A gyilkosságrúl és haragrúl

A felséges Isten ingyen való kegyelmességéből, az emberek oktatására, vigasztalására és felmagasztalására két testamentomot tett; melyekben jelentvén hozzánk való nagy jó kedvét, nemcsak előnkbe adta, mit kíván tőlünk, ha Isten örökösi akarunk lenni; hanem mind testi sok javait és áldomásit, mind lelki ajándékit és mennyei boldogságának dücsőségét híveinek rendelte. Az egyiket nevezi Szent Pál atyáknak adott, Első Testamentomnak, másikat Újtestamentomnak; és sok szóval számlálja ezeknek különböző állapotit.

Először azt mondja, hogy a testamentom erősítésére kívántatik annak halála, aki testamentomot tészen: mert az ember akaratja mindaddig forgandó, míg a halál el nem metszi változandóságát. Az Első Testamentom borjúk és ürük vérével erősíttetett: de halála nem következvén annak, aki testamentomot szerzett, addig tartott, míg el nem jött az ígértetett Messiás: azután megaggott, elváltozott, elfogyott. Az Újtestamentomot pedig maga vérével és halálával úgy megerősítette Krisztus, hogy el nem változik: soha más testamentom nem szereztetik.

Másodszor azt mondja Szent Pál, hogy Krisztus jobb testamentomot szerzett, melyben jobb örökségek ígérete vagyon. Az Ótestamentomban nyilván és gyakrabban, mind ígéretek, mind fenyegetések, világi jókon és ostorokon végeződtek. A jámboroknak tejjel-mézzel folyó föld; boros, olajos föld; bévség, békesség, gazdagság ígértetett. A törvényszegők döggel, karddal, éhséggel, rabsággal fenyegettettek. Ritkán és homályban említtetett a mennyei boldogság, mint mikor Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy ő maga lészen nagy jutalma hívségének.

Az Újtestamentom pedig nem világi gazdagságokat, hanem mennyországot ígér. Arra tanít, hogy a világ javait semminek tartsuk: a földi fogyatkozások, gyalázatok, szorongatások között, arra a jóra nézzünk, melyet mennyországban készített Isten, szeretőinek.

Harmadszor azt mondja Szent Pál, hogy az Ótestamentom, mely a Sinai hegyen adatott; maga erejéből és tulajdonságából, a Krisztus által adatott malaszt nélkül, szolgai félelemmel tartotta fenyíték alatt az embereket. Innen vagyon, hogy a törvény égő hegyen, villamások, mennydörgések, trombitaharsogások között adatott, és a népnek oly félelmet szerzett első hirdetése, hogy Mózes rémülve és reszketve nyúlt a törvény tábláihoz. A sokaság pedig esedezett Istennek, hogy ne szóljon nékik, mert meghalnak féltekben.

Az Újtestamentomban pedig a Szentlélek malasztja fiúi szeretetet és bátorságot gerjeszt, hogy az emberek bizodalmas szűvel atyjoknak híhassák istent, és fiúi szabadsággal, szeretetből, nem kételenítő rettegésből, viseljék a könnyű terhet, a gyönyörűséges igát.

Negyedszer azt mondja Szent Pál, hogy Isten az Ótestamentomot kőre íratta és úgy adta a kemény szívű népnek. A pusztában sok mindennapi csudákat látott a zsidóság: a manna mindennap égből esett, és szombaton meg nem bűzhödött, de azon kívül másnapra nem maradhatott: negyven esztendeig az Izráel fiai ruhája meg nem kopott, saruja el nem szakadott, hogy talpok meg ne törődnék: és így szükség volt, hogy a nevedékeny ifjak ruhája és saruja vélek együtt nevekednék. Ezenkívül sok több csudákat láttak a fáraó veszedelmében a Veres-tenger elválásában, a kősziklák vízadásában, az égi tüzek, mérges kígyók, földnyílások ostorozásiban. Mindazáltal oly kőszívök volt, hogy tizenöt holnap alatt, tízszer támadtak arcul Istenre, tízszer zúgolódtak ellene. Azért méltó volt ilyen kemény nyakúknak, kemény kőre íratott törvényt adni.

Az Újtestamentom ígéretit, adományit és parancsolatit pedig embernek lágy szívébe írta a Szentlélek: elrontotta a kőszívet és oly gyenge szívet adott híveinek, mint az olvasztott viasz; hogy ájtatoson és édesdeden engedjenek az Isten akaratjának. Azért mennyivel böcsületesb a lélek a téntánál, az ember szíve a kőtáblánál: annyival felségesb az Újtestamentom a réginél.

Végezetre azt mondja Szent Pál, hogy méltó volt az Első Testamentomot elváltoztatni, mert erőtlen volt a bűnök mosására; haszontalan volt arra, hogy a lelki igazulást megszerzené: mert lelkiisméret tekéletességére és Isten előtt való igazulásra senkit nem vitt a törvény, mely olyan volt, mint árnyék. És azért hirdette Mózes béfedett orcával a törvényt, mert az isteni titkok homály miatt jelentettek az Ótestamentomban és mindnyájan ábécé tanuló gyermekek voltak.

Az Újtestamentom pedig isteni erő, mely tekéletes szentségre és boldogságra viszi az embert. Nem mondja Szent Pál, hogy az Ótestamentomban Istennek szerelmes fiai és tekéletes szolgái nem voltak: mert voltak, de nem a törvény erejéből, hanem az Újtestamentom szerint Krisztus kegyelméből és érdeméből voltak. Mivel ha Szent Jób feltámadását és Isten színe látását a Megváltó erejéből várta: az ótörvénybéli szentek is Krisztusból merítettek égig szököllő vizet, és azokra az ígéretekre néztek, melyeket távul láttak és köszöntöttek. Mert Krisztust rendelte Isten a régi bűnök bocsánatjára: őáltala gyógyultak a zsidók, mikor a felemelt kígyóban szemlélték: ő áldoztatott azokért a bűnökért, melyek az Első Testamentom idejében lettek.

