz,
 Fel van szítva melege,
Csobánc-várról, Édes-kedves,
 Ím! halljad, egy agg rege:
Mult szüretkor Badacsonyon
 Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
 A hegy szirtes tetején.
Sok történt ott, amiolta
 E pompás hegy földjébe
Szöllő s gyümölcs ültetődvén
 A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok úri nép
 Gyűl oda a szüretre: –
László s Rózsa szerelmök is
 Ott kelt e bús esetre.
Szép, jó, s vitéz volt a kedves,
 Nem csak Vasban, Szalában
Volt legelső, – nem volt mása,
 Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
 Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, híres neme
 Nem volt minden érdeme:
Fellengező, erős lélek,
 Éles, mély tűz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy szív,
 Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
 Melyek őtet szememben
Egyetlenné – s örökössé
 Tevék az én szivemben.
Itt ült velem legutólszor,
 Engem általölelvén, –
Hű szerelme szerelmemnek
 Teljesen megfelelvén: –
Szüret vala itt akkor is:
 A Balaton háborgott
Zúgott a hegy a nagy szélben,
 Haj! és szívünk csikorgott! –
„Isten-hozzád, Rózsa lelkem!
 Megyek, úgymond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
 Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
 Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? – aki nem megy,
 Nem nemes, nem – magyar a’.
Ha az isten szerencsét ád,
 Visszahozom szivemet,
S borostyánnal koszorúzva
 Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
 Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepülni
 Egykönnyen majd nem fogok.
De ha az Úr oly sorsot vet,
 Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa – érted foly az,
 Édes haza, Hunnia!–
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
 Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon e gondolat:
 Szép halni a Hazáért!
Imígy szólott, súlyos kardját
 Oldalára övedzvén;
Megdermedve – zúzott szívvel –
 Magam kívül valék én:
S elszakadott kebelemtől! –
 S elment a vad törökre! –
De fulánkja szerelmének
 Benn e szívben örökre! –
Oda van ő! – felgyilkolva
 Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
 Nem adhat már szivemnek! –
Oda van ő! – utána, haj!
 Haszontalan sóhajtok;
Oda van ő! – legyek én is!
 Egyebet nem óhajtok.
Badacsonynak szüretjében,
 A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamszik már
 Szöllő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak,
 Senkitől sem láttatván,
Egy legördült ormon ülve,
 Csak rigóktól hallatván,
Imígy zengé, elmerülve
 Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
 Egyedül csak magának,
Szegény Rózsa, – Balatonra
 Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
 Sűrűn omló könnyeit.
A szép Rózsa! Gyulafynak
 Dicsőséges leánya,
S aki őtet csak ismérte,
 Minden férfi bálványa:
Amilyen szép, és kellemes,
 Oly felséges, kegyes, jó, –
Dunán s Tiszán innen és túl,
 Nem volt hozzá hasonló.
Bő, víg, s népes volt Badacson
 Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
 Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
 Veszprim-Somogy-Szalának,
Ifjai és leányai
 Mindnyájan ott valának.
Durrogtanak a mozsarak,
 Hogy a bércek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
 Az ostorok pattogtak; –
Harsogtak a tárogatók,
 A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a tánc
 S a sarkantyúk pengének.
De minderre a bús Rózsa
 Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
 Lankada és csüggede:
Se nem látott, se nem hallott
 Keservénél egyebet; –
Se nem érzett, se nem tudott
 Keservénél egyebet.
Mert Lászlója, ki Mátyásnak
 Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
 Pogány-földön kardjával,
S Mátyás halálseregében
 Harcolt Kenyér-mezején,
Sebet, s utóbb halált nyere
 Azon nyárnak elején.
Éppen, midőn kalangyákban
 Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
 Csobáncra egy katona:
„Szentgyörgyitől jövök, úgymond,
 Az ő árva szolgája, –
Hol van Rózsa, a kisasszony –
 Szegény uram mátkája?
Oh kisasszony! Kegyelmednek
 Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
 Heghalt Kenyér-mezején!
Farkas előbb oda lett már,
 Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
 Sárkány paripájával.”
„Meg kell halnom – eredj, mondá
 Ledülve egy dúlt sáncra,
Mikor s mint lett halálomat
 Vidd mátkámnak Csobáncra.
Emlékezzék meg én rólam,
 Az ő holtig hívéről; –
De miattam le ne mondjon
 Az életnek kedvéről.
Legkedvesebb barátomat
 Válassza ő férjének –
Boldogítsa Varjas Andrást
 Szerelmével szívének! – "
„Imígy szólott – írni akart,
 De jobb keze nem vala! –
S ugyan az nap, Pünkösd-kedden,
 S ugyan ottan – meghala!”
Ily fenével kínzá Rózsát
 E katona-jövevény; –
Oh iszonyu rút csalárdság!
 Pokol-fonta szövevény!
Az egész hír költemény volt;
 Varjas András koholta,
S Orbán deák, aki Rózsát
 Ezen hírrel gyilkolta.
Varjasnak már rég fájt foga
 Csobáncra és kincsére,
S fejét soká törte abban,
 Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
 Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna –
 S csikorgatta agyarát.
Hogy Szentgyörgyi táborba ment –
 Hah! mint örült annak ez;
Reménylvén, hogy a csatákban
 Vagy Szentgyörgyi odavesz,
Vagy hogy Rózsa elfelejti
 Távollévő mátkáját,
S utóbb mégis néki adja
 Szüzessége pártáját.
De élt a’ még, megtartá őt
 Az igazat védő ég;
S élt keblében hív szerelme, –
 Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
 A tartozott oltalmat,
Jönni készült, mátkájától
 Megkérni a jutalmat.
