Hogy az lutherista hitnek első plántálója az ördög volt

Luther+  Mártonrúl azt olvasom: hogy az ő anyja fürdőházban szolgáló leány vala, ki az ördögtűl megnyomatván, Luthert+ nem természet folyása szerént firfiútúl, hanem az ördög mesterségéből szülé. Errűl nemcsak egy lipsiabéli* böcsületes asszonyállat, ki jól esmérte az Luther+  anyját, de Cochlaeus+ is bizonyságot tészen. És noha Cochlaeus+ nyilván, Erasmus+ titkon, szemére veté ezt Luthernek+: mindazonáltal soha nem meré eltagadni, holott ezt az anyja ő maga megvallotta volna.

Ennek utána, mikor megöregbölt volna, és az barátok közt volna Luther+: a néma és siket ördögrűl való evangéliomot hallván az templomban: mintha az földhöz csapták volna, leesék, és azt kezdé kiáltani: Nem én vagyok, nem én vagyok.

Ezután, 1518-ik esztendőben, mikor immár valami szikrája támadt volna az ő visszavonásának: Augustába az Első Maximilián császár palotájába béméne ebédkor. Mihent meglátá Luthert+ a császár, egy Erpach nevű úrnak meghagyá, hogy jól megnézné ezt az barátot, és mondaná meg, mit látna mellette: mert én, úgymond, egy iszonyú ördögöt látok körüle. Ezt pedig sokan hallották a császár szájából.

De hagyjunk békét egyéb bizonyságoknak: halljuk, mit mond ő maga felől. Egy éjfélkorban, úgymond, egyszer nagy hertelen felserkenem, holott az ördög imilyen disputációt kezde vélem: Hallod-é, Luther+, bölcsességes doktor, jut-é eszedbe, hogy tizenöt esztendeig, csaknem mindennap, magadnak való misét mondottál? S metczesz*, ha efféle mise iszonyú bálványozás? Ha a Krisztus teste s vére ott nem volt, hanem csak a kenyeret és bort imádtad és egyebekkel is imádtattad? Kinek én azt felelém: Az püspöktűl felszentelt és megkent pap vagyok; amit cselekedtem, az én előttem valók parancsolatja engedelméből cselekedtem. Holott azért a Krisztus igíjét valóban reá mondottam, mint magad jól tudod, a kenyérre és borra miért nem áldoztam volna? Ez mind igaz, úgymond az ördög; de az török és pogány az ő templomában engedelmességből és valóban cselekeszi, amit cselekeszik. S mit mondanál, ha az te felszentelt rendelésed hamis volna, mint az töröké? Mert először, sem igaz hit, sem a Krisztus esméreti nem volt benned, mikor felszenteltettél. Az hitet ami illeti, a törököt ezzel felül nem haladtad. Mert mind a török, s mind az ördög hiszi az Krisztus históriáját; hogy született, megfeszíttetett, meghólt. De a török és mi, kárhozott lelkek, nem bízunk az ő irgalmasságában, nem tartjuk őtet üdvözítőnknek és közbenjárónknak, hanem félünk tőle, mint kegyetlen bírótúl. Ilyen hited vala mind néked, s mind az téged szentelő püspöknek. És ez okon Krisztustúl, mint kegyetlen bírótúl, Máriához és a szentekhez futtok vala: ezek valának a ti közbenjárótok: és így megfosztottátok Krisztust az ő méltóságátúl. Olyanok voltatok azért, mint a pogányok. Hogy áldozhattatok tehát, és mint mondhattatok igaz misét? Nyílva itt nem találsz (noha a ti vallástok szerént enélkül nem lehet) oly személyt, melynek hatalma volna az áldozásra. Másodszor, a Krisztus rendelése és akaratja ellen szolgáltattad a misét. Mert Krisztus azt akarta, hogy ez a szentség az hívek között elosztassék az egyházi szolgátúl, mint a végvacsorának igéiből megtetszik. Ennek okáért communiónak hítták a régiek ezt a szentséget, mivelhogy nemcsak egyedül a papnak kell ezt felcsapni, hanem az községnek is részt kell tenni. Te pedig tizenöt esztendeig csak egyedül csaptad a misébe, egyebeknek nem osztogattad. Harmadszor, Krisztus rendelése az is, hogy az Úr vacsorájában az ő halálát hirdessük: te pedig magadnak misézvén, soha csak egyszer sem prédikállottál mind ennyi misédben is: soha Krisztusrúl vallást nem töttél. Negyedszer, avégre szerzé Krisztus ezt a szentségét, hogy az község is részesüljön benne: te pedig nem avégre kenettél meg, hogy ezt osztogassad; hanem hogy ezt megáldozzad; mert így szól az püspök, mikor papot szentel: Accipe potestatem Consecrandi &c.* Ötödször, azt rendelte Krisztus, hogy ez a szentség elosztogattassék: te pedig ezt csak magadnak tulajdonítottad. Most azért csak azt vitatom: Hogy a te misédben nem igazán áldoztál, csak a kenyeret és bort imádtad és imádtattad egyebekkel is, mivelhogy keresztyén nem voltál. Minekutána pedig sok tétovázással, csavargással, kiáltással, amplificatiókkal* ugyanezen bizonyságokat egyníhányszor ki– s béforgatta volna az ördög: végre előszámlálván az anyaszentegyház sacramentomit; ezek, úgymond, az ti hét szentségtek, melyek közül ha csak egyet sem szolgáltathat senki őmagának, mi az oka, hogy az Úr vacsoráját csak egyedül te magadnak szolgáltattad? Én pedig, úgymond Luther+, így megszoríttatván, kapám a régi fegyvert, melyhez szoktam vala az pápistaságban, és kezdém mondani: Hogy az anyaszentegyház hiti és akaratja szerént mondottam az magamnak való misét. De az ördög itt keményben kezde szorongatni. Nosza, úgymond, mutasd meg, hon vagyon megírva, hogy az hitetlen ember áldozhatik az anyaszentegyház hitiben? És minekutána az ördög megmondotta volna mondóját, így szól Luther+  (kit Justus Jonas, deákul fordítván ezt a Luther+  könyvét, csalárdul kihagyta a deák könyvekből): Itt nékem az egész testem verítékezik, szívem reszket és dobog vala. Fölötte jól tudja az ördög bizonyságit előrendelni s urgeálni* kemény és temérdek szóval. Akkor értettem, honnan történik, hogy sokan reggel halva találtatnak. Mert az ördög nemcsak megfojthatja az embert, de az ő lelkét is annyira szorongathatja bizonyságival, hogy csaknem meghal egy szempillantásban, amint gyakran magamban próbáltam. Végezetre így fejezé bé a disputációt: Itt netalán azt fogják mondani a pápisták: Nem tudod-é, hogy hazug az ördög? Vajha ti is az ördög ütésit érzenétek és disputációit hallanátok, bizony nem sokáig éneklenétek az anyaszentegyházrúl és a régi megrögzött szokásrúl való éneket. Hallhatatlan, amint szorongatja a Sátán az ember szívét: és én kétség nélkül elhittem, hogy Oecolampadius+, hozzá hasonlókkal egyetemben, efféle iszonyú ütések miatt, hertelen múltak ki ez világból.

