Bevezetés

Népdalantológiánk első kiadásának megjelenésekor kilenc éve volt annak, hogy munkatársaimmal együtt közreadtam a Magyar népmesék három kötetét, s hosszú évek elteltével, 1968-ban követte ezt a Magyar népballadák kötete. Sorozatunkat most zárja le a harmadik rész, amelynek anyagát a magyar népdal tíz- és tízezernyi szövegváltozata közül válogattuk Katona Imrével együtt. E második, bővített kiadásunkban szám szerint valami kétezernégyszáz szöveget adunk közre. Arra törekedtünk, hogy a magyar népdal szövegeit belső természetük: mondandójuk és szerkezetük szerint rendezzük műfaji csoportokba. Tudjuk, hogy ezek a műfaji csoportok nem jelentenek szilárd, elválasztó keretet, még arra is tudunk példát, hogy egyetlen dalstrófa hogyan rokonítható akár prózai epikus történettel. A lírai népdalok tartalmi szempontból csak úgy rendezhetők, ha mindegyre egymáshoz viszonyítjuk őket, hiszen ezek a szövegek annyi formulás, formai kapcsolatot mutatnak egymással, annyira nyitottak a többi népdal felé, hogy egy-egy népdal szinte mindig csak egy sor tagjaként, egy-egy szövegbokor részeként fogható fel. Egy-egy műfaji körön belül nemegyszer úgy tetszik, ha a rokon szövegeket egymás mellé helyezzük, mintha egyikük szervesen nőne a másikból; így olyan változatsorokat kapunk, amelyek mintha elválaszthatatlan rokonok volnának, s amelyeknek csak önmagukban, a többi közül kiemelve van egyéni jellegük. A népdal építkezésének módszereiből következik ez, s reméljük, hogy a válogatás és a műfaji csoportosítás, az anyagnak az egy-egy műfajon belüli elrendezése segít abban, hogy a népdalra vonatkozó szövegvizsgálatok végre tudományos szinten elkezdődjenek. A régi, klasszikus tanulmányok óta ugyanis - már Kodály felpanaszolta - szinte senki sem foglalkozott a népdal szövegeinek kínálkozó tanulságaival.

A népmese, a ballada, a népdal köteteivel háromrészes válogatásunkat befejeztük. Tudjuk, a sorozat nem teljes, nem adja a magyar paraszti szóhagyomány gazdag anyagát (a munkásfolklór külön téma, bár elválaszthatatlanul kapcsolódik a parasztság alkotásaihoz, mint itt közreadott bányászdalaink is bizonyítják). Akár közmondásainknak (mostanában, tudós műszóval inkább proverbium-nak mondják mindenütt) is szentelhetnénk egy önálló kötetet; még történeti példánk is van erre: Erdélyi János a Népdalok és mondák három kötete után, 1851-ben külön kötetet szentelt közmondásainknak. Dömötör Tekla kitűnő dolgozatai óta tudjuk, hogy dramatikus népi játékainkat, dramatikus népszokásainkat is érdemes gyűjteményes kötetekbe foglalni: az európai és benne a magyar összehasonlító kutatás megannyi értéket találhat. Befejezett is, nyitott is sorozatunk ezekkel a megjelent kötetekkel - a néhány legfőbb népköltészeti- műfaji csoport anyaga együtt van. Még azt is hozzátehetném - kérkedés nélkül -, hogy az ilyen típusú gyűjtemények közül ezek a kötetek a leggazdagabbak: a gyűjtés teljes anyagából válogattunk, igyekeztünk az ítéletünk szerint legépebb, legszebb változatokat felmutatni, s arra is törekedtünk, hogy az eddig ismeretlen, kéziratos, archivális anyagban rejtező szép típusokat, változatokat is bemutassuk. Arra is törekedtünk, hogy a magyar nép költészeti alkotásainak bemutatása egyben a történelmi, földrajzi, etnikai kapcsolatok teljességét is adja. Az egész magyar nép és az egész magyar népköltészet szól hozzánk e kötetekből; tudjuk, együtt egész Európával, Eurázsiával. Bevezetőmben egy régibb tanulmányom gondolatmenetét követem; anyagát kibővítettem, korrigáltam, mégis megvallom: a magyar népdal szövegei-nek történetét, műfaji összefüggéseit, alkotásmódját és esztétikáját csak ezután írhatni meg. Számos kérdésre csak most keressük a feleletet, számos kérdést még föl sem tettünk magunknak. Vázlatunk nem is tart többre igényt: előhang a magyar népdal szövegeinek valóságos és teljes fölfedezéséhez. Sok abbamaradt kezdemény, sok szép kísérlet után igazán itt az ideje ennek a fölfedezésnek, kínál annyi szépséget, gazdagságot, mint a népi dallamok, a népmesék, balladák világa.

...