Negyedik szín

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint Fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap)

Lucifer

 Felséges úr! Aggódva kérdi néped,
 Mely elvérezni boldog lenne érted,
 Vajon mi az, mi a nagy fáraót
 Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?
 Mért áldozod fel a nap kéjeit,
 Az éjnek édes álomképeit,
 És nem bizod gondját nagy terveidnek
 A rabszolgára, akit az megillet,
 Midőn már úgyis a széles világon
 Minden dicsőség, úralom tiéd
 S a kéj, mit ember elviselni bír. –
 Száz tartomány bő kincse mond urának.
 Neked nyit kelyhet illatos virága,
 S édes gyümölcsöt csak neked növel.
 Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:
 A szőke szépség, lankadó szemével;
 Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,
 A barna lányka, lihegő ajakkal,
 Égő szemében őrült szenvedéllyel –
 Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed,
 Mind érzi, hogy betölté hívatását,
 Ha néhány perced fűszerezni tudta.

Ádám

 Mindennek nincsen szűmre ingere.
 Mint kénytelen adó jő, nem csatázok
 Érette, nem köszönhetem magamnak.
 De itt e művel, melyet alkotok,
 Azt tartom, hogy megleltem az utat,
 Mely a valódi nagysághoz vezet.
 Művészetét a természet csodálja,
 S évezredekre hirdeti nevem.
 Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
 Erősebb lett az ember, mint az Isten.

Lucifer

 S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
 E képzeletben? Tedd kezed szivedre.

Ádám

 Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt.
 De mindegy. hisz nem boldogságot esdtem,
 Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.
 Csak a tömeg ne sejtse kínomat –
 Ha sajnálhatna, nem imádna többé.

Lucifer

 Hát hogyha egykor átlátod magad,
 Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?

Ádám

 Az nem lehet.

Lucifer

 S ha mégis?

Ádám

 Halni térnék,
 Megátkozván utánam a világot.

Lucifer

 Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,
 Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.
(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A rabszolga

 Uram, segíts!
(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul)

Éva

 Hiába kéred azt.
 Ki kínjainknak nem volt részese,
 Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,
 S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
 Ki eltakarlak s testemmel fogok fel
 Minden csapást?

Ádám

(a betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni)
 Hagyjátok ott. El innét.
 (A felügyelők el)
 Mi ismeretlen érzés száll szivembe,
 Ki e nő és mi bűve-bája van,
 Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
 Lerántja porban fetrengő magához? –
 (Felkel)

Lucifer

 Ez ismét a szálaknak egyike,
 Melyekkel gúnyúl vett körűl urad,
 Eszedbe hozni hernyó voltodat,
 Ha önhitedben lepkeként csapongsz.
 E vékony szál, láttad már, mily erős,
 Kisiklik ujjainkból, és azért
 Nem téphetem szét.

Ádám

(lejőve a trón lépcsőin)
 Azt ne is müveld.
 Amillyen sértő, époly kellemes.

Lucifer

 De illetlen, hogy egy bölcs és király
 Alatta nyögjön.

Ádám

 Mit tegyek hát?

Lucifer

(gúnnyal)
 Nincsen más hátra, mint hogy a tudás
 Tagadja létét e rejtett fonálnak:
 S kacagja durván az erő s anyag.

Ádám

 Én nem birom kacagni, sem tagadni.

Éva

 Ah, kedvesem, véred csorogva foly,
 Megállitom; fáj úgyebár, nagyon?

Rabszolga

 Az élet fáj csak, már nem fáj soká.

Éva

 Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,
 Ha most halnál meg, amint föllelél.

Rabszolga

 Miért él a pór? – a gúlához követ
 Hord az erősnek, s állítván utódot
 Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

Ádám

 Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!

Lucifer

 A haldokló hagymázos őrülése.

Ádám

 Mit is beszélt?

Lucifer

 Nagy fáraó, mi bánt?
 No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:
 Egy rabszolgával a földön kevesb van.