Ím látod az Luther+  hivataljának és vallásának első mesterét. Nemes természethez illendő dolog, úgymond Plinius+, hogy igazán megvalljad, kitűl tanultad, amit tudsz. Ennek okáért, mint amaz régi pogány bölcs az ő tanítványitúl egyéb fizetést nem kíván vala annál, hogy nyilván megvallanák mindenek előtt, kitűl vötték tudományokat: úgy Luther+  is, hogy háládatlan és paraszt tanítványnak ne ítíltetnék, kerek szóval megírá, ki által és mi módon kapta az ő elrejtett bölcsességét. Ennek fölötte, mivelhogy az ördög a bölcsességtűl neveztetik démonnak, miképpen az emberi nemzet vádolásáért diabolusnak, az Isten ellen való pártütésért Sátánnak: ilyen bölcs és tudós mesterét adván tudományának, inteni akará, azt ítílem, az ő követőit, hogy jó kedvvel fogadják és szorgalmatoson gyakorolják az ily tudós doktor leckéjét, holott a Szent Ambrus+ mondása szerént: A mesternek nemessége nagy ösztön az tanulásra. Annak okáért, miképpen Szent Pál méltán mondja a korinthusbélieknek, hogy nincs nálánál több apjok, mert az igaz tudomány által őtőle születtek: szinte ezenképpen az ördög is ezent mondhatja Luthernek+. Krisztus Urunk pedig azt mondhatja: Ti az ördögtűl, mint atyátoktúl származtatok; és amint Szent Ágoston+ szól: Ha az ördögtűl vötted, amit mondasz, és az ördögnek hittél, hazug és csalárd vagy.

