BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914

Deákos költők, deákos iskola neve alatt foglalja össze irodalomtörténetünk azokat az írókat, akik a XVIII. század utolsó negyedében klasszikus, görög-római versformákban írtak magyar költeményeket. Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedében indult fejlődésnek ez a költői irány is, mikor a hatvan év óta szunnyadó nemzeti közérzés újra fölébredt s munkára késztette nemzetünknek műveltség iránt fogékony elemét. Tanult, olvasott, világlátott férfiaink megértették vagy megérezték, hogy tudományban és kultúrában elmaradt nemzetünk kiművelésére a leghatásosabb eszköz az irodalom, s mivel a Rákóczi-szabadságharc lezajlása óta élő, virágzó magyar irodalom nem volt, ennek megteremtését tartották legfontosabb föladatuknak. Így, inkább a cél tudatától, mint ihlettől ösztönözve, a XVIII. század hetvenes éveiben egy egész írósereg vette művelésbe költészetünknek parlagon heverő mezejét. Tanultságuk nagyobb volt, mint költői tehetségük, ismereteikre támaszkodtak inkább, mint az alkotó képzelet munkájára. Ennek hatásaként költészetüket az eredetiség kisebb foka jellemzi, s csak fokozatosan emelkednek ki a tudatos vagy öntudatlan utánzásból, míg végül egy részük, akiket a természet gazdagabb költői érrel áldott meg, a művészet tisztább régiójába is följut.

Az utánzás, a mintaképek követése olyan erős jellemzővonása ennek az 1772-ben, Bessenyei György föllépésével kezdődő időszaknak, hogy az irodalomtörténet ezen az alapon, mintáik megválasztása szerint, különíti el egymástól a felújulás korának költőit. Vannak köztük, akik némileg a formában is, s még inkább szellemben az akkoriban Európa-szerte mintául szereplő francia költészethez kapcsolódnak, tehát modern mintát választanak: a franciások; vannak, akiket még formában is az antik hagyományok követése lelkesít, épen azok, kiknek műveit ebben a kötetben veszi a közönség: a deákosok; mások hazai talajon maradnak: a régi magyar költői hagyományokat, főként Gyöngyösi Istvánt követik s hangban, nyelvben, formában közelállanak a népieshez, ezek a magyarosak; végül nemsokára, alig egy évtized múlva, alakul egy negyedik csoport, melyet a német költészetnek épen akkor kibontakozó s a franciát is túlszárnyaló ereje, tehát egy még modernebb irány ragad magával, koruk legfiatalabb és legműveltebb költői, akiket most németeseknek nevezünk.

A deákos költői irány kibélyegző vonásait már említettük. A versforma ez, az antik metrumoknak szinte kirekesztő használata, ami már külsőleg is elválasztja az iskola tagjait a más nyomon haladó költőinktől. Ez a mozzanat ugyan csekély jelentőségűnek látszik, mert pusztán a versek külső alakjára vonatkozik, de annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely a formát és tartalmat a költői műveknél összefűzi, döntő jelentőségű. Még fokozódik a jelentősége, ha meggondoljuk, hogy a klasszikus versformák ritmusa modern fülre általán, de magyar fülre különösen is idegen, az a technika pedig, mellyel e formákat nyelvünkön meg lehet szólaltatni, s a mely abban áll, hogy a nyelv természetes hangsúlyait elnyomva csak a hosszú és rövid szótagok váltakozására alapítsuk a verselést, ellentétben áll a nemzeti formáinkban szokásos, és a természetes hangsúlyt értékesítő verselésmóddal. Merész lépés volt deákos költőinktől, mikor nemzeti versformánkat idegen technikával cserélték föl. Rájnis József volt közülök az első, aki 1760-ban a nagy újítást megkezdte. Követte Baróti Szabó Dávid, aki társa kísérleteiről mit sem tudva 1773 óta irogatott görögszabású verseket. Rájnis egyelőre nem bocsátotta a napvilágra verseit, így Szabó, aki újfajta verseit 1777-ben kinyomatta, megelőzte őt. A következő évben Révai Miklós jelent meg a nyilvánosság előtt, majd egy évtized múlva Virág Benedek, végül már a XIX. században Ungvárnémeti Tóth László. Ők azok, s az iskola korlátaiból fényes költői tehetségével kiemelkedő Berzsenyi Dániel, akiket e költői irány hívei közé számlál az irodalomtörténet. Az első három, akiket a deákos iskola triásza nevével szokás jelölni, az irány megalapozói; Virág és Berzsenyi a második nemzedék, mely az ő vállukon emelkedik magasra; Ungvárnémeti Tóth jelzi a legszélsőbb fejlődést, nem tehetsége által, hanem mert a görög költészetet szólaltatja meg magyar nyelven.

Rájnis és Szabó, eltelve mindegyik attól a büszke tudattól, hogy ő az első, aki magyar nyelven görögszabású verseket ír, mikor tudomást szereztek egymás rokon törekvéseiről, elsőségüket fenyegetve látva ádáz haraggal támadtak egymásra tulajdonképen teljesen ok nélkül. A deákos irány megindításának érdeme az ő nevükhöz fűződik, de az antik versmértékek átplántálásáé nem. Amit ők nem tudtak: a klasszikus verselő módnak már hosszú múltja, több mint kétszázéves története volt irodalmunkban. Egynémely kétesértékű kísérlet után, aminőt p. o. 1538-ból ismerünk, Sylvester János, XVI. századi tudományos életünknek egyik vezéralakja, 1541-ben kiadott újtestámentom fordítása elé 24 soros, distichonokba foglalt Ajánlást írt s a négy evangélium rövid tartalmát szintén distichonokba foglalta össze. Sőt Sylvester nemcsak korához mérten, hanem Rájnisékhoz viszonyítva is könnyen és biztosan versel, főként az Ajánlásban, sorai zökkenő nélkül, símán gördülnek, minden erőltetés nélkül, s midőn gondolatait a szokatlan, nehéz versmérték jármába kényszeríti, nem szenvedi ezt meg sem a versforma, sem a nyelv.

Sylvester kísérlete után a XVI. század közepétől kezdve tudós könyvszerzőink, akik megtanulták a latin verselést, hébekorba magyar nyelven is írtak könyveik elé görög metrumokban, többnyire distichonban ajánló versikéket s más effajta költői játékokat. A klasszikus formákat használó íróink száma 1732-ig elérte a félszázat, s ezen kívül 15 kalendáriumban találunk distichonokat. Verselőink sorában találunk neves reformátorokat és írókat (Dévai Bíró Mátyás, Magyari István, Alvinczi Péter, Apáczai Cseri János), sőt a nagy Pázmány is szerepel köztük három distichonnal, de költő csak egy volt köztük, Szenci Molnár Albert. Legnagyobb részük nehézkesen, esetlenül szedi mértékre mondanivalóját, de még a folyamatosabb versikékből is hiányzik a költészet, s ami döntő, maguk az írók sem tartották verseiket költői műveknek.

A XVIII. század közepén az irodalmi köztudat meglazulásával feledésbe merült ez a divat; akik fölélesztették, Ráday Gedeon és Szilágyi Sámuel, már költői céllal, de csak maguknak verseltek, mint az akkori versszerzők általán, s újításukat tovább nem terjesztették. Szilágyitól ugyan eltanulta Kalmár György s Prodromus című, 1770-ben megjelent könyvében több mint hatodfélezer hexameterrel a világ elé is lépett, de unalmas, színtelen, zagyva verseiről nem vettek tudomást. Nagyobb hatása volt Molnár Jánosnak, aki 1760-ban Régi jeles épületek című könyvében fölemelte szavát a görög-római versformák érdekében és nagy munkáját elég sűrűn élénkítette kezdetleges, feszes hexameterekkel. Egész köre támadt a katholikus papság fiatalabb tagjaiból, akik az ő biztatására nagyobb tűzzel, mint hivatottsággal irogattak üdvözlő költeményeket hexameterekben vagy distichonokban. Hívei azonban, Birsi Ferenc, Tóth Farkas, Berencs Keresztély, Mártonfi József, Bolla Márton, Kreskay Imre, nem emelkedtek ki a formagyakorlatból, kezükben az antik metrum nem nemesült művészeszközzé. Lassanként abban is hagyták a kísérletezést, igyekezetük nem hagyott nyomot, csak a Molnárhoz csatlakozó Révai Miklós vitt komoly ambíciót és költői tartalmat az új formakészletbe.

Ez 1773-ban történt, amikor a másik két deákos költő, Rájnis és Szabó, már szintén javában írták újfajta verseiket, s így ezt az évet tekinthetjük a deákos iskola megszületése idejének. Működésük eleinte alig különbözött a régibb, XVI-XVII. századi, és újabb, XVIII. századi hasonló törekvésektől. Ők is, mint Sylvester és Molnár követői, kezdetben ötletszerűen művelik a versfaragást, költői ihlet híján vagy köznapi tartalmat öntenek görögös versformákba, vagy latin költeményeket fordítgatnak; nagy fáradsággal és igen tökéletlen író-készséggel róják egymás mögé döcögő soraikat, melyeknek versmértéke ugyan hibátlan, de annál művészietlenebb a nyelvük, előadásuk. A félsiker nem rettenti őket vissza, folytatják a kísérletezést, s miközben újabb és újabb próbát tesznek, mindjobban fölbátorodnak. Észreveszik, hogy a verselés nem célja, csak eszköze a költészetnek, s tudatos, komoly igyekezettel, erős kitartással dolgoznak tovább. Nemcsak fejlett technikára tesznek szert, hanem lappangó tehetségük is kibontakozik: észrevétlenül költőkké válnak az addigi versfaragók. Nem tartoznak így sem a nagyok közé s koruk kiválóbbjai mellett is messze elmaradnak, de működésük nincs érdem és jelentőség híján.

Tehetségüknek nagyobb foka s az írói ambíció választja el őket a korábbi kísérletezőktől; ez a magyarázata, miért kezdi az irodalomtörténet a deákos iskola történetét a triász föllépésével.

Mind a három deákos költő, de már maga Molnár és egész köre is, szerzetes tanárok sorából került ki. Szerzeteseinknek tanulókorukban, a XVII. századi iskola célja és szervezete következtében, jóformán egyetlen hivatásuk a latin nyelv elsajátítása, a római írók műveinek olvasása, könyv nélkül tanulása volt; mint egyházi férfiak nemcsak ismereteiket kellett latin szakmunkákból meríteniök, hanem szórakozásul is latin könyvekhez fordultak, a XVIII. században fölvirágzó új latin, főképen jezsuita költészet műveihez; tanári katedrára lépve pedig ugyanazokat a római költőket olvastatták, magyarázták és tanultatták, amelyekkel mint tanulók az iskolában foglalkoztak. Természetes, hogy mikor ők is a magyar műveltség szolgálatába állottak s föltámadt írói ösztönük költői munkák készítésére serkentette, fogyatékos írói készségük támogatására a latin irodalomhoz fordultak, az egyetlenhez, melyet ismertek.

Az a latin irodalom azonban, amelyet deákosaink kiaknáztak, nem annyira a római klasszikus irodalom, Vergilius, Horatius, Ovidius és az elegiaírók költészete, mint inkább ennek a régi irodalomnak friss hajtása, a XVIII. században, főként a jezsuita írók műveiben, fölvirágzó új latin irodalom. Ismerték az előbbit is, de ez a holt, a maga klasszicizmusában megmerevedett irodalom távol, szinte elérhetetlen magasságban állt előttük. Más volt a tárgyköre, idegen az eszmevilága, s költői szépségeit inkább csodálták, mint szerették. Átvettek a római költészet nagy mestereitől egy-egy gondolatot, képet, hasonlatot, eltanulták nehány költői szólamukat, nagy ritkán ösztönt is merítettek műveikből költői alkotásra, de az eredmény nincs arányban avval a buzgó tanulmányozással, mellyel a római klasszikus költészetbe elmerültek. Látható nyoma nem is eredeti költeményeikben maradt, hanem abban a buzgalomban, mellyel a görög-római költészet remekeit magyarra fordították.

Annál nagyobb lelkesedéssel foglalkoztak az új latin irodalom termékeivel. Ennek művelői, mint maguk a deákosok, újkori szerzetesek voltak, akiknek lelki világa rokon volt az övékével. Mint emberek és költők egyaránt közel álltak hozzájuk. Nemcsak örömük és bánatuk, vágyaik és csalódásaik voltak közösek, nemcsak érdeklődésük köre, olvasmányaik és ismereteik anyaga volt ugyanaz, hanem költészetük jellege is. Azok is tudatosan lettek költőkké s nem hivatásból; ihletüket tanulmánnyal, gyakorlattal pótolják: épúgy mint ők. Könnyebb dolguk volt ugyan, mint magyarul író követőiknek, mert a római költészet szólamkincsét használhatták, de viszont Rájnisék számára is megkönnyítették a munkát: hozzá alkalmazták a modern gondolatvilághoz a régi római költészetet. Így a mi deákosaink nem szorultak arra, hogy egyenesen a római irodalomhoz forduljanak: latinul író szerzetes-társaik verseiben megkapták ugyanazt, de közelebb hozva a XVIII. század követeléseihez.

Ez az élő, gazdag új latin irodalom nyomta reá jellemző jegyeit deákosaink költészetére. Azokat a műfajokat honosították meg a magyar irodalomban, azokat a versformákat művelték, melyeket a XVIII. század latinul író jezsuitái kedveltek, azokat a költői szólamokat, ékességeket, fogásokat használták, melyeket náluk találtak. A legjellemzőbb ebből a szempontból költőink kép-készlete: azok az ékességek, melyekkel verseiket költőiekké akarták varázsolni. A költői előadást a prózaitól elsősorban a képszerűség, a szemléletesség választja el, az az erő, amellyel a költő lelke tartalmát érzéki képekbe foglalja. Deákosaink - száraz, józan tudósok - nem ismervén eléggé a költői képek leggazdagabb forrásait, a nagy természetet, írott forrásokhoz fordultak, s az új latin költők verseit fosztották ki. Elárasztották költészetüket a klasszikus mitologia isteneivel és csodalényeivel, nimfákkal, dryadokkal, faunokkal, s ezáltal iparkodtak életet vinni a verseikbe. Utaltunk azonban arra, hogy ezek a jezsuiták maguk is utánzók voltak, képeiket ők sem közvetetlen szemléletből, hanem a római klasszikusokból vették, s így a rómaiaknak sem tulságosan eleven, szemléletes dikciója a sok kölcsönzés, átvétel után deákosaink verseiben elvesztette színét és melegét, közvetetlenségét és plaszticitását. A görög mitologia erőtől duzzadó személyesítéseit már a rómaiak racionális értelme abstrakciókká sűlyesztette: a renaissancenak meg a későbbi századoknak latin költői, egy más világfölfogás emberei, még a tartalmuktól és a hozzáfűződő képzetektől is megfosztották s puszta nevekként használva, modorossággá, sallangokká alacsonyították azt, ami a klasszikus költőknél természetes, képszerű volt. Deákosaink, Rájnis legkevésbbé, még mintaképeiknél is jobban visszaéltek ezekkel a mitologiai nevekkel, s csak úgy tobzódtak ezekben a fakó, kopott ékességekben. Azt hitték, költői lesz a dikciójuk, ha gabona helyett Cerest, bor helyett Bacchust, szerelem helyett Venust mondanak s habozás nélkül öltöztették legmodernebb, legprózaibb gondolataikat mitologikus jelmezbe.

Mélyebb, tartalmi hatást is tett reájuk a XVIII. század latin költészete. Egyrészt sokat lefordítottak szerzetes társaik verseiből vagy megénekelték a náluk talált tárgyakat, másrészt költői pályájuk kezdetén az ő példájukra alakult ki fölfogásuk a költészet céljáról és természetéről. A költészet mesterség - ez a meggyőződés érlelődik meg bennük - melyet meg lehet tanulni, s arra való, hogy a művelt, tanult ember gondolatait, mindennapi érzéseit csinos formában fejezze ki. Különösen akkor van nagy jelentősége, ha valakit meg akarunk tisztelni vagy együttérzésünket akarjuk kimutatni. Mennyivel szebb, ha prózai levél helyett verses formában kívánunk szerencsét nevenapjára, vagy fejezzük ki részvétünket szerencsétlenségtől sújtott barátunknak, előljárónknak, pártfogónknak! Innen az a sok levél alakjába foglalt üdvözlő, gyászoló vers és alkalmi költemény deákosaink gyüjteményeiben.

Az alkalmi versek divatának megerősödésére döntő hatással voltak a kor viszonyai. Amikor deákos költőink első verseiket írták, nem volt magyar olvasó közönség, hiányzott nemzetünkből az irodalmi köztudat. Csak később, a viszonyok javultával, mertek arra gondolni, hogy verseiket nyomtatásban a közönség elé vigyék - eredetileg maguknak és annak a baráti körnek írták, mely bennük, mint jó embere műveiben gyönyörködött. Ezért van annyi személyes, csak az írót és barátait, pártfogóit érdeklő mozzanat verseikben: akiknek e sorok szánva voltak, baráti érzelmeik miatt szívesen meghallgatták az író apró-cseprő élményeit, sorsának köznapi változásait; az a hatalmas nagyúr, akit a vers megtisztelt, gyönyörködött a költő érzelmeinek hullámzó árjában, hiszen ő keltette ezt a lelki fölindulást.

A veszedelem, mely e körülmény nyomában járt, nyilvánvaló. Az igazi költészet nem egyeseknek, hanem a nemzet egészének szól. Ha a költő lemond arról, hogy az olvasók nagy tömegére hasson, szemhatára összeszűkül, s a művészet követelései, szempontjai háttérbe szorulnak egyéni szempontjai mellett. Ez történt a deákosokkal is. Nem válogatták meg az alkalmat, minden jelentéktelen eseményt, minden apró sorsfordulatot megragadnak, hogy versben értékesítsék; másrészt eltolódnak lelkük előtt az arányok, elvesztik a mérteket, s föllengző szavakkal, áradozó pathosszal énekelnek a legprózaibb dolgokról, az életben számtalanszor ismétlődő jelenségekről, közönséges lelki mozgalmakról. Az ok és okozat között nincs meg a helyes arány; eredménye a dagály, a nagy hang, a keresett rikító színek, melyek valójában ürességet takarnak.

Lassanként mutatkoznak a változás jelei. Már ezek az alkalmi versek is néha-néha többek voltak egyszerű formagyakorlatnál, költői játéknál. Céljuk még nem művészi a szónak igazi értelmében, de már nem is gyakorlati, s nem időtöltés kedvéért irattak. Egyik-másik alkalmi vers meg épen kiemelkedik társai közül s költői jelentőséget nyer. Költőinket időnként valami nagyobb, fontosabb esemény éri, s ez egész lelküket mozgalomba hozza. Meghal egy jótevőjük, akihez a szeretetnek, hálának erős szálai csatolták; máskor ellenségeik ádáz hajszát indítanak ellenük, s fejük fölé sötét felhők tornyosulnak; vagy előljáróik rendelete kiragadja őket megszokott környezetükből s új, ismeretlen pályára küldi: a mélyen átérzett fájdalom ilyenkor őszinte hangokat csal húrjaikra s közvetlenül szívük teljéből merítvén, az érzelem, a szenvedély természetéhez illően szólalnak meg. Ezek az alkotásaik már igazi költemények; deákosainkat, mikor ezeket a verseiket írják, már megilleti a költő neve.

A döntő fordulat a deákos iskola fejlődésében mégis akkor következett be, mikor a 70-es években ébredező nemzeti szellem megkapta őket. A hazafias érzés, mely Mária Terézia uralkodása alatt szunnyadt és nem ismert igazi tárgyára, Bessenyei föllépésével kapcsolatban, ha nem is a hatása alatt, tudatossá vált, nemzeti öntudattá erősödött. A deákos költők, akik eddig inkább csak sejtették, mint tudták, mit követel tőlük a haza java, most megértették, hogy minden magyar hazafinak legfontosabb kötelessége nemzetiségünk buzgó védelme. Mivel sajátos politikai viszonyaink között, mikor az akarat és cselekvés szabadságát békóba verte az uralkodói hatalom, a politikai agitáció el volt előttük zárva, a társadalmat iparkodtak megnyerni: a magyar ruha viseletével tüntettek hazafias érzelmeik mellett, s a magyar nyelv terjesztésével, ápolásával, művelésével ébresztették és táplálták a magyar szellemet. Rájnis és Révai, nem törődve föllebbvalóik neheztelésével és a csőcselék hahotájával, pap létükre is magyar ruhában járnak, és Szabóval együtt tüzes versekben izgatnak a magyar nyelv érdekében. Majd II. József erőszakos rendeletei s a nyomukban járó nemzeti fölbuzdulás teljes lángra lobbantja hazafias érzésüket. Fájdalom, harag, majd mikor az uralkodó halálos ágyán visszavonja sérelmes rendeleteit és hazaküldi a szent koronát, lelkesedés ragadja meg őket elemi erővel; apró-cseprő okok keltette önző érzelmek helyett önzetlen, magasztos érzelmek, egyéni érdekek helyett, egyetemes, az egész nemzetet megmozgató lelki izgalmak töltik be szívüket: olyan lelkiállapotba kerülnek, melyben már megfogan a költői ihlet. Amit ekkor írnak, abban van már esztétikai érték: a deákosok költészete ezekben a hazafias költeményekben tetőződik. Itt levetik a latin irodalom jármát, szabadon, lelkükből írnak, annyi erővel és művészettel, mint addig soha.

Az iskola fejlődésének ebben a mozzanatában lép föl a két későbbi deákos költő, a második nemzedék, Virág és Berzsenyi. A legkedvezőbb pillanatban. Nemcsak elkészített utat találtak, mintákat, költői eszméket, technikát, tradiciót, hanem, ami fontosabb, történelmi pillanatot, nagy érzéseket, válságos helyzetet, lelkesedést és csüggedést, ami a költői indítékok egész sorával árasztotta el lelküket és költészetüket. Berzsenyi a maga erős egyéniségével, költői lelkével, mély érzelmeivel és magasan szárnyaló gondolataival kevésbbé szerencsés körülmények között is nemzetünk legkiválóbb ódaköltői sorába küzdötte volna föl magát, de Virág emelkedését nem annyira tehetségének, mint inkább a kedvező időpontnak s lelke harmóniájának köszöni. Nem volt olyan mestere a nyelvnek, mint Szabó, érdeklődési köre sem mérkőzhetett mélységben és kiterjedésben a székely poétáéval; Révai meghaladta formaérzékben, Rájnis erőben, de a sors kegyelméből ő ott kezdhette, ahol amazok végezték, s mozgalmasabb időkben. Másfelől többet tanult a legnagyobb római lantostól, Horatiustól is, mint társai, akiknél nagyobb volt a fogékonysága a költészet szépségei iránt.

Így Virág költészete szorosan hozzákapcsolódik a triászéhoz, Berzsenyi viszont őt vallja mesterének.

De a triász működése más irányban is hatalmas hullámgyűrűket indított meg. Ami nagy reformjuknak lényege volt, a görög-római versformák meghonosítása nyelvünkön és a klasszikus költészet egy pár virágának átültetése irodalmunkba, osztatlan tetszéssel találkozott fiatalabb íróink körében, s általánossá vált költészetünkben a verselésnek latinos módja.

Két irányban figyelhetjük meg a hullám tovaterjedését. Több csekély tehetségű vagy épen tehetségtelen versíró - Gyöngyösi János, Édes Gergely - érdeklődését megragadták az új fajta versek, de fogyatékos ízlésükkel nem ismervén föl az új eljárás sajátos természetét, s nem lévén elég érzékük a versformák történeti fejlődése iránt, az antik versformákat az újabbkori rímeléssel párosították. Tévútra kerültek ezáltal, s az új latin irodalomban különben már régóta divatozó stíltelenségnek hódolva ú. n. leoninus verseket irogattak. Mivel költői ihlet híján a megrímelt ókori metrumokban mindenféle prózai tárgyat énekeltek meg, s így a költői névre egyáltalán nem tarthatnak jogot, az irodalomtörténet kirekeszti őket a deákos iskolából s az irodalomból általán.

Annál értékesebb műveket termelt a másik irány. Fiatal íróink közül a finomabb ízlésűekre erősebb hatást tett Rájnisék antikizáló költészete. Ezek, hogy csak a nevesebb költőinket említsük: Kazinczy, Batsányi János, Verseghy Ferenc, Dayka Gábor, Csokonai, Fazekas Mihály, nemcsak rátértek egyidőre a Rájniséktól jelzett útra s szívesen használták verseik formájául a klasszikus metrumokat, hanem legnagyobb részük elmerült s mestereiknél mélyebben, több eredménnyel a római klasszikus költőknek, főképen Horatiusnak tanulmányozásába. Ők azonban csak működésük egy részével tartoznak a deákosok közé. Könnyen hangolódó kedélyük, nagyobb műveltségük, széleskörű olvasottságuk fogékonnyá tette őket más szellemű költői törekvések iránt is, s mind modernebb szellem lévén, az újkori irodalmak, főként a német költészet hatása alá adták magukat. Mindamellett egyikük-másikuk, mint p. o. Kazinczy, Verseghy és Csokonai élte végéig vissza-visszatért költői motivumokért a római költészethez, bizonyságául annak, mennyire megfelelt a közszükségletnek az új költői irány.

Berzsenyivel a deákos iskola elérte azt a magaslatot, ahonnan többé már nincs emelkedés. A római lantot az ő magyar ujjai a maga eredeti tisztaságában és nemességében szólaltatják meg, s költészete az antik szellemet meg a magyar érzésvilágot csodálatos harmoniába olvasztja össze. Aki utána föllépett, a deákosaink sorát berekesztő Ungvárnémeti Tóth László, valóban nem is folytatta irányát, hanem más nyomon indult: igen erős görög kultúrája volt, s a görög remekművek közvetetlen ismerete alapján nem a görögöket utánzó rómaiakhoz vagy tanítványaikhoz, az új latin költőkhöz és a magyar deákosokhoz fordult, hanem egyenesen az eredeti forrásból merített, a görög költészetet utánozta. Tulajdonképpen nem is deákos, mint inkább görögös költő: az egyetlen irodalmunkban, egészen különálló jelenség.

Maga a deákos irány azonban noha Berzsenyivel és Ungvárnémeti Tóth-tal a XIX. század harmadik évtizedében befejezte önálló életét, nem pihent el teljesen. Élt és hatott tovább is, sőt utolsó rezdülései eljutnak a jelenkorig. A XIX. század első negyedében föllépő költőink, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor, Garay, pályájukat többnyire antik versformában írt költeményekkel nyitják meg, s még Kisfaludy Sándor is, a nemzeti versidomnak egyik leglelkesebb híve, időnként megír egy-egy költeményt antik versszakokban. A klasszikus szellem ugyan mindjobban elhalványul, helyét mind teljesebben a magyar gondolatvilág foglalja el, de a külső alakban, verselő eljárásban, sokáig kitartanak a Rájnis megkezdte reform mellett. Sőt a XIX. század huszas éveiben mintha új virágzásra jutna az antik forma: az eposz hagyományos formája a hexameter lesz, az ódáé a különféle görög versszakok, az elegiáé és epigrammé a distichon.

Ekkor azonban a klasszicizmus már pusztán a formában jelentkezik, szóval az egész irány visszatér oda, ahonnan kiindult: a görög-római költészet a maga kifejlett formakincsével, de csak avval, rányomja bélyegét a magyarra. Arany János 1845-ben még hexameterben írja Elveszett alkotmányát, de ebben a komikus eposzban az egykor fönséges hatású hexameter már a komikum emelésére szolgál, az antik szabású eposzok kigúnyolására. Evvel meg is szűnik a deákos irány története, azóta csak elvétve, emléktáblákra vésett föliratokban, alkalmi megemlékezésekben, találkozunk az egyik antik formával, a legszívósabb életű distichonnal.

Ma már tehát nemcsak a deákos iskola, hanem az egész klasszikus irány a múlté. De igazságtalanság volna, ha a jelen szemével tekintve nem látnánk benne mást, mint egy pár író érdekes törekvését. A deákos iskola egy hatalmas szellemi áramlat kifejezője, mely irodalmunk életének egy félszázadára, a Szabó fölléptétől (1777) Berzsenyi elnémulásáig (1830) tartó korszakra, elhatározó befolyással volt, sőt ennek a korszaknak nemcsak irodalmi, hanem kulturális jelleméhez is hozzátartozik az a sajátos szín, melyet a deákosok működésétől kapott. Ebben határozódik az iskola érdeme és jelentősége.

Az iskola hatása térben és időben messze kiterjedt, s megérezte egész szellemi életünk. Azok a heves tollharcok, melyeket a triász tagjai egymással az elsőség kérdésében vagy a magyar prozódia vitás pontjait illetőleg vívtak, egyfelől széles körben érdeklődést keltettek az irodalom iránt, másfelől előkészítették az utat a XIX. század elején felvirágzó nyelvtudomány számára. Még jelentősebb az a hatás, melyet költeményeik tartalmukkal és formájukkal tettek. Az előbbinek intenzitása, az utóbbinak tartóssága volt nagyobb. A deákosok a klasszikusokat követve és fordítva - a triász Homerost, Vergiliust, az elegiaírókat és görög lirikusokat, Virág Horatiust - föltárták a görög-római költészet kincseit, s módot nyújtottak arra, ami a nyugati nemzeteknél már századokkal azelőtt, a renaissance korában, megtörtént, hogy a magyar irodalmat áthassa a klasszikus világ emlékeinek ízlésnevelő, érzékfinomító hatása. A triász alaki, Virág tartalmi, Berzsenyi szellemi kapcsolatot teremtett költészetünk és az antik költészet között. Továbbá új műfajokkal is gazdagították az irodalmat. A korábbi feledésbe merült törekvések után vagy épen minden előzmény nélkül bevezették irodalmunkba az ódát és elégiát, az epigrammot és az antik formájú eposzt.

Époly mélyen járt versreformjuknak, az antik mértékek meghonosításának hatása. A XVIII. század végén, a francia és német irodalom nagy hatása ellenére, mely új formákkal frissítette föl verstechnikánkat, a magasztos érzéseket nagy erővel megéneklő lírának nem volt irodalmunkban megfelelő versmértéke: költőink megtalálták a hiányzó formákat a Rájniséktól meghonosított klasszikus versszakokban. Bár költészetünk azóta ismét lemondott róluk, újításuk még sem múlt el nyomtalanul. Ami a kimért, határozott, merev antik formák használatából egyenesen következett: deákos költőink törekvése rövidségre, szabatosságra, tömörségre, az a magyar nyelvnek megbecsülhetetlen hasznára vált. Költői dikciónkat Kazinczy választékossá, Csokonai kifejezővé, Kisfaludy Sándor természetessé tette, s így hajlékony, fordulatos, könnyed lett a deákosok nélkül is, de ennek a dikciónak tovább fejlesztése a másik irányban, az erő és fönség irányában, a deákosoknak, első sorban Szabó Dávidnak, Virágnak és Berzsenyinek érdeme. Sőt az a költőnk is, aki a magyar költői nyelvet megteremtette, Vörösmarty, a maga nagy nyelvgeniuszát a deákosok versein nevelte. Vörösmarty megrázó, hatalmas dikciója - amint Gyulai Pál megállapította - Berzsenyi s a deákosok költői nyelvében elő volt készítve.

Ez, a magyar költői nyelv továbbfejlesztése, a deákos iskolának legnagyobb érdeme.

A deákos iskolának időrendben első tagja, Rájnis József, Kőszegen született 1741 június 4-én. Nem a származása, csak a születése tette magyarrá: atyját, ki Kőszegen városi tanácsos volt, még Reinischnek hívták. Az első nyelv, melyet a kis Rájnis a szülőházban tanult, a német volt, a második, melyre a kőszegi jezsuita iskolában fogták, a latin, s magyarul csak serdülő korában kezdett beszélni. Magyar szülőföldjének ereje azonban csodát tett: rövid pár év alatt Rájnis nemcsak megtanult magyarul - s oly tökéletesen, olyan tisztán, mintha az alföldön született volna - hanem lélekben is átalakult magyarrá. Megszerette hazáját, faját, nyelvét, s noha 1757-ben az erősen nemzetközi jezsuita-rendbe lépett, mely őt két évre Bécsbe, majd újabb két évre Leobenbe küldte, ez a szeretet csakhamar rajongássá, tüzes hazaszeretetté fokozódott.

Hazaszeretete tette őt magyar íróvá is. A latin verselést, melyet már a gimnáziumban elsajátított, Leobenben is folytatta, mikor egyszerre fölébredt benne nyelvére büszke magyarsága. Megirígyelte a rómaiakat szép versformáikért s meg akarta mutatni, hogy a mi nyelvünk sem áll hajlékonyságban Horatius nyelve mögött. Az eszmét megvalósította, s 1760-ban Sannazarónak egy kis latin versét magyar hexameterekbe öltöztette. Német földön, németek között, német anyanyelvű költő tollán született tehát meg az a magyar vers, amelyben egy félszázados költői irány legelső jelentkezését keressük!

