Mely üdvösséges a magunk ismérése

Természet hajlandósága hozza minden embernek a tudásnak kívánását. Azért az emberi elmének sugára örömest vizsgálja nemcsak a föld színén látható állatok természetit, hanem a földben temettetett érceknek, sőt az egekben helyheztetett csillagoknak erejét és tulajdonságit. És miképpen Salamon addig nem nyugodott, míg a legkisebb füvecskén kezdvén, a legnagyobb fák, barmok, repülő, csúszó és úszó állatok mivoltát és mineműségét által nem értette elméjének nagy voltával: úgy a több emberek értelme telhetetlen, nemcsak a régen lett dolgoknak, hanem a természet titkainak és felséges dolgainak általértésében.

De közönségesen abban vétkezünk, csaknem mindnyájan, hogy amit legszükségesebb tudni, arrúl nem tudakozunk. Mert kicsoda közülünk, ki magába szállván, igazán akarná tudni és érteni: Kicsoda ő? Ki tudakozik magátúl: Ki vagy? Minémű vagy? Mind természeted állatjában, mind erkölcsödre és magadviselésére nézve?

Hallátok az evangeliomban, mely szorgalmatoson, mely sokképpen tudakoznak a farizeusok Szent Jánostúl: Te ki vagy? Illyés vagy-e te? Próféta vagy-e te? Hát mi vagy? Ki vagy? Mit mondasz? Mit keresztelsz? Akik ennyi különböző formán, ennyi kérdéssel vizsgálták a más állapatját, magoktúl csak lágyan sem kérdették: Hát te, ki vagy? Minémű vagy? Mennyi vétkekben bűzhödöl? Mennyi fogyatkozásokkal terheltetel? Mert miképpen a szem egyebeket lát, magát nem látja: úgy az értelmünk elterjed ugyan sok dologra. Egyebekrűl örömest kérdezi: Emez micsodás? Amaz minémű? Nevetve nézi más hátán az iszákot, orcáján a mocskot: de ismerésére nem fordul, sőt mint az igen rút emberek tükörbe nem néznek, hogy éktelen ábrázatjokat ne lássák: úgy az emberi gyarlóság, nehezen fordítja szemét a maga fogyatkozásinak szemlélésére. Azért csaknem mindnyájan olyan csúfosok vagyunk, mint Thales+, ki az egeket vizsgálván, lába előtt nem látta a vermet, melybe esett.

Tudakozván Chilon+ filozófus: Micsoda tudomány legjobb és hasznosb? Azt felelé Apollo: Ismérd magadat, és tudjad ki vagy! Tanítván ezzel, hogy a tudás kívánságának belénk oltott vágyódását leghasznosban foglaljuk a magunk ismerésében. Az anyaszentegyház, mikor a hosszú böjt első napján hamvat hint fejünkre és azt mondja: Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá lészesz: nem egyébért cselekszi ezt, hanem hogy magunkat megismérjük. Isten őmaga, mikor azt parancsolta, hogy magunkat szemléljük, magunkra vigyázzunk, mikor az eset után Ádámtúl azt kérdette: Hová estél? Mikor azt mondotta néki: por vagy és porrá lész; nem egyebet akart, hanem hogy magunkat ismérjük, tudjuk mik voltunk, mivé lészünk. Mikor a próféták azt mondották, hogy mindnyájan olyanok vagyunk, mint a sár a fazekas kezében; és hogy nincs oka a pornak e kevélységre: nem egyébre néztek, hanem hogy magunkat ismértessék velünk. Amely betegeket meg akar gyógyítani Krisztus, azt kérdette tőlök: Mit akarnak? Tudta, hogy egészséget kívánnak, de azt várta, hogy ismérjék és megvallják nyavalyájokat. És talán azért nem gyógyított egy bolondot is, mert a bolond nem isméri nyavalyáját, sőt okosnak alítja magát. Krisztus pedig csak azokat akarta orvosolni, akik magok nyavalyáját megismérték.

Nem csuda, hogy ily sokképpen jelentette Isten, mint kívánja, hogy magunkat ismérjük: mivel ennél hasznosb és üdvösségesb tudomány nem lehet. A több tudományok felfújnak és kevéllyé tésznek, ez megalázza kevélységünket. A több tudományok nélkül mennyországba juthatunk: de senki nem üdvözül, ha magát nem isméri: mivel a kedves jegyesnek is azt mondotta Isten, hogy: ha magát nem isméri, véle együtt nem lakhatik, nem nyájaskodhatik: hanem ki kell űzetni házából és barmokhoz illendő vétkek útjára kell szakadni. Végezetre: jobb és dicséretesb, aki isméri magát, hogysem aki érti és tudja az egek forgását, a csillagok erejét, a több teremtett állatok micsodásságát és tulajdonságát, mivel a magunk isméreti megfojtja a kevélység mérgét, belénk oltja az isteni félelemnek mennyei bölcsességét; az alázatosságnak tekéletességét szívünkbe gyökerezteti, és miképpen Isten a földet, mint erős fundamentumra, a semmire rakta: úgy a keresztyéni alázatosság, mint feneketlen mélységre ásatott fondamentomon, semmiségünknek isméretin építtetik.

Hogy azért voltaképpen tudjuk: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk? És ebből az isméretből az alázatosságra juthassunk: jer, szálljunk magunkba, és ki-ki közülünk kérdje magátúl: Te ki vagy? Azaz: Mi voltál? Mi vagy? Mivé lész? Miért nemkülönben, hanem ezeknek értéséből juthatunk magunk isméretire.

Én is azért ennek a három dolognak magyarázására igyenesítem a mai tanításomat. Kérlek, ne járjon magatoktúl távul gondolkodástok, ha ismérni akarjátok magatokat.

