Tizenötödik szín

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból, s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

Ádám

 Rettentő képek, óh, hová levétek?
 Körűltem minden úgy él, úgy mosolyg,
 Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

Lucifer

 Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
 Hogy a természet rendje felbomoljon,
 Új üstökös ragyogjon éjeden,
 Remegjen a föld, egy féreg ha elvesz? –

Ádám

 Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
 És átalán több-é, mint álom, a lét,
 Egy percre, mely a holt anyagra száll,
 Hogy azzal együtt végkép szétbomoljon?
 Miért, miért e percnyi öntudat,
 Hogy lássuk a nemlét borzalmait? –

Lucifer

 Siránkozol? – Csupán a gyávaság
 Fogadja el harc nélkül a csapást,
 Mit elkerülni még hatalma van.
 De a végzetnek örökös betűit
 Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
 Miattuk az erős, azt nézve csak,
 Hogy állhatand meg még alattuk is.
 Ily végzet áll a történet felett,
 Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre. –

Ádám

 Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
 Kiérdemeltem azt nagyon magamnak,
 Lemondtam érte a paradicsomról.
 Sokat tanúltam álomképeimből,
 Kiábrándultam sokból, s most csupán
 Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

Lucifer

 Ha a felejtés és örök remény
 Nem volna a végzetnek frígyese,
 Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,
 Ez szőnyeget von a mélység fölé,
 S biztatva mondja: száz merész beléhullt,
 Te léssz a boldog, aki átugorja. –
 De látál, úgy-e, mint tudós, egyéb
 Sok furcsaság közt oly bélférget is,
 Mely vércsében s macskában bír csak élni,
 S kifejlődése első korszakát
 Mégiscsak az egérben töltheti.
 Sem egy, sem más egér nincsen kitűzve
 Érezni macska-, vércsekörmöket,
 S mely óvatos, ki is kerűlheti,
 Mint agg múlván ki házias körében.
 De renditetlen törvény őrködik,
 Hogy annyi jusson mégis ellenének,
 Amennyi kell, hogy ezredek után
 Még a puhány is éljen a világon. –
 Az ember sincs egyénileg lekötve,
 De az egész nem hordja láncait;
 A lelkesűlés, mint ár, elragad,
 Ma egy tárgyért, holnap másért megint.
 A máglyának meglesznek martaléki,
 S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. –
 S ki lajstromozza majd a számokat,
 Következetes voltán bámuland
 A sorsnak, mely házasságot, halált,
 Bűnt és erényt arányosan vezet,
 Hitet, őrűlést és öngyilkolást. –

Ádám

 Megállj! Mi eszme villant meg fejemben –
 Dacolhatok még, Isten, véled is.
 Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
 Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
 Nem egymagam vagyok még e világon?
 Előttem e szirt, és alatta mély:
 Egy ugrás, mint utolsó felvonás…
 S azt mondom: vége a komédiának. –
(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

Lucifer

 Ah, vége, vége: mily badar beszéd!
 Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?
 Ezért láttál-e néhány ezredévet? –

Éva

 Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
 Utolsó csókod oly hideg vala,
 S gond vagy harag van most is arcodon.
 Úgy félek tőled…

Ádám

(továbbhaladva)
 Mért is jársz utánam,
 Mit leskelődöl lépteim után?
 A férfiúnak, e világ urának,
 Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
 Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
 (ellágyulva)
 Mért nem szunnyadtál még csak egy kicsinyt:
 Nehezebb lesz most már az áldozat,
 Mit jövőnek hozni tartozom. –

Éva

 Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
 Mert ami eddig kétséges vala,
 Most biztosítva áll már: a jövő. –

Ádám

 Hogyan?

Éva

 Tudom, fel fog mosolygni arcod,
 Ha megsugom. De jöjj hát közelebb:
 Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

Ádám

(térdre esve)
 Uram, legyőztél. Ím porban vagyok;
 Nélkűled, ellened hiába vívok:
 Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

Lucifer

 Féreg! Feledted-é nagyságodat,
 Melyet nekem köszönhetsz. –

Ádám

 Hagyd el azt!
 Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

Lucifer

 S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
 Fiad Édenben is bűnnel fogamzott,
 Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

Éva

 Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
 Más a nyomorban, aki eltörűli,
 Testvériséget hozván a világra. –

Lucifer

 Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
 Fel a porból, állat.
(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)

Az Úr

 A porba, szellem!
 Előttem nincsen nagyság.

