Hatodik szín

(Rómában. Nyílt csarnok, istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. – Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Milo, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek, ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj)

Catulus

 Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
 Ez a piros szalagú gladiátor,
 Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

Ádám

 Nem, Herculesre!

Catulus

 Ah, mit, Herculesre,
 Ki hinne még közöttünk istenekben?
 Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

Ádám

 Legyen.

Lucifer

 Erős alapra esküszöl:
 Álistent tévén, álisten helyébe.
 De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,
 Szépségét értsük-é, szerelmed-é,
 Avagy tán épen hűségét irántad? –

Catulus

 A báj muló, s ha még nem volna is,
 Unott lesz holnap, ami elragad ma,
 S kevesb kecsű nő csábít tőle el
 Az újdonság bűbájos ingerével.

Ádám

 Hűségit értém. Vagy ki pazarol
 Hölgyére többet nálam?

Hippia

 Óh, bohó!
 Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?
 S ha bírnád is, te, aki telhetetlen
 Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
 Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
 Részét birod egy-egy nőben találni,
 Mig a szépség s kéj eszményképe mindig
 Elérhetetlen varázsként leng előtted,
 Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
 Egy ábrándkép nem csábítandja-é el?
 Egy gladiátor roncsolt izmai – –

Ádám

 Igaz, igaz, ne többet, Hippia.
 Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
 Ha Herculesnek ereje hiányzik,
 Ha Proteusként nem változhatunk,
 S egy megvetett rab, kínos hét után,
 Oly órát élvez, milyet hasztalan
 Óhajt ura. – Vagy a gyönyör csak egy
 Ital víz-é hát a meglankadottnak,
 S annak halál, ki habjaiba dűl?

Lucifer

 Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam
 Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. –
 De hát fogadástok? –

Ádám

 Ha veszteném,
 Úgy Júlia tiéd. –

Catulus

 S ha nyersz?

Ádám

 Lovad
 Enyém. –

Catulus

 Négy hétre visszaveheted,
 Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. –

Lucifer

 Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
 Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.

Éva

 S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
 Örűljön, aki él, vagy hogyha nem
 Tud is örűlni, legalább kacagjon. (Iszik.)

Ádám

(a gladiátorhoz)
 Jól tartsd magad, hé! –

Catulus

 Rajta csak, vitézűl
(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja)
 Recipe ferrum! – Gyáva korcs. Elég
 Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
 Ki sajnálná e kis felzaklató
 Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
 Midőn a csók oly sokkal édesebb,
 Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte)

Ádám

 A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
 Vigyék ki azt a hullát. – Táncosok!
 Csináljatok most más komédiát,
 Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt a táncosok foglalják el)

Catulus

 Clúvia!
 Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
 Ha más ölelkezik.

Lucifer

 S mi, Hippia,
 Követjük-é szintén példájukat?
 De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg.
 No úgy, most már mulathatunk, galambom.

Ádám

 Mit is dobog szived olyannyira,
 Nem nyughatom fölötte, Júlia. (Suttognak.)

Lucifer

 Halld, e bolond még a szívről beszél! –

Catulus

 Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,
 Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
 Ha csókod forró s mindig kész nekem.

Cluvia

 Nagylelkü kedves! Ím javadra e bort. (Iszik.)

Catulus

 Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,
 Puhácska kebled tőlem el ne vond,
 Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. –
 (a táncosnőkhöz)
 Ah, ez remek fordúlat táncotokban,
 Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!

Cluvia

 Szemed befogom ím, ha ott leled
 Azt, amiért én is versenyt futok,
 S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. –
 (Luciferre mutatva)
 Ezen savanyu arcot nézzed inkább –
 Miért is ennek az a szép leány,
 Ha már különb hasznát se tudja venni,
 Mint hogy szunnyadni hagyja, míg maga
 Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
 Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
 Mi a társalgás illatát teszi. –

Catulus

 Valóban, egy ily arc egész körök
 Költészetére fagylepelt borít.
 Ki ellenáll a perc igézetének,
 S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
 Nem is jó ember, s bár maradna otthon. –

Hippia

 Valóban szinte félek, hogy szegényben
 Már megfogant a fekete halál,
 Mely a várost pusztítja. –

Ádám

 El vele,
 E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
 Ki tudja a legszebbet köztetek.