A következő évben a rend vezetősége Rájnist Esztergomba rendelte tanárnak, majd Kassára filozofiára, s 1763-ban Pozsonyba tanítónak, még pedig, ami igen jellemző bizonyítéka Rájnis megmagyarosodásának, avval a megokolással, hogy a rendnek ott jó magyar emberre van szüksége! Iskolájának igazgatója a nagyhírű Faludi Ferenc volt, akitől újabb ösztönt vett költészete folytatására. Itt, Pozsonyban írta első eredeti magyar versét s épen Faludi személyével kapcsolatban. Alig hogy megpihent, a jezsuita-rendszer szerint újra kezébe kellett vennie a vándorbotot; meglakta Győrt, Nagyszombatot, hol 1771-ben pappá szenteltetett s a következő évben a bölcsészet baccalaureatusa lett, majd Székesfehérvárt s 1773-ban Szatmárt.

Az 1773-ik esztendő nagy forduló Rájnis életében. Magyar versei, melyeket az utolsó két évben írt, egész kis gyűjteménnyé szaporodtak, úgyhogy elhatározta: kilép velük a nyilvánosság elé. Elveit, amelyek szerint a magyar nyelvet a görög metrumokhoz alkalmazta, szintén összeállította, határozott szabályokba foglalta a magyar prozódiát, s az elméleti részt költeményeihez csatolva, elkészítette sajtó alá a kötetet, A magyar Helikonra vezérlő Kalaúzt. Műve két könyvre különül, az első címe Példák, a másodiké Régulák. Amaz a költő eredeti és fordított lírai költeményeit foglalja magában, toldalékul pedig azokat a köznapi szólásokat, melyekben Rájnis valamilyen görög metrumot ismert föl. Azt akarta ez utóbbiakkal bizonyítani, hogy a magyar nép is él, öntudatlanul, klasszikus versfajokkal. Nem szükséges mondanunk, hogy áltatta magát, példái kisebb részben véletlenül perdülnek görögös ritmusban, nagyobb részt csináltak vagy legalább módosított közszólások. A Régulákban teljes, kidolgozott prozódiát ad; az iránt nem volt kétsége, hogy a magyar nyelvben is, mint a latinban, a szótag hosszúsága a zártságtól, illetőleg a magánhangzójának hosszúságától függ, de az lehetett vitás, mely hangok ejtendők hosszúan, s e kérdés eldöntésében a nyelvtörténet vagy a nyelvszokás és a nyelvjárás legyen-e bíró, végül mennyiben érvényesíthetők a magyar verselésben a latin verselés megengedte szabadságok: ezt iparkodik tehát Rájnis általánosságban és részletekben eldönteni.

A Kalaúzhoz már az előszót is megírta Rájnis, mikor eszébe ötlött Horatius mondása: nonum prematur in annum. A tanácsot szószerinti értelemben véve, félretette könyvét s várta, míg elérkezik a kilencedik esztendő. Azonban még az első sem telt el, mikor egy végzetes csapás zúdult reá: XIV. Kelemen pápa eltörölte a jezsuita szerzetet. Rájnist, aki bensőleg ragaszkodott vallásához és rendjéhez, a kegyetlen s mint ő vélte, igazságtalan intézkedés nagy lelki fajdalommal töltötte el. Hogy bánata teljes legyen, a királyné a pápai bulla értelmében föloszlatta a rendházakat s tagjaikat a kolostor kényelmes, biztos otthonából belevetette az élet mozgalmas, örvénylő árjába. Költőnknek is új otthont kellett keresnie. Győrbe ment s hogy csekély penzióját (192 forint) kipótolja, hitszónoki állást vállalt a főiskolánál, hol egyideig tanított is.

Időközben Baróti Szabó Dávid, aki több mint egy évtizeddel Rájnis után szintén észrevette, hogy a magyar nyelv alkalmas a görög metrumukra, s nagy számmal írt «új mértékre vett» verseket, verseit összegyűjtve ki akarta adni. Fölszólította 1774-ben Rájnist, hogy együtt, egy kötetben lépjenek a világ elé. A büszke, költeményeire sokat tartó Rájnis visszariadt Szabó verseinek köznapiságától. Elutasította az ajánlatot, s engedte, hogy Szabó 1777-ben kiadott verseivel megelőzze. Csak amikor megjelent versenytársának kötete, akkor vette észre, hogy ezáltal elesett a dicsőségtől; megbánta nagyon késlekedését, de a tényen nem változtathatott: a reform érdeme Szabó nevéhez kapcsolódott. Ez az újabb csapás, mely ambícióját sértette, még jobban fölkavarta lelkét. Engesztelhetetlen haragra lobbant Szabó ellen, s elérkezvén végre a várt kilencedik esztendő, 1781-ben kiadta Kalaúzát, de megtoldotta Szabó verseit és prozódiai elveit gáncsoló részletekkel. Szabó nem tért ki a harc elől, nagy hévvel s itt-ott csipősen válaszolt. (Ki nyertes az hangmérséklésben? 1787.) Az indulatos, ellenmondást nem tűrő Rájnis nem tudta elviselni, hogy tekintélye ellen valaki a nyilvánosság előtt is föl mer szólalni, azonkívül a megelőzés miatt régi sebe is égette, úgyhogy abban a vitairatában (Sisakos, paizsos, kardos mentő-írás), melyet Magyar Virgiliusához (1789) csatolt, kíméletlenül, szenvedéllyel, nyersen támad Szabóra s értelmének erejével, metsző logikájával, erőszakos dialektikájával teljesen tönkre teszi érveit és kigúnyolja költészetét, mely szerinte megcsúfolja mind a magyarságot, mind a poézist.

Rájnis természetében volt valami végletes. A nagy indulatok jellemezték. Minden érzése hatalmas, szertelen volt, hazaszeretete csakúgy, mint önérzete, szeretete és gyülölete egyaránt. Így lelki mozgalmai is rendkívüli arányokat öltöttek. Nem hiába hasonlította őt Kazinczy oroszlánhoz, keresztül gázolt mindenkin, aki útjába akadt. Már a Kalaúza mellett megjelent Megszerzésben Szabón kívül leszólta Kalmár Györgyöt rossz hexameterei miatt, és meghurcolta Ráth Mátyást, aki a Magyar Hírmondóban nem magasztalta könyvét kellőleg. Még ádázabb haraggal készült Batsányi Jánosra rontani, aki férfias bátorsággal, de a művelt ember finomságával vette védelmébe barátját és a szerkesztésében megjelenő Kassai Magyar Múzeum munkatársát, Szabó Dávidot. Kegyetlen felelete, az Apuleius tükörének nevezett pamflet, már készen is állt; mikor azonban Batsányit a Martinovics-pörben elfogták, szánalma erőt vett haragján, s nem nyomatta ki a gyűlölködő hangú röpiratot.

Könnyen hevülő, ingerlékeny kedélye s erős önérzete egyébként is sok kellemetlenségbe bonyolította, annál inkább, mert különködő modorával nem igen tudott a társadalmi formák közé illeszkedni. Összezördült a győri közönséggel, mely megharagudott reá, mert alig vagy épen nem viszonozta a köszöntést; barátaival és jótevőivel, kik nem engedelmeskedtek szeszélyeinek; föllebvalóival, kik nem nézték jó szemmel, hogy tüntető hazafiságból egyházi ruháját magyar világi ruhával cserélte föl. Egyre szaporodó ellenségei nemcsak mindenféle apró boszantásokkal keserítették el életét, hanem fölhasználva azt, ami életmódjában valóban kifogásolható volt, s megtoldva más, csak részben alapos vádakkal, 1784-ben kieszközölték elmozdítását hitszónoki állásától. Kis penzióján kívül nem maradt más jövedelme, mint a győri akadémiai templom gondozásáért járó csekélyke jutalom, úgyhogy valósággal nyomorgott. A sok támadás, bosszúság, nélkülözés még egészségét is megrontotta. Testileg-lelkileg betegen, egy pár mérges verssel és röpirattal könnyített keserűségén, nem kímélve rosszakaróit, «a magyar papok ellenségeit».

Nincs sok rokonszenves vonás Rájnis egyéniségében. Tettei, levelei, versei izgága, erőszakos, elfogult, fennhéjázó embernek mutatják. Mégis találunk mentséget számára. A felelősség részben legalább életviszonyait terheli, melyek lelki fejlődésére elhatározó befolyással voltak. Akinek férfikora elejétől folytonosan küzdeni kell a sorssal, annak szíve könnyen eldurvul, s aki látja, hogy minden igyekezete ellenére sem jut osztályrészéül az a siker és megbecsülés, amelyre jogot tarthat, az époly könnyen lesz igazságtalan maga is mások irányában. De volt egy vonása lelkének, amely minden fogyatkozását feledteti: erős magyar érzése. Jelmondata: «Első édes hazám és csak azután következem én», nem maradt puszta szó, hanem egész életét irányító elvvé emelkedett. Saját érdekeit habozás nélkül föláldozta, ha ellentétbe került avval, amit hazafias kötelességének tartott: anyagi romlásának is ez volt nagyrészt okozója.

Mikor lassanként belétörődött nyomorúságos, zaklatott életébe, József császár utolsó intézkedései és halála újra mozgalomba hozták lelkét. De most nem haragja kért szót, hanem lelkesedése. Az ország alkotmányának visszaállítása, a nemzetünkre virradó szebb jövő reménye dalra tüzelik, s a 90-es évek elején hosszú pihenő után újra ír egy pár verset. Számuk csekély, de költői termésének legjavát alkotják. Érezte, maga is, ezért elhatározta, hogy a Kalaúzban megjelent verseivel egyesítve közrebocsátja őket kötetének második, javított kiadásául. Az új gyűjteménynek Magyar Parnassus volt a címe, s mint az első munkáját, ezt is a görögös verselés törvényeit szabályozó elméleti, s az azt igazoló gyakorlati részre akarta osztani. Az utóbbi, a költői rész, el is készült. Négy fejezetre oszlik. Először a magyar közbeszédben található mértékes lejtésű szólamokat adja, melyeket a Kalaúz megjelenése óta figyelt meg, azután eredeti költeményeit, majd kisebb műfordításait, végül Az ikerek cím alatt Plautus egy vígjátékának, a Menaechminek átdolgozását, amelynek azonban költői értéke nincs. Munkájának kiadására nem talált maecenást, maga szorult anyagi helyzetében nem vállalkozhatott reá, így a Magyar Parnassus verses fele kéziratban maradt, a prozódiai részt már meg sem írta.

A balsiker elszomorította, de kedvét nem szegte. Eredeti verset nagyon hosszú ideig nem írt, csak egy csomó epigrammot, de annál nagyobb szeretettel dolgozott Vergilius átültetésén. Az idillekkel már 1787-ben elkészült s mint Magyar Virgiliusának első darabját 1789-ben közrebocsátotta, most a Georgiconhoz, kezdett, az ókor leghíresebb tanító költeményéhez, melyben Vergilius nagy szeretettel és szakértelemmel iparkodik költőivé varázsolni a földművelés és állattenyésztés köznapi foglalkozását. A munka lassan haladt, majd egészen abba maradt, mikor a sors újra lesujtott a szerencsétlen költőre. A király 1802-ben visszaállította a József császártól eltörölt Benedek-rendet, amely átvette gondozásába az akadémiai templomot, úgyhogy Rájnis minden anyagi segítség híján egészen nyugdíjára volt utalva. Nélkülözések között eltelt négy esztendő után 1806-ban mosolygott feléje, életében először, a szerencse, mikor a csornai premontrei-rend meghivta ujonc-mesternek türjei kolostorába. Egy évig ott, majd Keszthelyen mint az ifjúság hitszónoka csöndes nyugalomban élt tisztelői körében.

Amint Rájnis egész fejlődése sajátszerű, életének utolsó évei is különös hatással voltak reá. Az öregkor, mely rendszerint fokozza az ember gyöngeségeit, nála az ellenkező hatással járt. Gyarlóságai, hibái elhalványodtak, s annál inkább kiemelkedett szívének lappangó jósága. Anyagi gondjaitól végre megszabadulva, kedélye megenyhült, érdessége lecsiszolódott, s mivel senki sem bántotta, ő sem támadott senkit. Élénk vitatkozó kedve megmaradt, de nem szenvedélyes kitörésekben, hanem tréfás, jókedvű szóvitákban nyilvánult. Éles elméje, midőn irígység helyett csodálkozást keltett, szívesen szolgált kincseivel ifjabb embertársainak. Fogékonyabb lett mások törekvései, elnézőbb gyöngeségei iránt, mindjobban megszokta s megszerette az embereket, azok is őt. A premontreiektől a bencések hívták magukhoz Zalaapátiba, majd visszatért Keszthelyre, ahol igen nagy kitüntetés érte: Festetich gróf 1809-ben kinevezte nagy gazdasági intézetének, a Georgikonnak, igazgatójává. Mint a Georgikon scholarchája egy szép latin beszédet tartott a földműves élet kellemes, egészséges voltáról és stílszerűen, most már gyakorlatilag is megismerkedvén a földműves élettel, befejezte Vergilius Georgiconjának fordítását. Munkája megjelenését már nem érte meg, mert rövid betegeskedés után hetvenkettedik életévében, 1812 szept. 23. Keszthelyen elhunyt. Hamvait a keszthelyi plébánia-templom őrzi.

Rájnis irodalmi munkásságának csak kis részét teszik költeményei. Erős logikája, fegyelmezett gondolkodása, átható értelme inkább a tudós pályára tette volna hivatottá, de kellő vezetés és képzettség híján idejének javát olyan meddő kérdések megoldására vesztegette, mint a kör négyszögesítése, melynek bebizonyítására egy latin s egy német munkát is írt. Tudományos eredményei közül csak azok tesznek számot, melyek a költészethez kapcsolódnak: prozódiai dolgozatai. A Kalaúz második felében és a Sisakos, paizsos, kardos mentőírásban kifejtett prozódiai elvei behatóbbak, határozottabbak, mint ellenfeléi, s tanítása rendszeresebb, tudományosabb, megokoltabb. Már kevesebb értékű a kéziratban maradt költészettana (A poétai mesterségnek közönséges regulái), mely egypár találó megfigyelésen kívül nagyrészt közismert, vagy ellenkezőleg, el nem fogadható esztétikai fejtegetésekből áll; műfordítói elmélete végül, melyet a Magyar Virgiliusa mellett megjelent Toldalékban fejtett ki, alapjában elhibázott. Irodalmunk fölújulása korában, mikor költészetünk nagyobb része idegen szellemi termékek fordítása volt, természetszerűleg a legtöbbet vitatott kérdések egyike volt, mi a fordító joga és kötelessége. Vajjon puszta tolmácsa legyen-e az eredetinek, arra hivatva, hogy azt mennél hívebben szólaltassa meg magyarul, vagy maga is teremtő költő legyen, aki az idegen költői művel mint nyers anyaggal tetszése szerint bánhatik, azt megrövidítheti vagy kibővítheti, javíthatja és szépítheti. Ez a tetszetős, de tudományos szempontból nem igazolható s rendkívül veszedelmes elmélet megvesztegette Rájnist is, aki Kazinczyval és Batsányival szemben nagy tűzzel kelt ki téves felfogása védelmére.

Gyakorlata szerencsére jobb volt elméleténél. Mind nagyobb fordításai, Vergilius Eclogái és Georgkona, mind töredékei (az Aeneisből és Voltaire Henriadejából) és kisebb műfordításai (Horatiustól, Navagerótól kettő, Aesopustól egy, görög, római és új latin lirikusoktól több, s nagyszámú epigramm), noha nem mérkőzhetnek e kor jelesebb műfordításaival, nincsenek érdem nélkül. Hiven ragaszkodnak az eredeti értelméhez, s ha eltérnek tőlük egyben-másban, ennek a kényszerítő szükség és gyakorlatlanság, nem pedig az említett művészeti elv volt az oka. Technikai készsége elég nagy volt, így könnyen és folyékonyan fordít. Különösen az idillek átültetése sikerült. Ha nem tudja is méltón tolmácsolni Vergilius Eclogáinak báját, népies és magyaros nyelve meghaladja természetességben Baróti Szabó fordítását. Nemcsak alapos tanulmányokat tett fordítása kedvéért, hanem beleélte magát költője lelki világába. Annál könnyebben tehette, mert Vergilius e műveiben (I. és IX. ecloga) költött nevek alatt a maga szenvedéseit, anyagi romlását, otthonából való kiűzését énekli meg: a sorsüldözte, kolostorból kiűzött, embertársaitól bevádolt Rájnis sok rokon hangot hallott kicsendülni Vergilius panaszaiból.

Eredeti magyar költeménye nincs sok, mindössze vagy félszáz, sokkal kevesebb, mint Révainak és Virágnak, s nem is hasonlítható Szabóhoz, aki öt kötetre való verset írt. Noha a deákosok közül az ő költői pályája nyúlt leghosszabbra, egy félszázadra (1760-1811), mégis a legkevésbbé termékeny mindannyiuk között. Ritkán vette kezébe a rómaiaktól öröklött lantot, s termékenyebb időszaka mindössze kétszer volt, 1773-ban, mikor körülbelül húsz, s 1790 körül, mikor hét eredeti verset írt. Látszik, nem volt igazi költői természet. Nehezen hangolódott, s ha az ihlet nem kereste föl, ő nem járt utána. Fogyatkozás ez és érdem egyben. Akinek a lelke nem rezdül meg könnyen a külvilág benyomásaira, az nem érzi a belső ösztönt, hogy dalával mások szívéhez szóljon s elmulasztja a legkedvezőbb alkalmat, azt az isteni egy percet, mely Arany szerint a költőé. De aki keresi a megéneklendő lelki izgalmat, az meg gyakran érdekesnek, költőileg alakíthatónak tart olyan mozzanatot is, mely kívül esik a költészet birodalmán. Rájnis sok pillanatot szalasztott el, de egy-két példát nem számítva, elkerülte az utóbbi hibát is. Alkalmi verset, ami olyan elterjedt divat volt korában, alig írt, s akkor is megtalálta a módját, hogy fölfogásával vagy előadásával kiemelje versét a köznapi, prózai sorból. Tudatosan vagy véletlenül, alkalmi verseire inkább a latin nyelvet használta, amelyen nemcsak ifjúkorában, hanem még élete végén is szívesen megírt egy-egy üdvözlő ódát, s ezáltal mintegy elvezette költészetének kevésbbé tiszta hullámait.

Egyáltalán Rájnis érdeme többször határozódik ilyen negativ mozzanatokban. Ő p. o. a legönállóbb a deákosok között, Berzsenyit is beleértve. Az új latinoktól és Faluditól, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott, egy-két költői szólamon kivül semmit sem vett át, Horatiustól még annyit sem, s egy Anakreon-utánzatát figyelmen kívül hagyva költeményei mind vagy fordítások, vagy teljesen eredetiek, s ez utóbbiak érzelmi alapja csakúgy az övé, mint alakításuk módja. Érdem, de más szempontból kétes értékű. Említettük, hogy Rájnis, mint a deákosok általán Berzsenyiig, a maguk tudós szárazságában nem voltak elég fogékonyak a költői előadás egyik fősajátossága, a képszerűség iránt; verseikben kevés a kép, kevés a fény, a szín, s annál kevesebb, minél inkább óvakodtak ezt a hiányzó adományt kölcsönzéssel pótolni. Rájnis nem ékesítette költeményeit idegen díszekkel, de a magáéival is igen kis mértékben. Így a képek, melyek költészetét élénkítik, az övéi, csakúgy mint gondolatai és fordulatai.

Hasonlólag tulajdonképen a hiba elkerülésének köszöni azt, hogy a triász tagjai közül nála találjuk a legtöbb stílérzéket, ami a vers tartalmának és formájának kapcsolatát nézi. Ebben a tekintetben ő Horatiusnak a legmegértőbb tanítványa. Megtanulta azt, hogy nem a versforma határozza meg a beléje foglalandó tartalmat, hanem fordítva, a vers tárgya és hangulata követeli meg a neki megfelelő formát. Ódát a Horatius használta versszakokban ír, anakreoni dalt a teosi költő versmértékében, szatirát hexameterben, mesét jambusban Phaedrus módjára, gúnyverset skázonban s a zengzetes trocheust igen stílszerűen alkalmazza egyetlen pásztori dalában.

De Rájnis nemcsak a legkevésbbé termékeny, hanem legszűkebb körű is a deákosok között. Kirekesztően a lírát művelte, az epikában és drámában meg sem kísérelte erejét. Lelki élete, lírájának forrása intenziv volt, nem extenziv. Érdeklődése nem irányult az élet sokféle jelensége felé, s érzelmei is mélységükkel, nem változatosságukkal tűntek ki. Érdeklődési köre a költészetben még jobban összeszorult; van egy pár verse, mely nyilvánvalólag költői játék, de ezenkívül csak azt énekelte meg, ami nagyobb erővel szántott végig lelki világán. A könnyebb rezdüléseket nem gyümölcsöztette költészetében. Nagy fényűzés, különösen olyan költőnél, aki nincs bővében a tárgyaknak. Sajnálható is, mert az Anakreon modorában írt Búcsúvétele könnyed, sőt túlságosan könnyű játék ugyan, de van benne valami a deákosoknál oly szokatlan bájból, s a Szily János püspöknek írt verse (Pásztori dal), noha alig több mint udvarias hódolat az új főpapnak, nemcsak újdonság volt e nemben, hanem enyelgő hangjával, szelíden tovalebbenő képeivel, ritmikus, lágyan ömlő soraival be is hízelgi magát az olvasó fülébe.

A szelíd érzelmek, a csöndes öröm, a símára csiszolt nyelv azonban nem Rájnis eleme. Ő, a tüzes szóviták és tollcsaták embere, a έχηβογος^[1] Rájnis, amint Kazinczy nevezte, csak ritkán engedte, hogy az érzelmi ellágyulás erőt vegyen lelkén. Szívét csak a nagy érzelmek számára tartotta tárva. Láttuk élete rajzában, mikor a lelki fejlődését megvilágítottuk, hogy az ő nehezen hangolódó lelke a nagy izgalmakra viszont igen heves mozgalomba jutott, s ilyenkor idegei feszültségének a költészet volt a villámhárítója. Eredeti verseinek jórésze ilyen erős érzelmi alapból sarjadt ki: költészetét esztétikailag értékesíthető lelki mozgalmak keltették életre. Ez Rájnis költészetének legbecsesebb vonása. Versei nem hideg meggondolás eredményei, hanem érzelmek, sőt szenvedélyek és indulatok visszhangjai: ennyiben az igazi líra birodalmába tartoznak. Hogy mégsem számíthatók az értékesebb alkotások közé, sőt nagy részük alacsony színvonalon marad, az megint abból a Rájnisnál többször ismétlődő jelenségből fejthető meg, hogy erényei a maguk egyoldalúságában hibákká válnak. Az élményt, mely benne a szenvedélyes indulatot keltette, nem tudta költőileg idealizálni, hanem jóformán keletkezése percében azon nyersen foglalta versbe. Ott izzik bennük gyűlölete, haragja, ritkábban elragadtatása, s nem nemesedik tiszta költészetté. Különösen költészetének első virágkorában bántó az a közvetetlenség, mellyel ír. Ízlése még tisztulatlan: midőn egy festő barátja egy magyar ruhába öltözött leány képével ajándékozza meg, határtalan örömében nem találja meg az érzelmi állapotát méltón festő szavakat (Egy jeles képíróhoz); viszont az idegen divaton kapkodó magyarokat olyan durva szatirában állítja pellengérre, Áttila kocsisa képében olyan goromba korbáccsal sujt le reájuk, hogy még a fölindulásának nemes alapja, az erős hazafias érzés kedvéért sem bocsáthatjuk meg rikító, illetlen kifakadásait.

Az évek jártával lehiggadt költőnek ízlése is mindjobban tisztult. Mikor majd két évtizednyi pihenő után, 1790 körül, újra megszólal, lantja sokkal tisztább, nemesebb hangokat ad. Az a hét új vers, mely a Magyar Parnassusban olvasható, magasan fölötte áll az első hajtásnak, az ötvenedik életévét betöltött költő értékesebb lírai darabokat adott, mint a harminc éves. Költőibb érzelmeket szólaltat meg és nagyobb művészettel. A maga bajait nem hánytorgatja, általánosabb érdekű tárgyat választ, s a hét közül öt vagy egyenesen hazafiúi érzelmeinek kitörése vagy legalább kapcsolatos velük. Régibb verseiből is kicsillant a nemzetének szeretete, itt egyenesen uralkodó motivummá emelkedik. Lelke a haza sorsán csüng, szeme kémleli a biztató és aggasztó jeleket. Kedélye beborul, majd újra kiderül, amint a nemzet életében bekövetkezik a nagy fordulat, az abszolutisztikus törekvések bukása. Egyike az elsőknek, akik tisztán látnak, akik megérzik a veszedelmet, tudják honnan jön. Elragadja tüzes vérmérséklete: kitör azok ellen, akiktől hazáját félti, s dicsőíti, akiknek munkája a vészes múlt után a jelen boldogságát megteremtette. Nemes felháborodása megtalálja a neki megfelelő kifejező formát. Kegyetlen haraggal támad a hazafiatlan nemesekre (A magyarokhoz), az uralkodóra, ki nem tiszteli a törvényt (Forgách Miklósnak dicsérete), a magyar papok ellenségeire (A muzsához), az idegen divat pártolóira (Rókásihoz), a nagyralátókra, akik nem érik be a sorstól nekik juttatott állással, hanem tehetség nélkül is magasabbra vágynak (A varga fiakhoz). Lelkesedése is méltóbb tárgyra irányul s méltóbb formában jelen meg. Szívének végletes érzéseivel köszönti Forgách Miklóst, a József korabeli ellenzék vezérét, ki szembe mert szállani magával a hatalmas uralkodóval is, s II. Lipótot, aki visszaállította már-már veszendő alkotmányunkat (II. Leopold királynak dicsérete).

Az a szélsőséges érzelmi élet, mely a pályáján annyi keserű órát szerzett a költőnek, itt megkapja jutalmát. Ezek a költemények méltó kihangzásai a XVIII. század lírájának, s a triász költészetének legjava alkotásához tartoznak.

Az erős költői meghatottság, melyből e versek fakadtak, megérzik Rájnis verseinek a nyelvén is. Talán a kelleténél jobban. Érzelmein nem tud uralkodni, heve elragadja. Nyelve különben is súlyos és nehézkes, egyenetlen s darabos, fölindulásában azonkívül nem mérlegeli szavai erejét, nem válogatja meg kifejezéseit. Hogy jellemző legyen, keresi a rikítót, sőt a durvától, póriastól sem retten vissza; haragjában, gúnyos hangulatában olyan sorokat ír le, melyeket nem lehet arcpirulás nélkül idézni. Fogyatkozás ez, árnyoldala költészetének, de tagadhatatlanul az erőnek jele. Nem fél gondolatát határozottan kimondani, s ha néha tulságosan erős szó csúszik tolla alá, legalább nem halvány a kép, melyet vele az olvasóban ébreszt. Ebben a tekintetben is nagy haladást mutat második gyűjteménye. A bántóbb ízléstelenségeket nagyrészt elkerüli, anélkül, hogy ereje megfogyatkoznék. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy nemcsak a deákosok között, de a fölújulás korában Virágig nem volt olyan költő, aki Rájnist elérte volna erőben, tömörségben. Sőt ha gúnyos nyilait szórja vagy a hazáért lelkesedik, diadalmasan állja ki Virággal is az összehasonlítást.

Ezen a jogon emelkedik Rájnis a magyar költők közé.

Nem könnyen jutott oda, s helye ma sincs biztosítva. Kortársai inkább a tudóst s az elméletírót látták benne, költészetét inkább csak barátai magasztalták, többnyire túlzó, meg nem érdemelt dicséretekkel. Nyers modorával, Baróti durva megtámadásával egyébiránt majd minden magyar írót elidegenített magától, akik a személy iránt érzett ellenszenvüket átvitték a költőre is. Mikor Rájnis és ellenfele bevégezték földi pályájukat, a szenvedélyek hullámai elcsöndesültek s a személyi tekintetek helyett esztétikai szempontból ítélkeztek műveiről. Objektivek voltak az ítéletek, mentek az elfogultságtól, de Rájnis szerencsétlenségére költészetének csak a nyomtatásban megjelent kevésbbé becses felét ismerték. Így Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt nem dicsérhettek mást költészetében, mint dikciójának erejét. Még Bánóczi József is, aki az újabbkori műbírák között a legnagyobb méltánylással szólt Rájnisról, a már Toldy megállapította kiválósága mellett csak az iróniát, a fölcsillámló humort s némi költői érzéket említett dicséretképen. Életírói - Hénap Tamás, Ágh Lajos Norbert - noha ismerték a Magyar Parnassus verseit, az utóbbi közölte is őket műve Függelékében, Rájnis újabb verseivel egyáltalán nem foglalkoztak, értéküket nem állapították meg, így az irodalomtörténet még a XX. században is egyoldalúan pusztán a Kalaúz verseire támaszkodva fogalmazta ítéletét. A Kalaúz valóban igazat ad Toldynak, hogy Rájnis «különösen a fenséges és hathatós iránt bírt érzékkel, de tisztulatlan ízlése miatt azt gyakran legott megsemmisítette», a Magyar Parnassus azonban arról is tanuskodik, hogy élete delén túl ízlése megtisztult, érzésvilága megnemesedett. S kései verseiben érzelmeinek és nyelvének ereje zavartalanul nyilatkozik, belőlük egy értékesebb, művészibb Rájnis képe bontakozik ki.

Neptúnus vizinek kebelében látta Velencét,
    Mellyet egész tenger mint fejedelmet ural:
Nossza no most fitogasd tarpéjai váradat (úgy mond)
    S Mársod kőfalait Júpiter! égig emeld;
A tenger Tiberist, Rómát meghaladja Velence:
    Isteni nagy remek ez, emberi munka amaz.

1760.

Minthogy az új esztendőnek víg hajnala fénylik,
    És sok gyenge leány szép adománynak örűl,
Én is imez képpel tisztellek; ha engemet esmérsz,
    Tudva vagyon nálad, kedves Hiella! kié?
Orcáját halovány színnel festette az író:
    Orcám szinte azon színbe borúlni szokott;
Szívetlen: énbennem sincs szív - a furcsa Szerelmek
    Régtől-fogva neked tellyesen általadák.
Nem szóllhat: nekem is, valahányszor látlak, Hiellám!
    Nyelvemet a szeretet megköti, néma vagyok.
Egyre tekéntve különb, s ugyanerre tekéntve szerencsésb,
    Hogy nem vészen erőt rajta tüzednek heve;
És, ha megégeted is (mert nagy csuda vólna előttem,
    Ha mi nem érezné, hogy közel éri szemed)
Képem szűntelenűl nem fog kínlódni magamként,
    Ottan elég, s nem egyéb, csak csupa hamva marad.

1762.

Sírj, oh szép Venus! és te, kis Kupído!
Széllyel sírjatok, oh kegyes személyek!
Mert nagy búba merűlt szegény leányom:
Megfosztotta halál szelíd verébtől!
Evvel múlatozott napott-napestig,
Ezt ő, mint szeme fényit, úgy szerette;
És méltán: mivelhogy kegyes leányát
Úgy esmérte, miként leány az anyját;
Ezt ő el nem hagyá, hanem körűle
Szökdécsel vala csak reá sisegvén:
Ennek szép kebelén kereste nyugtát.
Most már félve bolyong setét helyekben,
Honnan senki se tér megént világra.
Vesztél vólna el oh gonosz setétség,
Melly minden gyönyörűt befalni szoktál!
Oh kedves madaram miattad elvész!
Oh nem várt eset! oh szegény madárka!
Rajtad szánakodik kegyes leányom
Sírástól dagadott veres szemekkel!

1763.

Elkészűlt sokféle hajóm a régi szokásként:
    Hozzád is, Faludink! egy folyamodni akar.
Társaim azt mondják: Ne ereszd e partnak hajódat;
    Nincs e parton ezüst, nem terem itten arany.
Mégis, hajócskámnak kormánytartója, te bíztatsz
    Engemet, hogy fényes partra s aranyra vezetsz.
Nossza tehát, indúlj Faludim partjára, reményem!
    Nagy magyar ő; te magyar versre fakadva köszöntsd!
Jól tudom én, amit kívánsz, azt nála találod:
    Bátor aranyt nem kapsz, ő maga tiszta arany.

1763.

Mint jár az, aki hatalmas úrral osztozik,
Szépen mutatja e rövid kőltött beszéd.
Egyszer az oroszlány, a júh, kecske és tehén
Eggyütt vadászván, a bokros tőlgyfák között
Végre egy otromba-testű szarvast fogtanak.
Ottan az oroszlány, a vadat igazság szerént
Négy részre osztván, így kezdett ordítani:
Enyím az első, mert oroszlány a nevem;
Enyím a második is, mivelhogy erős vagyok;
Nagy az én hatalmam, azért enyím a harmadik;
Jaj annak! aki a negyediket illeti.
Így nyerte el a gonosz hatalom az egész vadat.

1765.

Rózsák között Kupídó
Egykor, kicsinyke méhtől
Kis ujja sebhetődvén,
Sírt, jajgatott, s azonnal
Hol futva, hol röpűlve
Sietett kegyes Venushoz:
Jaj! jaj fiadnak! (úgy mond)
Oda van, kegyes Citére!
Oda van fiadnak élte!
Im egy parányi sárkány,
Kit méhnek híj paraszt nép,
Megmart hegyes fogával!
Felel erre szép Citére:
Ha egy kicsinyke méhnek
Fúlánkja annyi kínt hoz,
Melly kínja lészen annak,
Kupídó! kit te sebhetsz?

1767.