Ezt az Újtestamentom felséges méltóságát adja előnkbe Krisztus a mai evangeliomban. Mert mindjárt az apostolok választása után, egybegyőjtvén a sokaságot, eleikbe adá: minémű életet és erkölcsöt kíván az Újtestamentom, és hogy ezt szabados, tágas, lágy és világi gyönyörködésekkel bévelkedő útnak senki ne ítílné, azt mondá, hogy: sokkal tekéletesb jóságot és tisztaságot kíván az Újtestamentom, hogysem a régi. Mert ha a törvény tiltotta a gyilkosságot: Krisztus a haragot és szitkot is kárhozat alatt tilalmazza. Ha a törvény kárhoztatta a paráznaságot: Krisztus nemcsak arra kötelez, hogy a testet cselekedettűl, hanem hogy a szívet buja kívánságtúl, a szemet fajtalan tekintettűl megfogván, kívül-belül tiszták legyünk. Megengedte-e a törvény, hogy ember feleségét megúnván, elbocsássa? Krisztus arra kötelez, hogy házasságtörésnél egyébért, senki feleségét el ne űzze: akkor se mehessen más házasságra az elűzött asszony. Tiltotta-e a törvény a hamis esküvést? Krisztus azt hagyja, hogy maga kedvén, szükség kételenítése nélkül, senki, semmi formán ne esküdjék! Megengedte-e a törvény, hogy kárunkért megkárosítsunk másokat, és szemért szemet tolassunk, fogat fogért vonassunk? Krisztus azt kívánja, hogy készek legyünk (ha a szükség béhozza) arculcsapást és ruhánk levonását békességgel szenvedni inkább, hogysem Istent megbántsuk. Azt parancsolta-e a törvény, hogy felebarátunkat szeressük, gyűlöljük ellenségünket? Krisztus azt hagyá, hogy szeressük és segítsük ellenséginket!

Ilyen tekéletes igazságot, ilyen tiszta, szent életet kíván Krisztus az Újtestamentom örökösitűl. És noha mindezekből mélységes tanúságokat vehetnénk, de most egyéb dolgokat elhagyván, elsőben megmutatom, mely veszedelmes vétek a gyilkosság. Másodszor a haragrúl szólok; megmagyarázván elsőben: minémű haragot tilalmaz Isten, azután ártalmas gonoszságát és zabolázásának módját rövideden megmondván, vége lészen mai tanúságunknak.

A bűnök ártalmi között nem utolsó veszedelem az, hogy egyedül magán nem járnak a bűnök, hanem egybeláncoltatnak és egyik a másikat utána vonsza. Miképpen aki a vasláncnak egy szemét húzza, a több szemek utána csúsznak: úgy a bűnök egymáshoz enyveztettek és külön, magánoson nem járnak. Sőt miképpen az állóvízbe ha egy kövecskét vetünk, elsőben kisded kerekded szűrűt indít; azután szélesben terjed a víznek kerekded mozdulása: úgy a kisded bűn kezdeti sok és nagy gonoszságot kerekít utána, ha idején el nem metszetik kötele. Végy példát errűl! Szent Dávid ebéden jóllakék, étel után aluvék: azután hivalkodva sétála: szemét egy asszonyra veté; azt megszereté, megnehézkesíté*. Hogy titkon lenne gonoszsága, Uriást, az asszony férjét megrészegíté: végre, hogy az egy embert az Amon fiai fegyverével megöletné, sok ártatlan vitézit farkaskaszára vetteté*.

Tudván a nagy Isten, hogy a kisded vétkek nagy bűnökre vonszanak; miképpen Ádámot nemcsak attúl tiltá, hogy a tudomány-fának gyümölcséből ne egyék, hanem (ha Éva anyánk nem hazudott) attúl is, hogy azt ne illesse. Miképpen a zsidóknak nemcsak azt parancsolá, hogy húsvétban kovászost ne egyenek, hanem hogy kolbász se légyen házokban, mivel kovászok lévén házokban, künnyen okot vehettek volna a kovászos kenyér ételére: azon formán, hogy Krisztus a gyilkosságtúl elfogja szolgáit, nem elégedik az emberölést ítílet és kárhozat fenyítékével tilalmazni: hanem azt is, aki felebarátjára megharagszik, ítíletre méltónak mondja; aki pedig szitokkal illeti, pokol tüzére kárhoztatja. Mert azt akarja, hogy nemcsak a gyilkosságot, hanem annak gyökerét és okát: a haragot és veszekedést távoztassuk, mivel ezek szoktak emberölésre taszítani.

Méltó is, hogy minden utak bévágassanak*, melyek a gyilkosságra visznek: mert a bűnök között, melyekkel felebarátunkat bántjuk, károsb és ártalmasb nincs a gyilkosságnál. A kevélység letapod és földig csöpül egyebeket: de a gyilkosság életektűl fosztja a földre tapodtakat. A fösvénység külső javainkon kapdos, életünk alkalmatosságit ragadozza: de a gyilkosság életünket fogyasztja. Az irigység mardossa és rágja böcsületünket: de a gyilkosság nem marja, hanem elvágja életünk kötelét. A több bűnökben vagy gyönyörűség, vagy haszon vagyon, mellyel megvakul az emberi kívánság a bujaságra, lopásra, ragadozásra: de a gyilkosságban semmi gyönyörűsége és haszna nincs a gyilkosnak, hanem csak a megöletett ember kára vagyon. Azért helyesen neveztetik a gyilkosság ördögi bűnnek: méltán híja Krisztus a gyilkosokat ördög fiainak és követőinek. Mert miképpen az ördög szünetlen kerengéssel és fáradsággal bűnre és örök halálra viszi az embereket; noha a más kárában nincs semmi haszna és gyönyörűsége; sőt maga kínját öregbíti azzal, hogy kárt szerez másnak: úgy a gyilkosságból haszna és gyönyörűsége nincsen a gyilkosnak; kára pedig és büntetése nagy vagyon, mint ezennel meghalljuk.

