Negyedik szín
(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint Fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap)
Lucifer
| | Felséges úr! Aggódva kérdi néped, |
| | Mely elvérezni boldog lenne érted, |
| | Vajon mi az, mi a nagy fáraót |
| | Nem hagyja trónja vánkosán pihenni? |
| | Mért áldozod fel a nap kéjeit, |
| | Az éjnek édes álomképeit, |
| | És nem bizod gondját nagy terveidnek |
| | A rabszolgára, akit az megillet, |
| | Midőn már úgyis a széles világon |
| | Minden dicsőség, úralom tiéd |
| | S a kéj, mit ember elviselni bír. – |
| | Száz tartomány bő kincse mond urának. |
| | Neked nyit kelyhet illatos virága, |
| | S édes gyümölcsöt csak neked növel. |
| | Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd: |
| | A szőke szépség, lankadó szemével; |
| | Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény, |
| | A barna lányka, lihegő ajakkal, |
| | Égő szemében őrült szenvedéllyel – |
| | Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed, |
| | Mind érzi, hogy betölté hívatását, |
| | Ha néhány perced fűszerezni tudta. |
Ádám
| | Mindennek nincsen szűmre ingere. |
| | Mint kénytelen adó jő, nem csatázok |
| | Érette, nem köszönhetem magamnak. |
| | De itt e művel, melyet alkotok, |
| | Azt tartom, hogy megleltem az utat, |
| | Mely a valódi nagysághoz vezet. |
| | Művészetét a természet csodálja, |
| | S évezredekre hirdeti nevem. |
| | Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse: |
| | Erősebb lett az ember, mint az Isten. |
Lucifer
| | S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é |
| | E képzeletben? Tedd kezed szivedre. |
Ádám
| | Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. |
| | De mindegy. hisz nem boldogságot esdtem, |
| | Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem. |
| | Csak a tömeg ne sejtse kínomat – |
| | Ha sajnálhatna, nem imádna többé. |
Lucifer
| | Hát hogyha egykor átlátod magad, |
| | Hogy a dicsőség percnyi dőre játék? |
Ádám
| | Megátkozván utánam a világot. |
Lucifer
| | Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer, |
| | Sőt újra kezdesz, régi sikereddel. |
(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)
(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul)
Éva
| | Ki kínjainknak nem volt részese, |
| | Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava, |
| | S a trón magas. Mért nem hívsz engemet, |
| | Ki eltakarlak s testemmel fogok fel |
Ádám
(a betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni)
| | Mi ismeretlen érzés száll szivembe, |
| | Ki e nő és mi bűve-bája van, |
| | Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót |
| | Lerántja porban fetrengő magához? – |
Lucifer
| | Ez ismét a szálaknak egyike, |
| | Melyekkel gúnyúl vett körűl urad, |
| | Eszedbe hozni hernyó voltodat, |
| | Ha önhitedben lepkeként csapongsz. |
| | E vékony szál, láttad már, mily erős, |
| | Kisiklik ujjainkból, és azért |
Ádám
(lejőve a trón lépcsőin)
| | Amillyen sértő, époly kellemes. |
Lucifer
| | De illetlen, hogy egy bölcs és király |
Lucifer
(gúnnyal)
| | Nincsen más hátra, mint hogy a tudás |
| | Tagadja létét e rejtett fonálnak: |
| | S kacagja durván az erő s anyag. |
Ádám
| | Én nem birom kacagni, sem tagadni. |
Éva
| | Ah, kedvesem, véred csorogva foly, |
| | Megállitom; fáj úgyebár, nagyon? |
Rabszolga
| | Az élet fáj csak, már nem fáj soká. |
Éva
| | Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig, |
| | Ha most halnál meg, amint föllelél. |
Rabszolga
| | Miért él a pór? – a gúlához követ |
| | Hord az erősnek, s állítván utódot |
| | Jármába, meghal. – Milljók egy miatt. |
Ádám
| | Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez! |
Lucifer
| | A haldokló hagymázos őrülése. |
Lucifer
| | No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog: |
| | Egy rabszolgával a földön kevesb van. |
Éva
| | Neked silány szám, nékem egy világ, |
| | Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni? – |
Rabszolga
| | Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre. |