Úgy tetszik, könnyű embernek magát megismérni: mivel magunk terhének únakozásával tudjuk és akarva sem titkolhatjuk magunktúl, hogy sok testi, lelki fogyatkozásokkal és naponként való nyavalyákkal nehezíttetünk. Mindnyájunkban magva és gyökere vagyon minden gonosz vétkeknek. A hajlandóság, erőtlenség, gyarlóság, jóra való késedelmes restség lenyomja bennünk a jó igyekezetet. Ki nem érzi magában testi nyavalyáinak sokaságit? Jóra való gyengeségét? Az elkezdett jókban állhatatlan változásit és mindennapi vétkek fogyatkozásit? Noha ezeket érezzük és fájlaljuk, mindazáltal iga felelt Thales+ filozófus, kitűl mikor kérdenék: Mi volna legnehezebb? Azt felelé: hogy legnehezebb a magunk megismerése. Azért Istennek kiváltképpen való segítsége és áldása nélkül, senki magát úgy nem ismérheti, amint üdvösségre szükséges. Innen vagyon, hogy Szent Jób alázatos buzgósággal könyörgött Istennek, hogy mutassa meg és ismertesse véle fogyatkozásit, bűneit, gonoszságit. Mert nem elég azt tudni, hogy gyarlók, halandók, bűnre hajlandók vagyunk: hanem ezeket úgy kell tudni, hogy a magunk isméreti által vétkeinket tisztítsuk, életünket szent erkölcsökkel ékesítsük, világi újságos dücsőségek kívánságit zabolázzuk, a nagyravágyódást serény igyekezettel eloltsuk. Istenünket féljünk attúl, aki jobbíthat és vastagíthat, buzgó szűvel segítséget és oltalmat kérjünk.

Annak okáért, ha üdvösségesen akarjuk tudni: kik vagyunk? Elsőben Istenünket kell alázatoson kérnünk, hogy lelki szemeinket felnyissa és a magunk isméretire értelmünket világosítsa. Azután józan és szorgalma gondolkodással meg kell tekintenünk micsodásságunk és mineműségünket. Azaz: nemcsak természetünk alacsonyságát, hanem erkölcsünk fogyatkozását is kell érnünk.

Kétképpen lehet ez magunk isméreti: Vagy egybevetéssel, úgy, hogy az Istennek felséges méltósága és egyéb állatok természete mellé vetvén mivoltunkat, abból tegyünk ítíletet magunkrúl: Vagy egybevetés nélkül mint magában vagyon, úgy szemlélvén természetünk állapatját, életünk forgását, végét és erőtlenségünk fogyatkozását.

Ha egybevetjük az isteni felséggel magunkat: micsodák vagyunk őhozzá képest? Megmondja Szent Dávid, mikor azt énekli: Teelőtted, Úristen és tehozzád képest az én állatom, mivoltom és természetem olyan, mi semmi. Kire nézve Szent Pál nemcsak magárúl mondja, hogy semmi, hanem mindenekrűl bátran írja, hogy bármint alítsák magokat: csak semmik. Mert valami Isten kívül vagyon, semmi őhozzá képest, kinek neve az, hogy Vagyon. Azért a széles világ Isten előtt olyan, mint egy csepp harmat, mint semmi és hiúság. Mert az Isten bölcsessége végtelen; sőt Isten ő maga a bölcsesség. Az Isten jósága határozatlan, sőt maga a jóság. Ereje mindenható, tehetségének vége nincsen. Mi pedig, tudatságnak tengeri, gonoszságnak örvényi, erőtlenségnek és minden fogyatkozásnak feneketlen mélységi vagyunk.

Állj meg itt, ki-ki vagy, és gondold meg: Mi vagy te a széles világon élő emberekhez képest? És ha okosságod vágyon, megérted, hogy olyan vagy, mintha nem is volnál ennyi sokaság mellett. Menj tovább és gondold meg, hogy valakik voltak, vannak és lésznek, mindazok Isten előtt olyanok, mint hiúság és semmi! Ebből tégy ítíletet: Mi vagy te Istenhez képest? És feltalálod, hogy akárki légy: semminél semmibb vagy.

Menjünk elébb, és Isten mértékében, Krisztus szentséges életének fontjában mérjük meg erkölcsünket! Lássuk, ha heányosok nem vagyunk!

Jaj, mely mocskosnak látszik a mi tisztaságunk, mely haragosnak a mi szelídségünk, mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk, mely kegyetlennek a mi irgalmasságunk, mely gyarlónak a mi erősségünk, ha a Krisztus tükörébe nézünk! Oh, mely száraznak találtatik a mi sírásunk, mely képmutatónak töredelmességünk, mely fösvénynek adakozásunk, mely torkosnak böjtölésünk, mely változónak állhatatosságunk, mely szófogadatlannak engedelmességünk, ha Krisztus Urunk erkölcse mellé állanak!

A mennyei angyalokhoz képest vajon micsodák vagyunk mi, férgecskék? Az angyalok testetlenek, halandóságtúl mentek, hatalmasok, gyorsak, igazak: mennyei boldogsággal teljesek. Mi pedig, rothadandó büdös testben öltöztünk, halandóságink nyavalyáival mindenfelől megkörnyékeztettünk: erőtlenek, gyarlók, késedelmes restek, veszedelemmel határosok, félelemmel és tudatlansággal teljesek vagyunk. A forgandó és változó üdőnek prédái, a szerencsének játéki, az állhatatlanságnak képei, a nyavalyáknak tárházi vagyunk. Gondolatunk csalatkozó, tanácsunk vakság, szólásunk hiúság, kívánságunk ocsmányság: értelmünk olyan az isteni dolgok látására, mint a bagoly szeme a nap sugári nézéséré világi dolgokban, amit tudunk, ezered része annak, amit nem tudunk.