Éva

 Neked silány szám, nékem egy világ,
 Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni? –

Rabszolga

 Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre.
 (Meghal)

Ádám

 Majd foglak én. El innen a halottal.
(A hullát felveszik)
 Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
 A bájnak épen úgy fejedelme vagy,
 Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk
 Egymást akárhol.

Éva

 Óh, nagy fáraó,
 Tudom, parancsod a pór végzete,
 Nem is szabódom, csak kevés időt
 Engedj magamnak, azután parancsolj.

Ádám

 Ne többször e szót. Oh, hát birodalmam
 Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

Éva

 Elég, ha egyelőre a parancs
 Nem illet fájva, – oh ne írigyeld
 Ez első percben könnyem a halottól. –
 Mi szép halott, ah istenem, mi szép! (Ráborul)

Ádám

 Szép és halott; mi ellentétel ez:
 Törekvésinkre gúny e nyúgalom,
 Vagy hívságunkra szánalmas mosoly.

Lucifer

 Szökött rabszolga, ki veled dacol,
 Mondván: erősebb lettem láncaidnál.

Ádám

 A holtnak béke, az élőnek üdv.
 Amaz könnyed nem érzi, mosolyod
 Nélkülöznöm kín.
(A halottat kiviszik. Ádám Évát a trónra vezeti)
 Oldalamra, nő!
 Ah millyen édes kebleden pihenni.
(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen)
 Mi lelt, szerelmem?

Éva

 Óh, nem hallod-e
 A nép jaját?

Ádám

 Először vettem észre.
 Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
 Csókolj meg és feledd el a világot.
 Te meg némítsd el azt a jajgatást.

Lucifer

 Azt nem birom, ez már a nép joga,
 Együtt öröklé az igával azt.
(Ismét jajszó, Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik)

Ádám

 Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
 Segítsek rajta. Szíveden keresztűl
 A jajszó, mint villám, fejembe csap
 S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

Éva

 Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,
 Ha a nép jajja nem hágy megnyugodni,
 Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,
 Hogy éltem célja tégedet mulatni,
 Felejtek mindent, kívülem mi van:
 Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,
 Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;
 De hogyha a nép, e milljókarú lény,
 Korbácsolt háttal jajgat odakint:
 Mint fájó testnek kisded porcikája,
 Én, én, a népnek elszakadt leánya,
 Szívemben érzem szintén mind e kínt.

Ádám

 És én veled. – A milljók egy miatt –
 Mondá a holt is. –

Éva

 Óh, nagy fáraó!
 Komor levél, és én vagyok oka,
 Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell
 Siketté lennem.

Ádám

 Jobb mester valál te,
 Mert megtanítál a jajt hallanom. –
 Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad
 A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
 Mit egy személyben ér utól az ember
 Milljók vesztével és milljók jajával,
 Kikben szintén az az ember lehel;
 Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

Lucifer

 Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
 A végzet arra ítélt állata,
 Mely minden rendnek malmán húzni fog,
 Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
 Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
 És új urat keres holnap magának.
 Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
 Ha a gazdának szükségét nem érzi?
 Ha kebelében öntudat lakik?

Ádám

 Miért jajgat hát, mintha fájna néki
 A szolgaság?

Lucifer

 Fáj, bár nem tudja, mi.
 Mert minden ember uralomra vágy.
 Ez érzet az, s nem a testvériség,
 Mi a szabadság zászlajához űzi
 A nagy tömeget – ámbár öntudattá
 Nem ébred benne, és csak sejtelemként
 Zaklatja minden olyasért, mi új,
 S mi tagadása a már meglevőnek;
 Abban remélvén testesűlve látni
 A boldogságról képzett álmait.
 Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
 Sem hatja át tömét; sötét leend az,
 Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
 És mely hullám esetleg épp te vagy.

Ádám

 S mért éppen én?

Lucifer

 Vagy más, veled rokon.
 Kiben tudattá vált a népi ösztön,
 S ki a szabadság bámult bajnokáúl
 Fényes helyedre tolakodni mer.
 Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,
 Nevet cserél, a gazda megmarad.

Ádám

 Mi végtelen körút okoskodásod,
 Melyből menekvés nincsen is talán.