Ádám
| | Majd foglak én. El innen a halottal. |
(A hullát felveszik)
| | Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed: |
| | A bájnak épen úgy fejedelme vagy, |
| | Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk |
Éva
| | Tudom, parancsod a pór végzete, |
| | Nem is szabódom, csak kevés időt |
| | Engedj magamnak, azután parancsolj. |
Ádám
| | Ne többször e szót. Oh, hát birodalmam |
| | Sohsem megy-é túl a parancs szaván? |
Éva
| | Elég, ha egyelőre a parancs |
| | Nem illet fájva, – oh ne írigyeld |
| | Ez első percben könnyem a halottól. – |
| | Mi szép halott, ah istenem, mi szép! (Ráborul) |
Ádám
| | Szép és halott; mi ellentétel ez: |
| | Törekvésinkre gúny e nyúgalom, |
| | Vagy hívságunkra szánalmas mosoly. |
Lucifer
| | Szökött rabszolga, ki veled dacol, |
| | Mondván: erősebb lettem láncaidnál. |
Ádám
| | A holtnak béke, az élőnek üdv. |
| | Amaz könnyed nem érzi, mosolyod |
(A halottat kiviszik. Ádám Évát a trónra vezeti)
| | Ah millyen édes kebleden pihenni. |
(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen)
Ádám
| | Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá, |
| | Csókolj meg és feledd el a világot. |
| | Te meg némítsd el azt a jajgatást. |
Lucifer
| | Azt nem birom, ez már a nép joga, |
| | Együtt öröklé az igával azt. |
(Ismét jajszó, Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik)
Ádám
| | Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként |
| | Segítsek rajta. Szíveden keresztűl |
| | A jajszó, mint villám, fejembe csap |
| | S úgy érzem, a világ kiált segélyt. |
Éva
| | Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss, |
| | Ha a nép jajja nem hágy megnyugodni, |
| | Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok, |
| | Hogy éltem célja tégedet mulatni, |
| | Felejtek mindent, kívülem mi van: |
| | Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat, |
| | Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen; |
| | De hogyha a nép, e milljókarú lény, |
| | Korbácsolt háttal jajgat odakint: |
| | Mint fájó testnek kisded porcikája, |
| | Én, én, a népnek elszakadt leánya, |
| | Szívemben érzem szintén mind e kínt. |
Ádám
| | És én veled. – A milljók egy miatt – |
Éva
| | Komor levél, és én vagyok oka, |
| | Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell |
Ádám
| | Mert megtanítál a jajt hallanom. – |
| | Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad |
| | A szolganép. Mit is ér a dicsőség, |
| | Mit egy személyben ér utól az ember |
| | Milljók vesztével és milljók jajával, |
| | Kikben szintén az az ember lehel; |
| | Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt. |
Lucifer
| | Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg |
| | A végzet arra ítélt állata, |
| | Mely minden rendnek malmán húzni fog, |
| | Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel: |
| | Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri, |
| | És új urat keres holnap magának. |
| | Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán, |
| | Ha a gazdának szükségét nem érzi? |
| | Ha kebelében öntudat lakik? |
Ádám
| | Miért jajgat hát, mintha fájna néki |
Lucifer
| | Mert minden ember uralomra vágy. |
| | Ez érzet az, s nem a testvériség, |
| | Mi a szabadság zászlajához űzi |
| | A nagy tömeget – ámbár öntudattá |
| | Nem ébred benne, és csak sejtelemként |
| | Zaklatja minden olyasért, mi új, |
| | S mi tagadása a már meglevőnek; |
| | Abban remélvén testesűlve látni |
| | A boldogságról képzett álmait. |
| | Pedig mély tenger a nép: bármi napfény |
| | Sem hatja át tömét; sötét leend az, |
| | Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet, |
| | És mely hullám esetleg épp te vagy. |
Lucifer
| | Kiben tudattá vált a népi ösztön, |
| | S ki a szabadság bámult bajnokáúl |
| | Fényes helyedre tolakodni mer. |
| | Mig a tömeg, nem nyerve semmit is, |
| | Nevet cserél, a gazda megmarad. |
Ádám
| | Mi végtelen körút okoskodásod, |
| | Melyből menekvés nincsen is talán. |