Hippia

(énekel)
 Borral, szerelemmel
 Eltelni sohsem kell;
 Minden pohárnak
 Más a zamatja.
 S a mámor, az édes mámor,
 Mint horpadt sírokat a nap,
 Létünk megaranyozza.
 Borral, szerelemmel
 Eltelni sohsem kell;
 Minden leánynak
 Más a varázsa,

Mind

 S a mámor, az édes mámor,
 Mint horpadt sírokat a nap,
 Létünk megaranyozza.

Catulus

 Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?

Cluvia

(énekel)
 Bolond világ volt hajdanában:
 Lucretiát az özvegy ágyban
 Hogy megkereste szép gavallér,
 Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
 Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
 Hideg vasat merít magába. –
 Örűljünk, okosabb világ van,
 Örűljünk, hogy mi élünk abban. –
 Bolond világ volt hajdanában:
 Brutus nem ült szép villájában,
 Kardot fogott s harcolni méne,
 Mint hitvány zsoldos, s még mi végre?
 A rongyos nép jóléte végett,
 S tar földön érte el is vérzett.

Mind

 Örűljünk, okosabb világ van,
 Örűljünk, hogy mi élünk abban. –

Cluvia

 Bolond világ volt hajdanában:
 Rém járt fel hősek agyában,
 Szentnek hivék, mit kacagunk ma,
 S egy-két ily őrült, ha akadna,
 Cirkuszainkban éppen elkel,
 Nekünk látvány, a vadnak étel.

Mind

 Örűljünk, okosabb világ van,
 Örűljünk, hogy mi élünk abban. –

Lucifer

 Ah, Cluvia, leverted Hippiát.
 Szeretnék e dalnak költője lenni.

Ádám

 S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
 Körűlünk minden vígad és nevet,
 Nem jól esik pihenned keblemen? –

Éva

 Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,
 A boldogság midőn elkomolyít.
 Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.
 Legédesebb percünkbe is vegyűl
 Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak,
 Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág,
 S így hervatag.

Ádám

 Ah, én is érzek illyest.

Éva

 S kivált ha még dalt hallok és zenét,
 Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,
 De a hang árja ringat, mint hajó,
 S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
 A rezge hangon messze múltba szállnék,
 Hol napsugáros pálmafák alatt
 Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
 Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
 Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
 Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.

Ádám

 El a zenével, tánccal, émelyít
 Ez örökös édesség tengere,
 Keserüet kivánna már szivem.
 Boromba ürmöt, és fulánkot a
 Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről)
 Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

Lucifer

 Nehány őrűltet most feszítenek fel,
 Testvériségről, jogról álmodókat.

Catulus

 Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
 Élvezve és feledve a világot,
 Miért vitatták mások dolgait?

Lucifer

 Koldús a dúst testvéreűl kivánja,
 Cseréld meg őket, és ő von keresztre.

Catulus

 Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
 Dögvészt, mi a várost tizedeli,
 Az isteneknek minden végzetét.
(Új jajszó.)

Ádám

(magában)
 Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
 A rezge hangon messze múltba szállok,
 Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. –
 Nem úgy mondád-e, Júlia?

Éva

 Igen
(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

Lucifer

(felkacagva)
 Mint látom, itt a jókedv elborúlt,
 Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,
 Hogy a savanyu úr is megsokallja?
 Talán bizon valaki fél közöttünk,
 Vagy éppen megtért.

Ádám

(feléje sújtva poharát)
 Vessz, ha azt hiszed.

Lucifer

 No majd hivok uj vendéget közénk,
 Talán megifjúlt kedv is tér be véle.
 Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
 Ki fáklyafénnyel erre útazik.
 Csak megkináljuk egy pohár itallal.
(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt)
 Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

Hippia

 Talán inkább csókot kivánsz?

Lucifer

 Öleld meg
 És lopd ki szájából az obulust.

Hippia

 Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép)

Péter apostol

 Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyeiken felemelkednek)

Mind

 A döghalál – rettentő – félre innen.

