| Ó, én szögén lélök, nyomorodott árva, |
| Mélségös tömlöcbe de be vagyok zárva! |
| Midőn eszömbe jut, hogy rabságra estem, |
| Sűrű könnyeimmel hervadt orcám festöm. |
|
| Inaim lankannak, szívem elhervadott, |
| Hogy Torontál mögye il rabságra adott; |
| Rám tötte kögyetlen, mustoha kezeit, |
| Hogy ne taposhassam sík földje mezeit. |
|
| Elejbem terjeszti a vadászóhálót; |
| Mögfogatott – kínos! –, mint egy útonállót: |
| Zsinegöket hurkolt gyönge karjaimra, |
| Vasakat veretött fehér lábaimra. |
|
| Cifra ágyam helött kűbül készítöttek, |
| Tömlöc fenekire kötözve vetöttek. |
| De nem nyugodhatok, töri gyönge testöm; |
| Még sönki nem szánja szomorú esetöm. |
|
| Az egyik mellettem bilincsit pöngeti, |
| Másik lábán lévő vasát emelgeti; |
| Harmadik átkozza születése napját; |
| Némöl veti okul apját, édösanyját. |
|
| De én is mondhatnám, hogy lögyön átkozott |
| Mind mönnyön, mind fődön, ki il bajra hozott! |
| De én nem átkozom, kéröm az nagy eget: |
| Ilyen rabságomnak vessön eccő véget! |
|
| Gyakran kitekintök tömlöcöm rostéjján, |
| De mégse láthatom az én kedves babám, |
| Kinek mögmondhatnám szívem kögyes titkát. |
| Jaj, ilyen fájdalmat látni is csak ritkát! |
|
| Ha begyün a hajdú, fokos az kezibe; |
| Úgy néz ránk, mint hóhér láncon tartott ebre. |
| Nem szánná fejemet levágni, mint hóhér. |
| Jaj, de mögátkozott ezön ártatlan vér! |
|
| Jobb lösz, ha soraim továbbá nem mondom, |
| Ezön verseimet fejem fölé írom. |
| Mindkét szömeimet bánatba kisírom, |
| Keserves panaszim továbbá nem mondom. |
|
| Hanem ne búsuljá, te kis fecskemadár, |
| A komor tél után, remélöm, lösz még nyár!1037 |
|
|