Nyílva, ha efféle dolgot írna magárúl valamely tudatlan avagy eszefordult gyermek; ha részeg és borittas korában, ha csúfolkodván és tréfabeszéd közben mondaná valaki, hogy amit tanít, az ördögtűl tanulta, kinek megfejthetetlen bizonyságival meggyőzetett: méltán kételkedhetnénk efféle tudományrúl, és ilyen derék dologban, mely az üdvösségnek fondamentomát, a hitet illeti, nem adnánk mindjárt helyt efféle tudománynak. Luther+  pedig nem tudatlan gyermek, hanem doktor vala, az ő tanítványi ítíleti szerént Isten embere és prófétája vala, mikor ezt írá; nem hagymázban fekszik vala: nem erőszakból, hanem önkínyen írá; nem titkon, nem hertelenségből, nem asztal fölött, nemcsak eleven szóval mondá: hanem tudván, elvégezett tanácsból könyvben írá, kinyomtatá, hogy nagyobb hitele és megmaradó bizonysága lenne minden nemzeteknél ennek a históriának. Az ő tanítványai közül Amsdorffius, nyomtatott levelében igen meg is dicsíré ezt az Luther+  könyvét: Valami ebben írva vagyon, nékem mind igen tetszik: és szükséges mostani üdőben. Azért, ha ki nem nyomtatták volna is, ki kellene nyomtatni ez könyvecskét, úgymond.

Ha más idegenrűl írna efféle dolgot Luther+, holott az harag és bosszúság hazugságra tanítja az embert, méltán kételkedhetnénk mondásában. De mivelhogy maga ellen mond bizonyságot, melynél ez világon erősebb és hihetségesb bizonyságtétel nincsen, méltán mondhatjuk mi is az újító atyafiaknak: Higgyétek el magárúl mondott igaz beszédét, kinek még hazugságit is el szoktátok hinni. Senki nem hazud maga gyalázatjára, hanem tisztességére. Méltóbb az maga ellen való vádolást, hogysem az maga mentésére való tagadást elhinni. Mert ugyanis, noha sokan hazudnak magok dicsíretire vagy ellenségek gyalázatjára: de kételenség nélkül senki magára hazugsággal gyalázatos nevet nem költ, hanem inkább, ha lehet, hazugsággal is béboronálja* kisebbségét. Így olvassuk, hogy Numa az ördöggel társalkodik vala és ettűl vövé amaz iszonyú tudományt, melyet ő maga mind könyvestül az földbe ása, de sok esztendő múlván, az rómaiak feltalálván, megégetének: mindazáltal azt hirdeti vala, hogy Aegeria nevű Istenasszony tanítá őtet. Filuménát is, amint mondám, a Sátán tanítá: noha azt hírdeté magárúl, hogy Krisztus Urunk, Szent Pállal egyetemben szokott hozzá járni. Mahumet Gábriel angyaltúl mondja, hogy az ő tudományát vötte, nem az ördögtűl, ki angyali ábrázatban jár vala hozzá. És rövid szóval: soha senki Luther+  előtt ily nyilván meg nem vallotta, hogy az ördögtűl vötte volna az ő hitit és vallását.

Azt ne vélje pedig senki, hogy ezt a Luther+  históriáját mi írtuk ő nevével. Mert aki fejünk fölött van, az Isten, látja, hogy önnönmaga írta ezt Luther+: soha az katolikusok ki nem nyomtatták az Luther+  könyveit: soha semmit ezekhez nem írtak, semmit le nem törlöttek; noha hallom, hogy az újonnan nyomtatott Luther+  könyveiből kihagyták ezt az ördöggel való disputációt a lutherista atyafiak, melyet az régi nyomtatásokban mindenütt feltalálok. Ennek fölötte, mihelyt ezt az magának-való misérűl írt könyvét kinyomtatá Luther+, ottan mindjárást ellene íra Cochlaeus+, Libro de Missa & Consecratione Sacerdotum,* és szemére veté Luthernek+, ki még akkor él vala, hogy az önnön saját vallása szerént, ördögtűl vött tudomány az ő tudománya. Ezután is számtalanszor szemekre vetették ezt a lutheristáknak Hosius, Lindánus, Súrius, Duraeus, Ederus, Nasus, Perpiniánus, Cópus, Bellarminus+, Ulembergius és egyebek is. Sőt a szakramentáriusok is, úgymint Volfius, Tossanus+ és egyebek azt írják: Hogy az ördögtűl indíttatott Luther+  a szakramentomrúl való visszavonásra. Az tigurinusok pedig: Luther+  Krisztus apostolának nevezi magát, de bizony az ördög apostola, kitűl, disputálván, meggyőzeték: és úgy viseli magát, úgymond Zwinglius, mintha megszállotta volna őtet az ördög. Calvinus+ a Luther+  tudományát ördögi gondolatnak s költésnek nevezi; a lutheristákat az ördögnek iszonyúképpen megigézett rabjainak. Kik Béza+ ítéleti szerént az ördögi lélektűl hordoztatnak. Vajon ha ezt a históriát hamisan költötték volna, oly csendes és mértékletes volt-é Luther+, tanítványaival egyetemben, hogy meg nem mordultak volna? De még eddig soha nem merték megtagadni ezt az új tudománynak gyalázatos kezdetit, sőt mikor erre az árokra jutottak az atyafiak, a halaknál is némábbak voltak, mindaddig, míg Schimedilinus jól meg nem vakará homlokát.