Lucifer
| | Vagyon menekvés. Adj ezen nehány |
| | Kivált egyénnek láncot és gyürűt, |
| | Adj más játékszert, s mondd: im a tömeg |
| | Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé – |
| | És elhiszik, és a népet lenézvén |
| | Elszívelik, hogy őket is lenézd. |
Ádám
| | Ne kísérts ily csábító álokokkal. |
| | El a szolgákkal! Légyen mind szabad. |
| | Hirdesd ki nékik, ám de jól siess, |
| | Hogy, míg megbánom, késő is legyen már. |
Lucifer
(félre)
| | Előre csak önhitten útadon, |
| | Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von. |
Ádám
| | E mű meg álljon bevégzetlenűl, |
| | Intő rom annak, aki nagyra tör, |
| | Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele. |
(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér)
| | Örűlj pór, a nagyság hogy meghajolt |
| | Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve. |
Éva
| | Vigasztalódjál, oh én kedvesem, |
| | Úgyis mit ér az a rideg dicsőség, |
| | Hideg kigyóként mely közénkbe csúsz? |
Éva
| | Elnémúlt, üdvünket meg nem szakasztja, |
| | Mi vágyad más, ha keblemen pihensz? |
Ádám
| | Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd. |
| | S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád – |
| | Csak gyöngeség, mit az erő szerethet. |
| | Mint a védő szülő gyámoltalan |
| | Voltát karolja leghőbben fiának. |
Éva
| | Ah, fáraó, tán már untatlak is |
| | E hasztalan, e balga fecsegéssel? |
| | Hiába, ha okosabb nem vagyok. |
Ádám
| | Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem, |
| | Eszem elég van nékem önmagamnak, |
| | Erő s nagyságért nem kebledre hajlok, |
| | Sem a tudásért, mindezt könyveimben |
| | Sokkal jobban föllelhetem. Te csak |
| | Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat, |
| | Rezgése szűmön végigárjadozzon. |
| | Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi, |
| | Mit énekel a kis madár, azért |
| | Édes sejtéssel halljuk hangjait. |
| | Te csak virág légy, drága csecsebecs, |
| | Haszontalan, de szép, s ez érdeme. |
| | És mégis egy vágy ver föl mámoromból. |
| | Talán bolond vágy – – óh, de teljesítsd – |
| | Hagyj vetnem egy merész pillanatot |
| | Előre, egypár ezredév utánra, |
Lucifer
| | Nem érzed-é a lanyha szelletet, |
| | Mely arcodat legyinti s elröpűl? |
| | Vékonyka porréteg marad, hol elszáll, |
| | Egy évben e por csak nehány vonalnyi, |
| | Egy századévben már nehány könyök. |
| | Pár ezredév gúláidat elássa, |
| | Homoktorlaszba temeti neved, |
| | Kéj-kerteidben a sakál üvölt, |
| | A pusztán koldús, szolganép tanyáz. |
(Amit Lucifer mond, mind láthatóvá is lesz)
| | S mindezt nem a mennyrázó fergeteg. |
| | Nem bömbölő földindulás cselekszi, |
| | Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg. |
Lucifer
(gúnnyal)
| | Ne félj, csak szellemed vesz, |
| | De tested megmarad, mint múmia, |
| | Kiváncsisága iskolás fiúknak, |
| | Torz arculattal, melyről elmosódott |
| | Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt. |
(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.)
Ádám
(felugorva)
| | Pokolbeli káprázat, el veled! |
| | Hiú törekvés, dőre nagyravágy – |
| | Fülembe cseng még: milljók egy miatt. |
| | E millióknak kell érvényt szereznem, |
| | Szabad államban – másutt nem lehet. |
| | Enyésszen az egyén, ha él a köz, |
| | Mely egyesekből nagy egészt csinál. |
Éva
| | S elhagysz-e engem is, szerelmedet? – |
Ádám
| | El, téged, a trónt, mindent elhagyok. |
| | Vezess, vezess, új célra, Lucifer, |
| | Ugyis sok szép időt vesztettem el |
| | Ez ál-uton. (Indul, kardot vonva.) |
Éva
| | Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel. |
Ádám
| | Igen, igen; sejtem hogy téged is |
| | Tisztult alakban fel foglak találni. |
| | S akkor nem fogsz ölelni már parancsból, |
| | De mint egyenlő, – kéjnek érzetével. (El.) |
Lucifer
| | Ne oly vágtatva, még jókor beéred, |
| | Talán előbb, a célt, hogysem reméled, |
| | És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre, |
| | Míg én kacaglak. – Menjünk hát, előre. |