Lucifer

 Vagyon menekvés. Adj ezen nehány
 Kivált egyénnek láncot és gyürűt,
 Adj más játékszert, s mondd: im a tömeg
 Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé –
 És elhiszik, és a népet lenézvén
 Elszívelik, hogy őket is lenézd.

Ádám

 Ne kísérts ily csábító álokokkal.
 El a szolgákkal! Légyen mind szabad.
 Hirdesd ki nékik, ám de jól siess,
 Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

Lucifer

(félre)
 Előre csak önhitten útadon,
 Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
 (Kimegy.)

Ádám

 E mű meg álljon bevégzetlenűl,
 Intő rom annak, aki nagyra tör,
 Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.
(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér)
 Örűlj pór, a nagyság hogy meghajolt
 Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

Éva

 Vigasztalódjál, oh én kedvesem,
 Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,
 Hideg kigyóként mely közénkbe csúsz?

Ádám

 De nagy, de nagy.

Éva

 El véle; látod, a jaj
 Elnémúlt, üdvünket meg nem szakasztja,
 Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

Ádám

 Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
 S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád –
 Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.
 Mint a védő szülő gyámoltalan
 Voltát karolja leghőbben fiának.

Éva

 Ah, fáraó, tán már untatlak is
 E hasztalan, e balga fecsegéssel?
 Hiába, ha okosabb nem vagyok.

Ádám

 Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem,
 Eszem elég van nékem önmagamnak,
 Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,
 Sem a tudásért, mindezt könyveimben
 Sokkal jobban föllelhetem. Te csak
 Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,
 Rezgése szűmön végigárjadozzon.
 Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi,
 Mit énekel a kis madár, azért
 Édes sejtéssel halljuk hangjait.
 Te csak virág légy, drága csecsebecs,
 Haszontalan, de szép, s ez érdeme.
 (Luciferhez)
 És mégis egy vágy ver föl mámoromból.
 Talán bolond vágy – – óh, de teljesítsd –
 Hagyj vetnem egy merész pillanatot
 Előre, egypár ezredév utánra,
 Mi lesz hiremből?

Lucifer

 Amíg csókolódtok,
 Nem érzed-é a lanyha szelletet,
 Mely arcodat legyinti s elröpűl?
 Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
 Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
 Egy századévben már nehány könyök.
 Pár ezredév gúláidat elássa,
 Homoktorlaszba temeti neved,
 Kéj-kerteidben a sakál üvölt,
 A pusztán koldús, szolganép tanyáz.
(Amit Lucifer mond, mind láthatóvá is lesz)
 S mindezt nem a mennyrázó fergeteg.
 Nem bömbölő földindulás cselekszi,
 Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.

Ádám

 Rettentő kép!

Lucifer

(gúnnyal)
 Ne félj, csak szellemed vesz,
 De tested megmarad, mint múmia,
 Kiváncsisága iskolás fiúknak,
 Torz arculattal, melyről elmosódott
 Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.
(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.)

Ádám

(felugorva)
 Pokolbeli káprázat, el veled!
 Hiú törekvés, dőre nagyravágy –
 Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
 E millióknak kell érvényt szereznem,
 Szabad államban – másutt nem lehet.
 Enyésszen az egyén, ha él a köz,
 Mely egyesekből nagy egészt csinál.

Éva

 S elhagysz-e engem is, szerelmedet? –

Ádám

 El, téged, a trónt, mindent elhagyok.
 Vezess, vezess, új célra, Lucifer,
 Ugyis sok szép időt vesztettem el
 Ez ál-uton. (Indul, kardot vonva.)

Éva

 Királyom! Tört reménnyel
 Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.

Ádám

 Igen, igen; sejtem hogy téged is
 Tisztult alakban fel foglak találni.
 S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,
 De mint egyenlő, – kéjnek érzetével. (El.)

Lucifer

 Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
 Talán előbb, a célt, hogysem reméled,
 És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
 Míg én kacaglak. – Menjünk hát, előre.



Hátra Kezdőlap Előre