De ha egyébbel nem büntetődnék is, lelkiisméretinek belső furdalásival és rettegésivel úgy kínoztatik minden gyilkos, mint Káin, kirűl olvassuk, hogy rettegett, mintha valakit elől-utól talál, fejére húzta volna fegyverét, és meg akarná ölni: mivel amely ártatlan vért ontott, égbe kiáltott ellene, és a Szent János látásából tudjuk, hogy a megöletett ember lelke büntetést kér Istentűl a gyilkosra. Erre nézve mondották a régiek, hogy az ölt ember lelke éjjel-nappal háborgatja a gyilkost, és azt kiáltja, hogy mindenütt a gyilkossal jár és gonoszságának emlékezetivel kínozza őtet.

Rettenetes példák vannak errűl. Mikor Theodoricus+ király megöleté az ártatlan Simachust és Boëtiust, hamar megbáná kegyetlenségét, mert asztalára egy öreg halfejet hozván, úgy tetszék néki, hogy az öletett emberek feje tétetett eleibe: azért megrémülvén, reszketni kezdett, és ágyba esvén, hirtelen megholt. Plutarchus+ azt írja, hogy mikor Bessus megölte volna atyját, a fecskék kiáltottak reá, és kinyilatkoztatták gonoszságát. Mikor Ibycust a latrok megölték volna, a darvak ostromolván a gyilkosokat, megvallották magokkal, hogy a darvak állanak bosszút az Ibycus haláláért, melyért meg is öletének. Azt is Plutarchus+ írja, hogy Pausanias egy leányt megöletvén, éjjel-nappal kínoztatott: mert a leány, álmában is eleibe állott és azt mondotta néki: jöjj törvénybe! És szemlátomást eleibe menvén a leány lelke, halállal fenyegeté őtet, és mindjárt szörnyű halállal vesze. Nero, minekutána anyját megölé, sokszor mondotta, hogy anyja képétűl szünetlen veretik és égettetik. A macedoniai Filep király megölé Demeter nevű fiát: azután soha semmi nyugodalma nem volt, mivel a megölt fia képétűl iszonyú kínlódási voltak. Mindezeknél rettenetesb, amit Cromérus írva hagyott: Az ifjabbik Popielus lengyel király, felesége tanácsából, egynéhány főurat méreggel megöle. A holttestekből oly sok és nagy egereket támaszta Isten, hogy sem víz, sem tűz, sem erős kőfalak és őrző vitézek szorgalmatossága meg nem őrizhették a gyilkost: hanem feleségével, gyermekivel egyetemben az egerektűl megemészteték. Így bünteti Isten e földön is a gyilkosokat. Az is próbált dolog, és a bírák sokszor abból ismérik a gyilkost, hogy megindul a holttest vére, mikor hozzá közelget a gyilkos.

Ezeket szemek előtt viselvén a rómaiak; mikor Cloeliust+ éjjel megölték volna, minthogy két fiánál egyéb senki nem hált házában, azokra gyanakodtak. De megértvén a bírák, hogy akik reggel a házba mentek, a két fiát aluva találták; minden gyanúságtúl megmenték őket: azt ítílvén, hogy el nem alhattak volna a gyilkosság után. Mert a gyilkosok nemcsak nyugodalmason nem alhatnak: de rettegés nélkül lehelletet sem vehetnek.

Mivel azért ily nagy vétek a gyilkosság: mind a természet törvénye, mind az Isten parancsolati erős fenyítékkel tiltották és kárhoztatták az emberölést.

Természet törvénye tanítja, hogy másnak ne cselekedjük, amit nem akarunk, hogy egyebek cselekedjenek velünk. Mivel azért életünk oltalmának és megtartásának kívánságát a természet nemcsak mibelénk oltotta, hanem az oktalan állatokba is: nemhogy kívánnók mástúl megöletésünket, de szorgalmatoson kerüljük, ami életünk ártalmára lehet: és ember kész elveszteni mindenét, élete megtartásáért. Nem is volt soha oly tudatlan és törvénytelen pogány nemzet, mely a természetben íratott törvényből nem tudta volna a gyilkosság tilalmát. Azért ama vak pogányok, kik Jónást a tengerbe veték; minekelőtte szabadulások utolsó eszközére lépnének, mindent megpróbálának. Elsőben künnyebbíték a hajót marhájok kihányásával, imádkozának, és mikor a Jónás vallásából végére mentek volna, hogy ő oka a tengeri háborúnak: úgysem hirtelenkedének, hanem magátúl kérdének tanácsot: Mit míveljenek véle? És hozzájárulván maga tetszése, hogy vízbe vessék; mégsem akarák kivetni, hanem erős igyekezettel evezének, hogy parthoz juthatnának. Végre Istentűl nagy kiáltással bocsánatot kérének, hogy ártatlan vért ne keressen rajtok: és úgy veték Jónást a tengerbe. Ihon, mely sokképpen tartóztatta a természet törvénye a gyilkosságtúl azokat is, kik írott törvényt Istentűl nem vettek. Tudták ezt a természet törvényét azok a pogányok is, kik mikor látták volna, hogy a hajótörés után egy kurtakígyó* ragadott a Szent Pál kezére, azt mondották: gyilkosnak kell ennek lenni, kit a tengeri romlás után, Isten bosszúállása követ a földön is.

A Mózes törvénye előtt nemcsak tiltotta Isten a gyilkosságot, hanem a tilalom okát és a vétkezők ostorozását is kinyilatkoztatta. Mindjárt az özönvíz után, hogy az emberek vérhez ne szoknának, hanem iszonyodnának a vérontástúl: erősen megtiltá, hogy senki vért ne egyék. Amellett azt parancsolá, hogy akár ember légyen, akár oktalan állat, aki embervért ont, vére ontassék érette: mert Isten képe az ember, és ha gyalázatnak tartják a világi fejedelmek, mikor valaki elszaggatja vagy égeti képeket: Isten is maga gyalázásának és bosszúságának tartja, ha ki az ő képét szaggatja, vagdalja.