Azért legelőször Schimedilinus, azután, tavaly esztendőben, egy Fridericus Balduinus+, Hunnius+ tanítványa menteni akarván Luthert+, úgy járának, mint a madár a lépben vagy a szarvas a hálóban: mert mentűl inkább vergődnek, annál inkább békötelőznek.

Nem tagadhatja azért Balduinus+, hogy ezt az ördöggel való beszélgetést önnönmaga írta Luther+: és nem álmot beszél, hanem valóban és bizonnyal történt dolog. Ennek fölötte azt is megvallja, hogy Luther+  helyén hagyta és javallotta, valamit az ördög monda néki: de Luther+  mentségére három feleletet ád. Először azt mondja: hogy valamit a Sátán monda Luthernek+, azt ő, mivelhogy azelőtt olvasta vala a Szentírásban, nyilván hitte és vallotta, még minekelőtte az ördöggel beszélgetne is. Amit pedig a Sátán Luthernek+ monda, az nem ördögi tudomány, hanem a Szentlélek oktatása: és az ördög bizonyságit oly nyilvánvalóknak mondja, hogy semmiképpen ezeket meg nem fejthetik az pápisták. Másodszor azt mondja: hogy ebben az vetekedésben nem azon mesterkedett az ördög, hogy elhitesse Luthernek+ az pápista vallásnak hamisságát (mivelhogy ezt immár Luther+  tudja vala): hanem azt akarja vala, hogy meggondolván az elébbi tévelygő vakságát, kétségbeesnék. Harmadszor azt írja: hogy az római pápák közül is voltak, kik az ördögnek adták magokat, és ővéle társalkodtak, úgymint az második Sylvester+, az hetedik Gergely &c. Ezeket, jer, hányjuk meg rend szerént; mert nem kell szenvednünk, hogy efféle hálóbúl avagy fügelevélből csinált gatyával béfödözzék az atyafiak az ő atyjok undok szemérmét.

Először. Örömest érteném Balduinustúl: honnan tudja és mivel bizonyítja, hogy az ördögi disputáció előtt azt hitte és vallotta Luther+  a misérűl, a Boldogasszony tiszteletirűl, az egyházi rendrűl, amit az ördög akkor eleibe ada? Tudom bizonnyal, hogy semmiképpen meg nem bizonyíthatja; annak okáért meg kell vallani, hogy ez csak tétovázó és üdővesztő fogás. Én pedig hat erős, győzhetetlen bizonysággal nyilván megmutatom; hogy ezeket nem hitte Luther+, minekelőtte az ördöggel beszélgetne. Ezután pedig, mint jó tanítvány, nemcsak elméjében tartotta az ő tudományát és bizonyságit: de pontrúl pontra, valamint eleibe adá az leckét a Sátán, semmit hátra nem hagyván benne, helyén hagyá, hívé és tanítá: kárhoztatván, amit azelőtt vallott és tanított vala. Kiből nyilván követközik, hogy az ördög volt mestere Luthernek+.