Már elég hóval s fene jég-esővel
Üldözött minket nagy urunk, királyunk,
S mennyköves tűztől vereses kezével
                                Verte hazánkat:

Félt, hogy a főldet vizek elborítják,
S nagy csudák érnek nyomorúlt fejünkre,
Mint midőn Próteus hegyeken nevelte
                                Tengeri borját:

A halak szilfa tetején akadtak,
Aholott máskor madarak leültek;
S ottan úszkálván, hol előbb futának,
                                Féltek az őzek.

Láttuk a sárgás Tiberisnek árját,
Melly erőszakkal sietett Numának
S Vesta asszonynak jeles háza ellen
                                Tengeri partról;

Sok panaszt hallván Rea hitvesétől
Balra eláradt vize, hogy mirajtunk
Állja bosszúját, noha nem javallá
                                Égi királyunk.

A hazánk pusztúlt maga fegyverével,
Mellyel a perzsát megalázta vólna,
Sok fiak vesztek, kevesen siratják
                                Pártos üdőnket!

Mondd, kitől várhatsz ezután segédet?
Veszni-tért város, van-e még reményed?
Lám süket fülnek szaporít meséket
                                Veszta leányja.

Júpiter vallyon kire bízza dolgod?
Oh siess immár valahára hozzánk
Tiszta fellegben liliom-szabású
                                Vállal Apollo!

Vagy te, víg Cipris! ki körűl az ékes
Tréfa s a kisded Szerelem röpűlget:
Vagy te, Márs! rajtunk könyörűlj! kik hajdan
                                Tőled eredtünk.

Haj elégedjél nyavalyánkkal, ámbár
Néked a fényes sisak és üvöltés
S a konok maurus fene képe tetszik
                                Véres hadakban.

Vagy te, o Hermes! ha talám urunkban
Tégedet tartunk fiatal személynek,
Akinek Caesar megölői ellen
                                Gerjed haragja:

El ne hagyj minket, ne siess egekbe!
Míg lehet, múlasd magadat közöttünk,
A gonoszságunk sokasága téged
                                El ne röpítsen.

Itt örűlj inkább diadalmi pompán:
Légy atyánk, és élj fejedelmi névvel;
Féljen a médus lovas had, te lévén
                                Harcba vezérünk.

1770.

Már elég! szűnjön panaszod, magyar nép!
Íme óhajtott örömed világa
A magyar vértől nemesűlt hazádban
                                Fényleni készűl.

Szent királyodnak keze messze főldről
Nagy Terézsának kegyelem-szavára
Visszatér hozzád, Buda vára féltő
                                Kincsedet őrzi.

Boldogúlt ország! noha régen elvált
Tőled e téged szerető királyod,
Szép örökséggel kevesíti gondját
                                Árva fejednek:

Adta fő díszét böcsös homlokának,
Vállait s lábát födöző ruháját,
Effelett kardját; ha kevés ez, íme
                                Adja kezét is.

Már ne félj vérben förödő hadaktól,
A dühös réznek fene pattogásit
S villogó kardok veszedelmes hangját
                                Semmibe hajtsad:

Ím! reád vigyáz magas udvarából,
S míg reád vigyáz szerető szemekkel
E jeles kincsnek nagy-erős hatalma,
                                Bátran örűlhetsz.

1771.

Hát kell-e kőltöződnöm
Tőled, szemem világa!
Tőled, szelíd galambom!
Hát kell-e kőltöződnöm?
Ha úgy vagyon, galambon!
Bár légyen úgy, de szívem
Nem kőltözend tetőled;
Lám a kicsiny Szerelmek,
Kik, szép arany tegezből
Sok nyílakat röpítvén,
Orcádon üldögelnek:
E nyúgtalan Szerelmek
Megsebheték, s orozva
Szíved mögé szegezték.

1773.

Láttam setétben kénköves udvarát
A mély pokolnak s a komor homlokú
    Plútót, ki rettentő szemekkel
        Éktelenűl fenyegette népét:

Mert szinte akkor számtalan ördögök
A népes Európának határiból
    Egyszerre gyors szárnyokra kelvén
        Stix tava partjain öszvegyültek.

A többi közzűl a suta Belfegor
Plútót köszöntvén lábaihoz borúl,
    S hízelkedő farkát csavarván
        Illy ugatásra fakasztja torkát:

Urunk! királyunk! semmi az, amiért
Haragra gerjedsz; hív seregid vagyunk;
    Immáran esküdt társainkra
        Bízva vagyon sok üdőre terhünk;

Ők mézbe-mártott tollal igézgetik
A veszni indúlt emberi szíveket;
    Már széllyel azt is végbe vitték,
        Amire mi soha nem mehettünk.

Illy hírre vídúl a haragos király,
S száj-tátva húzván a fülig ajakit,
    (Így néha jobb kedvét jelenti)
        Oh fiaim! de szeretlek! (úgy mond)

No már szerezzünk új leleményeket:
Nagy bérre méltók e deli férjfiak,
    Kik bírodalmunknak javára
        Olly csuda eszközöket találtak.

Ám e setétség, e fene férgeink,
Ez ólthatatlan rettenetes tüzünk,
    Könyvhullatás és fog-csikorgás
        Semmi sok érdemeikre nézve.

Magamra s a tűz-tóra is esküszöm!
Majd-majd megérzik tellyes hatalmomat
    Bár most merő vászként nevessék:
        Lesz kűlőnős jutalomra gondom.

1773.

Hogyhogy? te írtad, kedves atyámfia!
Vallyon te írtad? s énnekem írtad ezt
    A ritka szépségű leányzót,
        Régi szokott magyar őltözetben?

Lám fürtös haján, barna szemőldökén,
Szép orra dombján és piros ajakin
    Múlatnak a tegzes Szerelmek
        S onnan ezer sebet osztogatnak.

E képet adván, mondd, mire célozál?
Kedvem kerested? Jól! De találtad-e?
    Vaj evvel ingyen sem kerested:
        Nem telik az szökevény örömmel.

Tí víg tavasznak gyenge virágival
Kies mezőkön játszodozó szelek!
    Pest vagy Pozsony tájnak vigyétek
        Kedvesen illatozó lehéssel.

Kár vólna illy szép képet elejteni
Paraszt leányok puszta lakásira!
    Lássák negédes városokban
        Francia módra nevelt leányok.

Rád bizom oztán, lágy napenyészeti
Szellő! te púpos fő-tetejik körűl
    Nyájaskodó tollal zörögvén
        Ezt röviden füleikbe súgjad:

Ím! e leányzó mint födözé magát
Tisztes ruhával! - Nem fitogatta azt,
    Amit gonosz szemmel vadásznak
        Sok piperés, csemegés legények,

Az, kikre nézvén, búra ereszkedik
A szűz szemérem; bánatos homlokán
    Hervadnak a lankadt virágok,
        És szomorú telelésre dőlnek!

1773.

Bátor csudájok vagy magyar poétáknak,
És bóldog az, kit megdicsér kegyes tollad,
S büdös annak híre, kit gyaláz kemény tollad,
Mégis csak immel-ámmal emleget téged
S költött neveknek mondja Faludit s Dorellt
Ama szapora-szavú, kevés-savú Péter,
Kit tő-hegyekkel űznek a szelíd múzsák;
S nem fél? De nincs is, nincs bizony, miért félne:
Mert noha csudájok vagy magyar poétáknak,
Ámbár akarnád, nincsen olly tehetséged,
Hogy magadat, amint illenék, dicsérhetnéd,
Vagy pedig hogy, amint illenék, gyalázhatnád
Ama szapora-szavú, kevés-savú Pétert,
Kit tő-hegyekkel űznek a szelíd múzsák.

1773.

Nincs Isten-tagadó, vagy, ha van, pokol annak hazája;
    Nincs: Isten-tagadót ott is hijába keressz.

1773.

Számtalan a marhád, az enyím is számtalan; úgy van:
    Mert sok az, ami tiéd; semmi az, ami enyím.

1773.

Csillagom! oh bár ég vólnék mikor égbe tekéntesz!
    Onnét néznének téged ezer szemeim.

1773.

Vagy gonoszúl látnak, kik rútnak mondanak engem,
    Vagy szemeid gyönyörű tűköre szépet hazud.

1773.

Ód tűztől a régi atyák munkáikat, Isten!
    Vagy, míg él Kenyeres, míg keze írhat, emészd.

1773.

Hogyha az égi nap a pokol, amint mondod, örűlhetsz:
    Hóltod után neked is lészen egekben helyed.

1773.

Menj elébb, kicsinyke nyájam!
Menj legelve, játszodozva,
Éljed el napott-napestig
A mosolygó szép fűvecskét;
Bátran ízleld a folyáskát,
Melly igen fris kútfejekről
Mindenünnen csergedezvén
    Tér-mezőmet élteti.

Én azonban itt hevervén,
Víg furuglyám rendes hangját
A kies szellőkre bízom;
Gyenge szellők! tí vigyétek:
Hallja Tirzis, akivel Pán,
Pásztoroknak fejedelme,
Fejedelmi pásztoroknak
    Tiszteit közölteti.

Mí egyűgyű köz-juhászok,
Egyik híres fejedelmünk
Messze főldre kőltöződvén,
Abba törtük vólt fejünket:
Kit szerezne Pán helyébe?
Válogattunk pásztorokban
Végre füstbe tünt reményünk,
    Mert nagyon külömbözénk;

Kért egy illyent, más amollyant,
Ez keményt, amaz szelídet:
Jó szelídet a juhoknak,
Jó keményt a farkasokra;
Vólt, kinek serényke tetszett:
Ennek úri, nyájas annak;
Jámbor ennek, másnak elmés.
    Vaj s ki lelhet illy személyt?

Bezzeg Isten kitalálá,
Bezzeg ehhez nincs egyenlő
Bölcseség e tág mezőkön!
Tirzis érdemes személyét
Úri bottal és süveggel
S köntösével címerezvén,
Pásztoroknak azt felelte:
    Imhol! akit kértetek.

No siessünk áldozatra,
Jó kövéres áldozatra.
Nossza áldjuk Istenünket!
Míg örűl pásztor juhoknak,
A kövér júh gyenge fűnek,
Gyenge fű a tiszta víznek,
Tiszta víz a szép kövecsnek,
    Áldva-áldják pásztorok!

A kövecs sok tiszta víznek,
Tiszta víz a gyenge fűnek,
Gyenge fű kövér juhoknak,
A kövér júh pásztoroknak,
Tirzis e füves mezőknek
Dísze, örvendeztetője,
Éltetője, drága kíncse;
    Pásztorok vigadjatok!

Lám szököllve játszodoznak
Szerte-széllyel a juhocskák;
Tollra kél a víg pacsirta,
És cikornyás énekléssel
A fejér gyapjú-szabású
Fellegeknek elbeszélli
Érdemit nagy Tirzisünknek;
    Pásztorok vígadjatok!

Oh miért nincs olly ajándék,
Mellyel a kedvét találnám!
Lásd, öcsém! hogy béköszönthess
Jó korán e zsenge téjjel;
Majd, ha nyájam eltenyészik,
Tartson annyi sajtra számot,
Mennyi fér e köntös-ujjba.
    Pásztorok vígadjatok!

Ám borúljon gyászba főldünk,
Mert, ihon! borúlni készűl:
Térjen ám a nyáj aklába,
Térjen édes nyúgovásra;
Mí azonban vígadozzunk,
Míg az hajnal virradása
A mezőket harmatozván
    Széllyel hinti gyöngyeit.

1775.

Tudni-való, nem vólt eleink közt semmi külömbség,
    Még kiki, mint lehetett, járt az ekéje után;
Egy kifogott reggel, más délben, más pedig este;
    Más ökreit most is sürgeti: mondd, ki nagyobb?

*1790 körül.

Ébredj fel immár, nyisd szemedet, magyar!
A menny urának nagy csuda-dolgait
    Bámúlva lássad s a hazádon
        Szánakodó különös kegyelmét.
Mutatta eztet már ezelőtt, midőn
Törvény s szabadság nálad is haldoklott,
    S a tőled elpártolt szerencse
        Kincsedet elragadá Pozsonyból.
Mutatja eztet mostan is, amikor
E drága kincsed, szent koronád, előbb,
    Hogy sem reményletted, Budára
        Érkezik, és vele a szabadság.
Arany-szabadság! Kellemes a neved:
Téged szeretnek, téged ohajtanak.
    Téged nagyok s aprók vadásznak,
        S oktalan állatok is keresnek;
De ritka kincs vagy! Messzire távozol
A nemzetektől, akik hatalmokat
    Egy főre vagy néhány nagyokra
        Vagy buta nép seprejére bízzák.
Múlass magyarnál! - Ez közepet talált.
Bátor királynak fényes hatalma van,
    Tetszése nem törvény hazánkban:
        A haza rendjei véle szabják.
Itt a nemesség nem csupa puszta név.
Ámbár királytól-vett adomány vala
    Jószága, hajdan kis királyként
        Birta nemes szabados vagyonját.
Szűkség s okosság szülte az új szokást:
Nem győzte bármelly bő jövedelmivel
    A számos érdemlett jutalmat
        Bármi rakott fejedelmi tárház.
Innét eredtek bőlcs leleményei:
A fül-csiklándó válogatott nevek,
    A kúlcsok, a színes galandok
        S láncra kötött ragyagó keresztek.
Így már kevesbet kőltve beérheti,
Hol e kevés is nagyra böcsűltetik.
    Így is dicső tettekre gerjeszt
        És jeles érdemeket jutalmaz.
De jaj! az udvar szép adományai,
E szembetűnő kellemetes jelek,
    Inkább igézték nemzetünket,
        Mint az igaz gyökeres dicsőség.
Sokan megúnták a haza szépeit,
Külsőt kerestek, s hogyha mi magzatot
    Nemzettek, annak szoptatását
        S a nevelést idegenre bízták.
Úgy szép hazánkban széllyel hatalmazott
A korcsosított új magyarok neme:
    Hogy nem magyar vér, megmutatta
        Termete, nyelve, ruhája, szíve.
Ez a magyar vért megveti s üldözi:
Ez meg sem indúl, bárminemű veszélyt
    Szenvedjen a nép s tiszti-vesztett
        Nagy papi rend s lenyomott nemesség!
Így már tetőtől talpiglan elveszett
A régi díszed, megnyomorúlt magyar!
    Gyógyíthatatlan mély sebednek
        Nem vala orvosa e világon.
Jódat keresték a haza atyjai,
Megtámogatták szánatos űgyedet,
    Ott a dicső Bécsnek keblében,
        Itt kiesült Buda vára dombján.
Mi haszna? nem vólt már tehetős erőd.
Ámbátor érted véröket ontanák
    A sok poszáták közt nyomorgó
        Hív fiaid, született vitézid;
Hijába. Veszted végre közelgetett:
Lám a temérdek gázai oszlopok,
    Ha Sámson izmos karja rázza,
        Dőlnek ugyan, de reá omolnak.
Haj, haj! ha fegyvert fogva kivesztenéd
A rád süvőltő vípera-fajzatot,
    Melly pusztaság érné meződet,
        Mennyi jeles fiadat siratnád!
Szánt téged égben gondviselő Urad,
Kegyelme fellyül múlta reményedet:
    Ím a szabadságot magával
        Visszahozá koronánk hazánkba.
Megvallja József s vallja egész világ:
Hogy véled eggyütt a koronás fejed
    Egy fő hatalmú szép hazának
        Fő ura és nagy urak királyja.

1790.

Elmondom. Halljad gyászos homály után
Új fényre lépett szép haza! Ghymesi
    És gácsi gróf Forgách Miklósnak
        Érdemeit kijelenti lantom.
Ne várjad azt, hogy tős-gyökeres nemét
Hírleljem, azt a régi dicső nemet,
    Kit régen elmúlt századokban
        Pápa s király vetekedve tisztelt.
Ámbár szerencsés, aki nagy érdemes
Vérrel dicsekszik, nem nagy azért maga:
    A vérrel érték száll fiakra,
        Nem pedig a jeles ősi érdem.
Többet nyom ennél, ami tulajdona
E nagy fiadnak. Melly kegyes és igaz,
    Melly bátor és érett tanácsú?
        Tudja nemes Nitra és csudállja.
De szinte mint a nap ragyagó tüze
Meggyőzi a szép csillagos éjtszakát,
    Úgy múlja fellyűl halhatatlan
        Díszeit édes hazánk szerelme,
Melly, mig hazánknak dolgai bóldogúl
Folytak, sok ajkról olly gyakran hangozott
    Mint lágy-meleg kedves tavaszkor
        A rekegés iszapos tavakban;
De hallgatás vólt a tavi partokon,
Mihelyt keményebb fúvatag a vizet
    Hűltötte s a hervadt mezőket
        Őszi hideg dere béfödözte.
Haj! melly kegyetlen dér sütögette el
Magyar szabadság! gyenge virágidat!
    Oh fájdalom! most is keserves
        Könyveim hullanak a szememből!
S míg így vesződtél, elnyomatott haza!
Ki merte száját tátani? Nyögtenek
    Suttomban és téged sirattak
        Sok fiaid, de ki fogta pártod?
Nem kis merészség fő urat inteni,
Ki, megcsalatván jónak ürűgyivel,
    A régi törvényt nem böcsűli.
        Nem telik ez ki apró fiaktól.
Csak ritka szív bír olly tehetős erőt,
Melly minden hasznát tiszteit, életét
    A nemzetünknek köz javáért
        Áldozatúl bemutatni merné.
Ezt merte Forgách. Híres az ő szava,
Mellyért lenyomták őtet irígyei;
    De Nitra ismét béfogadta
        S újra dicső feje a megyének.
Böcsűld bajodtól megszabadúlt haza!
Békéllj kezéhez, bizd magadat reá;
    Készítsed érdemlett jutalmát
        E javadat szerető fiadnak.
Veled s miattad szenvede; általad,
Fő polcra hágjon. Nagy jeles érdeme
    Országra elterjedt; ne légyen
        Tisztinek is szorosabb határa.

1790.

A magyarok törvénye szerént, nagy Trézsia vére,
    Felséges Leopold, szép örökébe belép:
Első gondja, hogy a törvényt fenntartsa, s kivallja,
    Hogy törvény az igaz fő uraságnak ura;
Ő törvény által, s a törvény általa tartós
    Talpra felállított fő hatalomnak örűl;
Vígad azért az egész ország, és ősi szokásként
    Gazdag pompával megkoronázza fejét.
Fényes példa! Világ fejedelmei nézzetek erre:
    Ezzel nagy Leopold híre az égig hatott;
Szép, de gyakor dolog, hogy törvény koronázza királyját;
    Ritka, hogy a törvényt így koronázza király.

1790

Rókási! új Apelles!
Ecseted feles csudájit
Úgy nézi számos ember,
Úgy nézi és csudállja,
Mint a magyar királyi
Testőriző seregnek
Szép termetét s ruháját
Bámúlva nézte százszor
S bámúlva nézi most is
A bécsi tarka község,
Örűlsz azért, barátom!
De amiatt haragszol,
Hogy egy magyar megyében
Alig talált böcsűlőt
Kezednek egy remekje,
Amaz jeles magyar pap,
Kit szorgalommal írtál
Díszes magyar ruhában;
Amellyben ő kegyelmét,
Noha a nyakát világos
Kék égi színre festett
Gallérja nem jelelné,
S papi öv se címerezné,
Mégis, ki nem vakondak,
Nem tartaná egyébnek,
Tudná, hogy ez magyar pap.
Te azért haragra gerjedsz,
Hogy ollyra is találtál,
Ki e remekre nézvén
Azt kérdezé: Ki légyen?
Te azért rövidke verset
Akarsz alája írni,
S kérded, mit írj alája?
Egy szót se írj, barátom!
Ha bánja is s haragszik
Az elfajúlt magyarka,
S az elfajúlt magyarnak
Fészkébe ült poszáta;
Ha bánja is s haragszik,
Hogy illyen a magyar pap:
Hogy férjfihoz, magyarhoz
S belső személyhez illik
Kalpagja, bajszos ajka,
Gallérja, mente, dolmány,
Papi öv, nadrág, topánka;
Ha bánja is s haragszik,
Hogy illy papot lefestvén,
Igaz magyar papokkal
Kedvelteted ruháját;
Ha azért reád neheztell,
És gúnyolódva kérdi:
Ki légyen, akit írtál?
Egy szót se írj alája;
Mert a vakot kivévén,
S a tök-fejű bolondot,
Kiki tudja, hogy magyar pap,
S kiki tudni fogja, míglen
Magyar lesz e világon.
Azért ne háborodjék
A szíved, hogy vakoknak
Ember szemet nem adhat,
S hogy a kovács bolondnak,
Akármiként koholjon,
Mégsem tud észt koholni.
Ide gyermek! a palackot,
Ide azt az ó borocskát!
Igyunk, s imez gyötrelmet
Az üres palackba vessük.
Azonban, oh barátom!
Fogj még ma a dologhoz,
Írj illy személyt, minémüt
Lefestek e dalomban:
Arcája tiszta légyen;
Szemöldekét s szemének
Kis szőreit kivévén
Csak egy parányi szőr se
Rútítsa tiszta képét.
Rövid, de kondorított
Veres, de liszt porával
Hintett haját kerítse
Berlini módra metszett
Három-szegű kalapja.
Azután tekerd nvakára
A tarka keszkenőjét,
Feketélljen hogyha tetszik,
A mely-födő ruhája;
De tégla-színt mutasson
A haj-poros kaputja.
Feketélljen a nadrágja,
A kurta fél nadrágja,
Mellyet laposka gombok,
S apró ezüst csatocskák
A térdihez szorítnak.
Alább piroska színét
Kellesse a harisnya.
Végtére a cipellőst
Öreg csat elborítsa.
Mikor ez lefestve lészen,
Apellesem! bocsáss meg.
Ha kérdezem: kit írtál?
Kalmárt-e vagy parókást?
Hogy így ne járj, barátom!
Ezt írd alá: Magyar pap.

1790.

Csirizzel és szurokkal
Társalkodó atyáktól
El nem fajult legények!
Ha féltök a kudarctól,
Múlassatok koronként
Az árral és iplikkel,
Csírizzel és szurokkal.
Ámbátor hébe-hóba
A csintalan porontyok
Vargát gyalázni szoktak,
És csúfolódva mondják
A varga-varga-ziccet;
Ez nem ragad reátok.
Míg varga, aki varga.
A varga-név dicséret,
Lám títeket nagy-hasznú
Munkátokért királyi
Fővárosok böcsűlnek.
S érdemlitek valóban,
Hogy títeket böcsűljünk:
Ha a keménykedő tél
Megrázza ősz szakállát,
S felhalmozott havával
Az útakat borítja,
Ha lágy meleg tavaszkor
Utcákon a locsos sár
Síkos jeget födözget;
Ha nyári nagy melegben
A láb-födetlen útas
Talp-égető homokban
Izzadva, fújva ballag,
S árnyékos helyre térvén
A szúnyogokkal harcol,
Vagy vér-szopó legyeknek
Gyakásival vesződik;
Ha őszi hüs napokban
A barna fellegekkel
Béleplezett egekből
Tartós esők omolnak,
S a marha sáros uton
A tengelyig merűlő
Kocsit nyögéssel húzza;
Akármi rossz üdőben
A varga kéz ruházza
S megvédi lábainkat.
De ám, ha varga-fajzat,
A varga-székre únván,
Magasra vágy s vagyonját,
Mellyet szegény szülője
A bőrt fogával húzva
És varrogatva gyűjtött,
Nemes levélre költi:
Vagy a ravasz kakuknak
Példájaként, orozva
Némelly nemes madárnak
Fészkébe ül, s azért már
Nem varga, aki Varga,
A varga-név gyalázat.
Higgyétek, illy nemesnek
Pereputtya harmad ízig
Szenvedni fog s pírúlni
A Varga-varga névért;
Mint mostan elpirúlnak
Amaz majom-szabású
Kis-Kordoványi törpék,
Ha csúfolódva mondják
A csintalan porontyok
A varga-varga-ziccet.

*1790 körül.

Fogynak ama bóldog szerzetnek tagjai, mellynek
    Én is akármi kicsiny része, de része valék;
Ellene a pokol harcra kikelt valamennyi gonosszal,
    Aki egész főldön mint katonája forog:
Kincsre-törés, pénzért-hazudás, fene könyvek, irígység,
    Rémítés, mellyet sok gonosz elme koholt,
Öszvecsoportozván nagy zajjal raja ütöttek,
    S minthogy semmi segéd nem vala, főldre verék.
Hát ez-e a bérünk, hogy az ifjúságnak az erkölcs
    És tudomány útján hív vezetőji valánk?
Hogy jeles embereket nevelénk, kik könyveket írtak,
    Mellyeket a hírnek szárnya magasra emel?
Hogy nagy városokon, falukon, sőt füstbe borított
    Kunyhókban sokakat jóra taníta szavunk?
Hogy gondunkkal arany nyoszolyán és koldusi ágyon
    Haldokló egyaránt élhete minden időn?
S annyi veritékünk s vérünk folyt számos helyekben,
    Merre kikél a nap, s merre enyészve forog?
Sőt az egész főldet Jézust hírdetve bejártuk,
    S olly sokat eltűrtünk szent tudományja miatt?
Ezt ellenségünk fel sem veszi; kerget, eloszlat
    Minket, s a rendet bontva zavarba taszét!
Nem vala törvényszék, mely minket pörbe idézne,
    Nem vala törvényes mentegetésre helyünk.
Haj! annyit tehetett elvesztésünkre felesküdt
    Sok gonosz ellenség! Illy vak az ember esze!
Nemde, azért, Európa! arany századra jutottál,
    És vesztünk néked bóldog időket hozott?
Megcsalatál: forgasd szemedet, valamerre tekénthetsz,
    Nézd, minemű légyen mostani állapotod:
Látod-e, melly vadak a népek, mint üldözik egymást,
    És magok is veszvén űzik az ember-ölést?
Templomok és szent oltárok fertelmes helyekké
    Váltak, sok jeles ház romladozásra siet:
A lakosok fogynak, mivelő nincs puszta mezőken,
    Néhol alig vagyon egy számkivetettnek helye.
A gonosz a törvényt s Istent letapodja; szemérmes
    Hív igaz embereket főldön hijába keressz;
A heves ifjúság elfonnyad időnek előtte,
    Mert zabolát marván rúg, s bujaságnak ered.
Nem vagyok oly bosszús, nemezist le nem hívom az égből:
    Nem csak eloszlásunk e gonoszoknak oka.
Mindazonáltal ugyan mondják, hogy szerzeti rendünk
    Fennállván nem tört vólna ki annyi gonosz:
Mert jeles űgy mellett vérünk folyt vólna, vagy űznők
    Most is, mint ezelőtt, a fene lelki homályt.
Ezt mások mondják; magam úgy nem bízom erőnkben;
    Szent végzéséért áldom az égnek urát.
Ami szabad, temető helyeket béjárva kesergek.
    Hol valamelly társunk hült ereklyéje vagyon:
És ha közikbe vezet koros éltem vége, reményem
    Mint hív társ engem síromig el nem hagyand;
Részre nem hajlandó maradék eszmélleni fogja
    E rend érdemeit, s így megadandja böcsit:
Régi idő nem szült illy szerzetet; illyet, ha váltig
    Rajta lesz is, nem fog szülni akármi idő.

*1803 után.

Nagy szeretet vagyon, és házasság nincsen az égben;
    Főldön elég házas van, de kevés szeretet.

*1803 után.

Híres vers szerző, noha verset nem szerez, Ordas:
    Sok pénzt költve jeles verseket öszveszerez.

*1803 után.

Verseidet mihelyen látá, így szólla Apollo:
    Kést nekem! ím ismét Márzia dalra fakadt.

*1803 után.

Példa beszéd, hogy férjének koronája az asszony:
    Így a férfi király, de koronája nehéz.

*1803 után.

Nem tudom én, melly édes erő vonsz minket hazánkhoz:
    Elménkben marad a képe akármi helyen.

*1803 után.

Vidékünk kies dombjai.
Kis tengerünk hullámjai,
    Most keljetek magasbra:
Szűz nimfák habok tetején
Állván s hegyeknek bércein,
    Tekintsetek utakra.

Ki jön? ki jön? mi pompa ez?
Vig heje-huja zengedez,
    Nagy örömszó hat égre:
Sok éljen-éljen hallatik,
Erdőkről visszacsapatik
    A keszthelyi térségre.

Elől a hír sietteti
Gyors szárnyát és az hírdeti
    A harsogó kürtjével:
Keszthely felé igyekezik,
Majd oda el is érkezik
    Szép menyecske férjével;

Hymen késéri szekerét,
Ő hordozza két címerét
    E két jeles személynek,
Kik nagy örömben részesek,
Mint válhatatlan hitvesek
    Egymást szeretve élnek;

Egy címer sokat fitogat,
Királyi pálcát mutogat
    Szép koronás sisakkal:
Egy tarka s egy kék mezejét
Láttatja s zőld domb tetejét,
    Szarvast veres szarvakkal.

A másikban két oroszlán
Áll fejedelmi koronán,
    És fenyeget kardjával:
Őrt áll a daru fő helyén
Kis koronának tetején,
    Követ tart egy lábával.

Ez képzi jeles érdemit,
És dícsőíti tetteit
    Gróf Festetich nemének:
Amaz diszét esmérteti,
És fő hatalmát hírdeti
    Hechinga hercegének.

E két címer megeggyezett,
Gróf László öszveköttetett
    A hercegi asszonnyal;
Méltán is eggyé lettenek,
Akik ugy öszveillenek,
    Mint drágakő arannyal.

Mert kegyesség s nyájasság,
És hozzá illő csínosság
    A menyecskét szépíti:
Elmésség a beszédiben,
Bátorság a tetteiben
    A férjet ékesíti.

E pár Keszthelyben váratott,
S ihon! már béfogadtatott
    Több nagy nemü társakkal:
A mozsarak ropogjanak,
Dob s trombita hangozzanak
    Örvendező szavakkal.

Élj László! éljen kedvesed!
Majd Jozefina hitvesed
    Ép fiacskát fog szülni,
Kinek Keszthely, Molnári is,
Csáktornya és Hechinga is
    Felette fog örülni.

1811.

Nincs magyar költő, akinek élete olyan egyszerű színtelen lett volna, mint Szabó Dávidé. Megérte a patriárkák korát, de nem történt vele semmi olyan nevezetes esemény, mely az irodalomtörténetírón kívül mást is érdekelne. Erdélyben, a háromszéki Baróton született 1739 ápr. 10-én, elszegényedett székely nemesi családból. Atyja, György, mint huszár a katonaságnál szolgált, de fiát már tanult emberré akarta nevelni. Beadta a jezsuiták udvarhelyi gimnáziumába, ahol a tizennyolc éves ifjú tanárai példájától vonzva s hajlamait követve maga is belépett a jezsuita rendbe. 1757-től a szerzet rendtartása szerint majd minden esztendőben másutt tartózkodott. Fölváltva tanult és tanított Trencsénben, Szakolcán, Székesfehérvárt, Nagyszombatban, Kolozsvárt, Egerben, Kassán, hol pappá szenteltetett, Nagyváradon és Besztercebányán. Itt szerzetesi ünnepélyes felavatása előtt a harmadik próbaévet töltötte, a jezsuita rend életében oly fontos 1773-ik esztendőt, mikor a rendet a pápa föloszlatta.

Ez az esztendő Szabó életében nem jelentett olyan nevezetes fordulót, mint Rájniséban. Létét nem fenyegette veszedelem, az élet küzdelmeitől megóvta őt a hercegprimás, aki a komáromi gimnáziumhoz rendelte tanárnak. Kedélyét sem dúlta föl annyira a csapás, s szelídebb, békésebb természetű ember lévén, csak zúgolódott, de nem tört ki a sors ellen. Annál nagyobb, sőt egyenesen irányító hatást tett írói fejlődésére. Az eltörlést követő szomorú napokban, s épen a szerzet föloszlatása következtében, lett magyar költővé. Véletlenül kevéssel azelőtt mint nagy gyakorlatú latin verselőhöz azzal a felszólítással fordult egy rendtársa, kísértse meg, nem lehetne-e, amint a németek is teszik, anyanyelvünkön latinos méretű sorokat írni. Szabónak megtetszett a gondolat, s játékból, szinte virtusoskodva megírt egy mértékes magyar verset (Beteg). Nem tartott sokat a kísérletről, nem is volt az egyéb versbe szedett, értelmetlen prózánál, de mikor lesujtott reájuk a pápa haragja, s fájdalmában, bizonytalan jövőjén aggódva minden komoly munkára képtelen volt, a versírásban keresett enyhülést. Elsiratta szerencsétlen szerzetét, megkönyezte a maga szomorú sorsát s a mindennapi verselésben szórakozást talált: amint elméjét magyar versek «koholás»-ára feszítette, lassanként elfelejtette bánatát.