A Mózes törvényében a vérételt tiltotta Isten: a vérrel élő sasokat, héjákat, ölyveket és több ragadozó madarakat sem akarta hogy megegyék vagy áldozatul bémutassák, hogy az ember vérének kíméléséért, minden vértűl idegenednének. Efelett az embervér ontását és ölését sokszor erős parancsolattal tilalmazta Isten; kötelezvén a gondviselőket, hogy a gyilkost megöljék, irgalmasság nélkül. Noha pedig annak, aki akaratja ellen, történetből megölt valakit, rendelt Isten oly várast, melybe fusson bátorságért, és ártatlanságát megmutatván, nem elébb, hanem mikor a papi fejedelem meghal, felszabaduljon: de aki akarva megölt valakit, nem szenvedte, hogy sohult bátorságoson maradhasson; hanem azt parancsolta, hogy az oltártúl is elvonassék és megölessék. Nemcsak a gyilkost parancsolta pedig megöletni: hanem azt is, aki megütötte felebarátját, igyekezettel, hogy megölje.

Ki győzné előszámlálni, mennyi súlyos ostorival ismértette Isten, mint gyűlöli a gyilkosságot? Acháb királyt és feleségét Jezabelt, ebekkel szaggattatá azért, hogy Nábotot megölték. Az nem volt elég: hanem Achábnak minden maradéki megöletének az egy gyilkosságért. Dávid megöleté Uriast az ellenséggel: Mi lén haszna? Nemcsak fiai öletének érette, hanem az egy ember haláláért, valamíg a Dávid maradéki el nem fogytak, mindenkor fegyver és vérontás volt közöttök. Sőt Isten azt sem akarta, hogy Dávid építsen templomot néki, mivel sok vért ontott. Ámos próféta által azt mondotta Isten, hogy egyéb bűneit Damaszkusznak megbocsátja: de azt el nem szenvedi, hogy Galaádot kegyetlenül öldöklötte.

Az Újtestamentomban rettenetesb büntetését jelenti a szentlélek a gyilkosságnak. Mert azt mondja, hogy a világi büntetések nem elégségesek a gyilkosság ostorozására, hanem a mennyei boldogságból kirekesztetnek, akik embert ölnek, és örök kárhozat tüzére vettetnek. Mert minekutána Isten emberré lett, és nemcsak atyafiságunkba öltözött, hanem minket fiaivá fogadott és élő templomivá szentelt a keresztségben: nagyobb éktelenség vagyon most az emberölésben, hogysem azelőtt. És ha Gedeon kegyetlenül felmészároltatta a Madian királyit, azért hogy atyjafiát megölték; ha Jóab megölé Abnert, mivel atyjafiát Asaelt általverte: vajon Isten elszenvedi-e vétkét az ő fia és atyjafia gyilkosinak?

Szabad a fejedelemnek és bírónak törvény szerént megöletni a gonosztévőket, noha amint elébb hallók, azoknak is fösvényen kell az embervért költeni, mert istentelen rút dolog, ha ember embert játékban megölet. Szabad a vitézlő embernek az igaz hadban megölni ellenségét. sőt mikor valaki törvénytelen életünket akarja fogyatni, ha más módot nem találunk magunk oltalmában, szabad megölni a reánk támadott gonosz embert. De nem szabad, hogy valaki mást megöljön bosszúból: nem szabad, hogy maga kezével és hatalmával büntesse, akit bírónak kell büntetni; mert nem magunktúl, hanem bírótúl kell annak megöletni, aki megölte atyánkfiát vagy marhánkat felprédálta. De akik az okosság vezérlését tekintetesben követték, vagy törvénytűl halálra rendelt ember kínját is siratták, mint Vespasianus császár; vagy a szentenciára kézírást is vetvén azt mondották: mint akarnám, ha írni nem tudnék, mint Nero császár; vagy papi fejedelemséget kívántak, csak azért, hogy a halálra ítílt emberek szentenciáját írásokkal ne erősíthetnék, mint Titus császár. Mikor Periklesnek halálos vonakodásában némelyek az ágya mellett, suttogva, vitézkedésit és éles elméjét dicsírnék, azt mondá, hogy azok semmik: de legnagyobb az ő cselekedetiben az, hogy senki őmiatta gyászba nem öltözött. Theodosius+ császárra mikor panaszolkodnának jóakarói, hogy ellenségi közül senkit meg nem büntetett, azt felelé: Nemhogy megölnék valakit, de ha lehetne, a holtakból is eleveneket csinálnék.

Így irtóztak a nagy emberek még törvény szerént való ölésétűl is az embereknek.

Nemcsak a gyilkosságot tiltotta Isten, hanem a haragot is; melyből (egyéb gonoszságok között) sokszor emberhalál következik. A harag nem egyéb, hanem magunk oltalmának és gonoszunk távoztatásának serény és bátorságos kívánása. Ez magában nem vétkes, ha az igaz okosság és Isten törvénye célját által nem hágja. Sőt ezt az akadémikusok erősség köszörű és élesítő kövének; Aristoteles+ a jóságok sarkantyújának nevezték. Plato+ a haragot lelkünk inainak hítta: mivel ennek erejével hordoztatnak és oltalmaztatnak egyéb javaink, és senki e nélkül veszedelmekre nem rohan a hadakozásokban; mert a mértékletes harag segétője a bátorságnak és erősségnek.