Mikor azért szólani kezde Lutherrel+ az ördög, azt veté szemére: Hogy ő az Úr vacsorájában nem vötte és imádta a Krisztus testét, hanem csak a puszta kenyeret. Luther+  ezt mindjárt tagadá: mert én, úgymond, törvény szerént emeltettem és az püspöktűl megkenettem az papságra. Mi az oka tehát, hogy nem áldoztam volna? Ihon azért, mikor az ördöggel kezde szólni, azt hiszi vala, hogy a püspöki kenet igaz pappá szenteli az embert: és hatalmat ád, hogy az misét Isten szerént szolgáltassa: melyben nem az kenyeret, hanem az jelenvaló Krisztust imádja. De az ördög azt kezdé támogatni bizonyságival, hogy ő fel sem szenteltetett a papságra, és a misét sem szolgáltatta törvény szerént. Ezeket pedig úgy elhiteté véle, hogy ő maga is azt helyén hagyá, amit ez vetekedés elein tagad vala, tudniillik: hogy az misében bálványt imádott. Úgyannyira, hogy ezután azt meré írnyia az utálatos ember: hogy inkább akarná, ha kerítő vagy ördöngős lött volna abban a tizenöt esztendőben, melyben misét monda, hogysem pap. Ennek fölötte, ezen vetekedésben azt veti az ördög szemére Luthernek+, hogy ő hét sacramentomot hiszen vala. Ezek, úgymond, a ti hét szentségtek: a ti szentségtek közül senki magának nem szolgáltathat csak egyet is. Sőt azt is mondja, hogy Luther+  misét mond vala még akkor is. Nyilván vagyon tehát, hogy még akkor az evangéliom fínyessége úgy meg nem vakította vala Luthert+, hogy mind a hét sacramentomot ne láthatná. Továbbá: ha immár akkor elszakadt vala Luther+  teljességgel az pápista vallástúl, mikor az ördög hozzá méne, mi az oka, hogy a régi fegyvert kapá, melyhez a pápistaságban szokott vala? Ha immár akkor, mint egy új kovács, új hitet kalapált vala: miért nem nyúla valamely újonnan csinált éles kardhoz? Ily nagy félelemben, ily veszedelmes bajvívásban, ha egyszer elvetette vala, mint semmirekellőt, a pápista fegyvert, legnagyobb szükségében miért kap ismét hozzá? Ennek fölötte: ha Luther+  mindezeket tudta és vallotta ezelőtt, mi szükség vala, hogy az ördög ennyi bizonyságokkal, ennyi amplificatiókkal erősítené és elhitetné, amit immár hiszen vala Luther? Vajon szokott dolog-é, hogy azt nagy kiáltással, sok bizonysággal erősítsük, amit jól tudjuk, hogy régen elhitt, akivel beszélünk? Ha ezeket vallotta Luther+: miért nem mondá az ördögnek, hogy ő ezt régen megtanulta az Írásból; nem szükség, hogy őtet erre tanítsa: keressen tanítványt magának? Miért hallgatá ennyi ideig, ily figyelmetesen, ily bőbeszéddel való bizonyságit az ő mesterének, ha mindezeket hiszi és tudja vala? Ha azért méltán hisszük, hogy a kígyó csalá meg Évát, mivelhogy eleibe adván az almaételnek hasznát, és hogy ebből semmi nyavalyája nem követköznék, arra vivé őtet, hogy az tilalmas fához nyúlna: nyilván méltábban hihetjük szent Lutherrűl, mivelhogy bővebb beszéddel s nagyobb epeséggel adá eleibe azt a tudományt, melyet ezután taníta. Az is nagy és derék bizonysága ennek, hogy mikor ez az ördögi vetekedés történék, tizenöt esztendeje vala immár, miúta Luther+  az misének kezdett vala szolgálni. Az misének pedig akkor kezdett szolgálni, úgymond Balduinus+, mikor a szerzetesrendben a misemondásra választaték, és az egyházi rendben részes kezde lenni. Tudjuk pedig, hogy Luther+  huszonkét esztendős korában, 1504-ik esztendőben lőn baráttá Erfordiában*: első misét 1507-ik esztendőben monda: annak okáért az ördög computusa* és a Balduinus+ magyarázatja szerént ez a látás 1518-ik esztendőben történt. Luther+  pedig, noha 1517-ik esztendőben indítá az búcsú ellen való visszavonást, mindazáltal 1518-ik esztendőben, Pünkösd után való első vasárnap imígyen íra Leo pápának: Szentséges Atyám, a te lábaid előtt leborulván, magamat, tehetségemet és mindenemet kezedbe bízom. Te ölj, avagy eleveníts engem; kárhoztass, avagy megments engem, valamint akarod. Az te szódat, mint a teáltalad szóló Krisztus szavát, úgy vészem. Sőt ezután való esztendőben is így íra ezen pápának: Szentséges Atyám, a kételenség viszen erre, hogy én, az emberek söpreje lévén, Szentségednek szóljak. Atyai és Krisztus helytartó füleidhez bocsásd a te juhocskádnak szavát. Ihon, Szentséges Atyám, az Isten és az ő teremtett állati előtt bizonyságot tészek, hogy én nem akartam s nem is akarom az római anyaszentegyház méltóságát megsérteni. Sőt teljességesen vallom, hogy ez az Anyaszentegyház mindenekfölött vagyon. Sőt még ezután is sokáig, mind Luther+, s mind az ő tanítványi misét mondottak, csuklyában jártak, Katus asszony nélkül éltek*. Annak okáért, ha amaz tizenöt esztendőt, melyben Luther+  misét mondott, az ő pappá szentelésétűl fogva akarjuk számlálni: alkolmatosban végére mehetünk, mikor történt ez az ördögi disputáció: és azt is megértjük, hogy mindaddig misét mondott Luther+, tanítványaival egyetemben. Mert, amint Sleidánus+ írja: mikor 1521-ik esztendőben látta volna a pápa, hogy semmit nem fog vala a szép szó, kiátkozá és kárhoztatá Luthert+. A saxóniai Fridrik+ herceg is félreállatá egy ideig (azaz szinte 1522-ik esztendőnek kezdetéig) Luthert+, félvén valami zenebonátúl. Mikor pedig így lappongana, akkor írá azt a könyvet, melyben az ördögi szövetséget feljegyzé: és legelőször is akkor kezdék (úgymond Sleidánus+) az misemondást elhagyni. Nem heába szokta tehát Luther+  Pathmos* szigetnek hínia az ő lappangó helyét: mert miképpen Szent János Pathmosban látá az ő látomásit: úgy Luther+  is ott érdemlé az ördögi látást, mikor megháborodott elmével és megdühült haraggal, nagy dúlva-fúlva fegyverkezik vala az pápa ellen. Végezetre: nyílva az ördög heába és ok nélkül nem fárada ennyi sok bizonyságok előszámlálásában: nincs pedig egyéb oka, miért hánta ily igen epeségét, hanem csak ez, hogy elhitesse Lutherrel+ az régi vallás hamisságát: mert a kétségbeesésrűl emlékezetet sem tött beszédében.