Szent Ágoston+ írja, hogy az oktalan állatok érzékenységek erejével sokképpen megelőznek minket. Mert nincs közülünk oly messzelátó, mint a sas; oly erős, mint az oroszlán; oly gyors, mint a nyúl; oly jó szagló, mint a vizsla. Az oktalan állatok öltözve születnek. Magok oltalmazására nékik a természet fogat, szarvat, körmöt vagy gyorsaságot adott, mellyel veszedelmek előtt szaladnak. Mihent születnek: járnak és úsznak, természetek szükségére való eledelt munka nélkül találnak, sőt betegségek orvosságit is mester nélkül ismérik. Minket a természet fegyvertelenül és mezítelen vetett a sok veszedelmek közé. Öltözetünket juhoktúl, bogaraktúl, barmoktúl kell várnunk: hogy kenyeret ehessünk, száz különböző munkával kell fáradnunk, és az elégséges nem volna, ha oktalan állatok segítsége nem járul szántásunkhoz. Eledelünk és táplálásunk halak, madarak, barmok halála nélkül nem lehet. Azért hogy egynéhány esztendőt éljünk, sok ezer halállal mehet végbe. És mikor születünk, semmit nem tudunk; semmit nem mívelhetünk magunk javára valót. Végezetre oktalan állatok közül sokan két– és háromszáz esztendőt élnek: a mi életünk rövid határra zsinóroztatik*. Mivel pedig magokra való gondviseléssel is megelőznek minket az okosságtalan barmok, a Szentírás sok helyek arra igazít, hogy a hangyáktúl, gólyáktúl, fecskéktűl vegyünk értelmet és okoskodjunk.

Mit mondjunk tovább? Vajon az érzékenységtelen állatok nem győznek-e meg sok dolgokban? Az egek nagysággal, szépséggel, felsőbb hellyel; az elementomok hatalmas cselekedetekkel; a virágok jó szaggal, szépséggel, mellyel a Salamon ékességét is megelőzik; az öreg fák virággal, gyümölccsel, sok ideig tartóssággal; a hó feírséggel; a gyémánt és egyéb drágakövek fényességgel sokképpen megelőznek minket.

Ez az egybevetés kimutatja alacsonyságunkat. De ha másra való tekintet nélkül, mivoltunkat és állapatunkat szemesen vizsgáljuk, nyilvábban ismérhetjük, kik vagyunk. Azért tekintsd meg: Mi voltál? Mi vagy? Mi lész?

Először ne mástúl, hanem magadtúl kérdjed: Ki vagy? Mi voltál? Miből lettél? És jusson eszedbe, hogy öröktűl fogva semmi voltál, és magadtúl örökké semmi lettél volna: hanem Isten, ingyen nyújtott kegyelméből, mindenható erejével semmiből teremtette az eget, földet és az emberi nemzetet. Teremtésünk után is, magunktúl semmik vagyunk, mert: ha szünetlen nem tartana Isten, ha csak szemeit elfordítaná rólunk, mindjárt semmivé lennénk. Nem úgy teremtett Isten minket, mint a mesteremberek építik a házat, faragják a széket. Mert minekutána a mesteremberek elvégzik a munkájokat, nem tartják, nem őrzik alkotmányokat; melyek állandóságokban maradnak, mesterek gondviselése nélkül. De mi úgy vesszük Istentűl lételünket, hogy szünetlen az ő hatalmas kezével tartatunk. És miképpen ha a setét házból kiviszik a gyertyát, ottan elfogy és megszűnik benne a világosság; miképpen a szó, csak addig tart, míg szól valaki, mihent a szólástól megszűnik, ottan elfogy a szó és semmivé lészen: úgy mi mindnyájan semmisedünk és elfogyunk, ha megvonsza kezét tőlünk az Isten. Azért nemcsak Szent János volt szózat, hanem mindnyájan, magunktúl és magunk erőtlenségéből semmik voltunk; Istenhez képest semmik vagyunk; és ha Istentűl nem tartatnék lételünk, minden szempillantásban oly semmivé lennénk, mint voltunk a teremtés előtt, mikor nem voltunk.

A mi testünket nem akará Isten közbevetés nélkül semmiből teremteni, mint teremté lelkünket, hanem elsőben földet alkota, azután földből sárt csinála, és abból építé az első ember testét. Hogy pedig nemcsak a lábunkkal tapodott föld, hanem nevünk is emlékeztetne eredetünkrűl: Ádámnak, azaz földnek nevezé Isten az embereket. Deákul is homo, ab humo;* a mi nevünk földtűl vétetett, és emlékeztet, hogy földből vagyon eredete testünknek; föld lakosi vagyunk, és végre földdé lészünk.

De a sár és semmi csak nagyatyák és ősök a testalkotásban. Közelebb való származása az anyák méhéből, mely szemérmetes. Mint a tejet kifejik és megoltják: azonképpen mondja a Szentírás, hogy vérből és oltó magból származik testünk. Tíz hónapig egy setét, büdös rejtekbe, egy ganéjos, rút tömlöcbe rekesztetünk, melybe nem juthat semmi világosság sugára, semmi vigasztalás szózatja, semmi kedves ételek, italok vidámítás hanem amit köldökén magához szíhat anyja vérébűl azon síndik és nevelkedik a gyermek. Ilyen tiszta és fényes palotában fogantatnak a hatalmas királyok, mikor első pompával világra jőnek.

Ebből a tömlöcből kiköltözésünk, azaz születésünk anyánk szaggatásával, halálos fájdalmival és gyakran halálával szokott lenni. Nem elég, hogy szünetlen nehézségeket, fájdalmakat, ájulásokat, nyughatatlanságokat szerzünk terhességében szülénknek: hanem mint viperák, megöljük vagy halt számban hagyjuk születésünkkel. Azért erre nézve is, mind Keresztelő János mind ő maga Krisztus, méltán nevezhette az embereket vipera módon születteknek.