Bűn nélkül vagyon tehát a harag, mikor igaz okosságból, illendő mértékletességgel, magunk oltalmára vagy a gonoszak büntetésére izgat. Azért parancsolja Isten, hogy megharagudjunk, mikor illik, de ne vétkezzünk: azaz ne hagyjuk az okosságot meggyőzetni és háborottatni a haragtúl: ne kívánjuk a gonoszak büntetését csak bosszúállásból: érdem felett való sanyargatást ne szerezzünk másnak: ne egyébtűl, hanem attúl kívánjuk az ostorozást, akinek törvényes ereje és hatalma vagyon a gonosztévőn. Az ilyen harag nemcsak bűn nélkül vagyon, de sokszor bűn nélkül el nem múlhatik. Mert a gonoszakat meg kell büntetni, hogy azok példájából egyebek jobbuljanak. Azért noha Mózes minden embereknél csendesb és szelídebb volt, mindazáltal, látván a zsidók aranyborját: igen megharaguvék és a kőtáblákat elrontá. Elizeus nagy haraggal dorgálá az Izráel királyát, hogy háromszornál többször nem ütötte a földet. Maga is a kegyes Jézus nagy haraggal nézte a zsidók keménységét.

A harag azért olyan az emberben, mint a házban az őrző komondor: mely mikor a lopókat ugatja és kergeti, tisztinek megfelel; ha cselédünket vagy barátunkat mardossa, agyonverésre méltó. Olyan a harag mibennünk, mint az országban a vitézlő ember; ki ha ellenségtűl oltalmaz, dicsíretes; ha az ártatlan községet vesztegeti, büntetést érdemel. Azért szabad haragudni felebarátunk vétkére, hogy megjobbuljon; hogy büntetésének példájával egyebek tartóztassanak a vétkektűl. Szabad törvény szerént illendő büntetést kívánni károsítónknak: szabad birodalmunk alatt lévő vétkeseket mind kemény dorgálással, mind ostorozással sanyargatni: szabad elleneállani, aki meg akar károsítani. De aki arra haragszik, aki nem vétett; aki törvénytűl nem vár, hanem maga hatalmával akar bosszút állani; aki nem igazságszeretetből, hanem bosszúból kíván gonoszt felebarátjának; aki zabolán nem viseli haragját, hanem az okosságot meghagyja háborítani: nemcsak vétkezik, hanem az emberségből levetkőzik; oktalan medvék és oroszlányok erkölcsébe öltözik: szeme fényes, mint a kígyónak; foga csikorog, mint az erdeinek; színe, mozdulata, szava és egyéb cselekedete olyan, mint a bolondnak. Mindezek felett, aki haragszik, abban három belső indulat vagyon. Először: Vagy azt ítíli, hogy mástúl megbántatott és gyaláztatott. Efféle vélekedésekkel legbévesbek a világ tisztsége kívánók: mert a harag kevélység szülötte, és mint Aman, úgy a több kevélyek, halálos kisebbségnek tartják, ha süveget nem vetnek előttök. Vagy másban oly illetlen és éktelen erkölcsöket lát, melyekért őtet gyűlölségre és bűntetésre méltónak isméri; úgymint: részegeskedést, bujaságot, tékozlást. Másodszor: Aki haragszik, tűrhetetlenség vagyon benne, és künnyen búslakodik maga bántódásán vagy egyebek feslettségén. Azért mondja Aristoteles+, hogy a harag nem lehet bánat és tűrhetetlenség nélkül. Noha tűrhetetlen lehet, aki nem haragszik, mikor bosszút nem kíván: de nyavalyáját nem csendes elmével, hanem háborodott keserűséggel szenvedi. Harmadszor: Aki haragszik, kívánja annak büntetését, akitűl sérelme és szomorúsága következett. Mert a harag nem egyéb, hanem bosszúállás kívánása.

A romlott természetben kedvünk ellen is futamodnak első indulatok a bosszúság kívánásra, de azokban vétek nincsen, ha akaratunkkal elleneállunk és pázsitjában* megfojtjuk: azaz, ha meg nem győz a harag, mert csak akkor vesztjük haraggal lelkünket, mikor elszánt akarva, magunk erejével és hatalmával, rendetlen és törvénytelen bosszút kívánunk állani valakin.

Ezt a haragot sok helyen tiltja Isten: Méltatlan viseli a keresztyén nevet, úgymond Szent Pál, aki csak egy napig is haragot tart atyjafiára: mert minden keserűségnek, haragnak, bosszúságnak, kiáltozásnak távul kell lenni a keresztyénektűl, kik azzal tartoznak, hogy megengedjék egyebek vétkét, miképpen Isten megenged nékik. Azért, keresztyének, a más haragjának helyt adjatok: a gonosztúl meg ne győzessetek, hanem jóval győzzétek a gonoszt. Ha éhezik ellenségtek, enni adjatok. Végezetre, ugyanazon Szent Pál, a gyilkosság, bujaság, bálványozás közé számlálván a haragot, pántolódást, visszavonást; azt mondja, hogy Isten országába nem jutnak, valakik ezektűl nem oltalmazzák magokat. Krisztus Urunk is a mai szent evangeliomban azt hirdeti, hogy nemcsak a gyilkosság méltó ítíletre, hanem a harag is. Jelentvén ezzel, hogy azon szentenciát és büntetést érdemel a harag, melyet a gyilkosság ellen kijelentett az Isten parancsolatja.

És bár arrúl ne szóljunk, hogy semmi vétek nincs, melyet az emberek inkább gyűlölnek, melyért inkább megutálnak akárkit, mint a harag. Mert a harag magva minden veszekedésnek, versengésnek, gyanúságnak, idegenségnek. A Szentírás sok és nagy okait adja: miért kell a haragot szorgalmatoson távoztatni.