Másodszor. Hogy ebben a disputációban az ördög nem a kétségbeesésre, hanem csak az hitváltoztatásra ingerlé és szorgalmaztatá Luthert+, igen könnyű megbizonyítani. Mert noha ebben az hosszú disputációban sok bizonyságokat támaszt az Sátán: de sohult csak egy szóval sem emlékezik a kétségbeesésrűl. Az argumentomnak* és bizonyságnak oly tulajdonsága vagyon, hogy amirűl nincs semmi emlékezet a bizonyságokban, lehetetlen, hogy az megbizonyíttassék. Holott azért csak egy szóval sem említi az ördög a kétségbeesést az ő argumentomiban, lehetetlen, hogy ezekkel azt akarta elhitetni, hogy kétségbeessék Luther+. Ennek fölötte, mikor az ördög valakit kísírt: avagy nyilván megmondja, mit akar, mint Krisztus Urunknak; avagy emlékezetet tészen arrúl, amire akarja vinni az embert, mint Éva kísírtetiből megtetszik. Itt pedig Lutherrel+ csak azt hiteté el, hogy a pápista tudomány bálványozás, és ezzel megelégedvén, egyebet sem kívána tőle. Ha én azt mondanám, hogy ebben a disputációban azt akarja elhitetni a Sátán, hogy a püspököt, aki őtet felszentelte vala, megölje: vajon nem nevetné-é ezt Balduinus+, látván, hogy errűl semmit nem emlékezék az ördög? maga a kétségbeesésrűl szintén annyit emlékezék, mennyit a gyilkosságrúl. Továbbá, nemcsak kétségbeesésre nem ingerlé az ördög Luthert+, de az én ítéletem szerént, felfuvalkodott merészségre indítá. Mert aki kétségbe akar ejteni valakit: meg nem elégszik az ő bűneinek előszámlálásával, hanem azt igyekszik elhitetni véle, hogy az igaz ítélőbíró ezeket meg nem bocsátja. Mert ha valaki azt ítíli, hogy megbocsáttattak az ő vétkei: nemcsak kétségbe nem esik, gondolkodván az ő elébbi gonoszságirúl, de sőt inkább vigad és örvendez, hogy ily nagy veszedelemből kihozatott. Ha azért Luther+  elhagyta vala immár az pápista vallást (amint Bolondinus* ítíli), mikor az ördöggel vetekedék: és azt hiszi vala, hogy az ő bűnei megbocsáttattak: nyílva nem kétségbeesésre, hanem hálaadó örömre indíttatott volna az előbbi vakságnak emlékezetivel. Efölött: aki mást kétségbe akar ejteni, nemcsak elő kell számlálni gonoszságit, de annak is, akitűl kegyelmet kellene nyerni, kemény és kegyetlen voltát, vékony könyörületességét és irgalmasságát eleibe kell adni. Mert, ha azt mondja néki, hogy noha sokat vétkezett, mindazáltal oly kegyelmes fejedelme vagyon, hogy még ellenségivel is jót tészen: biztatja és bátorítja, nem kétségbeesésre viszi a bűnös embert. Az ördög pedig szinte így cselekvék; mert nemcsak nem exaggerálá* és öregbíté az Istennek kemény ítíletit: de sőt inkább szidalmazá azokat, kik Krisztus Urunkrúl úgy gondolkodnak, mintha kemény ítélőbíró volna. Végezetre, mi szükség szót szaporítani: ő maga az ördög nyilván megmondja, mit akar és mi végre vetekedik Lutherrel+. Most azt vitatom, úgymond, hogy a te misédben nem áldoztál, hanem a puszta kenyeret és bort imádtad. Ihon érted, szándéka csak ez vala, hogy elhitetné Lutherrel+, hogy az ő papsága és misemondása bálványozás vala. De jobban tudja Balduinus+ az ördög akaratját és szándékát, hogysem önnönmaga Lucifer.