Komáromban négy évet töltött, mind nagyobb buzgalommal irogatva ezalatt újfajta verseit. Gyönyörűséggel töltötte el egyre fokozódó ügyessége, s a Komáromhoz közeleső Virten megismerkedve egy páratlanul szíves úri családdal, a Pyberékkel, mely őt csakhamar egészen magához csatolta, boldogságának nem volt semmi híja. A komáromi gimnáziumot azonban 1777-ben a Benedek-rend kapta meg, s így Szabónak el kellett hagyni a szeretett kört. A hercegprimás Kassára nevezte ki az újonnan szervezett akadémiára. Még ugyanabban az évben állítólag barátai unszolására, valójában inkább a költői dicsvágytól ösztönözve, eddig írt görögszabású magyar verseit kötetbe foglalta s Új mértékre vett versek cím alatt közrebocsátotta. Ez volt a deákos iskolának első irodalmi nyilvánulása, az első lépés, mely az eddigi költői játékot komoly igyekezetként mutatta be. A reform dicsősége így Szabónak jutott, bár Révai vele egyidőben, Rájnis meg egy évtizeddel megelőzve szintén megszólaltak Horatius lantján. A könyv magára vonta kevésszámú írónk érdeklődését, s Szabót elfogta a fölfödözők elragadtatása. Pár évig zavartalanul élvezte a merész újítás öntudatát, de Rájnisnak 1773-ban összeállított s 1781-ben megjelent Kalaúza megrontotta boldogságát. Elsőségét fenyegetve, prozódiai tanításainak helyességét nyilvánosan megtámadva látta. A sértett önérzet még a békés Szabóból is szenvedélyes harcost formált. 1787-ben egy egész könyvet irt Ki nyertes az hangmérséklésben? cím alatt, melyben - mellékesen még a verseit kórholó Révain is kitöltve mérgét - nagy apparátussal, az adatok egész tömegével ront Rájnisnak. Vesztére tette. Rájnis nem késett a válasszal s mivel jobban győzte tudománnyal és hanggal, Szabó, noha egyben és másban neki volt igaza, elhallgatott s ezzel kortársai szemében elvesztette az ütközetet.

Ezalatt azonban jóformán egy napig sem pihent költői tevékenysége. Egyik eredeti verse és fordítása követte a másikat; átültette a XVII-XVIII. századi latin költészetnek számos termékét, köztük Vanière Jakabnak terjedelmes Praedium rusticumát és Neumann Bertrandnak Milton Elveszett paradicsomán alapuló Lapsus protoparentumát, valamint Horatius egy pár ódáját s Vergilius első eclogáját. Régibb verseit is átdolgozta, az újabbak is annyira fölszaporodtak, hogy 1786-ban három, majd 1789-ben két nagy kötetben közrebocsátotta műveinek második és harmadik kiadását. Sőt tudományos ambíciói is támadtak: összegyűjtött egy csomó ritkább avult- és tájszót, maga is csinált egy pár újat s az egész anyagot betűrendbe állítva hexameterbe szedte (Kisded szótár 1784, újra, de már nem versben 1792).

Kassai tartózkodása alatt Szabót egy nem várt véletlen egyidőre az irodalom élére állította. 1787-ben ugyanis az ország két legmozgékonyabb, legtevékenyebb és legambíciózusabb fiatal írója, Kazinczy Ferenc és Batsányi János, Kassán tartózkodtak s egy irodalmi folyóirat tervét forgatták agyukban. Magukhoz vették Kassa harmadik íróját, a már akkor tekintélyes költőt, Szabót, s megalapították 1788-ban a magas színvonalú Kassai Magyar Museumot. A költő büszke és boldog volt: neve ott szerepel a kassai társaság vezetői között. Sőt még fontosabb szerep jutott neki osztályrészül. A két vezér nem fért össze, s neki kellett dönteni. Batsányihoz csatlakozott, így Kazinczy kisebbségben maradt s átengedte kettőjüknek a teret. A Museum azonban pártolás hiánya miatt 1792-ben megszűnt, Batsányit is elszólította a sors Kassáról, s így Szabó dicsősége nem volt hosszú életű. Nem is maradt sokáig Kassán. Hatvan éves korában, 1799-ben, jól megérdemelt nyugalomba ment, elvonult a szeretett Pyber családhoz Virtre, ahol eddig is minden nyáron szíves otthonra talált.

Életének utolsó húsz évét itt töltötte csöndes boldogságban. Fárasztó munkától, anyagi gondoktól menten élte azt a nyugodt öregséget, melyről mestere, Horatius álmodozott. Tartózkodó, zárkózott természete, amit sokan, különösen ha csak fölületesen ismerték, ridegségre magyaráztak, a virti egyszerű, jólelkű emberek körében fölengedett, szíve megnyílt. Gyönyörködött egykori tanítványának, Pyber Benedeknek, boldog családi életében, nevelte gyermekeit, szeretett öreg barátjának, Pyber Ferencnek, unokáit, s kedveskedett a maga öreges szögletes, de szíves modorával a ház úrasszonyának. Ki-kijárt a gazdaságba, a Dunához, a szomszédokhoz, de legnagyobb kedvvel a bátorkeszi szőlőbe. Pihenése azonban nem volt tétlen nyugalom. Folytatta tudományos munkásságát, összegyűjtve nyelvünk tőrül metszett kifejezéseit (Magyarság virági, 1803) s hogy kedves Horatiusához minden tekintetben méltó legyen: késő vénségében sem «nélkülözte a lantot». Hatvan, majd hetven esztendejét meghazudtoló frisseséggel rótta egymás mögé a mértékes sorokat, sőt öreg korában még a régi magyaros verselésre is reáfanyalodott, noha elvi álláspontjából nem engedett s a rímes formák művészi értékét nem szűnt meg tagadni. Életének e kései szaka termette költészetének legmaradandóbb gyümölcsét, az Aeneis teljes magyar fordítását (1810 és 1813). Ez a műve élte legtovább túl a székely poétát, még a XX. században is lenyomatták s nevét tovább megőrzi a feledéstől, mint az a szürke márvány sírkő, mely Virt temetőjében, a Duna hullámai fölé kinyúló dombon, az 1819 nov. 22-én elhunyt költő hamvainak helyét jelöli.

Szabó írói pályája érdekes bizonyság arra, milyen irányító szerepe van kisebb tehetségeknél a véletlennek. A véletlen tette magyar költővé, az terelte egy időre a tudomány mezejére. Eredetileg nem voltak tudományos ambíciói, mint Rájnisnak és Révainak, de mikor versenytársai megtámadták költeményeinek szórendjét és prozódiai elveit, nem hagyta az igazát s megsértett írói becsületét a tudomány fegyvereivel iparkodott megvédeni. Nem volt ügyes vitatkozó; ellenfele gyengéit nem tudta kihasználni, sőt meg sem látta, de nemcsak ezért vesztett. Készültségében is rejlett a hiba. Nem volt tudományosan művelt fő s bár ismerte a magyar nyelvet meg több tájszólását, de a rendelkezésére álló adattömeget nem tudta bizonyításra fölhasználni. Annál kevésbbé, mert a nyelvi jelenségeket elfogultan tekintette, és hogy vitatott tételeit igazolja, ügyetlenül állította csatasorba megfigyeléseit: olyan következtetéseket vont le belőlük, melyekre azok nem jogosították föl. Így noha egyben-másban Rájnissal szemben neki volt igaza, prozódiai és szórendi elveinek sem a vitatkozó munkájában (Ki nyertes), sem az inkább elméleti tanulmányában (Orthographiai és grammatikai észrevételek, 1800) nincs tudományos értékük.

A vita árja azonban messzebb is elsodorta a tudomány vizeire. Érdeklődése a nyelv és nyelvészet felé fordult, s mint a népnyelv alapos ismerője, összeírta Kisded szótárában az irodalmi nyelvben nem használt népies és régies szavakat, a Magyarság virágiban pedig népünk kerek, jellemző, közmondásszerű kifejezéseit. Mind a kettő puszta adatgyűjtemény, minden rendszerezés vagy csoportosítás nélkül, de így is van értékük. Nyelvünknek sok veszni indult kincsét megmentették számunkra, noha mind a szavak, mind a kifejezések között sok van, melyről nyilvánvaló vagy valószínű, hogy magának Szabónak alkotásai. Ő maga ugyan a nyelvújítás ellen nyilatkozott, de nemcsak e gyűjteményeiben, hanem verseiben is elég sok új, magakészítette szót használ, melyek nagy része nem tudott életre kapni, egypár azonban része lett a magyar nyelvkincsnek (ábra, erény, inger, kacsó, napló, ötlet stb).

A tudományos működés azonban csak epizodikus jelentőségű volt Szabó életében, ő magát elsősorban költőnek tartotta. Költői fejlődése egyenes vonalban halad. Kezdete visszanyúlik a középiskolába, ahol annyira begyakorolta magát a latin versírásba, hogy a 60-as évek végén már a legnagyobb könnyűséggel írt latin költeményeket. Mikor magyar versek írására tért, a latin nyelvű költészettel lassanként fölhagyott s helyette régibb latin verseit s más írók latin költeményeit ültette át magyarra. Majd mind nagyobb számmal írt eredeti magyar verseket, de a fordításhoz később sem lett hűtelen, még élete végén is szívesen szegődött idegen költők tolmácsává.

Fordításainak anyagát nem választotta meg olyan ízléssel, mint társai mind, Rájnistól Berzsenyiig. Azok rendszerint koruk legcsodáltabb műveihez, a görög és latin költők remekeihez nyultak, Szabó fordított ugyan azokból is, de még nagyobb kedvvel az új latin költőkből s nem sokat törődött, van-e esztétikai értéke annak, amit nagy fáradsággal és gonddal magyar nyelven megszólaltat. Sorra kerülnek a XVII-XVIII. század latinul verselő szerzetes költői, Sautel, Rapinus, Neumayr, Friz András, Vanière, Neumann Bertrand, s az ismeretlen szerzőjű új latin versek, eposz, tanköltemény, heroida, elegia, dráma vegyest. Az elbeszélő versek közül egyiknek-másiknak kortörténeti értéke van: a magyar história nevezetes vagy érdekes mozzanatait örökítik meg abban a korban, amikor a magyar nyelvű költészet teljesen megfeledkezett a nemzet múltjáról. Sajátos fényt vet a magyarság XVIII. századi szellemi életére, hogy évszázados küzdelmeink emléke jezsuita költők latin nyelvű verseiben volt lerakva! Szabó e fordításainak ép ezért nagyobb a jelentősége, mint azoknak az egész köteteket betöltő műveknek, melyekről maga is, kora is olyan sokat tartott. Ilyenek voltak a Paraszti majorság (1779), Vanière Jakab verses gazdaságtanának, egy csekély becsű Georgicon-utánzatnak (a Praedium rusticumnak) átültetése, és Az elvesztett paradicsom (1789), melyet Neumann Bertrandnak latin nyelvű Milton-átdolgozásából, a Lapsus protoparentumból fordított magyarra. Ma már nem kell kifejtenünk, milyen elhibázott törekvés volt Vergilius tanítókölteménye helyett annak kései utánzatát, s Milton fönséges eposza helyett annak latin nyelvű halvány másolatát lefordítani: abban a korban tetszettek, s ez igazolja Szabót.

A görög irodalomhoz, az antik költészet kútfejéhez s legművészibb nyilvánulásához, nem is fordult, a rómait viszont nemcsak szívesen olvasta, hanem époly szívesen tolmácsolta is, s ezeket már jobb érzékkel. Csak két római költővel foglalkozott, a legnagyobb lirikussal, Horatiusszal, s a legnagyobb epikussal, Vergiliusszal. Horatius-fordításai nem sikerültek. Az ódák nehéz formáiban ügyetlenül mozog, az alaki hűség kedvéért föláldozza a tartalmit, nyelve is nehézkes, darabos. Annál becsesebbek Vergilius-fordításai, főkép az Aeneise (1810 és 1813), amely nemcsak első teljes magyar tolmácsolata a rómaiak honfoglalását megörökítő eposznak, hanem mind máig a legméltóbb magyar Vergiliusunk. A pályája végén álló költő megmaradt életerejét belefektette ebbe a nagy műbe s negyven éves költői gyakorlata eredményeit, hosszú fordítói működésének tapasztalatait értékesítve, barátjának, Batsányinak tanácsait és javításait megszívelve, a tőle telhető legjobbat adta.

Szabó költői pályája ép oly emelkedést mutat, mint tudományos és műfordító tevékenysége. Mintha az erős akarat és a céltudatos törekvés még a költészet terén is eredménnyel járna! Ebben a tekintetben Szabó, valamint a többi deákos, megértő tanítványa Horatiusnak: ami tehetségükből hiányzott, tanulmánnyal és gyakorlattal pótolták. Sajnos, több hiányzott, mint amennyit pótolni lehetett: innen költészetüknek kisebb értéke.

A Parnassus hegyére Szabó indult közülük a legmélyebb völgyből. Míg a többiek első kísérletei a kezdet nehézségeihez képest elég ügyes fordítások, Szabó első versei formai szempontból torzak, tartalmilag zavaros, érthetetlen próza. Még 1777-ben megjelent első kötete is nagyrészt teljesen értéktelen versekből áll, s kevés az, ami meghaladja a formagyakorlat színvonalát. Ólomsúllyal nehezedik reá a forma nyüge, s maga megvallja, nem minden restelkedés nélkül, hogy számára a versírás keserves fáradság, nehéz küzdelem. A nehéz küzdelemnek nem a versmérték adta meg az árát, az hibátlan, hanem a nyelv. Hogy belekényszerítse gondolatait a merev formába, föláldozza a nyelv törvényeit. Nemcsak latinizmusok kerülnek tollára, hanem lépten-nyomon, majd minden sorban, lábbal tiporja a szórend törvényeit. A latin költők példájára, félrevezetve a latin költői nyelv szabados szóelhelyezésétől, a legnagyobb önkénnyel dobálta össze-vissza a szavakat és mondatokat, messze elválasztotta egymástól a legszorosabban összetartozó fogalmakat, az igekötőket hátradobta a mondat végére, a kötőszókat beleékelte a mondat közepébe: verssorai gyakran teljesen értelmetlenek. Eljárása ellen mindjárt a kötetek megjelenése után fölzúdult a közvélemény, s méltán megrótta azóta is mindenki, aki Szabó költeményeivel foglalkozott. Megtámadta szórendi vétségeit Horváth Ádám, sokkal erősebben Rájnis, Révai meg egész csokrot köt Szabó legmerészebb inverzióiból s ezek alapján erős szemrehányással illeti, hogy megrontja a nyelvet.

Szabó védekezett a nyelvrontás vádja ellen s a székely tájszólásra hivatkozott - természetesen alaptalanul - amely megengedi az ilyen fordulatokat. Sőt támadni is mert: elnevezte azokat, akik az ő merész szókötését nem helyeslik, «tehén úton cammogók»-nak. Új verskötetében, az 1786-ból való Verskoszorúban, meg is maradt állhatatosan álláspontja mellett, de már 1789-ben, akár belátta tévedését, akár engedett az inverzióitól keltett fölháborodásnak, rátért a helyes útra. Munkáinak harmadik kiadásában megjavította a megvádolt szórendi erőszakosságokat s újabb verseiben is iparkodott tiszteletben tartani a szórendi törvényeket. Arany János jobban szerette a régi Szabót, merész szófűzésében erőt vélt találni, ami a későbbi átdolgozás, símítás közben ellaposodott. Igaz, hogy egyfolytában hosszú ideig olvasva Szabó verseit, az ember beleszokik döcögő soraiba, akárcsak Zrinyi nyelvébe, de ez csak megszokás, hozzáalkalmazkodás az író egyéniségéhez. Szabó verseinek átdolgozásai határozottan magasabb színvonalon állanak, mint az első fogalmazások: nemcsak nyelvük és stílusuk jobb, hanem rövidebbek, kevésbbé terjengősek, kevesebb bennük az idegen szó, s a prózai kifejezéseket költőiebbekkel pótolja - noha az ellenkezőre is van példa.

Ez az 1789-es gyűjteménye, de még inkább az utolsó, az 1802-es, mutatja a költőt fejlődése tetőpontján. Még mindig sok bennük a csekély becsű vers, de számuk a régiekhez képest megfogyott s helyüket igazi költemények, Szabó költészetének díszei, foglalják el. Kéziratban maradt versei azonban, melyek egy része már költői működése alkonyáról, a XIX. század elejéről való, éreztetik költői ere kiszáradását: verselő készsége nem csökkent, de elvesztette lelki életének frisseségét, érdeklődési köre mind kisebbre zsugorodott s költészete mind jobban lesűlyedt a mindennapiságba.

Költészetéről nehéz képet adni, elsősorban azért, mert igen nagy a versanyag, amelyet át kell tekinteni. Termékenységre nézve Szabó nemcsak a deákosok, hanem általában összes költőink sorából kiemelkedik. Pontosan negyven esztendőre terjedő költői pályáján vagy nyolc kötetre menő verset írt s ebből vagy két kötetnyi, körülbelől négyszáz költemény eredeti. Másrészt költészete oly heterogén elemekből alakul, hogy nem is egy, hanem két egymással sok tekintetben ellentétes képet lehet festeni róla, melyek egyformán jogosultak és találók. Ha közel lépünk hozzá és élesen megvilágítjuk egész költészetét, akkor szürke, sívár vigasztalan a kép. Verseinek háromnegyed része, tehát az a réteg, mely az egész képnek megadja az alapszínt, alkalmi költemény, a szónak legrosszabb értelmében. Az ország nagyjait, személyes jóbarátait és virti jóltevőit énekli bennük minden méltó ok nélkül, a legjelentéktelenebb alkalmak kapcsán. Tisztelete és szeretete, alapjukban igen nemes érzelmek, áradozó szavakat csalnak ajkára, de arra nincs ereje, hogy az érzés kifejezését költőivé emelje. Nincs általános érdekük, pusztán személyes jelentőségűek, s tárgyát nem tudja úgy előadni, hogy az olvasó velük érezzen, sőt legtöbbször még az egyéni színt sem tudja megadni verseinek. Egyhangú és unalmas, száraz és sablonos, s ami fő, lelketlen poézis ez, a költő pedig műkedvelő, ihlet nélkül szűkölködő írónak tűnik föl, akinek költészete, Arany szavait alkalmazva reá, «a porba játszik, ott danol».

Ha azonban távolabb lépünk a költőtől s engedjük, hogy a levegő játéka elmossa a színtelen alkotásokat s csak költészetének erősebb tüzű terméseit tekintjük, akkor egészen megváltozik a kép. Kazinczy Kisfaludy Sándor előtt úgy volt hajlandó megnyitni az Olympust, ha előbb megtizedelheti verseit több joggal tehetjük ezt Szabó Dáviddal, mert nála ez nem kegyetlenség, hanem kegyelet. S talán az a jogcímünk is megvan rá, hogy Szabó alkalmi költeményei, amint a bevezetésben kifejtettük, a kor divatja szerint elsősorban csak a megtisztelteknek voltak szánva: hogy köteteibe is belevette, az emberi hiúság volt. Mindannyian emberek vagyunk, ne ítéljünk szigorúan. Ha már módunk van választani, fessük meg a vonzóbb képet.

Szabó költészete, azáltal, hogy első kísérletétől utolsó művéig állandóan, meg nem csökkenő buzgalommal hódolt a múzsáknak s nem kérette magát az éneklésre, igen változatos, mind tárgyaiban, mind műfajaiban. Ő is lirikus elsősorban, úgy értve a szót, hogy szívesebben foglalja versbe gondolatait és érzelmeit, mint a történelem és az élet eseménysorozatait, de nem kirekesztően az. Már első próbálkozásul egy adomát öntött költői alakba s később is kedvvel fordult az epika felé: apró történeteket, meséket irogatott, sőt egy ízben nagy dologra szánta el magát, írt egy kis eposzt a Komárom városát elpusztító földrengésről. Hogy ezt az önmagában nem elég érdekes és költői tárgyalásra nem alkalmas anyagot költőivé varázsolja, az új klasszicizmus epikus mintaképéhez fordult útbaigazításért. Jezsuita társai példájára Vergilius szellemében és költői eszközeivel dolgozik. Ő, a keresztyén pap, az antik csodálatosnak szerepeltetésével akarja eposzi magaslatra emelni a kicsinyes tárgyat: mozgalomba hozza az Olympust s az elemek pusztító munkáját a római istenek bosszújából magyarázza. Diana, akinek mintaképe az Aeneis Junója, megharagszik a komáromiakra a híres kőszűz miatt, amely fügét mutat a törököknek. De mi köze Dianának a törökökhöz? Itt már a Gyöngyösi István allegorizáló iránya is működik: a törökök címere a félhold, s Diana a hold istenasszonya. Haragjában Aeolusszal, a szelek istenével, Neptunusszal, a tengeri istennel, Vulcanusszal, a tűz istenével szövetkezik s reázúdítja a három elemet a szerencsétlen várra, úgyhogy a «Magyar Mars», a háború istene, csak alig tudja megmenteni szeretett városát. A modern viszonyoknak s az antik világnézetnek ez az összekapcsolása erősen barok színezetűvé teszi a kis eposzt, melyet költője telehint Vergiliusnak, Ovidiusnak és a XVII. század ünnepelt epikusának, Gyöngyösinek, műveiből vett képekkel és szólamokkal.

A dráma meghaladta Szabó erejét, különben is e műformára abban a korban költészetünk még nem volt elég érett. Zrinyi-drámája fordítás latinból, többi drámai formájú költeményéből hiányzik a dráma lényege, a cselekvény, s így puszta dialogusok. Nem is kívánnak drámaként szerepelni: a költő eclogáknak, pásztori költeményeknek nevezi őket. Ez a műfaj kései, elfajult kihangzása az antik idillköltészetnek s az új latin költészetben kapta sajátos jellemét. Természetességét már Vergiliusnál elvesztette, aki Theokritos egyszerű pásztorainak életviszonyait a maga korának bonyolódott problemáival kapcsolta össze. A jezsuita-költőknél az idill az üdvözlő költemények formájává merevedett, s ebben a szerepben veszi át Szabó, aki fölebbvalói és jóltevői tiszteletére görög nevű pásztorokkal mondatja el hódoló szavait. Értékük nem nagy, a sok kéz, melyen keresztül mentek, mind eltörölt valamit az eredeti görög szellemből, de maradt mégis egy csipetnyi belőle, a forma, a görög nevek.

Mint lirikus áll a legmagasabb fokon. Intenziv érzelmi életet élt s visszavonultsága ellenére figyelmét az élet sokféle jelensége felé irányította. Ki-kitör belőle az erkölcsbiró, mikor kora divatját, a fiatal emberek és leányok viselkedését ostorozza (Némelly urfiról, Eggynémelly kisasszonyról), vagy az emberi természet elfajulását (Eggymás ellen törés); megszólal verseiben a hívő, vallásos lélek (A Nagyasszony tiszteletére serkentő), a társadalmi s gazdasági problémák iránt érdeklődéssel viseltető nemzetgazda (A magáéval élni nem tudóról), sőt a politikus is: szembeszáll a fölvilágosodással s a nyomában járó Martinovics-féle mozgalommal, majd a fontos politikai eseményeken s a történelem nagy mozzanatain megindulva merészebb, erősebben zúgó hangokat üt meg lantján.

Különösen a harmadik és negyedik gyűjteményében, az 1789-iki és 1802-iki Költeményes munkákban. Nagyon fölszaporodtak ugyan e két kötetben az alkalmi és személyeskedő, kicsinyes poémák, de még e kései alkalmi költeményei között is van több sikerült. Annyi jóbarátot, annyi nagy urat sirat el vagy magasztal, nem csoda, ha az ő nemes lelke, mélyen érző, sőt érzékeny szíve néha-néha megszólal e versekben és ír egy-két kedves hangulatú vagy mélyen átérzett költeményt. A legmeghatóbb az a két gyászvers, melyben leginkább szeretett két jó emberét siratja, jótevőjét, Pyber Ferencet, és pártfogóját, Orczy Lőrincet. Méltán sorakozik melléjük a Születésem napjára című 1803-ból való verse. Hatvannegyedik születésnapján magába száll, elmélkedik a mit sem kímélő idő múlásán s az aggkor melankóliájával gondol vissza céltalan életére. Még mindig sajog szívében a harminc éves seb, rendjének föloszlatása: s e szívből fakadó bánat együttrezgésre bírja az olvasó lelkét. E három verse a deákosok legkiválóbb elégiái közé tartozik.

Ugyanitt olvashatók szép hazafias költeményei: A magyar huszárokhoz, mely kitörő lelkesedéssel ünnepli a magyar seregeknek a törökön aratott győzelmét, s legismertebb verse, Egy ledőlt diófához. Ebben emelkedett legmagasabbra Szabó költészete. A hazáját forrón szerető költőt mély fájdalommal tölti el a közélet romlottsága, látja az ezeréves magyar átkot, a pártviszályt, a honfiak egymás ellen törését, és szemléletes allegoriába rejtve föllázadt érzelmeit, mint később Berzsenyi, ódai hangon ostorozza a haza legveszedelmesebb ellenségeit, ön fiait.

Sőt az agg poétának még stílérzéke és ízlése is fejlődött. Első gyűjteményeiben szinte képzelhetetlen az a stíltelenség, mellyel verseinek tartalmához, hangjához a legkevésbbé illő formát választja: még itt sem áll meg, hanem egészen ellenkező természetű és hatású sorokat fűz össze versszakokká, vagy épen maga teremt hihetetlen torz versformákat. Épily ízléstelen verseinek cicomája. Költőietlen tárgyát azokkal a mitologiai személyesítésekkel akarta kiemelni a prózából, melyeket ő is, társai is az új latin költőktől tanultak. Céltalan kísérlet, hiszen e személyesítéseknek megfakult a színük, elhalt a fényük már másfél évezreddel korábban! De Szabó úgy telerakta még legmodernebb tárgyú verseit is a római isteneknek üres, tartalomnélküli neveivel s ezeket olyan klisészerűen használta, hogy még a költőiségnek árnyékát is elvesztették. Idővel, főként Horatius tanulmányai folytán, ízlése nemesedett, stílérzéke javult. Amint egyre költőibb tartalmat öntött verses formába, akként mindjobban megtalálta a hozzájuk illő formát s egyre kevésbbé élt vissza a római mitologiával. Már nem a jezsuita költők, hanem Horatius szemével látta, az ő színeivel rajzolta a természetet, s ez nagy haladás. Sőt időnként egészen szubjektivvé tudta tenni: a tavasz érkeztével ébredező természet az elmúlásra, saját testi és lelki erejének fogyására emlékezteti. Egy ízben, ihletének egy szerencsés pillanatában a maga képzeletével fest képet: szinte Böcklin-szerű vonásokkal a lenyugvó holdat, amint sugaraival tiszta fénybe vonja a sötét erdő mélyén a vadászt, s a patakból a virágos partokra fölkúszó nimfákat. (A holdhoz.)

Stílusa ép olyan szélsőségekben mozgó, mint egész költészete, hol a virág és gyom vegyesen termett. De kétségtelen, hogy a deákosok között, Berzsenyit nem számítva, a legnagyobb, sőt az egyetlen nyelvtehetség. Azok csak az irodalmi nyelvet ismerték, ő ismerte a nép nyelvét is. Székelynek született, büszke is volt származására és bár korán, tizennyolc éves korában elkerült szülőföldjéről, magával vitte útravalóul a székely tájszólás ismeretét. Sokfelé járt a hazában, volt elég sokáig a Dunán túl is, illetőleg Komáromban, mindenütt figyelte, tanulmányozta az eltérő szóhasználatot, úgyhogy olyan szókincsre tett szert, mint korában senki, s az irodalomnak Vörösmartyig kellett várnia, míg egy hasonló szóbőségű költő támadt. Szókincsét ki is aknázta, és ha a nyelv jellemző ereje egyenes arányban állana a használt szók mennyiségével: Szabó volna a fölújulás korának legjellemzőbb nyelvű költője. De, mint korában a legtöbb írónál, a nyelv gazdagságával nem párosult kiművelt irodalmi ízlés. Gazdagítja a nyelvet tájszókkal, de fáradozásában nem mindég volt köszönet. A bimbót és gazt válogatás nélkül köti össze. Versei tele vannak szemenszedett magyaros fordulatokkal, népies, hatásos szólamokkal - örömmel üdvözöljük a belőlük felénk áradó üde, falusi szellőt, mely nagyon sok hamisítatlan erdei illatot hoz magával; könnyen csap azonban túlzásba és ízléstelenségbe, sőt hogy élénken írjon, még az alszerű, pórias szólamoktól sem retten vissza.

Ízlésének ez a fogyatékossága gátolta meg elsősorban, hogy nyelvtehetsége nyelvművészetté emelkedjék. Amellett nem is dolgozott a kellő műgonddal. Pongyolán s nehézkesen ír, gyakran téved latinizmusba, sőt érthetetlenségbe is, de viszont nyelve színes, fordulatos, változatos, synonymákban és epitheton ornansokban gazdag. Lendületes, tömör, itt-ott költői is e nyelv, fogyatkozásaiban és erényeiben a XVIII. század végén egyike a legjellemzőbb költői dikcióknak. Ez Szabó költészetének legértékesebb eleme, az a nagy hatás pedig, melyet a XVIII-XIX. század fordulóján költői stílusunk fejlődésére tett, Szabó legnagyobb érdeme. Hatását nyomon kísérhetni Berzsenyiig, az epikában Pázmándi Horváth Endréig, sőt Vörösmartyig: a triász tagjai közül az ő költészete maradt legtovább eleme az élő irodalomnak.

Kortársai ezt nem látták tisztán. Mint irányának legtermékenyebb munkása általános érdeklődést keltett ugyan, de költészetét mindenki pártállása szerint értékelte. Jóbarátai: Batsányi, Gvadányi, Virág az ország legkiválóbb költői közé számították; ellenfelei: Rájnis, Révai, Kazinczy még a költő nevet is elvitatták tőle. Toldy Ferenc nem méltatta költészetét behatóbb elemzésre, de már helyesen állapította meg nyelvének gazdagságát, mint igazi jelentőségét a magyar költészet fejlődésében. Ugyanezt a mozzanatot emelték ki Gyulai Pál és Beöthy Zsolt. Arany, aki legmélyebben merült el Szabó verseinek tanulmányozásába, egy lépéssel tovább ment. Hogy Szabó költészete már a multé, azt ő sem tagadja, de nyelvét ma is méltónak ítéli a tanulmányozásra s elismeri költői tehetségét. A Rájnistól meghurcolt, Révaitól és Kazinczytól kigúnyolt költőnek megadja az utókor kései elismerését, mikor hozzáteszi, hogy ezt a tehetséget «ma bizonnyal a jobbak közé számítanók».

Mostoha sorsomnak mérges fúlánkjai most is
    Gyötrenek. Ah! méltó szánakodásra fejem.
Amikor a mennykő lecsapott Beszterce határin,
    Káraimon forró könyveket önte szemem.
Oh, de reményltem vólt, hogy az ég valahára kitisztúl,
    S mostani gyászából hajdani fényre derűl!
Így elmélkedtem: mit epedsz minek áztatod arcád?
    Nézd az eget; még él, él az egeknek ura.
Édes atyád lészen; nem hagy elsüllyedni bajodban:
    Könyveid árja talán hólnapi napra leszáll.
Hólnapi napra leszáll? ah! megtőlt kétszer azólta
    A kerek hóld, s elapadt kétszer azólta megint.
Még sem csillapodik fájdalmim tengere; még sincs,
    Aki kezét nyújtván, nyúgodalomba tegyen!
Érces egek! mért nem lágyúltok végre meg? Áldott
    Nap, bús fellegimet már mikor oszlatod el?
Éjjeli fények, egek lámpássai, csillagok! édes
    Álmat nem kűldtök már szemeimre soha?
Nappal sincs, éjjel sincsen pihenésem: halálnál
    Éltem ha nem terhesb, mondhatom, éltem - halál.
S hát így? így keseregsz? így jajgatsz asszonyi módra?
    Illyen szózatok eggy férjfihoz illenek-e?
A kő-szirt szeleken, habokon diadalmat, erőt vesz,
    És az igaz gyémánt semmi verésre nem hajt.
Nézzed az űlő vas't: mint zúg a pőröly hegyette?
    S vallyon benne minő kárt teszen a sok ütés?
És te (be kényes vagy) nem tudsz elnyögni kevésbet?
    Szád ízére ha nincs minden, haragra fakadsz?
Vívás s győzedelem nélkűl hol lészen az érdem?
    Nem tudod, hogy rögös út, nem puha, nyit meg eget?
Tűzzel próbállják az aranyt, bal esettel az embert:
    Tűzben vagy; mostan válik el, hogy ki, mi vagy.

1773.

Melly minap ősz gyapját halmozva kirázta mezőkre,
Eszterhát megjégcsapozott s erdőkre fejérlő
Sátorokot vont, a vad tél oszlatja haragját.
A vizeken jég-hídat emelt, s hó-halmokot hányott
Eurusnak végtére megáll lélekzete. Délről
Felkel az olvasztó Notus és két szárnyait egybe-
Csapdosván, vizesen kirepűl; feketéllik az égnek
Tág kebelén: mint hólyagokot, felfújja pofájit,
S rút felhőköt emel. Mély gyászba borúlnak az égi
G'lyóbisok. Három nap s több éjtszaka, mintha csatornán
Tőltetnék, szakad a zápor; domboknak, hegyeknek
Óldalok elfeketűl: az havak patyolatja megolvad,
S a kebeles vőlgyekbe sebes futamodva legördűl.
Tágúl a főldön az erős fagy-övedzet: az hónak
Kiterjedt levitől a jég márványja kilágyúl;
Öszvetolyong a víz: szűk öble nem állja dagályját;
Gátjának leszakad tőltése; kitépetik a fa
Partja körűl töviből: hömpölygenek a kövek, és nyíl
Módja szerént a nagy folyamokba sietnek az apróbb,
És tege majd száraz patakok s kebelekbe szorúlni
Nem győzvén, szabadon csapnak rétekre, mezőkre.
S így a nagy s kissebbke folyók mind eggybeszakadván,
S rettentő zuhogást tévén, közelítnek: elhányják
A gerebet pozdorja gyanánt, amíg le nem húllnak
A Duna partjairól s szágúldani kezdenek annak
Síkos bóltja felett. S mivel a felnyílt erek által
A főld is segedelmet adott, olly dugva, tetézve
Tőltetnek (bátor jó tágasok) óldali, hogy már
A Duna jég-derekán más új Duna folyna, s az öblös
Ároknak nem-birta miatt torlódva kidőlne.