Először azt mondja, hogy életünk és egészségünk fogyatása a harag; mert a harag nemcsak elváltoztatja a test állapotját, hanem üdőnap előtt vénséget szerez, egészségünket megsérti, életünket rövidíti és fogyatja. Mert a haragban szívünk körül megmelegszik a vér, az epe megmozdul, és felforradván, elsőben megtelik sárvízzel a gyomor; azután a vér közé elegyedvén, minden tagunkat elfutja, minden vérünket megkeseríti. Ebből lésznek a főfájások, köszvények, kólikák, kezek-lábok elesési. Minekokáért a Schola Salernitana*, tanítván az angliai királyt, mint kell oltalmazni egészségét, legelől azt tanácsolja, hogy a haragot és bosszú-törődést úgy távoztassa, mint a veszedelmes mérget. Mert némelyekben a harag a vér forrásával és kiáltással megszaggatta az ereket, és vért pökve megholtak, sokakat betegségbe ejtett. Valerius Maximus+ írja Sullárúl, az egyházi históriák Valentinianus császárrúl, hogy haragos kiáltásokkal megszakasztották mellyek erét, és vért okádva megholtak. Erre nézve, ha nem a mértékletességért, de életünk és egészségünk oltalmáért, távoztatni kell a haragot. Mivel azért többet árt a harag, hogysem a bosszúság, melyért haragszunk: nem okossághoz illendő, hogy nagyobb kárral orvosoljuk kevesebb alkalmatlanságunkat, hogy egy terhből kettőt csináljunk; nemcsak bosszút szenvedvén, hanem haraggal és terhelvén magunkat. Igazán írja Plutarchus+, hogy ha nem haragszunk és nem kiáltunk, hamarébb és jobban végbevisszük minden dolgainkat. És jobb a mások vétkét elhallgatni, hogysem a mások jobbulásáért magunkat haraggal keseríteni.

Másodszor: Azt tanuljuk a Szentírásból, hogy minden tekéletes jóságot és istenes igazságot megfojt a harag: minden gonoszságokkal teli tölti embert, mert a haragos minden bűnökre hajlandó. És amint Salamon kétszer is írja, a harag ajtaja és kútfeje minden versengéseknek, verekedéseknek, átkozódásoknak, gyilkosságoknak. Azért nem ok nélkül mondja a bölcs, hogy a harag bűnökre és veszedelmekre döjti a szíves embereket. Mint amely követ a hegytetőn elindítnak, meg nem tarthatni: úgy akit a harag elragad, minden gonoszságon általmégyen, valamíg a veszedelmek fenekét nem éri. Nem is volt az emberi nemzetnek károsabb döge a haragnál, mely ennyi vért ontott, ennyi várasokat rontott, ennyi országokat pusztított, ennyi nemzetségeket fogyatott. Azért a harag egyéb vétkeknél ártalmasb, mivel a több vétkek kísztetnek és taszigálnak a gonoszra: a harag nyakra-főre taszít. A több vétkek ellenkeznek az okossággal: a harag megfoszt az okosságtúl. Plutarchus+ a harag távoztatására két dolgot mond igen szükségesnek: Egyiket, hogy aki magában isméri a haragos természetet, őrizkedjék és távoztassa, amennyire lehet, valami okot ád a haragra. Másikat azt, hogy mint a ló szájába, nem akkor vetünk zabolát, mikor fut: úgy a haragot azelőtt tartóztassuk, minekelőtte elragad.

Harmadszor: A Szentírás gyalázatos és mindenekelőtt gyűlölséges véteknek nevezi a haragot. Azért miképpen a csendesen tűrő embert csudáltatja, és azt hirdeti, hogy böcsületesb, aki magát meggyőzi, hogysem aki ellenségét földhöz veri és erős várasokat megvészen: úgy a haragosok barátságát és vélek, mint mirigyesekkel együttjárását, erősen tilalmazza; nemcsak ezért, hogy dögletes betegségek ragadósságát reánk ne kenjék, hanem hogy dühösségek meg ne ártson életünknek.

Igazán írja Seneca+, hogy noha a község csudálja és tiszteli a bátor embereket, a szelídeket rosszaknak tartja, de az ilyen ítílet nem állandó, hanem első tekinteten végeződik. Mert ha látjuk, hogy nem rosszságból, hanem magok győzedelméből és belső csendességből vagyon, hogy a nagy emberek meg nem haragusznak gyalázójokra: csudáljuk, szeretjük, égig magasztaljuk tekéletességeket. Julianus császárban+ inkább csudálták a bölcsek, hogy győzedelme után a Pompejus leveles ládáját megégette, nem akarván tudni, kik voltak ellenkezői, hogysem a harcokon való bátorságit. Antigonusban+ a királyi felségnél nagyobbra böcsülik, hogy sátora előtt beszélgető vitézi szitkait hallván, csak azt mondotta: menjetek tovább, hogy a király ne hallja szavatokat. Filep királyban, egyéb cselekedetinél bévebben dicsérik, hogy mikor az athenasbéli követektűl kérdené: miben kedveskedhetnék nékik? és az egyik azt felelte volna, hogy akassza fel magát: meg nem indula rajta. Augustus császár birodalmának felségét tekintetessé tette a maga meggyőzésével: mert azt, aki gyalázatos dolgokat írt vala maga és felesége ellen, meg nem bünteté.

De bár ne szóljunk a pogányokrúl! Vajon nem nagyobb csudára és dicsíretre méltó volt-e Dávid, mikor Sault nem bántotta; sem a barlangban, köntöse szélét elmetszvén; sem a táborban, feje mellől poharát és dárdáját elvivén, hogysem mikor a medvéket és oroszlánokat szaggatta? Kicsoda közülünk, aki nem inkább csudálja és dücsőíti Szent Istvánt+, hogy térdre sem esett, felszóval sem kiáltott, mikor magáért imádkozott, hanem mikor ellenségiért?

Negyedszer és utolszor azt mondja a Szentírás, hogy a harag megháborítja az ember okosságának lelki szemeit, hogy semmit úgy ne lásson, amint vagyon, hanem akármely kicsiny szócskát, akármely gyenge károcskát halálig való haragra méltónak ítíl; mint Jónás, ki azt vélte, hogy egy árnyékért halálig haraghatik. Azt is világos szókkal jelenti a Szentírás, hogy bolonddá tészi embert a harag. Azért valamit haragból cselekeszünk, esztelenül cselekesszük: és csak bolondnak való a harag. Azzal idegenít a bölcs a haragtúl: mert a haragnak helye, úgymond, a bolondok szíve. Szent Jób valóban és bizonnyal bolondnak nevezi, akit a harag kínoz.