Se Rózsa nem felejté-el,
 Amit igért hívének:
S távolléte kétszerezte
 Lángját égő szívének.
Kosarat nyert, aki kérte;
 Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanisay,
 Poky, Érsek, s Szilvásy.
Úgy cselekszik a távollét
 A szerető szivekkel,
Valamint a szél fuvalma
 A lángoló tüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
 A szél mingyárt elfojtja;
De ha már elharapózott,
 Azt még inkább felbojtja.
Imígy látván füstbe menni
 Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöcikkel
 Jól megtöltött erszényét:
„Orbán! (úgymond ez ördöghez)
 Jutalomul ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobáncot,
 És Rózsát megszerezed?
Dárday, hogy ő hugait
 A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt,
 Nemde kétszáz sárgát ád?
Ebben itt kétannyi vagyon –
 Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
 Rózsát nyoszolyájában.
S poharak közt így végzének:
 Közösülés ne legyen
A mátkák közt – tudósítást
 Egy a mástól ne vegyen;
S utóbb László elvesztéről
 Bizonyos hír terjedjen,
Úgy, hogy erről kételkedni
 Akárki is feledjen.
S úgy lett. – Orbán, a sátánfi,
 A dolgot jól intézte;
Hogy Rózsát, mint elnyert koncot,
 Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy cimborása,
 Ki Lászlóról halált írt
A táborból, hitelessé
 Tevé ama költött hírt.
Holtnak tartá László úrfit
 Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
 Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban rekviem is
 Tartatott már érette,
Ott volt Varjas, és Deákja,
 A két ördög; – nevette.
De ezáltal dolgát Varjas
 Nem csak jobbá nem tette;
Hanem minden reménységét
 Egyszerre elvesztette.
S kétségb’esvén, hogy valaha
 Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott –
 S csikorgatta agyarát.
Oh, de Csobánc bezzeg hangzott
 Rózsa szive jajjától:
Lászlót! Lászlót! kért ő szegény
 A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve –
 Haját, keblét szaggatta;
Földhez sujtott reményeit
 Éjjel-nappal siratta.
Látván ezt az ősz Gyulafy,
 Vigasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerlicéjét,
 Oh! – mert igen szívelte.
De a lelkét vesztett szívnek,
 E föld már nem adott írt,
Vajh! mért kellett elhinnie
 Ama gyilkos, hamis hírt!
Mint ősszel a liliom-szál,
 Szemlátomást hervadott;
Tüze elhunyt, – lelke alélt –
 Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után,
 Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már –
 S kedveséhez siete.
Budán volt már a király is
 Az országnak nagyjával
S diadalmit innepelte
 Bajnokinak javával.
A mulatság- s vigasságnak
 Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé –
 Kedveséhez siete.
Mert, hogy rég nem hallá hirét,
 Se nem vette levelét
Mindég szivelt mátkájának –
 Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
 Rózsájának számára;
Örült, midőn elképzelé,
 Mint illik majd nyakára.
Nagy-Vásonyig Kinizsyvel
 És többekkel utazott,
De kísztetvén Csobánc felé –
 Nem veszteglett soká ott.
Napnyugodtkor indult onnan
 Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
 Együtt viselt urával.
Késő őszben volt ez a nap;
 Már mindenütt elkele
Márton lúdja;* a Bakonynak
 Már lehullott levele.
Hideg szél fujt Észak felől –
 Repült a ló serénye;
De kedvezve világított
 A már telő hold fénye.
„Rózsa! Rózsa! közel vagyok –
 Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, amit nékem
 Badacsonyon fogadtál? –
Szigligetben fogunk élni,
 Szerelmünkben boldogok:
Hol fészkünkből kirepülni
 Egykönnyen már nem fogok.”
Ezt gondolá s több effélét
 László úrfi magába,
S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt
 A száguldó ló lába.
Estve későn volt az immár,
 Hogy kiért a tisztára, –
Felpillantott, és ráismért
 Csobánc-várnak fokára.
Itt megtoppant paripája,
 És egy nagyot horkantott;
Mert éppen egy nyúl az úton
 Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
 Ágaskodó lovának, –
Most még annál sebesebben
 Nyargalt Csobánc várának.
Tovább jutván, – a sziklák közt
 Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
 S bátor szíve dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
 Hogy semmi jót nem jelent,
Amit most hall, – s imént látott;
 De a bajnok – tovább ment.
Továbbá, hogy odajutott
 A hegy gyöpös aljába,
Ahonnan felkanyarodik
 Az út Csobánc várába:
Szomorúan hallott kongni
 A várban egy harangot, –
Mit jelent ez? – Az erős szél
 El-elkapta a hangot.
„Úrfi lassan! (mondta Farkas.)
 Én itt nem jót érezek? –
Torba megyünk – a faluban
 Valakit megkérdezek.”
S egy paraszt jött éppen szemközt,
 S László imily kérdést tőn:
Földi! minek szól e harang?
 Válasz erre, jaj! – ez lőn:
„Dicsértessék az úristen!
 Kisasszonyunk vívódik
Tegnap-óta a halállal –
 Mondják, szörnyen kinlódik!
Bár az isten megtartaná!
 Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg – lelkéért ez
 A harmadik harangszó.”
S mintha ezer kardot döftek
 Volna László szivébe,
Elbődüle, – minden vére
 Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyíl a várban termett,
 Lova eldűlt alatta;
De haj! Rózsát László elől –
 A halál elragadta.



Hátra Kezdőlap Előre