Iszonyúság látni, píronság meggondolni, szégyen kimondani; minémű éktelen, mezítelen, erőtlen, rút állapattal születünk. És természet izgatásából érezvén nyavalyánkat, első szónk és béköszöntésünk: sírás, jajgatás, melyek előljárói és jelenségi következendő sok nyomorúságinknak. És ha anyánk méhében sok és nagy veszedelmekben forgottunk, születésünk után, mintha dajkáink volnának a sok betegségek és fájdalmak; mindenfelől megkörnyékeznek, úgy, hogy sokkal többen vannak, kik kisdedkorokban meghalnak, hogysem akik emberkort érnek.

Ha tovább akarod érteni: Ki vagy? és Mi voltál? Tekintsd lelked állapatját, fogantatásod és születésed napján. Szent Dávid azt írja, hogy: Hamisságokban és bűnökben fogantattunk. Mert noha kiben-kiben csak egy az eredendő bűn, de mivel az gyökere és forrása a több vétkeknek, méltán bűnök sokaságának nevezi azt Szent Dávid, és azt mondja, hogy: anyánk méhében, minekelőtte Istent ismérnők, elidegenedtünk tőle, és pokolra méltók voltunk: születésünk erejéből harag fiai, veszedelem taplói voltunk. Ha azért, mint a dajkák testi rútságunkat, úgy az Isten irgalmassága a keresztség fürdőjében Szent Fia vérével meg nem mosogatta volna lelkünket: örök veszedelemben és kárhozatban maradtunk volna. És noha szent malasztjával kitisztít ebből a veszedelmes lelki nyavalyából, de megmarad a gyarlóság, mellyel gyermekségünktűl fogva minden gonoszra hajlandók vagyunk, és künnyen aláesünk, ha Isten erejével nem őriztetünk.

Ihon érted, mi voltál: Elsőben semmi, azután föld és sár, végre ganéj között fogantatott, számtalan nyomorúság alá vettetett, eredendő bűnnel kárhozatot érdemlő voltál. Szólatlan kicsinységedet, mint oktalan állat, csak tested táplálásában és vastagításában töltötted, felserdült gyermekségedet játékban, ugrásban, bolondoskodásban fogyattad. Tekintsd immár, ha mindezekben vagyon-é kevélykedés-nemző és nevelő okod? Nincs-e alázatra és gyalázatra méltó nagy okod? De menjünk tovább!

Másodszor: Akarod-e tudni: Immár most ki vagy? és mi vagy? Semmiből lett semmi. Mert magadtúl mindjárt semmi lennél, ha Isten nem tartaná létedet.

Ennek felette akár tested, akár lelked állapatját tekintsed, veszedelem, rútság, fogyatkozás minden dolgod.

Ha fát gyümölcsérűl ismérünk: nézzed, mennyi rútság származik orrodból, szájadból, egyéb részeidből: Aranyszájú Szent János a mi testünket szarzsáknak és büdös kamaraszéknek nevezi, és mikor igen jóllakunk, abban fáradunk, úgymond, hogy több ganéjt csináljunk. Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizelet takaroszik testünkből! Mennyi szenny, serke, tetű származik ebből, és eszedbe veheted: ki-ki vagy, ha az eget éred is fejeddel, hogy olyan vagy, mint egy büdös perváta*; mert a te tested büdösségek műhelye, mely megbűzhöti, valamit magába vészen. Annak okáért a Szentírás nagy gyalázással szól a mi testünkrűl, hogy ennek gyűlölségére és utálására indíttassunk. Ezt sárból csinált cserépháznak nevezi, lelkünk tömlöcének mondja, lélek kötelének híja; és valamíg a testben vagyon lelkünk, kötözött és vasba veretett rab a neve. Végezetre, a testet koporsónak nevezi a Szentírás, mikor az embereket koporsóban lakóknak mondja, mert noha, mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belül büdös, rútsággal teljes.

Ha csak büdösségét nyelnők a testnek, kínját nem éreznők, tűrhető volna. De annyi keserves fájdalmokkal terheltetik, annyi szörnyű kínokkal gyötörtetik a halandó test, hogy semmi gonosztévőt a hóhérok úgy nem vallatnak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái.

Az orvosdoktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben, és a sok újítás miatt, még most sem értek véget a nyavalyák számlálásában. Mert nincs oly ízecske, nincs oly részecske testünkben, melynek magánvaló nyavalyái és keserves fájdalmi nem volnának.

Nem szólok ama lassú, de orvoslás nélkül halálos betegségekrűl, melyeket Szent Gergely+ számlál, mikor azt írja, hogy az embernek teljes élete betegség. Mert ha az éhség étellel, a szomjúság itallal, a fáradtság nyugodalommal, a nyugodalom munkával, a vigyázás álommal, az álom vigyázással, a hívség hidegítéssel, a fázás melegítéssel nem orvosoltatik: megöli az embert. Hanem a kólika*, köszvény, arena*, szemfog, fő-, gyomorfájások és egyéb betegségek oly gyakran és oly keservesen kínoznak, hogy sokszor emberrel az életet megúntatják és kívántatják a halált véle, mert orvosságnak és könnyebbségnek látszik a halál a kínokhoz képest. Úgy vagyon, nem mindnyájan egyaránt részesek a betegségekben, de azért senki teljességgel ment nem lehet tőlök.

