Miért hágom át azon honomban még divatozó előítéletet: hogy szerénység nememnek tiltja szépségén kívül minden más tulajdonnal a sorból kiválni, igazán nem tudom, annál inkább, mert azt igenis tudom, hogy előítélettel megküzdeni győzelemhez szokott erő kell; hogy írói tehetségem csekély; hogy művész nem levén, magamat annak tartani akarni, több, mint hiúság; s végre, hogy művészeti ismereteim is kevesek, és ezekkel professzorkodni annyi lenne, mint kék strimflit, a női igénylő unalmas tudákosság címét viselni. Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam. Azért ha, mint szárnyaszegett gyenge méhnek, zarándokságomban gyűjtött provízióm kis fontosságú is, híven haza emelém, s közönség elébe terjesztém, talán lesz, ki soraimból egy vagy más hasznot is szemelhet ki.
Ismételve mondom, hogy mint diplomatikus műtanár vagy igényes connaisseur* előtolakodni nem akarok; de Olaszhonban, melynek megmaradt egyetlenegy öröksége most szép ege s művészeti kincsei, bajos volna utazni anélkül, hogy a művészetkórság akárkit is valamennyire meg ne lepné. Aztán művészet szépségei iránt igazán érzett szeretetem velem minden alkalmat felkerestetett annyi ismeretet szerezni, hogy azokat méltányolni megtanuljam. A művészet példányait forró vággyal felkeresve s látva, szerencsés valék jeles műértőkkel is társalkodni, véleményeiket hallani, s így képes magamnak némi saját véleményeket alkotni.
A művészek neveit és számos műszavakat meghagyom úgy, mint világszerte nevezik, értik, s nem vonom magyarosító kaptára. Véleményem szerint félreértett magyarság lenne a Belvederi Apollónak jól kipödrött bajuszt csípni oda.
Ha állításaim vagy véleményeim a hideg okoskodó előtt olykor túlságosoknak látszandanak, gondolja meg: hogy e könnyű sorok se politika-ökonómiai, se országlás titkaiba avatkozó, se tudós célzattal nem írattak; ezek csupán a látottak és hallottak rám hatásinak, kalandjaim gyermekes örömet okozó emlékeinek kiömlései, melyekben igenis meglehet, hogy a logika az érzésektől elragadtatott képzelőtehetségnek zászlót hajt. A látottakat női érzetek prizmáján át tekintem, s azok a hideg észnek többnyire túlságosok s túlságokra ragadók, bármint nyomja is a társasági illendőség tompító súlya.
Azonban, ámbár az érzés és képzetek minden fonákságai mellett is a henyeség, hivalkodás heves szószólója lenni nem akarok, szépnek mondhatom, s ki-ki átláthatja, hogy annak kell lennie azon földnek s azon természetnek, hol a civilizált Európának közepette s az ipar és anyagi érdekek virágzó korszakában rongy, szegénység, rondaság, nyomorúság nem undorítólag szemet szúró, hanem még poetizálva tűnik előnkbe; s hol századokon át folyt mindennemű lealjasító, elkorcsosító hatások mellett is a természet földben és emberben annyi szépséggel dúslik.
Szép Olaszföld! Emlékezetben még szebb vagy, mint jelenlétben. Jelenlétkor legkisebb hiba, hiány is feltűnik, s kellemetlenül sértik érzéseinket; de emlékezetben – a távolban – azon apró félszegségek eltűnnek, elenyésznek; s most itt, ezen sivatag tél derekán, havak közé temetve, derült eged, zöld pínus-, ezüstös olaj-, arany gyümölcsökkel terhelt sötét narancs-, messze illatozó babérfáid jutnak eszembe. Holdvilágnál látott Colisseum, Campagna di Roma, Sz. Péter hatalmas Domója megett lehaladó nap, bájvidékű Nápoly! – mind elevenen éltek emlékezetemben, mint múlt fiatal szerelmünk örökre drága emlékezete.
Ó, szép föld! Bár oly boldog, becsülésre oly méltó volnál, mily szép vagy!