Péter apostol

 Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,
 Míg a szerencse mosolyog feletted,
 Mint napsugárban a légy, szemtelen,
 Istent, erényt, gúnyolva taposó.
 De hogyha a vész ajtódon kopog,
 Ha Istennek hatalmas ujja érint,
 Gyáván hunyász, rútúl kétségb'eső.
 Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
 Nehezkedik rád Nézz csak, nézz körűl,
 A város pusztúl, durva idegen nép
 Tiporja el arany vetésidet,
 Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
 S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
 Emelt fővel jár a békés lakok közt,
 Utána a halvány gond, rémület,
 S égből földről se részvét, sem segély.
 Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
 Elandalítni azt a szózatot,
 Mely a kebelnek mélyét felveri,
 S jobb cél felé hiába ösztönöz.
 Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
 Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
 S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
 Hiába mind, a régi istenekben
 Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak)
 Elporlanak, s új istent nem találsz,
 Mely a salakból újra fölemelne. –
 Nézz csak körűl, mi pusztít városodban
 Hatalmasabban, mint a döghalál,
 Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
 Hogy Thébaisznak puszta téreit
 Vad anachórétákkal népesítsék,
 Ottan keresve tompúlt érzetöknek
 Mi még izgassa, ami még emelje. –
 El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék,
 E nagy világ most tisztuló szinéről.

Hippia

(az asztal előtt összeroskadva)
 Óh jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
 Hideg veríték, orcusnak tüze –
 A dögvész, óh, a dögvész, – elveszek.
 Nem gyámolít ki sem közűletek,
 Kik annyi élvet osztátok velem?

Lucifer

 Ma néked, holnap nékem, édesem. –

Hippia

 Hát öljetek meg, átkom ver különben.

Péter apostol

(hozzálépve)
 Ne átkozódjál, lányom, sőt bocsáss meg –
 Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
 A szent szeretet örök Istene.
 Emelkedjél fel hozzá, ím e vízzel
 Lelked kitisztúl menten a salaktól,
 S hozzá siet. (Megkereszteli az asztalról vett edényből)

Hippia

 Atyám – megkönnyülék. (Meghal)

Catulus

(indul)
 Én még ma Thébaiszba útazom.
 Elundorodtam a bünös világtól.

Cluvia

 Megállj, Catulus, én is elkisérlek. (Kimennek)
(elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.)

Ádám

 S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,
 Hol a halál az örömet kiölte.

Éva

 S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?
 Ah Sergiolus! Vajh mi sok nemes
 Érzést találtál volna e kebelben,
 Hol csak mulékony kéj után kutattál. –

Ádám

 És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
 Elveszni nyomorúltan, kisszerűen,
 S szenvedni addig. Oh, ha él az Isten,
 (Letérdel s kezét égnek emeli)
 Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
 Új népet hozzon s új eszmét világra,
 Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
 Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
 Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
 Mi a miénk volt – s újat létrehozni
 Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem!
(Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.)

Lucifer

(magában)
 E látvány kissé borzogatja hátam,
 De nem emberrel kell-e küzdenem?
 Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
 Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
 A glória ha lassan elveszett,
 Még megmarad a vérengző kereszt.

Péter apostol

 Az Úr meghallgatott. – Tekints körűl,
 Az elkorcsúlt föld újra kezd születni.
 E medvebőrös barbár harcfiak,
 Kik üszköt vetnek fényes városokra,
 Kiknek lova múlt századok vetését
 Tiporja el, s istállót elhagyott
 Templomfalak közt lél, új vért hozand
 Az elsilányúlt, megfogyott erekbe.
 S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
 Míg a bősz tigris keblöket kitépi,
 Új eszmét hoznak, a testvériséget,
 És az egyénnek felszabadulását,
 Melyek meg fogják rázni a világot. –

Ádám

 Ah érzem, érzem, mást is kér a lélek,
 Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
 A szív vérének lassu elfolyása
 Olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása?

Péter apostol

 Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
 Magadnak munka. Az egyén szabad
 Érvényre hozni mind, mi benne van.
 Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

Ádám

 Fel hát csatázni, fel hát lelkesűlni
 Az új tanért. Alkotni új világot,
 Melynek virága a lovag-erény lesz,
 Költészete az oltár oldalán
 A felmagasztalt női ideál.
 (Péterre támaszkodva indul.)

Lucifer

 Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám!
 A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
 Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
 S ördögnek kedves mert kétségbe ejt majd.
 (Utána megy)



Hátra Kezdőlap Előre