Látván azért Balduinus+, hogy haszontalanok az ő exceptiói*, az ördögöt kezdi ótalmazni, és azt írja, hogy valamit ő Luthernek+ monda, a Szentlélek Istennek igaz tudománya, melyet győzhetetlen bizonyságokkal, fejthetetlen kötésekkel meg is bizonyíta. Kellemes prédikátort talált Luther+, kitűl a Szentlélek tudományát megtanulá. Azt vélem, egyéb dologban voltak akkor foglalatosok az angyalok, hogy más követet nem küldhetett a Szentlélek: ugyanis, az igaz tudományt az ördög szokta, pokolból, éjjel kihozni, és az ágyban heverőknek hirdetni. Azt írja Plutarchus+, hogy Lacedemonban egy Démoszthenész nevű lator ember igen hasznos és alkolmatos tanácsot ada; de a tanácsadónak méltatlanságáért nem akará ezt követni a város, hanem egy böcsületes polgárt választa, hogy ezt újonnan, mint maga tetszését, a tanács eleibe adná, és így gyalázat nélkül követhetnék az hasznos tanácsot. Mores enim dicentis sunt, qui persuadent, non oratio.* De ez igen eszes gondolat volna Luthert+űl: és ha angyalt akart volna várni, kitűl új tudomány taníttatnék, soha ennyi újságot nem kezdhetett volna.

Harmadszor azért, mutassuk meg, hogy az ördög bizonysági teljességgel erőtlenek, melyeket akármely gyermek is künnyen megfejthet. Az igaz keresztyén embernek, ha szinte elibe menne is az mi nemzetünk örökös ellensége, a Sátán, nem kellene disputációra adni magát: hanem a szent kereszt jelét homlokára vetvén, szót nem szaporítani azzal, kinek ellenemondott a keresztségben. Mert ha az régi szent jámborok még az ördög szolgáit is eltávoztatták, úgyannyira, hogy Szent János apostol, mikor Efésomban Cerinthussal egy házban volna, megismervén őtet, mindjárt kifuta az házból, félvén, hogy le ne szakadna az ház az Isten ellenségére: mentűl inkább méltó, hogy az ördöggel való trécselést és társalkodást eltávoztassa az ember, tudván, hogy ha szinte igazat mondana is, nem méltó, hogy az Isten ellenségétűl tanuljuk az igazságot; miképpen nem illik, úgymond Szent Ágoston+, hogy az Aristoteles+ írásinak igaz értelmét az ő ellenségitűl várjuk. De talán nem tudja vala ez előtt az ördöggel való szövetség előtt Luther+, amit eszébe vött azután, mikor így íra: Soha nem hittem volna, ha még nem próbáltam volna, hogy ily hatalma légyen az ördögnek, hogy még a hazugságot is ily hihetővé tegye, és annyira hasonlóvá tegye magát Krisztushoz, hogy lehetetlen ezt eszébe venni az kísírtett embernek.

De mindazonáltal, mivelhogy szóba elegyedék Luther+, lássuk, ha erősebbek-é az oláhecetnél* a Sátán bizonysági, melyeket ily nagyra böcsül Balduinus+. Az első bizonyságba egyníhány iszonyú hazugságot egyelít a Sátán. Először, mikor azt mondja, hogy akinek igaz hiti nincsen, nem szolgáltathatja az Úr vacsoráját és nem áldozhatik. Mert aki egyszer felszenteltetett, ha szinte azután eretnekségbe esett is, el nem veszthette az Úr áldozatjára való hatalmat, mint ő maga is megvallja Luther+  ugyanezen könyvben; sőt azt meri mondani, hogy még az ördög is áldozhatik és keresztelhet, noha az ördög azt mondja a Lutherrel+ való vetekedésben, hogy nincs néki erre hatalma. Az Úr vacsoráját is azért, nemcsak a keresztséget, igazán szolgáltathatják a gonosz papok is, holott a szentségek nem az ember hititűl és tekéletességétűl, hanem az Krisztus igíjítűl vésznek erőt: ennek okáért nemcsak Csehországban, de itt Stáerországban is sokan vannak az tévelygők közül, kik soha nem akarják az Úr vacsoráját egyébtűl venni, hanem csak olytúl, kit a római hiten való rend szerént pappá szenteltek, és azután eltévelyedett. Másodszor: nem tudom, ha olyan volt-é a Luther+  hiti, mint az töröké (miképpen az ördög szemébe mondá, és maga sem meré megtagadni előtte): de azt bizonnyal tudom, hogy hazuda, mikor azt mondá, hogy a török is hiszi az mi Üdvözítőnk halálát és kínszenvedését. Mert Mahomet az Alkoránban nyilván írja, hogy hazudnak a zsidók, azt hirdetvén, hogy ők megfeszítették Krisztust: mert nem őtet, hanem egy hozzá hasonló embert ölének meg őhelyében. Hazud abban is, hogy mi Krisztus Urunkat kegyetlen és irgalmasság nélkül való bírónak, nem kegyes és irgalmas közbenjárónak valljuk. Hazud, mikor azt mondja, hogy Krisztustúl Boldogasszonyhoz futunk: mert sőt, inkább Boldogasszony által Krisztushoz járulunk, mint régen a zsidók Mózes által Istenhez.