    Íme midőn szóllok, már itt vagyon; a kaput éri:
Már ajtón, már ablakokon házakba rohannak
A kártékony habok. - Más bévondozza ladikra,
Padlására szaladván más, oda rejti vagyonját. -
Szállj le! hová viszed életedet? majd elragad innét
A mindúntalanúl dagadó víz; vagy pedig hosszas
Éhség közt a kínos halál ki fog űzni világból.
Sárral téhelyezett falaid nem dőlnek el? és ha,
Mellyhez nem bízhatsz, valahogy megmenti szerencse,
Béhunyhat'd álomra szemed? ki találkozik, aki
Egy falatot nyújtson? Valamint mondottam, azonképp
Történék. A tót hegyek általkodva bocsátván
Olvadozott havokot s tetejekről térnek eresztvén:
A Duna mindaddig rohan, amíg számtalan háznak
Óldala dől, padlása szakad s őrvénybe kerűlvén,
Környösleg forog és lemerűl. - Nincs semmi reménység;
A partosb helyeken sincs védelem: úsznak az ökrök
Már itt is, vagy az éhségbenn a végtelen úszást
Nem győzvén, az erős habtól elütődnek inokról.

    E sors embernek sem akart kedvezni. - Gerendát
Által ölel s lebeg eggykorig ez, míg a vizek halma
Elnyomván, megfúlad. - Amaz két karjait hányván,
Már lenyomúl, már felverdődik s küszködik, amíg
Ellankad nyomorúlt s elvész. - Mit látok amottan?
Bőlcsőstől eggy pár csecsemős hányattatik! Eggyik
Búcsút vett már életitől: a második él még,
És sír, rí. De haszontalanúl: hozzája közelbre
Eggy lelket sem ereszt a durva Dunának haragja.

    Másod özönvíz ez! jaj, vég óránkra jutottunk!
Jaj kivesz eggy lábig, kezed alkotmányja, nagy Isten!
Barmok s emberek elvesznek. - Napkelte, lenyugta,
Éjszak, dél eggy tenger: alig lehet érzeni főldet.
Már a fák hegyinél egyebet nem látni. Hajóval
Járhatsz ott, az hol állt az imént biradalma Ceresnek,
Vagy sűrű gyöngyöt fűzött venyikéjire Bacchus;
Vagy kergette minap vadait s nyílazta Diána.
Felfordúlt a természet: már a tokok erdőt
Szállanak; a borzok s más apróbb állatok hűlnek,
Bámúlnak magokon, hogy posványságba merűltek.
Látok nyúlat emitt a dombra futamni, nyomában
Űzvén a rohanó folyam és leveréssel ijesztvén. -
Eggy nagy farkas amott sűrű fán üldögel, ordít. -

    Nó, csak hajót: nincsen más mód; már nincsen egyébben
Bízadalom; csak hajót! - De mit álmadok ezzel is? - Íme
A rettentő jégtáblák zúdúlva rohannak!
Elbirnának egész falukot! Csak haszontalan izzad
A sok hajós; lehetetlenség elnyomnia. S jaj, mint
Kezdnek minden hajók pattogni, repedni miattok!
Hány nyílás esik óldalokon! hogy válik el a rész
A résztől! hogy süllyed ez! az darabokra hogy oszlik!

    Ekközben kifut a remegés: sárgúlnak az arcák:
A sok jaj, panasz, ordítás keveredve kiterjed,
Mintha valósággal végső nap jőne világra. -
Már levegő, tűz, víz, ég, főld vesztedre feleskűdt,
Árva hazám! egyebet várhatsz-e halálos ütésnél -?

1775.

                          Dámon, Licidás.

D. S hát csakugyan végső búcsút véssz virti határtól,
És Kassára sietsz, Licidás? L. Maradásom irígyli,
Dámon, az ég; szükség mennem. D. S hát itt hagyod három
Esztendős szállásod? ezen szép réteket, e kék
Vőlgyeket, e folyamok tükrét, e dombokat, e szép
Rendre felosztódott hegyeket s erdőket elúntad?
Sarkából, Licidás, mi tudá kifeszíteni szíved?
Mindeddig Virt vólt örömed, már Kassa. - L. Ne terheld
Elbúsúlt fejem. Ah! ha szabad kényemre hagyódnám,
Esküszöm e szomorún szólló sípomra, csak eggyet
Sem lépnék innen. D. Már Pestet is átkozom, amelly
Téged eloszt tőllünk olly messzire, s elvet az Isten
Háta megé. L. Pestnek sok jókkal tartozom: hozzám
Mindenben szívességét nyújtotta. Magasbra
Most vallyon vihetett-e? magam kívántam-e többet?
Mit tehetünk, hogy máshova kűld? A pesti megyében
Akkor üres más hely nem vólt. Már bízzuk az égre
Dolgunknak folyamit: más tájon sem fog elhagyni
A szent gondviselés. D. Jó tágas Virtnek határa,
Oh, Licidás! itten magadat megvonhatod. Él még
A téged szerető Pyber, s él Újlaki Líza,
Helységünk fő dísze. L. Tudom; s kívánom, hogy éljen,
S ősz esztendőket bú nélkűl lásson ezernyi
Áldások közepett! magaméval vajha lehetne
Tóldanom életöket! D. Mikoron, hol lenne fejednek
Már ezután megnyugta, minap búsongva keresnéd,
Melly szívességgel fogadának? nemde keserves
Ügyedben vígasztalván, étellel, itallal,
Szállással magok házoknál kínáltak örökre?
L. Úgy vagyon; ah, örökös köszönettel tartozom. Hozzám
Nemzőjim többet mit tettek vólna? Heába
Törsz másutt illyenre; fejér hollóhoz hasonló.
D. És illy embereit Licidás itt hagyja? nem hallott
Állapot! L. Oh, ne gyötörj! a zápor ezennel elönti
Bús szemeim; majd nyelvem eláll; mért láttam, ha látnom
Többé nincs módom! D. Legalább, munkáid oszolván,
Térj ide látogatás-képpenn. L. Ezt végbe viendem,
Csak módom legyen. D. Ezt amíg bétöltöd, azonban
Kivárjuk sűrű levelid. L. Valahányszor az hóldnak
Látni fogod tellyes kerekét, mindannyiszor a síp
Hangzani fog, mellyet gyakoroltam nálatok. Isten
Hozzád! Társadról ne feledkezz! D. Néked is Isten
Adjon egészséget, víg útat s annyi szerencsét,
Hogy Virtnek füveit, Zsitvának előzze fövenyjét.
L. Válogatott szókkal Pybert tiszteljed helyettem.
Menjünk; a keserű bánat többekre nem enged.

1776.

Bóldog a gondtól szabad, aki (mint a
Régiek szoktak vala) szántogatja
Rámaradt főldjét; nem adós; kezesség
                        Terheitől ment:

S nem kel álmából hadi kürt jelére;
Nem remeg tenger pozsogó vizétől;
Nem perel; s gőgös küszöbit nem hágja
                        A nagy uraknak.

Vagy tehát súgár jegenyével öszve-
Párosít szőllő-venyikét, vagy a vőlgy
Dús füvén hízó tehenit gyakorta
                        Látni kiballag.

Vagy vadabb ágat leherél kacorral,
És szelíd fáról szemet ólt helyébe.
Vagy lefejt méhkast, s teli tölti mézzel
                    Tiszta döbönyjit.

Majd az ih-nyájnak teherét lenyíri;
Majd (midőn a nyár helyet ád az ősznek
S érni kezd minden) szedi felnevelte
                        Fáji gyümölcsit

S a piros szőllő-nyeleket: belőllök
Részt kiválasztván neked is, Priápe;
Néked is, Szilván, ki veszélyek ellen
                            Őrzöd határit.

Már ledől a nagy cser alatt, vagy a gyep
Jó-szagú hátán heverész. Azonban
A magas partról lefut a sebes víz,
                        S zengnek az erdők

A madarkáknak vegyes énekétől,
Álmat indítván nehezűlt szemében.
A nyögő főldet fagy, havak lenyomván
                            Téli napokban:

Már kihítt ebbel vadat üttet; immár
Étket hint, és a madaraknak hálót
Vet, s fogolyt, húrost, csevegő rigókot
                            S darvakat elfog.

Illyen életbenn, ez öröm-folyásban
Olly sebes szívet ki találhat, amelly
A gyanós s perlő szerelem tövissét
                            El ne felejtse?

S még, ha hív s munkás felesége (millyen
Vólt emez, naptól feketűlt Szabína)
Száraz ágakból rakatott tüzénél
                            Várja mezőről;

És sövényből font rekeszekbe hajtott
Friss tehénkéknek tejeket kifejvén,
Bort teszen s ízes vacsorát elejbe
                        Házi vagyonból:

A liget s tenger szabados lakossi
Elmaradhatnak; madarak- s halaknál
Néki jobb ízű s becsesebb gyümőlcsöt
                            Nyújt az olajfa.

A mezőn termett savanyó füvekkel
S a vajudt testnek nagy haszont teendő
Gyenge mályvával s gedelyével inkább
                            Kérleli gyomrát.

Illyen étkek közt kiderűlt örömmel
Nézi messzéről haza jőni nyáját,
Hív cselédjit s felkabalált ekéit
                            Nap lehaladtán.

Alphius bátyánk ezeket beszéllvén,
Szinte félt is már uzsorával élni;
Sőt megesküdt, hogy lak'helyét mezőkön
                                Fogja keresni:

S tőke-pénzével feles interessét
Bészedé. - Gyémánt fogadás! alig múlt
Eggy nap: a pénzét uzsorára szánta,
                            S tette megintlen.

1777.

Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
    Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyűlni
    Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem lessz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
    Minden eszesb, ánglus, francia, német, olasz.
S melly szép versekkel telnek sajtóji naponként!
    Mint hordják hozzád!... melly ragadozva veszed...
Mint telik a kűlsők szédítő kéncsivel honnyod!
    Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! -
Serkenj fel mély álmadból és szánd meg hazádnak
    Nyelvét, melly ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.

1777.

Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
    Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
    Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Illy fiatal korbann illy dolgokat űzni? Tetőlled
    Majd ezután mit nem várhat az édes haza?
Tartson az ég nyelvünknek elővitelére sokáig,
    És, mellyet kíván a teher, adjon erőt!
Egy kívánságom van még: bétöltöd-e? s hogy nem
    Mit fogadál, mikoron szembe, beszédre jövénk?
Hogy követőm lészesz, s illyen rámára szedended
    Verseid; úgye le vagy már kötelezve tehát?
Ámde mit emlegetek! Téged minek intelek erre?
    Lám leveled csínos verssel ajánlja magát.
Ah, folytasd! sokkal többet gyarapíthatod illyképp
    Nyelvünket, s nevedet sokkal előbbre vihetd.
Tisztelvén Sárospatakot, magam ezzel ajánlom.
    Többször is írni fogok, többször is írni ha fogsz.

1778.

Múzsájit Buda varában megszállani Fébus
Szemlélvén, s Magyarországot kedvekre hajolni:
Régen várt napotok felvirrada, húgaim, úgy mond,
Nincs Görögországért bús harmatot ontani szükség.
Kedvetek ékes hegyek nevelik: nem tesz ki Budával
Szent Helikon. Vizeket kedvelletek: a Duna méltóbb
Permessus folyamatjainál. Hozzátok ha gyúladt
A szeretet valahol: megölel, karjára felűltet,
Sőt szívébe rekeszt Magyarország. Nagyra ha vittek
Titeket egyvalahol: mostan palotákba, királyi
Székbe vezettettek. Szép csendességnek örűltök?
Nincs mit félnetek itt: Márs fog vigyázni reátok;
Őrzeni fog mennyből Mársnak fija, Húnyadi Mátyás. -

    Drága magyar nemzet! magad is bóldog vagy; ezen bőlcs
Szűzekbenn ollyan vendégid jöttenek, akik
Megtiszteltetvén, téged tisztelni viszontag
Meg fognak más népek előtt. Hűlt eddig az harcban
Nyert diadalmaidonn, ezután bámúlni fog a főld
Nagy tudományaidon. Kétséges lészen, ha jobban
Illik-e bajnoki kard vagy csendes penna kezedbe.

    Élj kettős nagy öröm szerzőnk! élj drága királynénk,
Szép tudomány nevelője, magyar nép anyja, Teréza!
Míglen az hozzád hív magyarok fenntartanak; amíg
Húgaival nemes érdemeket fog zengeni Fébus:
Mindaddig bóldog nevedet követendi dicsőség.

1780.

    Nemzetek, országok, kinek hosszasb élete végett
Hasztalan öntődött, gyászolja Teréza halálát
Könyvetek! - Oh szomorú hír! szíveket általhasító
Ige! kinek köztünk vagy kormányt tartani mindég
Kell vala, vagy soha sem származni közinkbe: Teréza
A gyász-padra ki van fektetve: Terézia, népek
Anyja, királyoknak példája, kimúla világból!

    Környűlvészik hideg tetemét, arcájok homályos
Fátyollal fedvén, az Igazság, a Kegy, az égő
Buzgóság, mint félhóltak. - Bécs népe keserves
Kínjaiban remegő kezeit felemelve, panasszal
Főldet, eget bétőlt: valamerre megy a Duna, kedves
Asszonya végbúcsúzását jajgatja, s mivel nem
Folyhat könyve, dagadt vizivel pótolja, szemekből
Váltig igaz könyv-záporokot nyitván meg azoknak,
Kik partját űlik. Nincs, aki ne sírna, mivel nincs,
Eggynek sincs már anyja! - Közelb de kit érhet ezen seb,
Mint Magyarországot? mint kedves nemzetem'? Eztet
Minden üdőtt öliben hordozta Teréza; Terézát
Ez mindég, fő kéncse gyanánt, kedvellte: ha főldön
Még élhetne tovább, nem másért élne, hanem csak
A magyar hív népért; s ha kitelnék ennek is égő
Buzgóságától, hogy sírba leszálljon helyette,
Ez nap halottaiból felkelne Terézia. - Millyen
Hívséged vólt, édes hazám, hozzája? Személyjét,
Országló székét mint védelmezted? eléggé
Tudva van. Ő sem vólt rólad feledékeny: halálos
Ágyábann is ezen jóvóltodot eggyre köszönte,
Hogy mindenkor atyád légyen, Józsefnek ajánlván,
S ollyan atyád, amillyen anyád vólt önmaga tellyes
Éltében, négyszer tíz esztendőnek alatta.

    Bóldog üdők! ha magát valahol közlötte világgal
Néha-napon az arany század: nem volt-e szakasztott
Illyen? vagy, bátor másutt mese volt is az híre:
Nemde valóság vólt nálad, mikor a te királyi
Székedbenn űlvén, veled országolna Teréza?

    Nem láttál ez alatt rémítő kardokot; által
Nem veretett kebeled: ment vóltál kűl'-, bel' hadaknak
Pusztításaitól; amelly már számkivetésben
Vólt azelőtt, haza jött a béke s tenyészi gyümőlcsit:
Két ország, Hálics s Ladomér, koronádhoz adódott,
Mint két fényes gyöngy, s vér nélkűl. Néped az harcban
Minden nemzet előtt hírt nyert: fő tisztre felhágtak
Kinn és benn fiaid; mellyhez még semmi reményjek
Nem vala: bészállott hozzád a kézi mivekben
Forgott mesterség; a szép tudományok ölödben
Annyira nőttek már, hogy nem tudhatni: ha Mávors
Mondhat-e népének jobban vagy Pallas ezentúl.
A kikötő révek s nem próbált tengerek hűlnek
A magyar árbocokon: most már béhordatik a pénz,
Melly ezelőtt kűlfőldre szakadt. Ha keservedet a vett
Kárhoz mérsékled, kire szállhat fájdalom inkább,
Édes hazám! mintsem tereád? De mit únszolom újra
Folyni kisírt szemeid? Sírás életre nem hozza,
Fel nem kőlti panasz! - Vedd hát köszönettel az égtől,
Hogy kíncsét veled ekkorig is közlötte; s mivel csak
Zálagként, nem örökségűl vala nálad hagyatva:
Perbe ne szállj, ha sajátjáról mást végeze. - S hát így?
Illy írrel kötözöm sebedet? más nincsen-e, mellyel
Árva mi-vóltodban megvígasztaljalak? - Engedj -
Engedj meg, fájdalmas hazám: több szóra nem érek;
Könyvem elönt, kezem elfásúl s a tollat elejti.

1780.

Számotok hat s három, múzsák! hogy títeket híven
    Szólgállak, majd-majd eltelik annyi tavasz.
Búcsúzom: közelít éltem fonalához az olló:
    S a nyúgalmat-adó főld, kebelébe lehí.
Bért nem kívánok; tartsátok jobbnak. Ha vissza
    Nem fog tett munkám tetszeni, nékem elég.

1782.

Sem falu Virt, sem váras, hanem csak négy vagy öt házból
Szép csínnal készűlt nemes űlés. Azzal azonban
Fel nem tesz falu, sem váras. Levegőre Komárom-
Vármegye nem könnyenn állít hozzája hasonlót.
Dombonn űl; nagy-messze kilát, nagy-messze kilátszik;
Zőld pázsint nevet háta megett és búza kalásszal
Gazdag határ; jobb karja felől Izsa s Kurtakesz épűlt:
Bal részén Radvány, Mocs, Karva: kiterjed előtte
A leghalasb nagy Zsitva s Dunát ábrázol. Amottan
Szép eleven sátort ereget s hang-szózatot hétszer
Visszaverő ligetet tegzes Díána, s övedzi
Mind a két folyomány tág-öblű partjait. Almás
E nevezett vizeken mindjárt túl-fekszik. Ezek közt
Elfut egész Patig a sík rét: itt rendre legelnek
Kűlönn a juh-nyáj, ménes, gőböly, gulya. - Már mit
Szólljak az hév vízről, a kűlönbféle vadakról
S más hasznos szépségekről? - Nézd, ott öreg hálók
Vettetnek: nagy terhes hajók eregelnek amottan:
Itt a gyors ladikok játékokat űznek az habbal;
Ott a puska ropog, s a nyúlra, madárra halált szór:
Itt a kékellő vőlgyek lelapúlnak; emitten
A dombok magokat gyengén emelítik. - Ha bú, gond
Vagy másféle betegség bánt, jer Virtre, felépűlsz.
Itt lakik a nevetés, a víg öröm, élet, egészség.
Itt ha megállapodol, Tata nem von délre, Komárom
Napnyúgotra, sem Esztergom víg hajnal-hasadtra. -
Mást hívok kebeledbe, s velem már nyólcadik ősz is
Csak búcsút mondat, kedves Virt! Vallyon az óra
Már mikor adja meg azt: hogy azoknak testek is eggyütt
Légyen, kik szívbenn eggyek! Szállással örökre
Engem ugyan váltig kínálsz, s béveszem örömmel
Szíves ajánlásod: de nem engedi Kassa, hogy éljek
Még most vélle! - Talán a sok búcsúnak utánna
Tartós lessz örömem nekem is valahára tebenned.

1785.

Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra, magyar méh,
    S elszennyűlt gyöngyit, Révai, fényre hozod.
Ez valahány lészen, valahány szem rája tekéntend:
    Annyi jeles gyöngy-szem gyöngy-fejed űlje körűl.
Nem kívánsz pénzt, sőt magadét sem szánod hazádtól:
    Látni fejér hollót ím valahára lehet.
Fínom arany-termő hegyet érdemlesz te hazádtól,
    Hogy fínom gyöngyöd fínom aranyba rekeszd.
S hát eldődi poétáink felkelnek? ezeknek
    Moly, szenny írásit meg nem emészti tehát?
Bóldogok ők; te szerencsés vagy; valamennyi poétát
    Támasztassz, anny'ann hírlelik a te neved.
Életet adsz és nyersz: ők általad, általok élni,
    Révai, fogsz; s míg fog lenni poéta, te léssz.

1785.

Nézd a fenntermett elmét! - E szókra fakadtam,
    Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
    Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, az hová sok nem tud elérni,
    Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Már, ha virágodbann illy drága gyümőlcsre fakadtál,
    Állapodott élted, mondsza, mifélit adand?
Vajha hazánk nevedéki reád ütnének! ha mellyek
    Versre hevűlne, s magyar tollat emelne kezek!
E nyelv, e kéncsünk, mellynek veszedelmire nézvén
    Csaknem vérrel elegy könyveket önt ki szemünk:
Majd beteg ágyából népünk örömére kikelne,
    Majd szabadabb lábat kapna bilincseiből. -
Nékem igen tetszel; s jobban fogsz tetszeni, hogyha
    Néha görög módon pengeted húrjaidat.

1786.

Nézd Istványt, fordítsd szemedet Lászlóra, Lajosra,
Nézd a többi királyinkat, s meglátod azokban,
Melly becsben vala mínálunk a Szűz-anya hajdan.
Szemléljed koronánk, s adj mást, melly olly jeles, annyi
Híveinek lett vólna fején! nem vólt-e királyné,
Honnyai főldünkön, pátrona, nagyasszony ezen Szűz?
Mint valamelly országlónak, képére verettek
A pénzek; majd minden helyen nagy templomok és dús
Óltárok keltek tisztességére. Miképpen
Most is apostoli nagy névvel címeztetik, akkép
Mária birtoka vólt Magyarország. Régi nagy ősid
Példájit minek hozzam elő? Megjárta világot
Híre, minő buzgóságot mutattanak hozzá.
Aki nevét történetből nyelvére találta
Venni, legott a főldre borúlt és mellyit ütötte:
A környűlállók süveget, fő-hajtva, vetettek.
Amikoron Mávors kétes mezejére kihívó
Tárogató zengett füleikben, Mária zengett
Szájokban: paizsúl ő szent g'lyóbissai függtek
Kardjok markolatinn. A Szűz is kedveze nékik:
Mert, valamint gondos kézzel védelmezi nyáját
A jó pásztor, anyák kedves magzatjokot, ollyképp
Óltalmazta: vagy elszaladott népünknek előtte
A dühös ellenség, vagy egész halmokra lehúllott.
Ő nyújtott tudn'illik erőt, félelmet előttök,
És remegést ő széllyesztett; ő tette, hogy ollykor
Száza levert ezret, tízezreket ezre meghajtott.
Amikor a tábort szomjúság nyomta vagy éhség:
Hogy, kebelét csudaképp felnyitván, nedveket öntött
A kő-szirt, s bivalok nyájjal seregeltek elej'kbe;
Hogy vagy kővé vált, vagy látszott válni, tatár-pénz:
Ő cselekedte. Ma sem győzném feljegyzeni kedvellt
Népéhez gyakran nyújtott jó-vóltit. Hazánkban
Annyi kegyelmekkel tündöklő, s annyi helyekben
Könyveket-húllasztó szent képei szólljanak itten;
S szóllanak is, bár hallgassak: mert nemde (mivelhogy
Emberi gyarlóság ragadott eleinkhez is) hogyha
Vétkeikért éhséget, halált szánt kűldeni rájok
A megbántódott Úr: (minthogy nem lehet égben
Sírás) itt, örökös főldjén majd annyiszor önté
Festett képeiben könyvét? - Használtak is illy nagy
Szó-szólló kérelmi: mirígy öldökleni megszünt;
Megszünt a nyakokon-kötöző rab-szíjja tatárnak;
Hóhérkodni török letanúlt; elaludtak hazánknak
Füstölgési; Magyar- s Erdélyország (be hatalmas
Kézre hagyád Istvány!) olly sok veszedelmes habokból
Nyugtos partra kapott; s amint láthatni, kezünknél
Fennvagyon eggy talpig még mind; és ami csudát is
Fellyűlmúl: népünk még fennvagyon; hajdani nyelvünk
(Bámúlj erre magyar) még él; és annyi töviss, gyom,
Konkoly közt ki nem halt! sőt, mint a pálmafa, fellyebb
Ölti fejét a terhek alatt. - Serkenj fel ezekre;
S jól meggondolván, melly buzgók vóltak örökké
E Szűzhöz bóldogb eleink, s őtőlle viszontag
Mások előtt égből melly sok jót vettenek: édes
Asszonyodot tiszteld! és tiszteletére hevítsd fel
Kedves hazád népét! Addig lessz bóldog az ország,
Míg különös becsben fog Mária nála maradni.

1786.

    Vára körűl vala véve török kelevézzel Egernek;
A falnak szegezett ágyuk dörgöttek, okádván
A rontó nagy g'lyóbisokot: töredeztek, omoltak
Záporként a régi kövek; s ámbátor az odvas,
És már dőledező bástyák védelmire több-több
Kéz eregelt minden részről: végtére levervén
A bajnok magyar őrizetet, bévonta pogány Márs
Tábora nagy részét a szállott várba; lobogtak
A félhóld-viselő zászlók; szaladásnak eredtek
A védők. De (mihez nem nyúl a kedves hazáján
Elbúsúlt szeretet!) maga gyenge nemére nem hajtván
Felkel az asszonyi nép; felforr, újítani kezdi
A szörnyű viadalt; közelebbre nem engedi jőni
A dühödött ellenséget, sőt hátra nyomítja:
Szívet, erőt és fegyvert nyújt a kedvek elejtett
Férjfi személyeknek: maga mégyen előre; szavával
S két kezivel kit-kit felhevít: egy része porára
Szállandó házát szemlélteti férjivel, a más
Emlőjén függő magzatját nézeti véle.
    Eggy, törökök seregébe vegyűlt magyar asszony azonban
Látta hazájáért férjét leveretni s utólsót
Lelkendezni: kihez közel esvén anyja (mivelhogy
Ő bíztatta vejét, hogy szállana szembe pogánnyal)
Így szóllal röviden: Lányom! takarítsd el halottad
És haragos könyvvel késérd. Amaz erre: Valóban,
Kedves anyám, úgy mond, ez üdő temetésre nem illik.
Én bajlódjam az hólt testtel s oda hagyjam hazámat,
Melly még él: lehet a temetést vontatni továbbra.
Jobb lessz e kis üdőt népünk segedelmire szánnunk.
    Mondta s haragjában megfojtá könyveit. - Itten
Fellobban, maga rendi felett bátorkodik és fő
Próbához készűl, párjához tiszta szerelme
Serkentvén s hívsége. Tehát veszi férje levágott
Testéről a vasderekat, feltészi fejére
A tollas sisakot, kardját jobb kézbe szorítván,
Balra paizst őlt s vérbe merűlt szemit erre meg arra
Forgatván, bíztatja kezét és élezi szívét:
S már elméjéből kirekesztvén asszonyi létét,
Kardjához gyűjt minden erőt; s amerre tekénti
A kópják vastagb felhőjit kelni s az hólddal
Címerezett tábort sűrűbben öszvenyomúlni,
Arra repűl: s nem gondolván maga vesztivel, önti
A sok vért; sokakat lenyakaz, kardjával halált szór.
    Mint villog Simois vizinél a lányi seregben
Penteziléa: ki mer szóllítani bajra vitézlő
Férjfiakat, pusztít görögöt, s a közbe kerített
Trójától gyors fegyverivel szaladásra rohantat.
    És immár emelíti kezét s eggy durva töröknek
Elcélozza fejét s legelőször is általhasítván
Kardjával sávos kontyát: Nem megy ki világból
Társ nélkűl, úgy mond, az uram: nem könyvet, hanem vér-
Áldozatot tetszik lelkének nyújtanom. És ez
Még csak kezdete: több testnek kell esnie. S újra
Vérengzéshez fog, valamint a mérges oroszlány,
Melly mikoronn, az ünő vérét ízlelni találta,
Más meg más prédára rohan: darabokra szakasztja
S a kóstolt vérben testét kedvére fereszti.

    Útat nyit, valamerre nyomúl: nincs, aki szemébe
Merne tekénteni. - Lát azalatt a várra felhágni
Eggy zászlót emelő törököt s a bástya falának
Vég tetejét kezivel már szinte felérni. Sebessen
Rajta csap és tágas vállát gyors karddal elirtja.
Főldre terűl amaz és karját fenn ingani nézvén,
S asszonyi kéz által fájlalván annak elestét:
Mindjárást búsúlt lelkét pokloknak ereszté.

    Látván jó folytát kezdett dolgának az asszony
Még annál inkább felhevűl; s már visszasietvén,
Hogy kedvellte hitessének sírhalmot emeljen:
Eggy daliás török útjábann ím ellene támad,
S homlokbann eltárgyazván, ráhajtja dsidáját:
Ő pedig áll, s az halált deli módra, paizzsal elűzvén,
Ádász ellenség! úgy mond, ki nem ontod ezen vért;
S jobb fülihez rándítja feles rendbéli csatákban
Megfordúlt kardját: lecsap a vas; az írott
Konty csúcsába merűl az ütés; két részre sikamlik
A feje, s két karján kettészelt búbja lefordúl,
(Olly tehetős a bánat, harag!) s illy szózatit adja:
Asszony vólt leverőd: van mit dicsekedjem; eredj már
Nemtelenebb más lelkeknél, mivel érdemes arra
Nem vóltál, hogy férjfi vitéz verjen ki világból.

    Megfosztván azután, a kardot s a török ontott
Vérivel izzódó s az elhintett kőfali portól
Megszállott sisakot férjének sírba menendő
Testire rakja: s vegyed, mond, a magad és az hitetlen
Fegyverit, amellyel diadalmaskodva becsűllek
Tégedet, hív társam. Majd, majd alkalmas üdő lessz
A tisztes temetésre, midőn az otromba pogányság
Nem győzvén nyakat adni tovább, futamodni fog innen.
Míg végső kötelességem megtészem, azonban
Hatnak végire járt, és elvesztednek utánna
Fennmaradott hőlgyed megtiszteli testedet ezzel.

1786.

Horvátországból szomorú börtönnek ölében
    Írt levelem, kedves férjem, elődbe borúl.
Rám nehezenn ismérsz mint vólt jegyesedre: kifonnyadt
    Ép testem, kiveszett színem, alig pihegek.
Ámbátor pedig a rabló sors árva fejemről
    A koronát, mellyet nyújta, levonta megint:
Hív párod vagyok én most is s te sajátod ugyancsak,
    S az lészek, valamíg életem el nem hagyand.
Tudni ha kívánod, melly bánatos űgyre szorúltam,
    Nézd levelem, ki vagyon benne fejezve bajom.
Ah! úgy vélem, ha felfedezem fájdalmim előtted,
    Amellytől nyomatom, bánatom árja leszáll.
Amikor énnálam nélkűl messzebbre kimentél,
    Búba merűlt szívem, könyveket onta szemem.
Hányszor iparkodtam vígnak látszatni? de nyögtem
    Belsőképp, s búmbann elfogya minden erőm.
Elvonván szem elől magamat, rám zártam az ajtót,
    S mint zápor, kifolyó bánatom eggyre szakadt.
Eggyre szakadt; oka Károly vólt: megbíztata, mindent
    Ígérvén, azután főldig alázta fejem.
Mert, kijövén, Buda várában megszálla s az ország
    Nagyjait éntőllem mind szakadásra voná.
Férjfira kell, úgy mond, a kormányt bízni, kiben nagy
    Szív, fényes tudomány, bőlcs, okos elme lakik.
Minden váz-árnyékra remeg s megdöbben az asszony,
    S amikor ellenség híre közelget, elhal.
Csúf dolog harcra szokott népnek puhaságra vetődni,
    Fegyveriben rozsdát ejteni csúnya dolog.
Gyáva guzsaly kormányozzon páncélyokot? Oh Márs
    Fajzati! kűldjétek fonni, csak arra való.
Ím a fő; tegyetek koronát eggyezve fejemre,
    Így nevetek meg nem fogja ragadni mocsok.
Illyen szókkal elébb állott. Ah, édes anyámnak
    Szíve repedt, rajtam szánakodása miatt.
Gyűlést tart Károly; s ím hogy mondjak le jusomról,
    A megvesztegetett rendeket arra vivé.
Ennen örökségem letegyem? - Feddettem az ország
    Nagyjait: Ezt várá tőlletek édes atyám?
Mit vétettem? igazság ez? leragadni fejemről
    A koronát s másnak tenni fejére szabad? -
Enyhített az anyám s kezeit felfogva javallta:
    Engednék, netalán több gonosz érje fejem.
Béfordúlt Károlyhoz azért: áltadta királyi
    Székemet; és egyebet mit tuda tenni szegény?
A gyors hír kirepűl s szanaszét hazudozza, hogy önként
    A kormányzáson Mária már feladott.
Itt öröm, ott zokogás támad: magam égre szegezvén
    Megdagadott szemeim, jajra, panaszra kelek.
Kértem atyám: mennyből sajnálja meg árva leányát,
    Ellenségeimen végyen hatalmat, erőt.
S hát, mondék, s hát édes atyám! elnézed ezen bús
    Állapotot? Koronám eggy jövevénynek adod?
Állj bosszút, az eget fegyverkeztesd fel, az Úrnak
    Károly ezen bűnért el ne kerűlje kezét.
Hallom ezenközben, hogy már közelítene s űgyes
    Székemből engem majd kivet a nagy erő.
Megtörlém szemeim, de belől melly fájdalom ért el?
    Nincs mód benne, hogy ezt megmagyarázza levél.
És ím' felkenetik; kezd országolni: de majdan
    Pusztúlása felől jelt ada kétszer az ég.
Ablakit, házfedelit környösleg elűlik az hollók,
    Intvén, hogy végső veszte sietve siet.
És már is bétellyesedett. - Gara cselt vete néki,
    Ingyen sem vélvén, Károly [h]urokba reked.
Énköztem s Gara közt űlt vólt: véllünk vala titkon
    Forgách is, s kész vólt a jeladásra keze.
Int Gara; kardot ránt Forgách, Károlyra rohanván,
    S amellyben meg is halt, mély sebet ejte fején.
Visszanyerém koronám. - De minek számlálgatom én ezt?
    Már béjárta, tudom, vélle világot az hír.
Visszanyerém, de megint hamar elfuta csalfa szerencsém,
    Mint az eső csillag futni s enyészni szokott,
Mert mikor hivatalom kívánván végzeni s látni
    Országom végső széljeit útra kelek:
Melly szörnyen járok! rám esnek, az útam elállják,
    Fosztanak, árva fejem gyászos üregbe vetik.
Most, akit Budavára minap palotájiba felvitt,
    A szennyes tömlöc rút doha majd elemészt.
Ami nehézb a fogságnál: ártatlan anyámat
    Illetlen kézzel már kitörölte halál!
Őtöt az horvátok, nem nézvén, hogy ki, mi vólna,
    Jaj! megölék s azután eggy gazos helyre veték.
Illyen sors követend majd engem is, hogyha ki nem kelsz
    Mellettem s nem fogsz védeni, kedves uram.
Oltalmazzad azért jegyesed; most, hogyha szeretsz még,
    Légy paizsom, védőm és megöletni ne hagyj.
Fogva vagyok Krupa várában. Amint lehet, innen
    Tisztellek. Jer hamar, kedvesem, óldd le vasam.