Nem elegek a testnek rothadóságából származott keserves fájdalmak, és az ellenségek vagy fenevadak dühösségi kínzásunkra; hanem magunk szántszándékkal bajt és bút szerzünk magunknak. Azt írja a bölcs, hogy minden ember, születése napjátúl fogva haláláig, nehéz igát visel: sok gondolatokkal, rettegésekkel, várakodásokkal terheli magát. A bosszúság, irigység, bizonytalan habozás, versengés, fejünkre várt halál félelme mindeneket úgy háborgat, hogy éjjeli álmot is megszakasztanak. És noha ezek hétszeresek a gonoszokban, de minden részből üresen nem marad senki tőlök. Mert a bánat, szorgalmatosság, gond, félelem, reménység, unatlan esztenez mindeneket. Akinek gazdagsága nincsen, bánkódik; akinek vagyon, félve és rettegve őrzi. Akinek méltóságos tiszti nincsen, vágyódik; akinek vagyon, megúnakodik a gond és fáradság alatt. Akinek fiai nincsenek, bánja magtalanságát; akinek vannak, nyughatatlankodik, hogy jól hagyja őket. Egyszóval, telidén teli ember a sok nyavalyával: És ha valami kis öröme vagyon, egy pontnyi, mert: ha azt a sok fájdalmak és törődések mellé vetjük, olyan, mintha egy csepp bort öntenél egy serleg vízbe.

Talán azt mondod, hogy sok jó is vagyon benned. Úgymint: tagjaid erőssége, húsod szépsége, ifjúságod ékessége, érzékenységid gyönyörűsége, gazdagságod bővsége, bölcsességed, böcsületes állapotod, tiszted, birodalmad. Mert ugyanis ezek csalják és földhöz foglalják az emberek kedvét.

Valaki ezt mondod, kérlek, gondold meg, mennyi fogyatkozásokkal és veszedelmes szorongatásokkal elegyíttetik ez a kevés jó? Damoklesz hízelkedő szókkal magasztalá egy királynak boldogságát, próbáltatni akará a király véle ezt a boldog állapotot. Azért aranyágyba drága vánkosokra fekteté, pohárszékeket rakata, szép étkekkel megtölteté az asztalt, kedves illatokkal pároltatá a házat; és mikor királyi módon szolgálnának néki boldognak alítja vala magát Damoklesz. Azonban a padláson egy hegyes tőrt bocsátának feje felibe, melyet vékony lószőrre függesztettek vala. Ezt látván Damoklesz elhala, és nemhogy enni, de moccanni sem mervén sok könyörgéssel úntatá a királyt, hogy abból a boldog állapatból kiszabadítaná. Ezzel ismérteté a király mennyi félelmek és rettegések, mennyi veszedelmek és fogyatkozások vannak a világi boldogságban, és mely igaz, amit egy poéta mondott, hogy vékony cérnán függ az embernek minden állapatja. Mely igazságot sokkal elébb jelentett a szentlélek, mikor Mózes által azt mondotta: hogy a mi életünk függőben vagyon, és mikor nem vélnők, akkor leszakad. Bezzeg, ha ezt voltaképpen értenők, szinte mint Damoklesz, reszketve félnénk a közel való romlástúl, és a rövid gyönyörűségnek nem örülnénk, melyből végetlen veszedelem következik.

De bár tiszták és elegyítés nélkül volnának is a világ javai: oly rövidek mindezek, és oly veszendők, hogy szeretést nem érdemlenek. Mert az erőt és szépséget egy hideglelés elfogyatja, a gazdagságot egy szikra megemészti, a felséget egy óra földhöz veri. Azért sűrűbb és világosb hasonlatosságokkal előnkbe nem adhatta a szentlélek életünknek és javainknak mulandó hiúságát, mint mikor azt mondotta, hogy a mi világi életünk és minden állapatunk olyan, mint a kevés ideig tartó pára, mely hamar elenyészik. Olyan, mint a kemence füsti, mely késedelem nélkül eloszol. Olyan, mint a tajték, mely egy szelecskétűl elszaggattatik. Olyan, mint a szél, mely menten mégyen és vissza nem tér. Olyan, mint a virág, mely hamar meghervad és szárad. Olyan, mint az árnyék, mely ha délig nő, délest apad, és azon állapotban soha nem marad. Olyan, mint az álom, mely csak rövid hiúság. Egyszóval igazán írja Seneca+, hogy ha egybevetéd amennyit éltél, azzal, amennyi ideig azelőtt nem éltél; ha az örökkévalóság mellé tészed, amit te hosszú életnek tartasz: csak olyan ez, mint egy pont és semmi.

Tűrhetők volnának ezek a büdös test fogyatkozási, de ezeknél nagyobb gonosz vagyon benne. Mert ez minden bűnnek műhelye, minden gonoszságnak izgatója. Összeesküdt a test az ördöggel a lélek veszedelmére, és az ő kívánsági szünetlen harcolnak a lélekkel, úgy, hogy nem egyéb a halandó test, hanem fegyvere a mi ellenségünknek: ki szemeinkkel harcol, hogy bujaságra vigyen: torkunkkal, hogy részegessé tegyen: hasunkkal, hogy dobzódásra vigyen: nyelvünkkel, hogy sok egyéb vétkekre taszítson. Emellett barátság színe alatt a szegény lelket kötve tartja és lenyomja.

Erre nézve parancsolja Isten Szent Pál által, hogy a testnek ne kedvezzünk, kívánságinak ne engedjünk, hanem eszünkben forogjon, hogy nem a test szolgálatjára teremtettünk: és valaki ennek igen kedvez, rabságban vagyon. Azért mint szolgát, úgy tartsuk a testet; mint a szamárt, úgy ostorozzuk és határában tartóztassuk, a szolgának uralkodást ne engedjünk, hogy kárhozatra ne jussunk. Mert bizonyos igazság az, hogy semmi jó nincs abban, aki testét igen szereti: azért is végre el nem kerüli a kárhozatot.