Az második bizonyság is csak csupa hazugságból tóldozott csavargás. Mert hazud az ördög, azt ítílvén, hogy amely egyházi szolga nem igazán jár el tisztiben, az nem igaz pap: és ebből akarja kihozni, hogy Luther+  nem volt igaz pap. Mert ha az egyházi szolga hivatalja ellen cselekszik is (úgymint, ha latrul él, ha az isteni szolgálásban tunya és tudatlan &c.), ugyan rajta marad a papi méltóság. Hazud abban is, hogy valaki csak egyedül veszi az Úr testét, Krisztus törvénye ellen veszi: mert soha Krisztus Urunk azt nem mondta, hogy mindenkor sokan légyenek, kik egyszersmind ebben részesüljenek. Az lutheristák gyakran csak egy betegnek is szokták az ő kenyereket adni: a régi keresztyének is, gyakran olvassuk, hogy misét mondottak csak magoknak, nem az egyházban, hanem valamely keresztyénnek tulajdon házában. Csak ez tehát az Úr parancsolatja: hogy mikor annak helye, ideje s módja, részessé tégyen egyebeket is az egyházi szolga az Úr vacsorájában: és ezt mindenkor megcselekedték az római hitnek tanítói.

Az harmadik hamis bizonyságban hazud az ördög, mikor azt mondja: hogy a misében nincs az Krisztus halálának emlékezeti és hirdetése. Mert nem tudom, ha Luther+, mikor misét mondott, emlékezett-é a Krisztus halálárúl, avagy Bora mátkájárúl gondolkodott: de azt bizonnyal tudom, hogy az egész misében számtalanszor vagyon emlékezet a Krisztus halálárúl. Sőt minden öltözeti, minden cselekedeti az misemondó papnak, nem egyéb a Krisztus halála emlékezetinél.

Az negyedik szemfínyvesztő bizonyságban hazud, mikor azt mondja: hogy a Krisztus végezésétűl eltávozik, aki áldozatnak vallja lenni az misét. És látván az ördög, hogy ezt semmiképpen meg nem bizonyíthatja, ingyen nem is igyekezék megbizonyítani: noha Luther+, figyelmetes tanítvány lévén, csak egy szóval sem akará az ördög leckéjét félbeszakasztani. Minden bizonyság helyett elég lőn, hogy ezt az bölcsességes ördög mondá.

Az ötödik csavargásban hazud a hazugságnak atyja, azt mondván, hogy mi csak magunknak tulajdonítjuk az Úr vacsoráját: mert noha mi szolgáltatjuk, de nemcsak magunk hasznára, nemcsak magunknak szolgáltatjuk, hanem a községnek is, valamikor akarja. De Luther+  talán az lapiczkát* látja vala mester ura kezében; és azért nem mere kételkedni az ő beszédiben.

Negyedszer. Holott Balduinus+ azt mondja, hogy a római pápák közül is voltak, kik az ördöggel társalkodtak: Legelőször, ámbár úgy légyen, amint ő mondja, mindazáltal ezek és Luther+  közt nagy különbség vagyon. Ha a pápák közül némelyek gonoszak voltak, nem csuda, holott a Krisztus schólájában is, a tizenkét ember közül, egyik ördög vala. De ezek a gonosz életű pápák nem tanultak az ördögtűl új tudományt, melyet őutánok az római gyöleközet követett volna. Mert szemlátomást megmutathatjuk, hogy ezek, akiket ördögi társalkodásrúl vádol Balduinus+, semmi új tudományt nem hoztak az római eklézsiába: hanem valamit most hiszen, a második Sylvester+, az hetedik Gergely pápa előtt is hitte és tanította. Luther+  pedig új tudományt vőn az ördögtűl, melyet az őtet követők ez mai napon is vallanak és tanítnak; mert az misérűl, az egyházi rendrűl, az Úr vacsorájárúl, az Boldogasszony tiszteletirűl most is azt hiszik a lutherista atyafiak, amit Luther+  az ördögtűl tanula, és amit őelőtte sohult senki ez világon nem hitt és tanított vala. Másodszor: amit a hetedik Gergely pápárúl ír Balduinus+, tiszta hazugság, mint Magyari István ellen megmutatám az régi histórikusok írásiból. Azonképpen amit Sylvesterrűl+ ír, az is hazugság, mint bővön megmutatja Baronius+. Mindezekből tehát nyilván megtetszik, hogy az Luther+  homályos és lágy hitinek kezdeti éjjel volt, az ágyban, az ördögtűl.




Hátra Kezdőlap Előre