(1786.)

Ember vagy; készűlj: az halál felvonta talántán
    Már íjját, már tán nyilat is üt ki reád.
Ember vagy; majd porrá léssz: azt, amit eleddig
    Éltél, már az halál birja, te nem vagy ura.
Hajnali kort élsz még? ugyanez rettenthet: az ifjú
    Renden lévőkből több nyeresége vagyon.
A gyökeres vén tőlgyfa nem hajt melegekre, fagyokra:
    Eggy deret, eggy forrót gyenge palánta kigyőz?
Élet-üdőd kivirágzását most kezdi? ki tudja?
    A gyász-padra lehúll még ma virágja talán.
Nyers, eleven vagy még? de körűl vagy véve veszéllyel:
    Eggy eset, eggy csuszamás a temetőre vihet.
Eggy őnéki fejér márvány nyak, líliom homlok,
    Friss rózsákkal elűlt arca, pirossas ajak:
S tar fő, horpadt szem, ráncos bőr, ritka fogakra
    Szállott száj, vőlggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy, múló vagy azért: megvetni tanúld meg,
    Amit az enyves halál róllad örökre lehúz.
Útas vagy, nincs állandó maradásod: örökre
    Hol fogsz lelni helyet, sokszor eszedbe vegyed.
Sokszor imígy gondolkodjál: Ha ki kellene mindjárt
    Múlnom, lelkem hová menne, s örökre hová?
Illy készűlettel meg mernék halni, vagy elsőbb
    Másként intézném dolgomot Isten előtt?
Amikoron leragad nyelvem, bédugja süketség
    Két fülemet, szemeim fényjit elállja homály,
Megmerevít a végső dér, az halotti veríték
    Elfut, s éltemnek nem tudom adni jelét:
Mit kívánandok, cselekedtem vólna? - Miveld azt
    Minden nap, minden nap les az éhes halál.

(1786.)

A lágy Kény, mihelyest született, ezen úrfit ölébe
    Vette s elő-téjjel maszlagot önte belé.
A tündér Hívság karján hordozta; Puhúltság
    Vólt nevelője; jeles mestere csalfa Világ.
Tett is előmenetelt: mert finnyás tettit ha nézed,
    Láthatnak szemeid száz meg ezernyi csudát.
Válogató: lehetetlenség kedvére találni;
    Dörmög, ha mindenből nem telik ínye szerént.
Melly puha, mit szólljak? nem lány, mert férjfi nevet vett
    S hordoz. - Szép nevezet, melly mocsok űle reád!
Már tág a cipelő, már szűk a többi ruházat,
    Már másképpenn áll, mintsem akarta, haja.
Ezt, melly grádicsosonn épűlt s tornyozva megyen fel,
    Mindétig lepi liszt, és szagosítja kenet.
Nézd két részre konyúlt háromszegű nyalka kalapját!
    Nem teszi fel; búbját félyti, hogy öszvetöri.
Fél övtől, útál dolmányt, csak mellyre-valón kap,
    Nem tartván ettől hogy leszorítja hasát.
Nem kell nadrágszíj; csípőnek terhes az, úgy mond;
    Csak gombbal szeretem, gombra csinálva puhább.
Tarka selyemből áll ugyanez; de (ki nézheti?) térdben
    El van metszve: be szép vagy, bugyogós magyarom!
Hogy mí-félénknek mondhatnád, semmije sincsen:
    Égtől a főldnek nem lehet esni tovább.
Az juh, melly maga gyapját sem birhatja, veszendő:
    Amelly mocskokat ejt fészkibe, csúnya madár!
Vajmi vitéz viadalt követend el ez úrfi-kisasszony!
    Másként - Párissá válhat üdővel ez is.
Márs daliája nem így támad, koszorúra nem így jut:
    Ezt hideg, ezt éhség fűzi fejére s meleg.
Úgyde talán, Márshoz nem lévén kedve, hazánknak
    Nagyjai közt kíván nyerni magának helyet?
S nyerni miként kíván? Tollal. Jaj lészen az ország
    Dolga, midőn illy toll fogja vezetni baját.
A tollhoz tudomány is kell; őkelme fejében
    A nagy ürességnél nincsen eleddig egyéb.
Nem csuda, mert a könyv únalmas előtte: tanúlást
    Tesz-vesz; mint a szél, most ide, most oda kap.
Most feje, most hasa fáj: ezer a mentsége, ha fedded,
    Mester, s nógatod, hogy vesse dologra magát.
Intsd meg szűlőjit, s mit mondanak? «Hajtani nem kell,
    Látod, hogy a gyermek gyenge s nem arra való;
Majd ha nagyobb lészen, megtérhet az, amit elhagy most,
    S gyenge deák legyen is: főnem, előbbre mehet.
Lessz úgyis fényes nemzetségére tekéntet,
    Rontsa magát eggy más nemtelen, árva, szegény.
Mind más mínékünk, csak német, francia nyelvet
    Tudjon, elég.» - Melly bőlcs mentegetések ezek!
Mégis ha nem tolyod és legelőre nem űlteted őtöt,
    Pórúl jársz, rád gyűl a sok ezernyi panasz.
Mit gondolsz vele? számba se vedd: azt mondjad, hogy aki
    Pálya-futást restell, a koszorúra nem ér.
Méltókot megaláz, méltatlant aki magasztal:
    Mást ítélni s megint mást cselekedni tilos.
Hogyha világ tudományairól, mellyekbe mohón kap,
    Megdícsérhetném, senki nem érne vele.
Bál, szem-fül-legelés, tánc, kártya, komédia, játék,
    Cifra, legelső helyt szerzene társai közt.
Bár, ...; de tovább nem jó folytatni felőlle beszédet,
    Mert ezzel csak harag tétetik és nem haszon.

(1786.)

Téssz magyar őltözetet s idegent véssz! Nem csuda: nincsen
    Semmi magyar szíved, s mért legyen őltözeted?

(1786.)

Nem tud fonni; sütés-, főzéshez nem tud: ha varrni
    Nógatod, így szóll: illy kézbe nem illik ez is.
Látni majorsághoz, konyhába tekénteni, nézni
    Éléstárt: dámák tisztivel eggybe nem áll.
Lány-kérő máris megijedsz? félelmedet hagyd el,
    És őbenne minő dísz vagyon, halljad elébb.
Tíz óráig hever; s mikoron felocsódik, imígyen
    Kezdi: Tejes kávét! - Kész vagy-e Panna, vele?
Azt megiván, kikel a pelyhből: kendőzik; előtte
    A sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet.
Tűköriben csaknem délig mustrálja személyjét,
    Míg lepkéje s csigás fürt haja rendbe nem áll.
A templomba vasárnapokonn elballag ugyan-csak;
    És ha-mi posta misén ott lehet, úntig elég.
Utcát látni kijő: gyűlnek nőszőji, középre
    Fogják s mint bénnát fel meg alá vezetik.
Friss; táncos; bőven-kőltő; jó francia, német;
    Szép, s szépet szerető; hetyke; beszédes, eszes.
Várja szerencséjét. Próbáld megkérni: tiéd lesz;
    Első kérőnek szánta, fogadta kezét.

(1786.)

Virrongtok, valamint az ebek; megemésztitek eggymást,
    Mint az halak: közelít már az halálos ütés.
Több tagok eggy testet tesztek, s e testet azonban
    Minden tag sebbel terheli, fojtja s öli.
Ennek szúrja szemét más bóldogsága; s hogy ásson
    Nékie vermet, azon tördeli, rontja fejét.
Ez mást rág, hízelkedik az; nagy róka, pribék ez:
    Öszvezavarták a kűl szelek annak agyát.
Felkever ez mindent; nem gondol semmivel; oh, azt
    Ítélnéd, hogy nincs Istene, lelke s esze.
S amit gondolok, hogy magyarán megmondjam: üress ott
    A fel-vár, az hol illy zúrzavar elme lakik.
Mert maga mellyed meg, mikoron más tollait húzza:
    Amikor atyjafiát veszti, kiveszti magát.
Mondatik, hogy tüzesen felkeltenek a gyomor ellen
    A testnek dolgos tagjai néha-napon.
Mint heverőt, koplaltatták. - Elvégre mi történt?
    Ellankadt az egész test vele s majd kiveszett. -
Eggyesség kis erőt szaparít, jószágot öregbít:
    Visszavonás fő-fő kíncset, hatalmat eloszt.
Sok vesszőköt is eggyenként eltörni csekélység,
    Mellyekkel soha nem birsz, ha nyalábba kötöd.
Rómát, melly külső hadban győztes vala mindég,
    A belső szakadás végtire főldhöz üté.
Kűl példákra mi szükségünk! kebelünkbe tekéntsünk,
    És könyvezni fogunk bús esetinknek okán.

(1786.)

Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
    A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
    Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni:
    Amit fájlaljon s féljen, örökre talál.
Bújában Niobé kővé vált; annak azonban
    Megtörlé szemeit nem sok időre halál.
Ez pedig él; ámbátor, hogy él, nem tudja, de mégis
    Él, s látván örökös kínjait, egyre zokog.

(1786.)

Lent, kendert nevelünk: más nemzet elhordja, s nagy olcsón,
    S béjött vásznáért jól kifej és kinevet.
Van gyapjunk: ezt is fele pénzenn elviszi, s mi nem
    Győzzük posztóját már kifizetni tovább.
Nincs-e fonó? hát nincs-e szövő, s kallóra való szer?
    Mint más nemzetnek, nincs-e dologra kezünk?
Vólna fonó s a többi; de mí csak készre tanúltunk:
    Sűlt madarat várunk szánkba repűlni, henyék.
Illyen az, aki, midőn étellel, itallal elúntig
    Lakhatnék, inkább nézi, s akartva koplal.

(1786.)

Orczy felett Márs s Melpomené versengtenek. Őtöt
    Tenni magáévá Márs is akarta, s ez is.
Az kardját, ez gyöngy versét égig viszi. Végre:
    Fegyvere, mond az, enyim; verse, felelt ez, enyim.
Hallgatván a pert s mosolyogván íjjas Apolló,
    Laurussát s tegzét fogja, s ezekre fakad:
Márshoz vers, múzsához kard, úgy monda, nem illik.
    Orczy tehát hozzám tartozik és az enyim.

(1786)

Aki nevét hallod, magyaroknak fényje, magyar Márs.
    Vess süveget; görbíts térdet előtte s fejet.
Fegyvere mit végzett: prussz, bájor, francia mondják.
    Hallgatok: ellenség hírdeti; váltig elég.

(1786.)

Merre, patak? Tengert keresek, mert tőlle születtem,
    Ember is, honnan ered lelke, keressen eget.

(1786.)

Felforgatsz mindent. Jól szóllt a biblia: semmi
    Állandó nincsen, mondhatod, a nap alatt.

(1786.)

Bészállván az Halál némelly fogadóba s Kupídó,
    Ott eggymás mellé nyílaikat letevék.
Hajnal alig vala s elválnak; történet-esetből
    Annak ez elvévén nyílait, ennek amaz.
Sokkal több öreget sebesít meg azólta Kupídó.
    S a temetőre felesb ifjakat hord ki Halál.

(1786.)

Tűzoltó-szereket tartó ház vólt ezelőtt itt:
    Tűz-gerjesztő ház kel ma fel annak helyén.

(1786.)

Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
                            Mind eloszolnak.

Nézd eme sok száz jövevény galambat:
Fényes házaknál keres ez lakóhelyt;
Nem szeret rongyos fedelű toronyba
                            Hordani fészket.

Mindenütt híven követőd az árnyék,
Míg arany színbenn egeken van a nap:
Ez lenyúgodván, amaz is legottan
                            Mind elenyészik.

Futnak a hangyák az üres veremtől:
A saját hasznát kereső barát is
A vagyonjából kifogyott barátját
                            Messze kerűli.

(1786.)

Bódi nagyon szeret: és kicsodát? eggy fél-szemű Sárát,
    Sárának vagyon eggy, Bódinak eggy szeme sincs.

(1786.)

Még élek; még Orczy nevem fenntartja: Batsányi
    Béléptével ama nagy magyar, Orczy, köszönt.
Kellemetesb hírrel fülemet tőlthetted-e, vendég?
    Orczy poétáját, Orczy köszönti Szabót!
Orczy, poétáját? - Ez vólt nevem hajdon előtte;
    Nem vonhatd le, kaján: Orczy ruházta reám.
Éljen! egészségben éljen! kérésim, egekbe
    Hassatok! e gyámolt dőlni ne lássa hazám!
Már csaknem minden kéncsünk ebben van: ez ír-mag
    Nincsen véle fogó, nincsen ezernyi között.
Ez maradott még példáúl, kik vóltanak és mik,
    Országunk első nagyjai, mások előtt. -
Hol vagytok nemes eldődink? bámúljatok! íme
    Nemzeni szarkákat kezdenek a keselyűk!
Véreitek nagy véreteket szégyenlik! Elhagyták
    Nyelvetek! Erkőlcstök számkivetésre jutott.
Állj meg tollam: harag, bánat majd életem hamvát
    Ejti, ha - Jer térjünk Orczyra. Mit mivel ő?
Vídámulj szívem! szemeim szikkadjatok! Orczy
    Áll még: a példák maszlaga néki nem árt.
Áll, valamint eggy kőszál, melly a tenger öléből
    Felserdűl, s merevedt fővel egekbe teként,
S ordító szeleket, riadó villámokot, hegyként
    Dőlöngő habokot csak mosolyogva visel. -
Fejts márványt, magyar, és eregess ő drága nevére
    Oszlopokot, s röviden vésd szem elejbe, kié?
A metszésre-valót megkűldi Batsányi: szerette
    Orczy, hasonlóképp Fébus is ennek eszét.

1787.

Mit vétettem? örök fagy zordon széki, csikorgó
    Eurusnak sivatag birtoki, medve helyek,
Kőszálakkal eget rémítő bércek: ugyan mit
    Vétettem? Szívem része, Batsányim, elhágy
És ölötökbe siet! - Lágyúljon kebletek! e nagy
    Költőnek fejivel bánjatok óva, hegyek!
Nagy, mert érceket is gyönyörű lantjával elolvaszt:
    Meglepi, bátor acél mellyetek azzal öröm...
Sarkcsillag, magad is, Molnár, hordozzad ez útban,
    S mint engem szoktál égve szeretni, szeresd...
Indúlsz?... Ah! Nem lessz itthon a szívem eladdig,
    Míg haza nem fordúlsz és veled el nem hozod.

1787.

Szürkűletre hajolt az üdő, s Parnassus hegyére
Gyúladozó három magyar öszvekerűle. Fejér szín
Űlt feketével az eggyik haján: más ketteje már az
Ifjúság esztendeinek fogytán vala. Hármok
Testébenn eggy szív lakozott, eggy lélek. - Eléjött
A tudomány s nyelv dolga megint. Hallgatta sokáig
Társainak pontos szavait, szemlélte borongó
Arcájok színét az öregb. Nem győzte; sohajtott,
És dagadott szemiből nagy csepp fordúlt ki. Továbbá
Így szóllott hozzájok: Hazánk hív gyermeki! vajha
Vagy százat számlálhatnék hozzátok hasonlót! -
Tí vagytok még hátra, kiket le nem üthete lábról
A baleset, s kiket a szeretet most köt le leginkább
Édes anyátokhoz, mikoron haldoklani készűl
Majd minden magzatjaiban. Melly fényre verődtek
Más népek; mi temérdek sok könyvekkel, hatalmas
Írókkal bővelkednek; mint szerzi, hozatja,
Kapja világ szüleményjeiket s forgatja szünetlen:
Annak rendi szerént megmútattátok. Hogy a mí
Nyelvünk ellenben, szemeink láttára, csak úgy van,
Mint a parlagodó szőllő, s nem ter'mheti, mellyel
A kűlfőldieken méltán kitehetne, gyümőlcsét:
Megmagyaráztátok szomorúann aztat is. - Örvendj
Legszentebb örökünk, nagy atyáink nyelve! Megindúlt
Bággyadozásaidonn a szív s nemes elme; segéllő
Karjaikat nyújtják örök hívségedre felesküdt
Embereid: vesd terheidet vállokra. - Barátim,
Amellyet keserűségtek szózatja kikére,
Ím nyelvünk általnyújtá tínéktek az űgyét.
Védjétek s olly buzgólag, valamintha csupán csak
Rajtatok állana már: megkönnyebbűljön-e? vagy még
Terhesbbé váljék s elvesszen végtire? - Mennyit
Végezhettek: ezen nyílt kor, gyors elme, tanúlmány,
Számos nyelv értése, s azon már közre bocsátott
Könyveitek szóllnak, bár én hallgassak. - Örök név
Serkentgessen, örök köszönet, melly zengeni néktek
Majd fog kisded, öreg szájból. Ez légyen azon nap,
Mellytől fogva vitéz módon bajt állani kéncsünk
Fényre hozásáért le vagyunk kötelezve, vagy halni. -
Szívével kiki nyújtsa kezét! - Vedd, nemzetem, égő
Áldozatúl! szerződésünk, szent múzsa, pecsételd! -
Ah Isten, nyújtsd életemet még eggy korig; engedd
Látnom az elkezdést! Ezután elmégyek örömmel,
S bóldog atyáinkhoz tettünknek megviszem hírét. -
Öszvekötött lelkek! Szaparán munkára! Kitettük
A tárgyat; minden gondunk már arra szegezzük.
Én ugyan, amint csak kitelik, míg élek, hitemnek
Megfelelek: tí, mint fiatalbak, többre mehettek. -
Légyen akárki, de kell kezdőnek lenni. Nehézség
A nemes elméknek köszörű-köve. Vékony erekből
Származik a testes folyam. A nagy fáknak az első
Kezdete kis mag vólt. Eggyes vágásra le nem dől
A vén tőlgy-fa, de főldre terűl a sokszori sebtől. -
Hármas erő (titkos szám ez!) zőld ágra viendi,
Amiket indítunk. Szándékunk jámbor, hazánknak
Hasznos, azért a természet törvényje vezérli.
Illy úton járnak más híres nemzetek; illyen
Úttal erőlködnek tündöklő névre s hazájok
Fényességének terjesztésére. Ragadjuk
A tollat, s kiki, hogy tetszik, keljünk ki magunk is. -
S hát apró, de velős munkánk melly korra leszen kész?
A sajtóra mikor kűldjük? - Valaminthogy ez újság,
A közelebb új esztendő fog kezdetet adni:
Üdvözlő levelet kűldjünk ekkorra hazánknak,
S nyelvén kőlt írásinkat terjesszük elejbe.
Melly mozgóba jövend! mint fog vídúlni! - Barátim,
Halljátok, valamit súgott a múzsa fülembe:
(Ah kegyes ég, add, légyen igaz!) kis üdőnek alatta
E szikrácska derék lángot fog vetni. Szerencsés
Példánk mindenüvé, minden rendekre kiterjed.
S mint mikoron harapot gyújtunk a száraz avarban,
Tűzbe borul eggyszerre mezőnk s elenyészik aszatja:
Mindjárt s nagy buzgón író tollakra hevűlnek
A tehetősb elmék; kiveszik vesztére hagyódott
Parlagodásából, tellyes bőségibe hozzák
Nyelvünköt, s minden díszét vetekedve megadván,
A tudományoknak nyelvévé tészik üdővel.

Elvégzé. Helyben hagyatott. Még újra lekötvén
A társak magokot, szent munkájokra siettek.

1788.

    Virrad-e már, vagyis alkonyodunk, oh Ráday? Fonnyaszt
Engemet a szörnyű remegés, ha tekéntem az égnek
Szüntelenűl rajtunk dörgő villámit. - Utolsó
Fergeteg ez, s népünköt egész halmokra rakandó
Ostorozás! - Ugyanis mi vagyon még hátra? Lehánytuk
Már régen nemes őltözetünk, amellyre csudálva
Függesztette világ szemeit; s ővéle lehánytuk
Régi magyar szívünk! más bőrt vettünk fel, atyáink
Csúfságokra, s magunk abban kívánjuk emelni.
Mintha bízony nem az ész, hanem a ruha tenne nagy embert.
Mint vér-árulók, jövevény árúnak utánna
Lázzadván, már felséges nyelvünk is elúntuk! -
Elfajzott csemeték! árnyékon kapni komondor
Dolga, nem eggy lelkes magyaré. De hol ez ma? kiben forr
Hajdani vér? Idegenből vett hőlgyeknek erekben,
Jaj, megkorcsosodott! jaj, meg-vesztette sovány víz! -
Látjuk főbb onokáinkat, de heába keressük
Címeres elsőjök szép lelkit bennek! Erőben
Erkőlcsbenn, észben, nyelvbenn elütöttek! Aliglan
Ismérhetni, minő nemből származtak. Igaz szó:
Nem szűlnek sólyom fiakat soha gyáva galambak.

    Így rohanunk vesztünkre magunk! így vágjuk alattunk
A dőlésre hanyatló fát. - Népünknek az űgyét
Ollyannak képzem, valamint a tiszta folyamnak
Sorsát: melly, mihelyest köves árkát messze haladván,
Porló főldet kezd nyalogatni, kivetkezik első
Ízéből s kristályjaiból. - Ha beléje szakadnak
Már felesebb zákányos erek: melly tócsa, minémű
Pőce fog a nevezett gyöngy vízből válni? Ha végre
Más testesb folyamatba leszáll, vagyis önmaga többes
Ágra hasad: kivesz, úgye, s nevét sem tartja tovább fenn?

    Mennyi jeles nemzet járt így! mint a nap az égen
E főldön színt úgy ragyogott: most, nyomja setétség;
Tős-tőből oda van. De hogyan? nem fegyverek ölték,
Nem fojtotta mirígy, nem sorvasztotta meg éhség. -
A nyomorúlt vesztének okát, ím Ráday, látod
Míbennünk, onokájinkbann, és régi nemünknek
Megkeverésébenn. Az utólsó fejsze pediglen
Az vala, melly nyelvére csapott. Ez ütéssel esett el
Annyi sereg nemzet. Babilonnak tornya kiveszte
Eggy ajakat, s ottan más-más nép kelt fel. Ez ajkat
Hozzuk vissza, s megint eggy nép szálland ki világra.

    Virrad-e hát, vagyis alkonyodunk? ah! hogyha tekéntjük,
Eggy fél század előtt mik vóltunk, és ma minémű
Állapotunk; ha nemes nyelvünk sérelmire nézünk:
Alkonyodást, vég alkonyodást láthatni fejünkön!
Népünknek megszünte ki van végezve! Nevünk is
Már temetőre siet! - Borzasztó szózatok! - Álljunk,
Álljunk meg: gyönyörű szellő kezd lengeni, s vídám
Hírt emelít puha szárnyaival. Mély álmok oszolván
Minden tájékon, mintegy jel-adásra, sereggel
Öszvevetett vállal, szívvel, felkeltek az írók:
A tudományt magyar ajkra veszik; terjednek az ékes
Elméknek szüleményji folyó s versbéli beszédben.
Még soha sem vólt illy buzogás: eggy kíncse s örökje
Védelmét fel, al, és köz rend felfogta; megőszűlt
S zőldellő korban lévők vetekedve segétik.

Nézd Orczyt s a két Telekit s a furcsa Gvadányit;
Barcsayt, Horváthot, Bárótzit, Pétzelyt; itten
Molnárt, Mindszentit, Cziriéket, Kreskayt; ottan
Bessenyeit, Görögöt, Kultsárt: nézd arra Virágot,
Révaival Nagyot és Rájnist; Dugoniccsal Arankát,
Verseghyt: erre Dömét szemléldsze kikelni s Takátsot,
És több másokot. Hát Molnár Borbála mi gyorsan
Gyűjti s hevíti fejér seregét! - Melly égve, minémű
Hasznokkal fogták űgyünköt mind ezek! - És ti,
A magyar ifjúság példáji: Batsányi, Kazinczy,
Hol vagytok? jertek, láthasson Ráday: rátok,
Rátok akarja szemit fordítani társatok. - Oh név!
Oh haza-kedvellés! áldott öreg! oh te, ki, meddig
Fenntartand népünk, mindég fogsz élni, közinkbe
Béjöveted melly tiszteletünk! Hát társ vagy? Elég. Már
Felvirrad. Jel ez is; Márs ott-kinn mennydörög, itt-benn
A múzsák kötik a koszorút: aprítja magyar kard
A törököt, s azoneggy tájbann emelíti magyar toll
Drága vitézzeinek nyelvét: felvirrad; örűljünk.

1788.

Tegnap elült jött és el akar már menni Kazinczy;
    S vaj-mi soká nem fog jőni közinkbe megint!
Dér, fagy, havak, szelek, hol vagytok? vagy zápor az égből
    Mért nem dőlsz, s tőltést, hídakat el nem emelsz?
Mit mondok? Szél, dér, fagy, havak távozzatok; állj, híd;
    Állj, töltés; záport főldre ne döntsön az ég.
Bár nem régen jött csak menjen az útra Kazinczy:
    Útjaiból legszebb versei jőnek ide.

(1788.)

Elmés, eggyenlő-folyamú, parnassusi kútból
    Kőlt gyönyörű versed látta, csudálta szemem.
Kedves ajándékod szívem táblájira fel van
    Írva, de főképpen fel vagyon írva neved.
Óltalmamra kikelsz önként, ismértelen? amit
    Róllam irígylő kéz elvona, helyre hozod?
Nékem elég, hogy bús nyelvünk pártjára kitettem,
    Ami kevéssel az ég áld vala, minden erőm.
Nékem elég, hogy fő magyarok kedvellenek: al rend
    Tábora rám bízvást mondjon, akármit akar!
Mert, ha gyaláz, dícsér; ha magasztal, megtapod: al rend,
    Jobb fog azért nékem lenni, gyalázni ha fogsz.
Ámbár mindezek így legyenek: jó vóltod azonban
    Énnálam, minthogy ritka, felette becses;
S minthogy Apollónak tetszel, kívánom, hogy Isten
    Éltednek fonalát számos időkre vigye:
Hogy magyar hárfádnak nevekedjék hangja naponként.
    És laurus-koszorút végre fejedre tegyen.
Engem az esztendők, nyavalyák terhelnek: helyettem
    Fogd fel hazánk nyelvét, tollat helyettem emelj.
Róllam is emlékezz; s mikor hírét vészed, hogy immár
    Sorvasztó kezivel sírba ledönte halál,
Illyen szókra fakadj: Tetemit főld színe borítja;
    Égben lelke; velünk itt lakik híre, neve.

(1789.)

    Melly a rómaiak s görögök példájára nézvén,
Újabb hangzatokon szeretett múlatni hazánknak
Értelmes polgári között: lantomnak örökre
Tartandó búcsút akarék vala mondani, s nyíló
Hajnalbann a Csermely zőld vőlgyébe leszállván,
Pázsitos ér fejinél, terebélyes tőlgynek alatta,
Eggy felemelt s mohval bévont kőhátra leülék.

    Felvonom itt tág húrjaimat s megegyengetem és vég
Énekemet kezdem: valamint éltének utólján
Mondatik a korosabb hattyú búcsúzni világtól.
A szomszéd köves óldalokon játszodva felelget
A visszhang s az egész vőlgyet serkenti. Feléled
A fülelő liget; a tollas nép színe közelget,
S környülöttem az ág tetejét nagy nyájjal elűli.
Zengett lantom; az is zengett, zengettek az erdők.
Ámde kiváltképpenn a kedves fülmile hangzott,
És több társai közt úgy terjesztette nyögésit,
Mint zokog és sír, rí, mikoronn eggy mostoha kéztől
Fészkéből pelyhes fijait kiszedetni tekénti. -

    Végezvén rövid énekemet, belyebbre nyomúlok
A sűrűbb berkekbe, holott a kassai múzsák
Eggy templom formára hiúlt kőszirtot Apolló
Nagy nevinek felszenteltek, közepette kitévén
Márvány óltáron, tisztes laurussal övedzett
És alabástromból faragott deli képit. - Elérvén
A szentnek küszöbét, leborúlok s nyelvemet illyen
Szókra veszem: Nagy Fébe! kicsiny lantomra tekénts le!
A csata közt megerőtlenedett s békére bocsátott
Régi vitéz, Mársnak falain felakasztja paizzsát:
Én ezen oszlopodon, ha szabad, megnyugtatom hárfám.
Amint s ameddig lehetett, múlatta hazáját,
Megtisztelte sokak neveit, tudtára nem ártott
Senkinek. Áldozatúl bátorkodom adni, fogadd el!
A szent erre: Hamar jöttél még, monda, nagy útat
Tészen előbb s elevenb hangokkal elhírhedik hárfád.
Vidd haza most: valamelly ideig megnyughatik otthonn.

    S nyúgodt is, valamíg fel nem kőltötte Batsányi
Álmából, amaz éles eszű, tollára szerencsés,
S a magyar ifjúság eggyik főbb dísze, Batsányi. -
Megsejtette körűlöttem Miltonnak, eme nagy
Anglusnak gyöngy énekeit; s nó, monda, barátom!
Amíglen le nem ejt az halál, örök éltedet élni
Kezdjed előbb! fogd a lantot s e drága poétát
Hangoztasd magyarúl. Bétőltöd örömmel hazádat,
És fenntartandó koszorút fogsz fűzni magadnak. -
S olly tehetős ígékkel adá kérésit előmbe,
Hogy, bátor nem akartam előbb, végtére reá vett. -

    Itt van azért kisded munkám. - Te nagy Orczy! Te hadban,
Törvényben, nyelvvel, tollal s elmével hatalmas
Orczy! te, nagy magyar és első karbéli poéta!
Régi poétádnak vedd újólag énekit. - Hogyha
Kellemetességgel folynak füleidbe, moroghat
Zóilus: én az eget már képzelem érni fejemmel.

1789.

Fogd, múzsám, szomorú lantodat újolag.
S végső nyugtod előtt öntsd ki keservedet.
Virtnek fényje lement, éke ledöntetett!
Ah, lelkem fele! hát engemet itt hagyál?
E főldön soha már, már ezután soha
Nem látlak, szeretett Pyberem! akiért
Felszánnám örömest éltemet, hogyha fel-
Kőlthetnélek hideg sírod homályjiból!
Oh józan tudomány, hajdani szívüség,
Oh emberszeretet, könnyeket ontsatok!
Gyászos nap! mikoron mindenek életet
Kezdtek venni, halált szenvede Pyberem!
Elmentél, az hová címeres érdemed
Felszóllíta, s az ég fénypalotájiból
Bátran nézed ezen vesztire tért üdőt,
E szörnyű zivatart s mennykövek ostromit.
S én élek! Jer, halál, már jer utánnam is:
Verd által kebelem, verd ki belőllem is
E bús lelket! az én drága barátomot
Míg nem látom, örök gyötrelem életem!
Mit késnek leverő nyílaid? Ősz hajam,
Elfonnyadt tetemim, megvajudott korom
Mit tartják kezedet? - - Megcsalatódom-e?
Vagy végzem magam is pállya futásomat?
Érzem, már elhagyom főldi lakásomot:
Ím megnyílik az ég: hajdani társaim
Látom; Pyberemet látom, az égbe hí!
Üdvözlégy, kiderűlt óra! - Batsányim, élj!
Már nem látsz: szeretett Pyberem hí - megyek.

1789.