Lucifer

(görnyedezve)
 Átok, átok!

Az Úr

 Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
 Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

Lucifer

(félre)
 Mint látom, itt családi jelenet
 Fejlődik, szép talán az érzelemnek,
 De értelmemnek végtelen unalmas.
 Legjobb elsompolyognom. (Indul.)

Az Úr

 Lucifer!
 Szavam van hozzád is, maradj tehát.
 Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy. –

Ádám

 Uram! rettentő látások gyötörtek,
 És nem tudom, mi bennök a való.
 Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
 E szűkhatáru lét-e mindenem,
 Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
 Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztúlt,
 A földre öntsd, és béigya porond?
 Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
 Megy-é előbbre majdan fajzatom,
 Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
 Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
 S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
 Van-é jutalma a nemes kebelnek,
 Melyet kigúnyol vérhullásaért
 A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
 S hálásan hordok bármi végzetet;
 Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
 Bizonytalanság a pokol. –

Az Úr

 Ne kérdd
 Tovább a titkot, mit jótékonyan
 Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
 Ha látnád, a földön múlékonyan
 Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
 Erény nem volna itt szenvedni többé.
 Ha látnád, a por lelkedet felissza:
 Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt
 Hogy a múló perc élvéről lemondj?
 Míg most, jövőd ködön csillogva át,
 Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
 Emel majd a végetlen érzete.
 S ha ennek elragadna büszkesége,
 Fog korlátozni az arasznyi lét.
 És biztosítva áll nagyság, erény. –

Lucifer

(kacagva)
 Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,
 Nagyság s erény leszen tehát vezéred,
 E két szó, mely csak úgy bír testesűlni,
 Ha babona, előitélet és
 Tudatlanság álland mellette őrt. –
 Miért is kezdtem emberrel nagyot,
 Ki sárból, napsugárból összegyúrva
 Tudásra törpe és vakságra nagy. –

Ádám

 Ne gúnyolj, óh, Lucifer, csak ne gúnyolj:
 Láttam tudásod tiszta alkotását,
 Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. –
 De, óh, Uram! Ki fog feltartani,
 Hogy megmaradjak a helyes uton?
 Elvontad tőlem a vezérkezet,
 Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

Az Úr

 Karod erős – szived emelkedett:
 Végetlen a tér, mely munkára hív,
 S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
 Szünetlenűl, mely visszaint s emel,
 Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
 Zajában elnémúl ez égi szó,
 E gyönge nő tisztább lelkűlete,
 Az érdekek mocskától távolabb,
 Meghallja azt, és szíverén keresztűl
 Költészetté fog és dallá szürődni.
 E két eszközzel álland oldalodnál,
 Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
 Vigasztaló, mosolygó géniusz. –
 Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
 Mindenségemben – működjél tovább:
 Hideg tudásod, dőre tagadásod
 Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
 S eltántorítja bár – az mit se tesz –
 Egy percre az embert, majd visszatér.
 De bűnhődésed végtelen leend,
 Szünetlen látva, hogy, mit rontni vágyol,
 Szép és nemesnek új csírája lesz. –

Angyalok kara

 Szabadon bűn és erény közt
 Választhatni, mily nagy eszme,
 S tudni mégis, hogy felettünk
 Pajzsúl áll Isten kegyelme.
 Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
 A tömeg hálátlan is lesz,
 Mert ne azt tekintse célúl,
 Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
 Szégyenelve tenni másképp;
 És e szégyen öntudatja
 A hitványat földre szegzi,
 A dicsőet felragadja. –
 Ámde útad felségében
 Ne vakítson el a képzet,
 Hogy, amit téssz, azt az Isten
 Dicsőségére te végzed,
 És ő éppen rád szorúlna,
 Mint végzése eszközére:
 Sőt, te nyertél tőle díszt, ha
 Engedi, hogy tégy helyette. –

Éva

 Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

Ádám

 Gyanítom én is, és fogom követni.
 Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –

Az Úr

 Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!



Hátra Kezdőlap