Tizedik szín

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler íróasztalára hajtott fővel látszik. Lucifer mint famulus mellette áll, s vállára üt. A reg szürkül.)

Lucifer

Ezúttal a nyakazás elmarad. –

Ádám

(felemelkedve)

Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

Lucifer

Elszálltak a mámorral, mesterem.

Ádám

E hitvány korban, megvénült kebelnek

Csak a mámor teremt-e hát nagyot?

Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!

Vak, aki Isten szikráját nem érti,

Ha vérrel és sárral volt is befenve.

Mi óriás volt bűne és erénye,

És mind a kettő mily bámúlatos.

Mert az erő nyomá rá bélyegét. –

Óh, mért ébredtem? Hogy körűltekintve

Jobban megértsem e kor törpeségét,

Mosolygó arc alá rejtett bünével

S a megszokás hazug erényivel.

Lucifer

Ismérem én az ily lehangolást,

Mely a mámornak reggelén köszön be.

Éva

(a lugosból kilépve)

El tőlem, el – nem csalt tehát gyanúm,

Fel mersz szólítni férjem gyilkosáúl.

Ily ocsmány tettre képesnek hiszed,

Kit szíved ideáljaúl hazudsz.

Az udvaronc

Az istenért, nyugodtan, kedvesem,

Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.

Ádám

S az a két nő is álom volt-e csak?

De mit beszélek, egy nő, két alakban,

Változva sorsom zajgó végzetével,

Mint a hab, mely most fénylik, most sötét.

Éva

Ah, úgy, a botrány nálad fődolog,

Mit érdekelne a bűn, rejtekében,

Te megrovást nem szenvedő lovag! –

Óh jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt,

Míg szűz erénye ősi hagyományát

Előitéletként ledobja, s akkor

Kicsínyelő mosollyal nézitek

Önbűnötöknek aljas eszközéül. –

El tőlem, el, ne lássalak ezentúl!

Az udvaronc

Ez ismét túlzás. Gúnytárgyúl leszünk

Ily ünnepélyes színben nézve e

Hétköznapos ügyet. – Mi látjuk egymást

Ezentúl is, mosolyogva és enyelgve,

S arról, mi történt, szót sem ejtve többé.

Jó reggelt, asszonyom! (El.)

Éva

A nyomorúlt! –

Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel. (El.)

Ádám

Tehát csak álom volt, és vége van.

De nem mindennek. Az eszmék erősbek

A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti

Erőszak, az örökre élni fog.

S fejlődni látom szent eszméimet,

Tisztúlva mindig, méltóságosan,

Míg, lassan bár, betöltik a világot.

Lucifer

A nap halad, mester, vár a tanóra,

Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik

Bölcsességedből elleshetni egy szót.

Ádám

Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,

Pirúlnom kell, ha dicsérnek ezért.

Lucifer

Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

Ádám

Nem oktatom, csak idomítom őket,

Szavak szerint, miket nem értenek,

De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.

Az oktalan bámúl és azt hiszi,

E szép szavakkal szellemet idézünk,

Pedig fogás csak az egész, takarni

A szemfényvesztés mesterségeit.

Tanítvány

Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,

Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,

S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,

Mint másra célszerűnek tartod azt.

Ádám

Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,

Hogy ez előnyre méltán tart jogot.

Tanítvány

Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,

Belátni a természet műhelyébe.

Felfogni mindent és élvezni jobban,

Uralkodván felsőbbség érzetével

Anyag- s szellemvilágban egyaránt.

Ádám

Sokat kivánsz. Paránya a világnak,

Hogy lássad át a nagyszerű egészet? –

Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.

Ha súlyától nem dűlne össze kebled,

S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. –

Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

Tanítvány

Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,

Nagy férfiú, én csak nyerek vele,

Mert érezem, semmit fel nem fogok.

Ádám

Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,

S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,

Lásd a valót, mint én látom magam.

De nem les-é avatlan hallgató, mert

Az az igazság rettentő, halálos,

Ha nép közé megy a mai világban.

Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,

Midőn utcákon fogják azt beszélni,

De akkor a nép sem lesz kiskorú. –

Most adj kezet, hogy el nem árulod,

Amit megértesz. – Így – halljad tehát. –

Tanítvány

Mint reszketek vágytól és félelemtől. –

Ádám

Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

Tanítvány

Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

Ádám

(vigyázattal)

No, látod, én sem – s hidd el, senki más,

A bölcselet csupán költészete

Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. –

S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.

Mert csak magában múlat csendesen,

Agyrémekkel himzett világa közt.

De számtalan egyéb oly társa van,

Mely fontos arccal rajzol a porondban,

Egyik vonalt örvénynek mondogatja,

Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz

A vígjátékon, amidőn belátod,

Mi rettentő komoly csiny az egész.

Mert míg szorúlt kebellel és remegve

Kerűli minden a porrajzokat,

Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt,

Ki általlépi, véresen megejti.

Ily dőreség áll, látod, szüntelen

Utunkba, szentséges kegyeletűl

Védő a már megalakúlt hatalmat. –

Tanítvány

Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?

Ádám

Egykor nevetni fognak az egészen.

Az államférfit, kit nagynak neveztünk,

Az ortodoxot, akit bámulánk, –

Komédiásnak nézi az utókor,

Ha a valódi nagyság lép helyébe,

Az egyszerű és a természetes,

Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,

Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér.

S a tant, mely most őrültséghez vezet,

Szövevényes voltával, akkoron,

Bár nem tanúlja senki, minden érti.

Tanítvány

Ez a nyelv hát az a megérthető,

Melyen beszéltek az apostolok. –

De hogyha minden más merő lom is,

Ne vedd el a müvészetben hitem.

S azt bétanulni mégiscsak szabály kell.

Ádám

A művészetnek is legfőbb tökélye,

Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.

Tanítvány

Hát a rideg valónál álljak-é meg?

Eszményesítés ad művünkbe lelket.

Ádám

Igaz, igaz, az önt rá szellemet,

A természettel mely egyenjogúvá

Teszi s teremtett lénnyé érleli,

Mi anélkűl csupán halott csinálmány.

Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,

Kifogsz az élő nagy természeten.

De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.

Kiben erő van és Isten lakik,

Az szónokolni fog, vés vagy dalol,

Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,

Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.

S bár új utat tör, bizton célra ér. –

Müvéből fog készítni új szabályt,

Nyűgül talán, de szárnyakúl soha,

Egy törpe fajnak az absztrakció. –

Tanítvány

Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.

Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,

Csak a butával lettem-é egyenlő,

És mind e munka elveszett hiába? –

Ádám

El nem veszett, mert épp ez ád jogot,

Most már megvetni minden csábjait.

Ki még nem nézett a vésznek szemébe,

Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz

Bátran mellőzi a kötekedőt,

Bátorságához nem férhet gyanú. –

Fogd hát e sárgult pergamenteket,

E fóliánsokat, miken penész űl,

Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik

Saját lábunkon a járást velünk,

És megkimélnek a gondolkodástól.

Ezek viszik múlt századok hibáit

Előitéletűl az új világba.

A tűzre vélök! És ki a szabadba.

Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,

Minő az erdő, míg az élet elfoly,

Örömtelen poros szobafalak közt.

Hosszúnak nézed-é az életet,

Hogy sírodig teóriát tanulsz?

Együtt mondunk bucsút az iskolának,

Téged vezessen rózsás ifjuságod

Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;

Engem vezess te, kétes szellemőr,

Az új világba, mely fejlődni fog,

Ha egy nagy ember eszméit megérti,

S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,

Ledűlt romoknak átkozott porán. –