    Országunk bástyáji! minő dícséretet adjak
Én néktek, magyar húszárok? Nincs annyi tehetség
Bennem, hogy az' csuda-tételeket, mellyekkel elhírűlt
Mind az egész főldön nevetek, s vele kedves hazátok,
Tollammal kifejezhessem. - Megvonta világát
A török hóld gyors fegyveritek villámira; s mellyek
Rettentnek vala, szarvaitól megfosztva, leroggyant
Mennykövitekre. Mohács mezején majd fogytig elhúllott
Ősink véréért megadóztattátok, halomra
Vagdalván fene táborait; s valamerre lesújtott
Mérges halált szóró karotok, patakokra nevelvén
Ozmán népe dühös vérét. Bámúlva tekéntett
Még az Irígység is, s hogy Mársnak fajzati vagytok,
S a viadal-piacon leghatalmasb bajnokok, önként
Megvallotta. - Minő bátorság űlt ki bajúszos
Képeteken! mi serénységgel verekedtetek által
A nagy tenger erőn kevesed magatokkal! hogyan dőlt
Kardjaitok fent élétől az otromba pogányság!

    Nem vala szükségtek melly-vasra, sísakra: magyarnak,
Főképp húszárnak megmarkolt kardja s remegni
Általló nagy lelke nem hajt illy testi fedélre;
Enélkűl is, az harcra kiszállt sokaságra rohanván
Azt úgy öltétek, valamint Libiának határin
Űzi szokott vérengzését a körmös oroszlány
A szaladásnak eredt vadakon. - Tí voltatok elsők,
Kik bátran nézvén minden veszedelmet, az harsány
Trombita megrivadásra, serény paripákra felűlvén,
És eggyszerre kivont karddal, fejetekbe nyomítván
A csákót, s neki buzdúlván a Rajta vitézek
Serkentő szózatra: legott bévágtatok a tar
Ellenség közepére, s ezer g'lyóbisssal, halállal
Szembe-viaskodván, soha meg nem szűntetek addig,
Míg leverettettvén az erő nagy része s nyakakkal
Többé nem győzvén az adót, szaladásra vetődött. -
    Űztétek, kaszaboltátok; mértfőldeket, omlott
Testekkel megtőlte magyar kéz-fogta s egésszen
Részegedéséig vért-ontó kardotok. - A sok
Elfogatott rabok és zászlók, a számtalan ágyuk,
S a feldúlt tábornak egész készűleti (mert én
Nem lelek a bámúlás közt szót) szólljanak itten
Az pompás diadalmakról, mellyeknek örökké,
Minden mások előtt, tí vóltatok eszközi; szólljon
A nevetek fennyen-hordó s népünköt örömmel
Megtőltött hír; szólljanak itt amaz annyi jutalmak,
Mellyekkel jeles érdemitek végetlen üdőkre
Megtiszteltettek. Legtöbben vóltatok olly sok
Százezerekre kitőlt császári, királyi seregben
Nyertesek: és ritkát vólt látni közűletek, aki
Dolmányján vagy arany vagy ezüst-pénzt függeni meg nem
Érdemlett. Kóburg, mikor ezt mondotta, hamissan
Nem dícsért, minthogy nem hazánknak gyermeke dícsért.

    Már tírólatok itt, lovasink vezetőji, miképpen
Zengjen az én rebegő múzsám? Az ezernyi halál közt
Melly eleven szív, bátorság, vígyázat, okosság
Vólt vezetéstekben! Mennyit végezhet az elmés
Kisded erő? kijelentették példájitok. - Itten
(Mert szemlélte) miket mondhatna Mehádia nékünk!
    Eggyszeriben csak előre-nyomúlt a főldet emésztő
Ellenség, s valamint az özön-víz, mind leseperte
A tábor még gyámolait, s rohanással omolván,
A sas alatt állott sereget szaladásra vetette.
Irtózás vala nézni, miként futamodtak, elhagyván
A rendet, zászlót, fegyvert, a gyáva legények.
Hátúl, oldalról, szanaszét vagdalta pogány kard;
S már a győzedelem csúfúl kirepűle kezünkből.

    Nézd itt Vécseyt és bámúlj: tizeneggyezer ellen
(Mit nem mér eggy ritka vitéz) felgyúlad hazánknak
Jaj-szavain, keseredve kiszáll, és szembe szegezvén
Eggy marok embereit, megtartóztatja dagályját,
Mindaddig vagdalkozván, míg bíztos helyekre
Nem juta megszaladott seregünk s új rendbe nem álla.
Hallatlan dolog! eggy tábor vak módra szaladjon,
És olly kisded szám mind ezt kiragadja veszélyből,
Mind pedig űzőjit visszáfordítsa. - Magyar vólt
A vezető s a nép, ne csudáld. Jer Spárta, s ha nagy vagy,
Nézz tettünkre, vitézinkkel vesd eggybe vitézid.

    Lássuk amott Fábrit: zivatar módjára reá ront
Jászvárasra s azon nyomban megvészi; s magát is
Móldova fej'delmét minden tárházival eggyütt
Ott lepi. Megpihenés nélkűl, vágtatva, megintlen
Adsudnál terem: a kontyos táborra reá csap
Kis-számú húszárjaival; széllyel-veri: kit kard,
Kit buzogány, kit g'lyóbis emészt, kit előtte-való víz.
Majd Glodovára repűl; ez mindjárt nyílik előtte:
Elfut az hóld, s a két-fejü sas béfészkel helyére.
Drága vitéz! dicsekedj magad is Caesarral ezentúl:
Érkeztem, láttam, győztem.

    Nézd ugyan e véres piacon villogni vitézlő
Székelyivel s verekedni Nemest. A kölykit elhordó
Ellenségre csak így mehet a bús tigris: halált szór
Kardjával, valamerre hasít, s bosszúja tüzének
Húsz és négy törököt diadalmas kardja feláldoz.
Tett-e jelesb remeket maga Herkules eggyazon ízben?

    Jer Foksán mezejére velem; szemléljed ama nagy
Mészárost. Valamint a mennykővel teli felleg,
A török had zúdúlva rohan, s népünknek utólsó
Tort készít vala. S már oda-lettünk volna, ha, távól
Megsejtvén az halomra verő veszedelmet, azonnal
Nem lett vólna segédségűl e bajnok az őtöt
Sarkalló lovasokkal. Alig jelenék meg: az ellen-
Fél omlott, valamint a dús rét kéncse, midőn a
Görbe kaszák remegő szárat harsogva metélik.
    Ime! midőn szóllok, már villám módra keresztűl-
Tűnt a százezeres rettentő táborig. - El nem
Érheted, oh múzsám! ecsetet, festéket hiába
Kívánsz itt, hogy az ő tettit szem elejbe leképezd.
Légyen elég: hogy százezeret megvertenek ottan
Húszezer embereink, s Mészáros okozta leginkább,
Hogy győztünk. Ezt önmaga megvallotta Koburg is
A tábor-vezető. Menj már fertelmes Irígység!
S bár neveink gyűlölöd, imádd tettinket. - Amottan
Képírót szemlélem az harc közepére rohanni:
Mint a fergeteges felhők szakadási, veszélyt szűl
Rándúlása. Halál fut elől, valamerre hatalmas
Kardja forog, s folyamokra dagadt víz árad előtte. -

    Ámde hová ragad, oh múzsám, e téres határon
Néki-hevűlt képzésed? hogyan festhet'd le beszéddel
Filó, Kosztollányi, Boros, s több százra telendő
Más bajnok magyarink mit vittek véghez? ezer toll
Sem győzné csuda dolgaikat mind rendre kitenni.

    Oh, ha midőn kedves Lajosunk a tenger erőtől
Környűl vólt kerekítve kevés népével: hazánkért
E tehetős karok a Mahomet csodájira kardot,
Bár kevesebb számmal, ránthattak vólna! pogány kéz
Bóldogságunkból ki nem hányott vólna! De szívünk
Bé nem forrandó sebeit tágasbra ne nyissuk.

    Örvendj, édes hazám! Örvendhetsz, Ausztria. Bíztos
A koronád fejeden, mikor a magyar őrzi. Kimentett
Csaknem egész Európának vesztedre felesküdt
S öszvecsatolt pallossi közűl. - Vért ontani most is
Kész érted. - Kedvelld hívséges népedet, hozzád
Tett szívességét ne felejtsd. A régi szabadság
E nemes-érzésű nemzet fő kéncse: ne kívánd
Hogy valamelly csorbát szenvedjen benne. Fejének
Választott; szerető tagod óltalmazzad. Hitünköt
Eggymásnak szentűl megtartván, nem leszen, aki
Köz bóldogságunk kútját meg tudja zavarni. -

    Rajta tehát, oh nemzetetek nagy magzati! kedves
Honnyotok űgyének született óltalmi! kirántott
Fegyveretek mindaddig ürűlt hüvelyébe ne térjen,
Míg népünk ellenségét ki nem űzi világból.
Édes hazátoktól vettétek az éltet: ha kéri
Sorsa, ne szánjátok, mint hív fiak, érte letenni.
    Mindeneket megemészt az üdő; biradalmak elesnek,
Országok, nemzetségek változnak: az hírnek,
Melly a hazáért tett érdemből származik, amíg
Emberi nemzet lessz, nem lészen vége. Halomra
Omlott Trója, de még áll Hektor; Aténa rakásra
Dőlt, áll Kodrus; ama főld asszonya, Róma, kifordúlt
Birtokiból, és nyelve kihalt, él Curtius, és él
Regulus: élnek ama szentelt támasszi hazánknak,
Húnyadi, Zrínyi, Kemény, s több ezrek. Fennmarad a tí
Híretek is, magyar húszárok! soha semmi vad óság
Meg nem emésztheti. - Már az anyák nevetekre tanítják
Még csecsemős magzatjaikat: már égnek az ifjak
Példátokra, s alig várják kedvelltek hazájok
Bóldogságáért magokot kockára kitenni. -

    Hallom már a múzsáknak víg énekit: húszár,
Húszár zeng kegyes ajkaikon. - Felemelkedik ottan
Eggy gyönyörü, s vékony tetejével az égbe hasító
Oszlop, örök bizonyításúl, mint vágta magyar kard
A tudományoknak dühös ellenségit. Hegyette
Mégyen az hír s meg visszateként a véres határon
Forgódó lovasokra: terűl a trombita hangja,
Mellyet fú, s valamerre repűl, hallatja világnak
Négy részével a harcban tett sokféle csudákat.
    Űl eggy szép koronás s méltóságára tekéntve
Csaknem imádandó kegyes asszony (hazátok ez) és nagy
Lajstromot ád nézésre: vitéz húszárinak ebbe
Mind bészedte nevit. Melly víg arcája! miképpen
Örvendez fijain! Jobb részén, látom előtte
Bőlcs Klíót: nagy könyvet tart, s a durva pogányról
Vett magyar húszárok számos diadalmait írja.
    Áll Márs bal részről, megtámaszkodva kezében
Tartott dárdájára: tüzes népének örömmel
Nézi jeles bérit, s megnyugszik szíve szerencsés
Tételein. - Távúlabbról szemlélem az Hidrát.
Hét fejjel bir: epés fúlánkjait harcnak ereszti;
Szembe szökik kész botjával vele Herkules, és el-
Csapja fejét. Példázza, miként veritek le hazátok
Rontójit. - Fenn a dícsőség temploma nyílik.
Melly roppant épűlet! Az ég készűleti: hóld, nap,
S csillagok. Érdemből áll minden része, s azért is
Hóld, nap s csillagokot megelőz ragyogása kivűlről.
Benn az hazát szerető lelkek sokasága királyi
Trónusokot foglal, s örömének napjait éli:
S ím, két kézzel vár, hogy béseregeljetek a tí-
Néktek is elrendelt pompás palotákba, vitézek!

1789.

Istápod eldőlt; fényed elóltatott;
A lelkesítőd, legjelesebb fiad,
    Bíztod, reménységed, nagy Orczyd,
        Édes hazám! elaludt, s örökre! -

Hogy tűrted őtöt, Fébe, leromlani?
Hol vóltak hárfás húgaid, amidőn
    E fő magyart, e fő poétát
        A vad halál kilövé közűllünk?

Már látom, a tí szívetek is kemény
Bús nemzetünkhöz! - Most fakadoz vala
    Nékünk is a késő borostyán,
        S Orczyval egyszeriben elhervadt.

Elment! s hová ment? Eliziomba, hol
A fényes erkőlcs s a te javadra tett
    Szorgalmatosság néki mindég
        Zőld koszorút kötözend fejére.

Rév-partra jutván, a szelek harcait,
A mennyköveknek szerte-repűlt tüzét,
    S a tornyokot képző haboknak
        Ütközetit mosolyogva nézi.

Hibáztam (itt áll; itt van, előttem áll
Árnyéka) könyvez most is az ő szeme,
    Látván, mi vóltál, s eltekéntvén,
        Édes hazám! mi vagy. - Oh nemes szív!

Oh ritka hívség és szeretet! S te mit
Fogsz tenni torlott érdemiért neki?
    Elmédbe foglald bé szerelmes
        Orczydat; éljen halál után is.

Rézen kimetszett képe s világ előtt
Cédrusra méltó verse forogjanak
    (Míg a magyar nyelv fennmaradhat)
        Példa gyanánt fiaid kezekben.

Tégy végre márvány oszlopot és ezen
Ígíket írd rá: Főnemű, hív fiam,
    Bajnok, magyar, bőlcs, nagy poéta
        Orczy! hazád keziből fogadd el.

1789.

Új csudákat adsz előnkbe,
    Amidőn ecsetre kelsz,
S a világnak alkotását
    Rendre mind leképezed.
Fontra, számra sorral osztod
    A zavar temérdekit,
S eggy rakásra hányt mi-létit
    Szép tagokra hímezed.
Csillagokkal elborítod
    A nagy égnek udvarit,
S nappal, hólddal ékesítvén,
    E világra fényt emelsz.
Naplementnek és keletnek
    Rendbe vészed útjait:
Dupla sarkat adsz az égnek
    Dél meg éjszak óldalin.
Amidőn elhagyna főldet,
    Illy magasra Dédalus,
Sem midőn az égbe menne,
    Pégazus ki nem repűlt.
Csak repűlj tovább is, amíg
    Talpra nem fog állani
Mindaz, amit ékes elméd
    Eltökélle végzeni.
Néked addig a borostyánt
    Megkötendik híveid,
És, ha majd leszállsz közikbe,
    Homlokodra felteszik.

1789.

Győztünk, oh magyarok! kétszeresen pedig.
Győztünk: a török hóld harcnak hevűlt karunk
Súllyos mennykövitől főldig aláztatott...
Hírét vette, tudom, már az egész világ,
Nándor-vára miként hóldola s Martinyest...
Szüntesd könyveidet számtalan őseink
Vérében feredett Várna s Mohács! kitőlt
A bosszú: lerogyott a fene gyilkosunk...
Győztünk: már meghajolt végtire József is,
És mellyet nem akart hinni, megismeri
Törvényünk kötelét s helyre sietteti...

Megjött szent koronánk, és vele visszajött
A vólt régi szokás, nyelv, ruha; visszajött
A már számkivetett víg öröm. Érdemes
Ispányink lekötött, részre felosztatott
Székek visszanyerik... Látom az útakat
Néppel tömve: kivont karddal előre megy
Lejtőzö lovakonn a nemes... Hajdani
Nyelvét hallom: örűl öltözetén szemem.

A kormányra kelők közt amaz Orczynak
Nagy magzatja minő pompa s öröm között
Tér tisztjébe! Camill így vitetik vala
Nagy Rómába... Kivont éjjeli gyászokot
Kivervén, az egek bóltozatin imígy
Kél a száz meg ezer szív-szakadással hítt
Áldott nap... Te vagy, oh mái nap, életünk
Feljött napja! te légy annyi veszélyjeink
Végső napja!... Nemes nemzetem, élj, örűlj!

1790.

Zőld bársonyos dombok, zőldellő erdőség.
Kék árnyékú vőlgyek, virágzó mezőség,
Mellyek olly húzomos virágot adátok,
Elteltek óráim, már Isten hozzátok!
Nyilas Dianának vadászó társai,
Ablakomra nyíló Zsitva leányai,
Elválok (keserű elválás) tőlletek,
Nem hagy Kassa tovább múlatnom veletek:
Iskolába szóllít e szabadságomból,
Megint igára von óhajtott nyugtomból.
Szánjátok meg, egek, megőszűlt fejemet!
Ím a régi vitéz leteszi dárdáját,
Nem űzi megvénűlt Titirus csordáját!
S hozzám keményebb lessz Apolló udvara,
A szelid múzsáknak lant-pengető kara?
Míg a sárga halál béfogja szemeim,
Énekelni csak itt szeretném verseim,
S valamint ezeknek itt volt születések,
Kívánnám, itt lenne velem temetések. -
Csak szeleknek szórok: nincsen könyörűlet,
Semmi panaszimra nem hajt Kassa fület.
Nincs a főldi jóknak állandó folyások,
Ürömre fordúlnak az öröm-osztások;
Nincs mindenkor a hóld az égen tőlttében,
A nap nem mindenkor ragyog szekerében:
Két ezüst szarvát gyakorta elejti,
Az arany sugárit sok ízben elrejti.
Nem mindig űlteti Flóra virágjait,
Pómóna sem oltja termékeny ágait;
Nem mindég rak Ceres nagy kerek asztagot,
Nem mindég tőltöget Bakkus átalagot.
Változást, enyészést szenvednek mindenek:
Im, amik csak imént vóltak, már nincsenek.
Szép környék! rövid nap te is megváltozol,
E kies képedből majd kibontakozol.
Majd tárgyúl vettetel a sütő dereknek,
A fák őltözetit lefosztó szeleknek,
Majd lekötend a tél fagyos táncaival
S eltemet a sűrű hónak gyapjaival.
Térdet-fejet hajtván a magos egeknek,
Engedjünk mindketten a végezeteknek.
Néked is elmégyen üdővel a teled,
Nékem is újólag megnyílik kebeled.
Ah! bévesz vendégűl Virt megint engemet
S nála fogom is még élni életemet.
Megjárom sípolva százszor-szép helyeit,
Ligetit, mezeit, dombjait, vőlgyeit.

1790.

Melly, magass égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
                                Főldre terítve?

Kiszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsiny kéreg maradott kötésűl;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
                                Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyűmőlcsit
Hasztalan szűlvén, elereszti: húllnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
                                Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
                                Vélni felőlled?

Senkinek kárán nem örűlt, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek' étkeddel kereső kegyes fa!
                                Mondsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! - szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem vólt kül erőszak: ott benn,
Önmagadban vólt megölő mirígyed
                                S titkos elejtőd.

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangya-bolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
                                Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! - hazánk', szelíd ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
                        Tartsd meg örökké!

1790.

Mit látok? mit akarnak ezen táborhoz hasonló
Pompás őltözetű seregek? Kinek áldozik ez' nap
A csendes Tisza partjai közt, öröm habjait űzvén? -

    Mellyben múlatozol, kies Éliziomnak öléből
Még egyszer térj vissza Szabolcs nagy lelke! s fejérlő
Felhőknek tetejinn űlvén, Kállóra tekénts le.
    Édes véreidet végső romlással ijesztő
Fergetegek kirekesztődvén, ím csendes üdőkre
Fel kezd már vírradni megyéd. - Leopoldnak az Istvány
Nagy székébe felűlését, mint szinte tulajdon
Bóldogságának napját (valaminthogy az is vólt)
Úgy tisztelte. Nagyobb vígság soha kedves hazánkban
Nem lehetett. Tágas kebelében hellyet alig lelt
A torlott sokaság. Éppen diadalmi napot vólt
Látni, midőn, Éljen Leopold, durrogtak az ágyuk.
Folytanak a forró szeretetnek könyvei: vérek
Mind felajánlották ifjak, korosabbak, egész nép.

    Víg diadalt képző kapuját, nézd, nyitja megintlen
Nagykálló, csak alig várván bévenni vitéz fő
Ispánját. - Nagy egek! mi csudák terjednek előmbe?
Úgy tetszik, valamintha mohos sírhalmai híres
Bajnok atyáinknak mind felnyílnának. Akármelly
Részre tekéntek, az ők eleven szép képit előttem
Szemlélem: gyönyörűséggel véletlen elöntik
Régi keservéből szabadúló lelkemet. - Új színt
Vettenek a minap elsírolt onokájitok, oh nagy,
Oh dicső s áldott eleink! - Ím nyelve, ruhája,
Ábrázatja megint újúl mindennek: egésszen
Feltámadtatok. - Él már a magyar: el nem ereszti
Drága szabadságát keziből; le nem engedi többé
Őltözetét; nyelvét soha fel nem fogja cserélni;
Esküszik, amellyet felövedzett honja s királyja
Ügyéért, köszörűlt kardjára, megesküszik a tí
Hamvaitokra. - Hová ragadott a kedves hazának
Ismét lábra felállásán eggyszerre megindúlt
Vígságom? - Majd elvesztem szemeimnek előlök
A pompás hadat. A kapunál eggy része; kivűl áll
Két rendben szép fegyveresen, szép forma ruhában
A gyalog. Ah, deli nép! melly ékes termete! melly szép
Szál, eleven s bátor! mind Márs onokája: merő harc
Néz ki merőn termett szemiből. - Ím érkezik ottan
A lovag is. Gyöngy őltözetét meghaladja személyje
Ékeivel. Pajkos mének lejtőznek alatta;
Lábait eggyenlőképpen szedi mindenik; harsog,
A visszhangot erőltetvén, a trombita; játszik
A zászlók nyúlt farkival a napnyúgoti szellő:
Az s ez is a szemnek gyönyörű félelme. - Szerencsés
Főld, melly illy deli férjfjakkal bővelkedik! - Oh ha
Százezer illyeneket gyakorolna szerelmes hazánknak
Keble! rövid nap alatt miket ígérhetne magának
A török hóld s a rája törő kűl fegyverek ellen!

    S hát ott, a kellős közepett, két fényes, arannyal
Vont hintón kik jőnek elő diadalmi szabású
S bámító készűlettel? - Már ismerem: eggyik
Orczynknak (kedves nagy név! nyúgodjatok áldott
Hamvai) búcsút vett Orczynknak nagy fija, László,
Bőlcs atyjának okos követője, hazája reményje,
Országló fejedelmünknek bíztossa s Ab'újvár
Kormányzója. - Soká, s örvendetes életet éljen!
Éljen népe közös bóldogságára! Nagy atyja
Érdeminél ön érdemeit fellyebbre nevelje!

    A másik tábor-vezető tettével egész Márs,
Népünk ércbástyája, pogány török ostora, Splényi.
Minden válogatott virtust szedj öszve, ha képét
Festeni kívánod: képét, mivel őtöt elérni
Nincs mód semminemű festékkel. Ritka keresztényt,
Szent katonát (ez ugyan ma fejér hollóhoz hasonló)
Gőg nélkűl lévő nagyságot, hazája javára
Felszentelt igaz, hív lelket gondolj ki s közel jársz
Splényihez. - És ez fog kormányt forgatni Szabólcsnak
Messze terűlt környékében. - Nagy vármegye! fényes
Származatú rend! népünknek példája! vitézlő
Gyűlekezet! kedvelld őtöt, mint édes atyádat,
Tiszteld, mint méltó fejedet. Mindenre tekéntvén,
Sorsodhoz képest nem tudtál vólna magadnak
Méltóbbat kívánni: magyar s szeretője magyarnak,
Nagy fejedelmünknél kedves. - Melly bóldog üdőköt
Ígérhetsz, ha tanácsán fogsz indúlni, magadnak!
Melly másutt lappangva terűl, tílts messze személyes
Gyűlőlséget; arany lánccal kössön le hazánknak
Kedvéért az igaz szeretet. Birodalmakat eldönt
A szakadás, állít a szív eggysége: magyarnak
Minden veszte csak önmaga vólt. Oktassanak annyi
Bús esetink. Kezeink egymás vérébe kevervén
Megfogytunk s békót vertünk lábunkra. Be jobban
Omlott vólna rokon vérünk kűlfőldi csatákban!
Ah de minek zavarom kiderűlt örömünköt! ezentúl
Sorsunknak fonalát jobb lélek fogja vezetni.

    Splényi, fejűl jöttél! Örvendhetsz: régi, hatalmas
És nagy számra menő tagból készűlt fel ezen test,
Mellynek már feje vagy. Kormányzásodnak alája
Vígan adja magát s azt kéri: hogy itt is azonképp'
Forgasd a dolgot, valamint a vérrel elöntött
Tábor-helyenn. A fél-hóldtól diadalmas erővel
Megvédted vég vár-falaink: őrizd meg ezentúl
Szentséges törvényinket. Míg állanak, áll a
Bóldogság: eldől, mihelyest eldőlnek. Hazánknak
És fejedelmünknek le vagy hittel kötve: csak arra
Nézz, mi szabad. - Jó szívünkben helyhezteti kéncsét
Bőlcs Leopold: szívünk, ha szabad, mindenkor övé lesz,
És az övé mindenha miénk. - Nyelvünköt ajánlom:
Ősinktől maradott legfőbb örökünköt ha vesztjük,
Elvesztünk! Ne kövesd azokot, kik sírnak, epednek
A vendég ajakért. Még egy szót, Splényi, s nemes rend!
Rátok van szeme mái napon függesztve hazánknak:
Példát adjatok, hogy kelljen mind drága királyunk
Mellett, mind törvény-úton mellette kiszállni.

1791.

A törvény, ruha, nyelv a nemzet béllyegi. - Régi
    Törvényünknek erős visszahozója valál.
Bévezetéd ezután magyar őltözetünköt is. Hozzád.
    Más nyelvünk folyamik. Jaj! beteg; Orczy, segítsd.
Hogy kűl, bel díszét ismét jó karba vezetvén,
    Mondhasd: haldoklott a magyar; általam - él.

1791.

Szép hóld! setétes éj világos asszonya,
    Midőn szemem rád felvetem,
S kerekded arcád szűz havát s ezüst kocsid
    Csodálom: óráim sebes
Szárnyakra kelvén, észre sem veszem magam,
    S ha szinte venném is, szabad
Hűs ég alatt ébren maradni kész vagyok,
    Csakhogy tovább nézhesselek.
Oh, de te futamva követed a lement napot,
    S a csillagokkal gazdagon
Hímzett egekről elsietsz. S miért sietsz?
    Régólta nem vólt képed illy
Szép tiszta, nem vólt illy világos udvarod.
    Bátyádnak elszállása csak
Alig van érzésünkre: most is fel s alá-
    Jár, kél az útas; fegyvere
Mellette lévén, a vadász zőld gally alatt
    Ül, s a szerencsét várja. Nézd!
Itt a vizekből Néreus leányai
    Virágos hanttal béfedett
Partokra kelvén, ott az erdőbéli szép
    Fejér kar, a tér vőlgyeken
Lejtőzve múlatoznak. Halljad Titirus
    Sípját, Damétás énekit
Halljad. Szerette Fillisért fohászkodik:
    Fillis nevével zeng mező,
Hegy, vőlgy, liget. - De legnagyobb dícséretet
    Reád ruháznak, tellyes hóld;
Szünetlen áldást mondanak: minthogy neked
    Tulajdonítják mindenek
Méznél is édesb örömök. Állítsd meg kocsid,
    Fogadd el énekléseket.
Heába tartóztatlak! - Itt hagysz! s ami több:
    Szemlátomást horpadni kezd
És bésetétűl már is óldalad; kinyúlt
    Két öszvehajlott szarvad; ím
Egészlen elfogy már ez is; már semmi rész
    Nincsen belőlled. - Sorsomot
Látom-e tebenned? ah, közelget nékem is
    Elkőltözésem!... Nyugtomot
Ismét merő báj, gond, teher cseréli fel. -
    Oh hóld, felépűlsz újra te;
Én mit reményljek? Ősszel illyenkor talán
    Sír-halmomon fogsz fényleni.

1791.

Szép vóltál fiatalb lévén, én Virtem: öregszel
    S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben
    Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Régi lakósidnak! legtöbb szépséged azokban
    Áll vala; megszünvén ők veled élni, ledőlt.
Nincsen azok nélkűl már kedvem nálad ezentúl,
    Már nem fog ligeted tetszeni, vőlgyed, hegyed:
Réted, halas Zsitvád nem vonszanak engemet hozzád;
    Emberidért estem vólt szeretetbe veled.
Már oda vagy: magam is nézd, megvénhedtem. Azért vég
    Búcsút - - ! melly nehezen mondhatom, oh, nagy egek!
Végbúcsút vészek. Nem fognak tágas határid
    Pásztori sípomtól zengeni már ezután!
Még te felépűlhetsz: én napról napra leszállok.
    Ah! nem bánom: elég életem, úntig elég!
Hátramaradt rövid óráim csak Kassa határin
    Tőltöm el a múzsák lantjai s éneki közt.
Ámde ki nem folysz elmémből: amelly tefelőled
    Esni fog, az szótól szívem örömre derűl.
Nálad vígan tőlt ideim mindenkor eszemben
    Forgatván, terhes gondjaim űzni fogom.
Néha talán meg is énekelem vólt gyenge korodnak
    Napjait. Óh áldott hajdani drága napok! -
Hogyha felépűlsz még, nevemet ne felejtsd el. Ezent ha
    Megveted is, nálam fennmarad a te neved.

1792.

Még csak most hasadott kellemes hajnalunk,
És már a komor éj újra reánk szakad:
Kéncsünk, édes atyánk, felkenetett fejünk
                        Pállyáját lefutá, kimúlt.

Nincs többé Leopold! - Könyveid árjai
Arcádról szomorún folyjanak, óh magyar!
A méltatlan halál vég veszedelmiből
                        Új életre hozód meghólt!

Honnyodban idegen, számkivetett valál
A vádló hazugok s megcsalatás miatt:
Törvényid Leopold és igaz űgyedet
                        Megvallá; letéve hitét

Óltalmokra, s magát úgy viselé, miként
A tett tukma szerént eggy nemes, hív, szabad
Országban köteles vólt cselekedni. - Szép,
                        S országló fejedelmeket

Intő példa! Neved, tiszteleted miként
Kezdett már ezalatt nőni! ruházatod
(Európának öröm-képe, csudája) mint
                        Jött eggyszerre megint haza!

Nézd mostan mi, s mi vólt, hajdani nyelvedet.
Ez vólt fenn egyedűl. El vala már ez is
Kárhoztatva. - Le nem festhetem itt hazánk
                        Belső nagy zokogásait.

Bézárlott ajakink íme kinyíltanak:
Nyelvünk még azok is felveszik, akiket
Német, rác anya szűlt; széltibe, mindenütt
                        Zeng már a magyar oskola.

Melly váratlan öröm! melly csuda változás!
Mit gondolsz? nem egész isteni tétel ez?
E dolgot Leopold tette, magyar, veled:
                        Ő tartotta meg elvesző

Nyelved, melly neked eggy nemzeti béllyeged. -
Hogysem minden igaz, bőlcs, kegyes atyjai
Sok százak folyamin, csak kis üdőkor is
                        Több jókkal szeretett meg ő.

Mit tett vólna tovább - ! itt hagya dolgai
Példás kezdeti közt! itt hagya, s nemzetünk
Könyves gyászba hozá. - Nincs Leopold! ki lessz
                         Bíztod már ezután! ki lessz! -

Szünjön meg szemeid zápora, végy reményt:
Nem lettünk oda még, fenn van helyette még
Nagy magzatja, Ferenc. Ez leszen oszlopod.
                        Védőd, gondviselőd, atyád.

Jól isméri hited s bajnoki karjaid;
Jól isméri nemes szíved, eszed, szabad
Léted, jussaidat, számtalan érdemid,
                        Minthogy róllok egész világ

Szóll s fog szóllani, míg emberi nyom leszen. -
Már országlani tud: tudja, mi sértheti
A felségeket is; tudja, hogy a magyar
                        Forr érette s halálra kész.

Már vég tiszteletet tégy hideg hamvinak.
Szívedben lakozott: sírja mi lessz egyéb?
Ah mondjad, Leopold! minthogy azé valál,
                        Szívünk lessz temető helyed.

1792.

Nem jöheték hamarább. A jók nehezének alatta,
    Mellyeket óhajtok, most is alig pihegek.
Szent Antal, ki nevét viseled s innepled ezen nap,
    Nem vitt agg szamarán, gondolom, ennyi tehert.
Élj - ! Majd a többit. - Míg elsőbb nyugszom, hozass bort:
    Száraz gégével nem megy az énekelés.

1792.

Felfedezéd sebeink okait, mind rendre lefestéd,
    S orvosságot adál, kedves Alexovitsom!
Élni fogunk, ha jeles munkád olvasni nem únjuk;
    Erre bizonyt bátran mondhatok, élni fogunk.
Bújjatok el, test-gyógyítók: tí sokszor hibáztok;
    Kínnal jár szeretek, s néha halált is okoz.
A lélek gyógyíttatik itt: épségire megtér;
    S amelly éltet adand, a szer is édes öröm.
Mert mi lehet gyönyörűbb s édesb ezen orvosi könyvnél?
    Nagy Pázmányt képzem szóllani benne magát.
Tiszta magyarságú; tüzes, elmés szívre beszéllő;
    Szép tudományokkal rakva tetézve teli.
Akiknek még a könyvek fene mérge nem ártott,
    Fegyvert, óltalmat szerzeni jertek ide.
Olvasgassátok nyúgodt elmével: ez eggy könyv
    Bátorságban fog tartani benneteket.
Oh Rousseau, Bayle, Voltaire ivadéki! vegyétek,
    Mert legfőképpen ti kezetekbe való.
Lássátok, mik vóltak azok, mi veszélyre vezettek,
    Tőlletek ellopván végtire minden hitet.
Vakságtok (mellynek tí fényesség nevet adtok)
    E gyöngy munka verőfényire majd eloszol. -
Élj, írj, szóllj; törd, rontsd, pusztítsd a semmi-hitűköt,
    S védd a jámborokot, kedves Alexovitsom.