De menjünk tovább! És ha ennyi fogyatkozás vagyon testünk állapatjában, erőnk és tehetségünk minémű, jer, lássuk! És kérdjük magunktúl: Micsoda munkára vagy elégséges? Minémű erőd vagyon? Mit cselekedhetel? És ha magunkat meg nem akarjuk csalni, bizonyosan megtapasztaljuk, hogy semmi-tehetők, semmi-erejűk vagyunk.

Mert először: A természetnek akárminémű munkájára sincs tehetségünk az Istennek segítése és velünk munkálkodása nélkül. Nemcsak Istenben élünk és vagyunk, úgymond Szent Pál, hanem őbenne mozgunk, ő segítésével lehet legkisebb mozdulásunk: ő az, aki minden cselekedetinket velünk együtt cselekeszi. És miképpen a fejsze vagy fúró semmit nem metszhet emberi mozdítás nélkül; miképpen a penna nem írhat ujjaink igazgatása nélkül: úgy a teremtett állat semmit nem mívelhet Isten segítése és vélünk együtt munkálkodása nélkül. Mert csak egyedül Istenben vagyon oly hatalom, mely segítő nélkül valamit mívelhet: mi pedig nem láthatunk, nem járhatunk, nem szólhatunk, nem mozdulhatunk, ha Isten ezekben velünk együtt nem munkálkodik. Nem is kell azt gondolni, hogy ha Isten a bűnös cselekedeteket velünk együtt cselekeszi, ő is bűnbe esik; mert nincs magán a cselekedet mivoltában bűn, mivel külső cselekedetre nézve a hadakozó jámbor bűn nélkül úgy megöli az embert, mint a lator gyilkos; a hagymázban* fekvő úgy arcul veri apját, mint az istentelen fiú; a jámbor házas úgy él feleségével, mint a fajtalan latrával; a halálra éhező úgy elveszi marhádat, mint a lopó. Kiből megtetszik, hogy a külső cselekedet magában bűn nem lévén, Isten azokra segítheti embert vétek nélkül: mert a vétek emberben vagyon, aki szabad akarva törvény ellen cselekeszik.

Másodszor: A jó erkölcsös és üdvösséges cselekedetekre oly erőtlenek vagyunk, hogy magunktúl azoknak meggondolására sem érkezünk, ha természet folyása és rendi felett nem segít Isten; aki kezdi és végbeviszi, ami jó bennünk vagyon; aki az akarást és véghezvitelt szerzi bennünk. Azért veszedelmünk és gonoszságunk magunktúl vagyon: segítségünk Istentűl, akitűl vesszük, valami jó vagyon bennünk. Mert miképpen a szem nem láthat világosság nélkül, a test nem élhet étel nélkül, az erejeszakadt beteg nem járhat segítő nélkül, a kő fel nem mehet külső erő nélkül: úgy Isten segítése nélkül üdvösséges jót nem mívelhetünk, az ő vonása nélkül őhozzá nem mehetünk.

Három szép hasonlatossággal ismérteti a Szentírás ezt a mi fogyatkozásunkat. Először azt mondja, hogy a szőlővesszőnek termése nem lehet, ha a tőnek erejéből és nedvesítéséből nem vastagodik, sőt a venyigéből nemhogy ágast vagy gerendát, de egy szeget sem csinálhatni. Azonképpen mibennünk semmi haszonra és jóra való nincsen, ha a Krisztus malasztja és segítése nem gyámolít. Másodszor azt írja Szent Pál, hogy mi olyanok vagyunk, mint a letörött oltóágacska, mely soha nem gyümölcsözik, hanem ha a gyökeres fába oltatik, és a gyökér nedvességével elevenedik. Harmadszor: Szent Dávid azt mondja, hogy Istenre néző dolgokban olyan a mi lelkünk mennyei harmat nélkül, mint a száraz föld eső nélkül. Azért, miképpen az első teremtésben a föld haszontalan és üres volt, azaz erő sem volt benne, mellyel hasznos termést hozhatott volna; és Isten sem teremtett vala fát vagy füvet benne, hanem sovány, kopár és semmirekellő vala: ekképpen a mi lelkünk minden jó gyümölcshozásra elégtelen és haszontalan, ha mennyei malaszttal nem vastagodik magtalansága.

Ha azért valami jót cselekeszünk, nem miénk az, hanem Istené, akinek erejével munkálkodunk. És igazán mondhatjuk Istenünknek: Tiéd, Uram és tetőled vettük, valamivel kedveskedünk néked. Ha jutalmazod szolgálatunkat, magad ajándékit ajándékozod. Mert miképpen József az ő atyafiainak pénzen ada búzát, de pénzt is ada, mellyel búzát vásárlottak: úgy a te kegyelmességed reásegített a munkára, hogy szegődésedet megteljesítenéd.

Akarod-é mégis tovább tudni: ki vagy cselekedetedben? Ha eredeted és születésed, ha természeted és tehetséged fogyatkozási tekintetessé nem tehetnek, talán cselekedetid méltóságosbá tehetnek? De jaj, mely fogyatkozottak a mi cselekedetink! Ha az Isten irgalma nem tartana, miként Sodoma, elvesztünk volna. Ha zabolán nem hordozná Isten a Sátánt, hogy teljes erejét reánk fordítsa; ha erőtlenségünket nem vastagítaná; ha veszedelmünk okait nem távoztatná: régen pokolban kínlódnék a mi lelkünk. Mert valamely bűnbe esett valaki, azonba esnék akárki, ha Istentűl nem oltalmaztatnék. Azért minden ember úgy szólhat magárúl, mint Szent Ágoston+: Uram, e világ bűneit mind én cselekedtem volna, ha a te oltalmad nem tartóztatott volna. Ami jó bennem vagyon, tetőled vagyon: amikor állottam, te erőddel állottam: mikor elestem, magamtúl estem, és örökké sárban hevertem volna, ha te fel nem emeltél volna, és minekutána felállattál, ismét mindjárt elestem volna, ha te nem tartottál volna.