Nem ok nélkül mondották a régiek, hogy a harag rövid bolondság, mely magával nem bír: a tisztességet és kötelességet nem nézi: az okosságnak és tanácsnak helyt nem ád: emberrel magát rontatja, hogy mást vesztessen. És gyakran nevetséges bolondságot cselekedtet emberrel. Xerxes a tengert pálcával verette; az Atho hegyének levél által parancsolta, hogy könnyű munkával, nagy köveket hagyjon töretni, mert ha ezt ellenzi, letöreti és tengerbe meríti. Nem csuda tehát, hogy olyan külső jeleket látunk a haragudt emberben, minéműket a bolondokban: mert tekintete kegyetlen, szeme villámlik, járása haboz, foga csikorog, színe halvány, járása éktelen, kiáltása szörnyű és oly rút ábrázatba öltözik a haragudt ember, hogy sokan magokat tükörben nézvén, mikor haragudtak, eliszonyodtak magok rútságán, és haragjokat letették.

Azt írja Galénus, hogy gyermekkorában látott egy embert, mely ajtaját hirtelen fel nem nyithatván, úgy megharagudt, hogy dühös eb módjára mardosta a kulcsot; rugdosta az ajtót; végre tüzes szemmel, tajtékozó szájjal, éktelen kiáltással égbe fordulván, az isteneket szörnyű szitkokkal átkozta. Ezt látván Galénus, úgy eliszonyodott a haragtúl, hogy soha azután nem láttatott haragudni. Mert félt attúl, hogy bolonddá ne légyen: mivel nincs a bolondságra átalabb út, mint a harag. És sokan haragjokban örökös bolondságba estek. Példánk ebben Saul király, kit az ártatlan Dávid ellen való harag arra vitt, hogy mint ördögtűl szállott esztelen, elsőben Dávidot, azután Jonatást, által akarta verni dárdájával.

Ennyi testi nyavalyákkal és lelki romlásokkal terhes vétek győzedelmére, sok és nagy orvosságokat adtak; nemcsak az isteni tudományok mélységével világosíttatott doktorok, hanem a természet oktatása után járó külső bölcsek is.

Elsőben: Mindenekfelett a szentlélek Isten segítségét kell alázatos könyörgéssel kérnünk, és szünetlen zörgetéssel oly malasztot nyernünk, mely az emberi indulatok rendetlenségét zabolára fogja és megtartóztatja.

Másodszor: Ha igazán meg akarjuk győzni a haragot, mélyen szívünkbe oltsuk, és mindenkor szemünk előtt viseljük; hogy valamit az emberektűl szenvedünk, mindazt, és annál nagyobbat érdemlettünk. És a Krisztus mellé feszíttetett szent Latorral azt kiáltsuk minden bántódásunkban, hogy nem annyit érdemlettünk, amennyit szenvedünk másoktúl, hanem sokkal többet. Bűneinkkel érdemlettük, hogy minden teremtett állat reánk támadjon, gyalázzon, sanyargasson. Mikor azért valaki háborgat és rágalmaz; Istenhez emeljük szívünket, és azt kiáltsuk: Kegyes Atyám és Teremtőm! Elébb vétettem én teellened, hogysem én gyalázódnám: érdemlett büntetésem ez nékem, hogy emberek által ostorozol: azért mindenekben akaratod légyen. Mert tudom, hogy haragod eszközi minden teremtett állatok, melyek engem sanyargatnak. Tudom, hogy mint a lapta, annál feljebb ugrik, mennél keményben földhöz üttetik: úgy az emberektűl szenvedett kevés bosszúság felemel engem. Bezzeg ha ezt a tekéletes igazságot keresztyéni indulatokkal elménkben viselnők, könnyű volna a harag dühösségét megfojtanunk.

Harmadszor: A harag győzedelmére igen alkalmatos, hogy az első indulatok ellen álljunk, és mihent serkedezni kezd a harag, megfojtsuk: mert aki meg nem oltja szikráját a haragnak, temérdek tűz gerjed belőle. Azért mihent érezzük, hogy haragra indító gondolatok fakadoznak bennünk, mindjárt istenes jó gondolatokra, ájtatos indulatokra fordítsuk elménket. Mert elaluszik a harag tüze, mihent élesztő fáját elfogyatjuk. Minden vétkekrűl, de főképpen a haragrúl, igaz amit Seneca+ írva hagyott, hogy künnyebb elein megfojtani és kirekeszteni a haragot, hogysem akkor bírnia véle, mikor bébocsátottuk.

Negyedszer: A harag győzedelmére igen hasznos a hallgatás és üdővontatás. Szent Dávid azt mondja, hogy mikor megbúsult, lakatot vetett szájára; és mindaddig nem szólott, míg a felforrott vér meg nem hidegedett. És mihent valaki bosszúval illette őtet: úgy hallgatott, mint a néma. Szent Jób is azt mondja, hogy mikor őtet gyalázattal illették: hallgatott és ki sem lépett küszöbén. Azért ha nyelvünket tisztán kell tartanunk a hideglelésben, sokkal inkább haragunkban. Mert legnagyobb orvossága a haragnak, hogy üdőt vontassunk: megenyhődik a harag magátúl, csak mikor haragszunk, hirtelen bosszút ne álljunk. Plutarchus+ azért írja, hogy a római fejedelmek előtt erősen összekötöztetett vesszőt és fegyvert hordoztak, hogy amíg azt oldozták, ideje lenne a harag enyhődésének. Dicsírik Architast+ és Socrátest, hogy haragudván szolgájokra, azt mondották, hogy megvernék őket, ha nem haragudnának. Plato+, mikor szolgájára megharagudt volna, Speusippusnak mondá: Verd meg ezt, mert én igen haragszom! Athenodórus azt adta tanácsul Augustus császárnak; hogy mikor megharagszik, addig ne szóljon, míg a görög ábécének huszonnégy bötűjét el nem mondja: és az üdő alatt az okosságtól végyen tanácsot.