Ilyen a mi erkölcsink magunktúl. Azért cselekedetünkkel semminél is alábbvalók lehetünk, mivel tekéletes igazság, amit az igazság tanított, hogy: Jobb volna nem születni. Azaz semmiségben maradni, hogysem bűnbe esni, és abban megkeményedni.

Mózes akkor vevé eszébe, hogy rút szennyedékekkel poklos keze, mikor kebelébe nyúla. Jer, mi is nyúljunk belső rejtekébe szívünknek, és elsőben gondoljuk meg, hogy az egész világ vagy a testi gyönyörűségeket, vagy a szemmel látott gazdagságokat, vagy a felső és böcsületes állapotokat szomjúhozza, űzi, kergeti. Annyira elragadtatnak pedig ezeknek kívánságával az emberek; hogy hanyatt-homlok minden bűnökre mennek érettek. Juttassuk eszünkbe azért, mennyiszer és mely sokképpen vétkeztünk ezekben. Oh, ember! Isten téged a keresztségben megmosogatott, fiává fogadott, lelki áldomásokkal felékesített. Te pedig, mint ama tékozló fiú, meg nem gondolván, hogy veszni kell annak, aki Istentűl eltávozik; bűnöd és gonoszságod által elhagyván Istenedet, eltávoztál tőle, mennyei gazdagságit eltékozlottad, Istennek szentelő malasztját és barátságát elvesztetted. Lelkedet ördög szolgálatjába, sőt rabságába ejtetted, Istent ellenségül vetted: minden érdemedet és győjteményidet, melyet ifjúságodtúl fogva kerestél, megfojtottad, úgy, hogy örökké elvesznek és haszontalanok lésznek, ha lelkeddel együtt, Isten irgalmával nem eleveníttetnek. Ennek felette, miképpen Ádámot Isten minden állatok urává tette, de egy bűnnel minden állatok szolgája lőn, és mindjárt a bűn után Ábelt juhpásztorrá, Káint szántó béressé kelle tenni: úgy te, a tékozló fiúval oktalan állatok pásztora, sőt, mint Nabukodonozor, oktalan állathoz hasonló lettél, hasad és hasad alja kedve-kereséssel.

Ha igaz tehát, amit Szent Bernárd írva hagyott, hogy nincs az ember orrában oly nehéz szagú, poshadt dög, mely büdös Isten előtt a bűnös lélek. Valaki magát isméri és cselekedetinek rútságát szemléli: eszébe veheti, hogy a magunktúl származott cselekedetek nem dücsőséges dicséretet és jutalmazó fizetést, hanem szégyent és gyalázatot érdemlenek, azért úgy nézi magát, mint a büdös dögöt, melyből szünetlen folynak a gonosz bűnök rútsági.

Így gondolkodott bezzeg Dávid király, mikor magát holt ebhez hasonlította: jelentvén ezzel, hogy mint a holttest egyebet nem szerez büdösségnél, úgy Isten segítsége nélkül, bűnös vétkeknél egyéb nincs mibennünk.

Vaj adná Isten, hogy mindnyájan így ismérnők vétkeinket. De jaj, s meg jaj, ki sokan vannak olyanok, mint aki azt mondotta: Gazdag vagyok és nincs semmi szükségem! Noha nyomorult, szegény, mezítelen és vak volt. Nincs orvossága a betegségnek, ha meg nem ismértetik. Legveszedelmesb a hagymáz, melyben a beteg nem érzi betegségét, hanem csácsog és örül nyavalyáján. Menjünk tovább!

Harmadszor és utolszor: sokkal inkább ismérhetjük magunkat, ha megtekintjük: Mi lészen vége a világ tömlöcében való nyavalygásoknak?

Mert először: Ha most értékes állapatban vagyunk, bizonytalan, mire jutunk holtunk napjáig. Nézd ama hetven királyt, az Adonibezek asztala alatt; kezek, lábok nélkül mint kapdosnak eb módra a koncon! Tekintsd a Saul király testét felakasztva egy kőfalon! Lássad Julius császárt a templomban huszonkét halálos sebben; Caligulát harminchárom vágással megölve; Világbíró Sándort, Tiberiust+, Trajanust+, Constantinust+ méreggel végeződve! Jusson eszedbe, hogy Valens egy házikóban megége, Gordianus felakasztaték, Pertinax és Maxims feje kopjahegyén hordoztaték, Niceforus Focas, mikor ágyában aludnék, megölették. Több sok hatalmas fejedelmek ilyen véletlen veszélyekkel vesztek. Sokan rabságra, sokan koldusságra, sokan egyéb nagy nyavalyákra jutottak a hatalmas emberek közül. Azért rajtunk is történhetik, ami máson történt, és bizonytalan végünk félelemnek rettegésével kínoz.

Ha testi állapatunk ily bizonytalan, sokkal félelmesb a lélek dolga és következhető szerencséje. Most állunk-e? Nem tudjuk, ha holnap el nem esünk. Most Isten kedvében vagyunk-e? Nem tudjuk, ha végig állandók lészünk, ha a pokol tüzét elkerüljük? Azért jövendőre nézve, minden dolgunk félelem és szomorú rettegés.

Másodszor: Ha idején meg nem halunk, a vénség rajtunk, melyet a bölcs kínok idejének nevez. Mert a vénség szünetlen betegség, melyben szemeink homályosodnak, hallásunk siketedik, szaglásunk és ízlésünk tompul, illetésünk* nehezül. A köhögések, szemfolyások, taknyosságok, fájdalmak, erőtlenségek, ízetlen ételek, szakadozott aluvások, mindennapi kenyér a véneknél. Sőt az elmének élessége, az emlékezésnek elevensége, az okosságnak világossága vagy meghomályosodik, vagy megfogyatkozik a vénségben. Azért, noha mindnyájan kívánjuk a vénséget, de a bölcs mondása szerént, valaki arra jut, igazán mondja, hogy nem tetszik néki.