Mindezeknél tovább ment Szent Dávid: mert mikor azt mondotta volna, hogy semmit nem szólott háborodott haragjában: utána veti, hogy kívül hallgatván, belől istenes gondolatokkal fojtogatta a harag indulatit: a maga régi fogyatkozásirúl megemlékezett, melyekkel érdemlette a kárt vagy böcstelenséget, melyért kezdett haragudni. Az örök kárhozat kínját eszébe juttatta, melyet a harag érdemel. Azt is elméjében forgatta, hogy mindazok, amiért ember háborog, csak hiúságok és semmik az örökkévaló jókhoz képest, melyeket elveszt az ember dühössége.

Ezek az igaz és keresztyéni módok, melyekkel a haragot ki kell gyökereznünk. Azért ha valaki hamisan gyaláz és rágalmaz: vagy azt mondjad Epictétussal, hogy nem tudta minden fogyatkozásidat, mert sokkal több gonoszt mondhatott volna. Vagy jusson eszedbe, hogy bolondság azok szaván megindulni, kik magokat gyalázatossá tészik, mikor mást rágalmaznak. Vagy meggondold, hogy ha te vétkes nem vagy, gonosz, aki ellenséged. Ha meg nem bocsátasz annak, aki vétett, gonosszá lész haragoddal. Vagy arrúl emlékezzél, hogy kötelességünk szerént, gonoszért gonosszal, szitokért szitokkal nem fizetünk, ha keresztyéni hivatalunknak meg akarunk felelni és az örök kárhozatot el akarjuk kerülni.

Ha valaki kárt tészen, azt mondjuk: ennél drágább marhán és megvenném lelki csendességemet. Nem akarom, hogy más bírjon indulatimmal. Akinek hatalmat nem adnék javaimon, arra nem bízom, hogy felzavarja, mikor akarja. csendességemet.

Ha valakitűl megbántódunk, ne csak azt nézzük, mit szenvedünk, hanem mit cselekedtünk másokkal? És mivel amit másban feddünk, azt a magunk kebelében feltaláljuk. Mikor mástúl megbántódunk, azt mondjuk magunknak: Sokszor én is ezent cselekedtem mással; most fizetik a kölcsönt. Igazság szerént mérnek oly mértékkel nékem, mellyel másnak mértem.

Ennek felette, ha igaz, amivel gyaláz ellenséged, azt cselekedjed, amit mívelnél, ha ki megmutatná, hogy sáros a ruhád vagy orcád: eltörlenéd a sárt, megköszönnéd a jó intést. Úgy ha méltán szólanak ellened: megismérd vétkedet, és azon légy, hogy megjobbítsad erkölcsödet. Ha hamissal vádol valaki: csak úgy nevessed, mint a gazdag, mikor őtet szegénynek mondja a koldus.

Ha hatalmasb és náladnál nagyobb, aki vétett ellened: magadnak kedvezz, okot ne adj nagyobb galyibádra, mert veszedelem nélkül haragot nem űzhetni az előljárókkal. Ha pedig alacsonyb, aki vétett; mint oroszlán, apró kuvaszkák ugatásán meg nem indul: te se haragudjál náladnál alábbvalóra. A nagy emberek bosszút nem állanak, mert nem érzik, hogy megsértették. Ilyen volt Cato, kit nem ismérvén egy közember, arcul csapa, mikor megtudta volna, ki légyen: bocsánatot kére. De Cato azt felelé: nem említem, hogy valaki engem megütött; mert miképpen az egekbe nem érkeznek a fellegek és fergetegek, melyek alacsony részét háborgatják a levegőégnek: úgy a nagy emberek csendesen maradnak; mert amely okok adatnak a haragra, azokat békességesen magokban elrejtik. És Socratessel+ csendes orcával vannak mindenkor. Nem ezt mívelik a csekély emberek: mennél valaki gyarlóbb és erőtlenb, annál künnyebben fog rajta a harag. Innen vagyon, hogy az asszonyok haragosbak a férfiaknál, a betegek az egészségeseknél, a vének a nyers embereknél, a nyomorultak a boldogoknál. Ezek sokszor magoknak szereznek okot a haragra; vagy hamis gyanúságokkal, vagy aprólék dolgok nagyravitelével; és mint a hörcsökös lovak, akármely hiúságon felindulnak. Ami gonoszabb, hogy ne láttassanak ok nélkül haragudni: a harag hamissága vastagítja bennek a gyűlölséget. Nincs azért jobb orvossága a bosszúságnak, mint az elfelejtés: és sokkal künnyebb harag nélkül tűrni, hogysem tűrhetetlenül haragudni. De ez a világ bolondsága, hogy inkább akar gonosz lenni nagy bajjal, hogysem kedves nyugodalommal követni a jóságokat.

Ezeket értvén, keresztyének, ne csak a világ példájával bátorítsuk magunkat a harag győzedelmére: hanem az szelíd és alázatos Krisztus Jézus és az ő szent apostoli forogjanak tükörül előttünk: azokban szemléljük, mint kell magunkat viselnünk. Szidták, átkozták, gyalázták, kínozták ezeket: mint bárányok, csendesen szenvedtek mindeneket. Ha Pythagoras hegedűszóval enyhítette a haragot; mint Dávid hárfával a Saul dühösségét: enyhítse a mi haragunkat a Krisztus szava és fenyegetése. Ha nagy része a világnak enged az ördögnek, aki haragra izgat, noha egyéb jutalmat nem mutat a gyehenna tüzénél: engedjünk mi Üdvözítőnknek, aki sokkal künnyebb, hasznosb, gyönyörűségesb dolgot parancsol: a haragtávoztatást. Engedelmünk fizetésében pedig nemcsak világi csendességet, hanem örök életet ígér. Melyben részeltessen mindnyájunkat az Atya, Fiú, Szentlélek. Amen.




Hátra Kezdőlap Előre