Harmadszor: Semmik ezek ahhoz képest, hogy kimondotta Isten a bűn után sentenciánkat; és bizonyoson meg kell halnunk. Véletlen és váratlan jő sokszor a halál, és nem tudjuk, hol? mikor? minémű? halálunk lészen. De bizonyos, hogy közel vagyon és jöttön jő, sohul semmit nem késik. Azért teljes életünket kínozza a halál félelme. És úgy tetszik, künnyebb volna a halált szenvedni, hogysem ennyi ideig, óránként a halál félelmétűl szorongattatni. Kire nézve mondotta ama nagy császár; hogy jobb egyszer általmenni a halálon, hogysem attúl mindennap rettegni.

Mikor immár közelgetni kezd a halál, előljáró vitézit küldi, hogy szállást készítsenek: a sok és nehéz fájdalmakat, melyek a kedves étkeket epévé, a gyönyörűséges italokat keserű ürömmé változtatják. És mikor szemeid elfordulnak, dobog melled, rekedez röhögő torkod, fogaid megfeketednek, orrod megvékonyodik, vakszemed béesik: eljő maga a halál, és erővel kiviszi testedből a lelket. Úgy marad a test, mint a tőke, érzékenység, mozdulás, szépség nélkül. Mihent kimégyen a lélek belőle, oly iszonyú, hogy legkedvesb fiának vagy házastársának holttestét sem nézheti ember iszonyodás nélkül. Nem is tartja senki tovább házánál a holttestet, hanem amíg tisztességesen ki nem adhat rajta. Halál után minden dögnél büdösebb az ember teste, ha hamar föld alá nem tétetik. Ott is, sem nemesség, sem gazdagság, sem bölcsesség meg nem mentheti, hogy meg ne bűzhödjék, és amint Szent Jób írja: apja, anyja a rothadás és férgek. Vagy a bölcs írása szerént: kígyóknak, férgeknek öröksége lészen. Azaz: undok férgekké, férgek eledelévé, végre porrá lészen. És ki-ki vagy, akármint gyengéltessed testedet, de földbe tétetik, legalacsonb rendű emberek lába alá vettetik, és akiket semmire böcsüllöttél, azok járnak hasadon. A fák között nagy különbözés vagyon míg meg nem égnek. De mihent hamuvá fordulnak, semmi választás nem lehet közöttök. A szegény és gazdag; ifjú és vén, király és csordapásztor tetemi között semmi különbség nincs a halál után.

Negyedszer: Ennél is rettenetesb, hogy a halál után a szegény lélek mindenektűl elszakadván, amiben gyönyörködött; egyes-egyedül vitetik az igaz ítílő Isten széki eleibe: kinek bölcsessége előtt semmi titkolva nem lehet, sem hízelkedéssel meg nem csalatik, sem ajándékokkal, sem könyörgéssel, sem rettentéssel nem hajol; hanem igazán és voltaképpen minden gondolatrúl, szólásrúl, cselekedetrűl, elmúlatásrúl számot kíván. Prókátora és bátorítója ott nem lészen a léleknek, hanem csak az ő cselekedeti követik, és azok szerént ítíltetik örök kárhozatra vagy boldogságra.

Meghallád ember, te ki vagy, mi voltál, mi vagy, mivé lész. Megtanulád, hogy semmiből és sárból lettél, ganéjfészkekben fogantattál, sok rútságokkal és nyavalyákkal környékeztettél, sok vétkekkel mocskoltattál, végre is tested ganéj és férgek eledele lészen, és ki tudja, talán lelked pokol tüzének üszöge lészen? Vajon ezek felfuvalkodott kevélységre izgatnak-e? Vajon illik-e, hogy bíborban, bársonyban tartassék a ganéj? Hogy arannyal és drágakövekkel fényesíttessék a sár? Hogy válogatott étkekkel hízlaltassék a férgek eledele? Hogy tisztekben és böcsületekben telhetetlenkedjék a bűnök gyalázatjával bűzhödött gennyedtség? Ki ne nevesse, ha a ganéj első helyeken vetekedik? Mi közi a sárnak a cifrához? A rút féregnek a nagy böcsülethez? Ha föld vagy, láb alá való vagy: magasb helyt nem érdemelsz a földnél. Vajha igazán ismérnők magunkat! Vajha meggondolnók: Mik voltunk? Mik vagyunk? Mivé lészünk? Elfelejtenők bezzeg a kevélységet, és azt kívánnók, hogy ezt a sárt megtapodják, ezt a bűnök gyalázatjával rútíttatott férget semmire böcsüljék. Mert noha külső cselekedetben ki-ki tartozik magát úgy viselni, mint hivatala és méltósága kívánja, de emellett arra köteles, hogy maga alacsonyságát ismérje, magát minden böcsületre méltatlannak ítílje, maga erőtlenségét, maga sok vétkét szeme előtt hordozza és mindenekben magát megalázza.

Szent Isten, nyisd meg lelki szemeinket, hogy ismérjük magunkat! Elsőben pedig az én elmémet mennyei fényességeddel világosítsad, hogy amit mondottam és valóságos igazságnak ítílek, azt ne csak értsem és tudjam, hanem azokból magamat megalázzam, méltatlan voltomat érezzem: hogy miképpen megdicséréd a maga megalázó Keresztelő János, úgy minket is megdicsírj Szent Atyád előtt, Ámen.




Hátra Kezdőlap Előre