1792.

Ah, szünjetek meg raj gyanánt mindenfelől
Fejemre gyűlő gondok!... E mezítelen
Hajlék, ezen fedetlen és rongyos szoba,
Ezen megégett s pernye-fogta kis lakhely
Néktek nem illik. Nagy magass épűletek,
Fejedelmi paloták, dús királyi trónusok
A tí lakástok. Menjetek tehát oda.
Vagy, még ha tetszik, szerteszélyt nyargalnotok:
Az észt imádó, megbolondúlt Párizson,
Nem rajtam, tőltsétek ki bosszúságtokot. -
Tágúljatok már egyszer, hogy barátomot,
Az én gyönyörűen lantoló barátomot
(Ámbár futólag) látogassa meg múzsám.
Vallyon miben foglalja most magát? miről
Zeng lantja? Nemzetének újúlt hajnalán
Örvend-e vagy nyög, mint az árva gerlice,
Nagy őseinknek bészakadt sír-halmain?
Itt húllat ázott szeme keserves harmatot,
Itt tőlti bé panasszal a kemény eget.
Érzékeny, igen érzékeny és fájdalmas az
Ő szíve; s csak magános életben, süket
És néma temetők vagy mohos falak között
Találja kedvét. Mennyiszer síratta már
Székesfejérvár dőledékit! - Bennem is
Illyen, szakasztott illyen indúlat lakik.
Könyvezve nézem én is a másolt haza
Vad pusztasággá vált előbbi várait.
Ezeknek ág-bog lepte s mohval bészövött,
Hajdan pediglen szép világos ablakin
Most róka néz ki. Fényes eldődink minő
Homály, setétség nyomja méltóságtokot!
Környűltekéntem a faluk s nagy várasok
Lakossit: új világ van! a nyelv, a ruha,
A szív, az erkölcs megcseréltetett! - Mi vont
Illy változást bé? Jaj! magunk vagyunk oka:
Eggymás nyakára húztuk éles kardjaink. -
Nevetett az ellenség. - Barátom, énekelj:
Szívünk sebére kenetet ád gyöngy éneked.

1793.

A régi századoknak eggy nagy férjfia
    Képét elődbe rajzolom.
Arcája tellyes, barna s kedvesen piros;
    Merő s világos két szeme,
Mellyből komolyság űl ki s mély gondolkozás.
    Kettős csomóba vont haja,
Fekete bajússza, bóltra nőtt szemőldöke,
    Kalpaggal ékes a feje,
Forgója gyöngyös, benne ráró szárny inog,
    Dolmányja díszesen fedi,
Ezt öv szorítja. Róka-torkos és öreg
    Tojásnyi gomboktól nehéz
Mentéje vállán szép ezüst láncon lecsügg.
    Nadrága nem szűk, sem nagyon
Nem bő: kihányva nincs ugyan, de csínos és
    Tartós. Kivévén kék övét
És fekete csizmáját, ruhája mind veres.
    Tollas botot tart jobb keze,
Nagy, görbe, haragos kard lefügg bal óldalán,
    És harcra készűl ugrani.
Deli termetéről Mársnak ítélnéd. - Az ő
    Bel dísze (mert erővel is
Oda siet ecsetem) millyen? Országot, királyt
    Halálig elszánt védeni;
Igaz, serény, hív, bátor; a becsűletért
    Élő, haló. Szenvedni tud
Éhséget, hideget, meleget: a puhálkodó
    Életnek ellensége. Nem
Kívánja másét: maga vagyonját őrzi.
    Jobbágyihoz mértékletes,
Kik őtöt atyjokként becsűllik s tisztelik.
    A megvakító bújaság,
A kártya, kocka s éjtszakai fársángolás
    Őnála mind merő csuda. -
Ha fényes udvart tart is, ártalmára nincs,
    Mert számba szokta venni, mit
Vesz bé s viszont mit ád ki. Nem fekszik nyakán
    A bús adósság. Másokon
(Kivált hazáján s nemzetén) vagyonjiból
    Tud és akar segéteni.
Bő pénze lévén s nem szorúlván senkire,
    Bátran kimondja nagynak és
Kicsinynek az igazságot. A kétszínkedést
    Hízelkedést, árúlkodást
Gyűlőli. Pólcot nem vadász mások neve
    Lepocskálásával. Maga
S nem híres őssi nagyra terjedt szárnyain
    Kíván repűlni. Messze lát:
Vígyázva szóll, vígyázva tesz mindent. Ha mi
    Jót eltekéllett, markoson
Végére hajtja. Jó királyáért ezer
    Veszélyre szánja mindenét:
Meghalni készebb, mintsem hitszegő pribék
    Nevet viselni. Bíztatás,
Adomány, remény, ígéret el nem ütheti
    Szívét: hamisra félelem
Nem birja. Mintegy égbe fellövelkedett
    Kőszál a rádőlt szelet,
Záport, kegyetlen zúrzavart, dörgéseket
    Nevetve tűri, szenvedi.
A Márs piaccán nincsen hozzá fogható,
    Akár vitézt, akár vezért
Kívánjon a dolog mivólta. Mint az éh
    S búsúlt oroszlány, kergeti,
Aprítja kedvellt honja vívójit: magas
    Halmokra húllnak mennyköves
Fegyvere hevétől a sebes testek, pirúl
    A vérpataktól a mező.
Eggy néki szembeszállni s győzni. Nem csuda:
    Kisded korától fogva kard,
Ló, testgyakorlás, szűk s kemény étel, vadak
    Űzése vólt legkedvesebb
Előtte. - Márssal öszve tudja csatlani
    Tudós Minervát: olvas, ír,
Mind nyelve mind elméje helyjén van. Falun
    Várforma kastélyban lakik,
Hol őtöt a vendégek (akiket nagyon
    Kedvellve vészen) számoson
Meglátogatják. Nem fajúl el: nemzeti
    Nyelvén, ruháján fel nem ád. -
Igy neveli gyermekeit is, és azért saját
    Hazája szebb s jobb szűzeit
El nem kerűli: messze-főldi cafragos
    Leányokot nékik nem hoz.
Kérded: ki képe? Hát nem ismered? nem? ez
    Eggy régi fő nagy véredé.

1793.

Oda van az erkőlcs! oda van a tudomány! Hazánk
Reménye mind kifonnyadott! - virágjait
Eggy dér (ki vélte vólna!) csaknem mindenütt
Lefőzte! Még az oskolákban is! - Mire
Ment a gonoszság! - Fajtalan tűz, jámborok
Csufoltatása, fülverő káromkodás,
Parázna szitok, eggy szóval undokság s merő
Istentelenség hallatik, szemléltetik!
Mennyben örök bér nincsen; a pokol - mese;
A lélek elmúl: azt csacsogják a tejes-
Szájú deákocskák is, és óh fájdalom!
Nyilván csacsogják. - Nincs fenyíték s félelem.
Csak színre vannak a gonoszt tilalmazó
Törvények: a bűn büntetés nélkűl marad.
Valamint, midőn a gátak elszakadnak, az
Eggymásra tollott s szűntelen jövő habok
Eggyszerre kilövellkednek; a téres mezőt
Sebes futamva meglepik s a dús határ
Kincsit lenyomják, vagy magokkal elviszik:
Úgy a kicsiny-korúk is a sűrű gonosz
Példákat otthon, szent helyen, kinn, mindenütt
Látván, levetik a szent igát, kinevetik a
Józan tanácslót; nyakra-főre, tartalék
Nélkűl rohannak eggy veszélyről másikra,
Vetekedve, szabadon, űzik a vétket. - Ki ne
Húllassa könyvét a szerencsétlen fiak
Hólt állapotján! Mit reménylhetünk ezen
Mirígyesekből! - Oh szegény atyák, anyák!
Hol van jövendőbéli gyámoltok? Mire
Tettétek a kőltséget? Elveszett! Soha
Nem veszitek hasznát! - Megcsalatkozott király!
S királlyal eggyütt megcsalatkozott haza!
Mit vártok ezen elvetemedett és elfogúlt
Rossz fajzatokból? Ah! kitől fél, aki ne
Fél Istenétől? - Jőjjetek, siessetek,
Nyomjátok el ezen elterűlt fenét - talán
A kisdedektől el lehet még tíltani.
Talán eszekre térnek a feslettek is
Nagy gondotok után; hajtnotok tán meglehet
A gyenge vesszőt. - Jaj, kemény fa, görcs leszen,
Ha több üdőt nyer. - Eggy okos, bőlcs férjfinak
Adjátok által a vezérséget. - Mihez
Nyúlt Róma nagy fergetegi közt? - Dictatori
Hatalomhoz. - A kormányra tudnék én - De nem -
Még megköveznek a szabadságon kapók.

1794.

Hatalmas Isten! melly gonosz, melly átkozott
Üdőket értünk! megveszett az egész világ,
S töviből kifordúlt. Nincs igazság, nincs hitel
Az emberek közt. A szegények, özvegyek,
Árvák hamissan elnyomattatnak. Csalás,
Uzsora, ragadozás, hitszegés uralkodik;
A testi kívánságok, a paráznaság,
Fő-polcra léptek; a szemérmet elvetett
Leányok eltenyésztek, a vólt büntetés
Alól ki lévén véve: már a házasság-törés
Szokási vétek. - Hány paraszt legény fija
Lett s lessz ez úttal úrfi! hány nemes fija
Lett szolga s béres! Jaj! sokan Sodomát veszik
Tárgyúl magoknak fajtalanságok dühös
Véghez-viteliben; csak szemenként látszatik
A konkolyok közt búza: nincs ezer között
Eggy jó! Veszélyben forog az is, mert a gonosz
Példák előtte vannak és kecsegtetik.
Őrizze lelkét, dugja bé fülit, szemit:
Kinevetik, eszelős vagy bigót nevet visel. -
Elhagytak alkotmányid, Isten, tégedet!
Törik, tapodják szent igaz törvényidet:
Óltárid elpusztúltak; elvitték arany
S ezüst edényid; elverettek papjaid,
Akiknek hálálhattuk, hogy régen le nem
Szállott fejünkre mennyköved. Nem kellenek
Már a világnak a te szolgáid, neved
S törvényid hirdetőji. Más vallást koholt
Az esztelenség: már csak a természetet
Vagy észt imádják a bolond bőlcselkedők.
Már a nagyokból mind kihalt isméreted:
Csak a szegénység tart veled, s ez is kevés.
Éhség, hadakozás s más egyéb csapás haszon
Nélkűl sanyargat. Megvakultunk: ostorid
Sem hisszük, és azt véljük, hogy történetek
Ez már utolsó büntetésünknek jele! -
Irgalmas Isten! mi gyönyörűséged leszen,
Ha vétkeinkért e világgal eltörölsz
Nagy vízözönnel vagy tüzes vésszel? Tekénts
Fiad sebeire, mellyet érettünk neked
Esedeznek! Ezeket és nem a mi tetteink
Nézvén, szemünkről verd el a vastag ködöt.

1794.

A jésuiták, az anyaszent-egyház erős
Bástyáji, (kiknek a világ elméjeket
S tudományokat csudálta) puszta vád után
Törvényes útra nem bocsáttatván, ki nem
Kérdeztetődvén, a parancsolók kemény
S ijesztgető szavokra, mint a legnagyobb
Latrok, zenebonás emberek, bálványozók,
A főpap által eltöröltettek. - Fejet
Hajtottak, és ámbátor, e szörnyű csapás
Lelkek keresztűl-járta, szájokból panasz,
Jaj, zúgolódás, moccanás nem hallatszott.
Tűrték eseteket, mint az áldozat-juhok
Jószágaiknak veszte s jó hírek, nevek
Megrontása közt kegyes mesterjeket
Hiven követték. - Már kihaltak többnyire.
És ami jó vólt a világon, mind kihalt
Ővéllek. Itten szólljon a dolog maga.
A jámbor erkőlcs még nyomát sem hagyta fenn,
Bódúlt zenebona, pártütés, rablás, ölés
Országol! A trónusokig hágott: ontatik
A főld urainak vérek, hóhérok keze
Fogyasztja! Nincsen, aki merne szóllani
Az Ísten és királyok űgyéért. - Ezen
Végső veszéllyel terhes és pogány üdők
Ignác fijaiban változást nem tettek: ők
Ollyak maradtak, aminők vóltak. Miként
Áll eggy magossan felkelő kőszál, s fejét
Fellyebb emelvén a setét felhők kivitt
Határjaiknál, a szeleknek harcait,
És a lerohanó mennyköveknek záporát
Kiállja: szintúgy ezek is (s a mennyben lakót
Híván s kinyervén annak óltalmát) le nem
Ejtettek a reájuk esküdt ördögi
Kisértetek se, soha ki nem térűltenek
Az igyenes útból. Mondj reájok, mondj, világ,
Ha tudsz, valami bűnt. - Nem dicsőség vólt tehát
Üldöztetések! - Csendesen nyugodjatok
Halomba vágott bajnokok! Még eljövend
Az a nap, hogy felkeltek! - Addig hasztalan,
Bóldogb üdőket hasztalan reményleni.

1794.

Pislogó mécsemnek szomorú fényénél,
Író asztalomnak messze nyúlt végénél,
A kemence felé megvonván magamat
És kezembe vévén heverő tollamat
S hazánk állapotján futtatván eszemet,
Imígy kezdé muzsám vezetni kezemet:
Bóldogtalan órszág! mikor fogsz pihenni?
Sok keservid után örvendezést venni? -
Csak alig kezdődik hasadni hajnalod;
Csak alig mosolygott nem is várt nappalod:
S ím! már is megrontják jobbra tért sorsodot,
Sietve készítik gyászos sírhalmodot. -
Ha külső ellenség gyilkolná testedet,
Török kard, tatár nyíl ontaná véredet,
Szenvedhetőbb volna. Most pedig fijaid
Igyekeznek lenni vesztő hóhérjaid.
Fijaid, akiket emlőddel szoptattál,
Őrző kebeledben gyengén ápolgattál,
Fijaid sebhetik fájdalmas lelkedet,
Fijaid verik ált anyai mellyedet!
Ezekből támadnak némelly óriások,
Ördögi bordában öszveszőtt pajtások,
Kik a jakobinus maszlagot lenyelvén,
És elrészegítő újsággal megtelvén,
A képzelt szabadság ámító színével.
Az eggyenlőségnek tündéres örvével
El akarják nyomni szentséges hitedet,
S tőből kiforgatni minden törvényedet:
Ki akarják tudni Ístent az egekből,
És a királyokat országló székekből.
Nevetik a poklot, a jók boldogságát,
Az ember lelkének halhatatlanságát;
Minden feslettségben torkig leledzenek
S példáikkal ezer lelkeket vesztenek,
Kik vak baglyok lévén, világot gyújtani
Akarnak, s a főldről éjet elhajtani:
Kik magok véltekben Illuminátusok,
Valóban égető csúf Erostrátusok.
Ezen, mondám, ezen megkergűlt fiaid
Vagy, igazán szóllván, megveszett fattyaid,
Ezek a franciák éhes zsóldossai,
Ezek a latroknak esküdt cinkossai,
Szeplősítik neved s hoznak gyülölségbe,
Ezek taszítanak rettentő mélységbe,
Ezek miatt szenvedsz jó fejedelmednél. -
Bár üdő jártával többet ne szenvednél!
Nézz az elmúltakra. - Gyászos emlékezet! -
A jelen-valót is szörnyű következet -
Magad ártatlan vagy, de még is reszkethetsz,
Kevés rossz gyermekid tettén is remeghetsz,
Jóért is gyűlölnek - sok az ellenséged -
Sok szemek irígylik ősi felsőbbséged -
Legkisebb hibád is úgy látszik ezekben,
Mint a por a nagyot-vető üvegekben.
Legkisebb hibád is, oh reád fordítják:
Eggy-két fiad vétkét nyakadba hárítják.
Nem értem a királyt: ez jó ítíletű,
Van sok más nem illyen lelkiisméretű.
Ébredj fel, oh haza, vesz[t]d ki üldőzőid,
Töröld ki világból gyilkos emésztőid:
Fojtsd meg a jók által ezen viperákat,
Fosztasd meg fejektől a mérges hidrákat. -
S hogy meg ne újúljon mostani nyögésed,
Nyújtsd be királyodnak e rövid kérésed:
Tiltsa meg a gonosz könyvek olvasását,
Minden rosszaságnak mételyes forrását.
Hányja ki tisztségből a semmi hitűköt,
Rendeljen helyekbe hív jámbor lelkűköt;
Állítson a nyájhoz erős pásztorokat,
Kik elriaszthassák az éh farkasokat.
Kőltse fel a régi példás erkőlcsököt,
Fogja szűk kantárra a nagy bűnösöket. -
Megcselekszi, tudom, a maga javáért,
Királyi székének állandóságáért.
Mert ha erőt vészen a rossz, nincs hatalom,
Hogy álljon akármelly főldi birodalom.
Itt elhagya múzsám. Elejtém tollamat,
Nem győzvén viselni többé fájdalmamat.
Te pedig örvendezz, szeretett Pyberem,
Hajdan tanítványom, most kedves emberem.
Farsang van: keresed úgye virágodat,
Mellyel kedved szerint éljed világodat.
Vagy talán magad is könyvezed hazádat,
Annyi szélvészekkel küszködő anyádat?
Haszontalan sírunk: ezen szenvedése,
Ah! nem egyéb, hanem az ég rendelése.
Hogyha rugóldozunk, a béllyeg ránk sütés
Úgyis bús szívünkön kettős általütés.

1795.

Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
    Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
    Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Már az hamis panaszok megszünnek: hogy olly sok üdőkig
    Mértföldekre terűl, még pedig hasztalanúl...
Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
    Nem tud az agg restség élni haszonra velek.
Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
    S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?...
Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
    Sík hátára miként illik az újdon hajó!...
Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
    E tenger s ez hajó terheid elviseli...
Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
    Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát...
Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
    Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
    Mintha hajójával Festetich űlne reád.

1798.

Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.

Mit énekled már Virtet is?
Fülit miért sebheted?
Ha versre szinte kísztet is,
Többé le nem festheted.

Ne várd, hogy essőt ontsanak
Az ősz komor napjai;
Ne várd, hogy itt szorítsanak
November hó-halmai.

Siess: az Hernád öbliben
Szüntelenűl sír, eped;
Mivel tekergős vőlgyiben
Csak hasztalan zeng neved.

1798.

Hozz tokajit; tőltsd meg poharam; fenekére merűljön
Minden gond. - Felséges ital! nincs véled elérő
E főldön. - Tőlts még eggyszer: bor szokta vezetni
A muzsikus nyelvét s kezeit. - Morvának határi
Melly gyönyörűn villogtok! Öröm-tüzek égnek az ország
Messze-vetett széljén. - Ottan tart innepet a nagy
Harcoknak fija s a múzsák főpapja. - Merő had
Néz ki s merő vígság szemiből. Oh mennyi borostyánt
Nyert fiatalb lévén, mikoronn a francia s prusszus
Vérébenn úsztatta lovát. - Nem győzheti többé
A fegyver-pállyát. - Meggyengűlt karja, hajára
Hószín űlt. - De hatalmas eszén nem látszik az őszűlt
Esztendők nyoma. Fegyverinél fellyebbre megy ékes
Író tolla, kivált versben. Játszodnak az eggymást
Űző s nem várt gondolatok. Mint tudja vezetni
Kedve szerént a szív indúlatit! Oktat, örömre.
Majd sírásra fakaszt. - Dícsérik mindenek a fel
Grádicsokon lévők is. Az eggy arcátlan irígység
Piszkál benne: de nem kap hitelt, hanem hátravetéssel
S szégyennel tér vissza. - Miként rajzolja világnak
Főbb történeteit! melly tisztán adja fel a vólt
Dolgok igazságát! melly módra vitézkedik a szent
Réligyió mellett! Ennek rontóji miképpen
Dúlnak, fúlnak ezért s melly mocskokat hintenek őrá!
Meg nem tántorodik: sőt, mint bőlcs férjfi, kacagja
Nyálasságokot. Oh gyávák! vagy jobbakat adjatok önnön
Nyelvünkön, vagy nemtelenűl ne morogjatok. Éljen
A nagy hadak fija s a múzsák főpapja, Gvadányi!

1799.

Megszóllít Mocsonok táján eggy nimfa: Hová mégy
    Jó magyar? ott nem fogsz hallani semmi magyart.
Fordúlj vissza: merő tótság lakik ott, az hová mégy;
    Nem fogsz tudni, szegény, váltani vélle szavat. -
El nem rettentessz, felelék, jó nimfa: Gvadányi
    Ott lessz, a magyarok tűköre, - s ez nem elég?
Nékem, ha láthatom és megölelhetem őtöt, elég lessz:
    Eggy maga fellyűlmúl száz meg ezernyi magyart.

1801.

ÁLLJ MEG ÚTAZÓ
GVADÁNYI
NYUGSZIK ITT.

A magyarok ékessége, kin verseng vala
Márs és Apolló. Könyvet húllat mindenik
Már most halálán. Ámde legfőképp zokog
Hazája nyelve, melly körűl atyáskodott,
Míglen porából fényre jött... Kivész ezen
Írás üdővel: soha ki nem vész nagy neve...
Adj eggy sohajtást néki, s folytasd útadat.

1802.

Mint látom, csak azon vagy, hogy elvonj lelki barátom
Sírjától a kőltőknek seregébe. Ne bolygass:
A vég percentést készebben várhatom ottan.
Hosszas az út, amellyre korosb esztendeim hínak,
És veszedelmekkel terhes. - Sír, sír leszen arra
A kalaúz, melly, mint tűkör, kijelenti mi-létem.
A magyarúl rebegő múzsák óltárira tömjént
Nem vihetek többé: lankad testemmel az elmém,
És aluszik tüzem. - Ámbátor szózatja legékesb,
Hallgat lágy kikelet fogytán a fülmile, mellytől
Én olly messze vagyok, valamint a fényes egektől
A főld. - Ámde hazám kenyerét nem emésztem azonban
Hasztalanúl: szemesen rostálgatom újra futólag
Készűlt verseimet s részit nyomtattatom immár.
Szebbek ugyan, mintsem vóltak; de ha nézem ama nagy
Római kőltőkét! - melly távol járok ezektől...!
Szégyenlem magam is.. Későbben fogtam az illyen
Munkához, mikoron hajamat szürkíteni kezdték
A gondok s a számos üdők... Nem vóltak előttem
Útba vivő példák: vak történetre, magamtól
Indúltam... Tí, mások után, kik néktek az ösvényt
Már kicsinálgatták, tí, kikben tellyes erő van,
Könnyebben nyomakodhattok Parnassus hegyére;
És, az hol én elvégzettem, bággyadva, futásom,
Ottan kezdhetitek... Kezdjétek el! édes hazátok
Nyelvének legyetek szíves védőji: nagy ősink
Még ebben élnek köztünk; a többi...! Ha, mint sas,
Ifjúságra verődhetném!... De hogy ötlik eszembe
Illyen gondolat...? Oh muzsák! kiket égve szerettem,
Már ezután!... Ne vezess hozzájok vissza barátom
Sírjától; te magad légy papjok helyettem ezentúl.

1802.

Jer, magyar lantom, kezeimbe; míglen
A nemességnek veszedelme, Hóra,
Húrjaid gyilkos kezivel parasztúl
                                Öszvemetélje,

Míg egész tested darabokra törje,
Míg feláldozzon dühödött hevének:
Végre gyöngy Virtnek kiterűlt határin
                                Hangzatid öntsd ki.

Itt születtél vólt, nevelésed itt vólt:
Itt emelkedtél azon hírre, mellyet
A gyalázó nyelv soha már egésszen
                                Meg nem emészthet.

Itt az ékhóval kötekedve játszván,
Megtanítottál hegyeket, folyókot,
Vőlgyeket, fákat, köveket koronként
                                Zengni nevével.

Jaj! de megnémúlsz ezután: tövéből
Látd miként dől...? majd hidegűlt helyekre
Sem lehet vetnünk szemeinket, amik
                                Álltanak eddig.

Ah, kies Virtem! magad is ma-hólnap
Máshová fogsz tán vetemedni, s nem lesz,
Aki hírt tudjon, mikoron felőlled
                                Kérdezem, adni. -

Vallyon álom-kép vagy ugyan valóság,
Amiket látok s igazán nem értek?
Bággyadott lantom! tüzesedj, jövendőlj:
                                Bennem Apolló.

Vajmi rettentő ropogással húllog
A setét felleg kebelét hasító
Mennyütő villám iszapos Tiszánkba
                                A komor égből.

Mint pozsog, mint nő vize, s ostorozza
Partjait széltől dagadott habokkal!
Nincs dagályjának zabolája; tengert
                                Tüntet előmbe.

A kegyetlen Márs rivadó piaccán
Mennyi nemzetség csatolódik öszve!
Melly komorság űl szemiben! miként forr
                                Szíve haraggal!

Kardokot ránt a felhevűlt lovasság;
Szórja g'lóbissát az erős gyalogság.
Bőgnek a rendnek szegezett sok ágyúk,
                                Bélek ürítvén.

Elterűl a nagy remegés, kiáltás,
A jaj, öldöklés. - Valamerre nézek,
Test-hegyek kelnek, s patakon kitévő
                                Vér-folyam árad.

Lásd ama dölfös seregét... Apolló
Ujjal int s a dalt nem ereszti többre. -
Csendesedj, lantom; kiderűl, reménylem,
                                 Néked is a nap.

(1802.)

Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ő vélle hatvannégy tavaszt -
Hogy űzik eggymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. - Nagy Alkotóm!
Töröld el ezeket: fel ne gyűjtsd rám, érdemem
Szerint, haragodat! Vallyon érek-e több tavaszt?
Vagy már útolsó lessz ez? A tündérkedő
Világ miattam ellehet: csak megvetést
Várhat fejére tőllem. Ő reményemen
Erőszakot tett, s elevenen temetőre vitt.
Félhólt vagyok már: élni, halni, nem tudok. -
Ti gyenge zefirek, írt ugyan kötöztetek
Minap sebemre: de fog-e hasznot hajtani?
A puszta hír is melly öröm vala! hát ha még
Megtellyesednék! Újra képzelem magam
Születni, ha feláll a ledöntött társaság. -
Oh! igaz-e hírmondástok? Én nektek fejér
Bárányt öletnék: s vélle már adós vagyok,
Ha megleendőt súgtatok szomjuhozó
Füleimbe. - Melly tapsolva kőltözném kegyes
Atyám ölébe vissza! fényes trónokért
Fel nem cserélném. - Üss az hosszas tél után,
Üss, bóldog óra, hozd fel a vidám tavaszt!

1803.

Hányszor fogadtam, hogy letesz róllad kezem,
Oh lant, örökre? Hány csatában kértelek,
Hogy hagyj el engem magad is, és másutt keress
Már lakhelyet? Hányszor mondtam, hogy többé reád
Sem nézek? - Úgy van, de fogadásomból mi lett?
S mi hasznot hajtott annyi kérésem! - Te sem
Búcsúzol; én sem óhatom tőlled magam;
Te tőllem, én tetőlled el nem válhatunk.
Amit haragomban szóllok ellened, legott
Megbánom és visszavonom. Esküszöl te is,
Hogy hóltomiglan megmaradsz velem. - Mi von
Eggymáshoz? hogy engem te, s én téged viszont
Kínozlak? Hogyne vólna kín néked, midőn
Kezembe vévén tégedet, csak rángatom
Húrjaidat, és jobb hangra vén korom nem is
Segíthet? Én pediglen hogy viseljem el
A sok parancsolt dolgot, a sok fejtörést?
Óh bájoló lant! oh szerelmes gyötrelem,
S könnyű nehézség! csak fejet kell hajtanom
Akaratom ellen is neked. De melly szeles,
Melly változó vagy! Most hogy hí szavad? miként
Gyúlaszt [a] mellyem? mint ragadja szívemet?
Mint húz magános helyre? mint ültet le? - sok
S nagy képzelődés és tüzesség mint fog el?
Mostan pediglen megkötöd magadat, midőn
Én hílak, hogy szóllítsd meg ékesb húrjaid?
Ellenkezőleg bánsz velem: még e kevés
Tüzemet is elszélyeszted; únalomra hozsz,
S nevetsz, ha tárgyát kedvem el nem éri - sem
Nélküled, oh lant! sem veled nem élhetek.

1803.

Hogy fő poeta fő poétriát vevél
Társúl az égtől, magam is örvendek, s ha még
Úgy tudna magyarúl írni: meg nem mondhatom,
Melly vígaságot s tapsolást tennék. Kevély
Lenne vele honnyunk: s a kilenc múzsákot is
Fennyen viselni gondolom fejeket. - Minő
Magzatja lessz üdővel e párnak! csudát
Fog tenni. - Vígan éljetek ti, nékem az
Órám közelget s bontogatja sátorom.
Amint jelented, kedves hőlgyed Bécsbe hí,
S millyen kifejezéssekkel! Én szót nem lelek,
Mellyel viszontag megköszönhessem. Nagyon
Sajnálom, hogy nem láthatom személyesen
Ezt a világnak új remekjét. Messze van
Bécs illy erőnek: Virt is ékes dombjait
Elfogja tőllem s remete házamhoz szegez.
Itt a meghóltak társaságában öreg
Napjaimat olvasgatva vígasztalgatom.
A kőltemények (mert tagadnom nem lehet
Néha napi múlatságom) agg létemkor is
Váltig gyönyörködtetnek, Énéis kivált.
Ebből nagyobb rész nálam is magyar, de még
Tisztára nincsen írva. Most a tízedik
Könyv van előttem. - Jóllehet nyers vállat is
E munka megpróbálna; jóllehet becse
Seprőre szállott a magyar nyelvnek magyar
Hazánk fijaiban és kivált leányiban:
Csak végre hajtom, amihez fogtam. Talán
Még valaha feljő csillagunk; talán ezek
Helyébe jobbak kelnek, és hazájokon
Megszánakodván, visszafordúlnak megint
Ajakra, mellynek mássa nem találtatik,
Hogy úgy hajolna Virgil hatos mértékire.

1805.

Két Duna közt állott s főld-indúlási veszéllyel
Több ideig megvítt várasnak gyászos elestét
Énekelem. - Múzsám! okait, jer, fedd fel előttem,
Mellyektől buzdíttatván a csillagos éjnek
Asszonya, talp-kövit is megtörte, kihányta tövéből.

    Erre Budát, Újvárt, Nagy-Győrt, Esztergomot, Egret,
S minden erősséget kezitől kard által elesni;
Arra saját seregét felkoncoltatni tekéntvén
Cinthia, fellobban, s az epével, haraggal alig bir.
Szívét legfőképp az emészti, hogy annyi hadával
Mindég szembe szökött diadalmaskodva Komárom,
Sőt kőből eggy lányka-személyt a fokra kimetszett,
Melly folyvást mútatna fügét a durva töröknek.
E dolog arra vivé, hogy azon várasnak utólsó
Romlásához üdőt, módot szomjúzva keresne.
Én, úgy mond, én, nagy Títán deli húga, s az égnek
Éj idején legfőbb kormány-tartója, kihagyjam
Csúfoltatni vitéz törökim s magam ő velek eggyütt?
Én lemenő testvérem után valahányszor az égen
Megjelenek, s kocsimonn űlvén, a főldre lenézek:
Lássam ezen faragott gaz szajhát fittyeket hányni
Orrom alá? - Megadózik ezért, az egekre, pokolra
Esküszöm. - A bosszút mért nem tőltötte hamar ki,
Mért halogatta kemény keze súlyját sok korig? halljad.

    Nagy vendégséget rendelt a fényes egekben
Júpiter. Itt vóltak minden főbb istenek, itt vólt
Cinthia. Vert-arany asztalhoz sorjába leűltek.
Serlegeket töltött Ganiméd. Ételhez, italhoz
Fogtak; tőltöztek. Sokféle beszédek eredtek
Nyelveiken; béjött a szóba Komárom is. Ennek
Nagyra magasztalván erejét és annyi csatákban
Ritka vitézségét a mindenek atyja, jövendő
Mind jobb, mind bal sorsát is fel kezdte fedezni.
E váras, mikoronn újabb századra kel, úgy mond,
Eggyszersmind fényes nevet, hírt fog nyerni magának:
Sok roppant házak, tornyok, szép rendbe-szedődött
Utcák űlik meg kebelét; a szőke Dunának
Asszonya lessz, mellyen fel-alá járandnak hajóji.
Itt tartand gyűlést a vármegye; lantos Apolló
Itt fog lakni szelíd múzsájival; itt fog ama nagy
Ignác magzatinak szék készíttetni. - Minémű
Épűletre verik magokot! mássára találni
Nagy dolog: ezt nézvén, majd-majd szakad a szem utánna.
Még fényesb eggyházok: egész haza népe csudálja.
Ah, tündér hívság! melly szélvész támada! mit tesz
Eggy szem-pillantat! Vólt! nincs! hűlt helyje maradt fenn!

    Nem tudták a vendégek mire vélniek e nagy
Titkot, s nem bátorkodtak megkérdeni, minthogy
Júpiter arcáját komorabbá tette. De vígad
E szomorú híren, s már tapsol Cinthia, látván
Hogy régen forralt mérgét valahára kitőlti,
S így bíztatja magát: Ne törődjél; bételik a te
Kedved is; a kőlcsönt megadod. Terjedjen azonban,
Ékűljön, piperézze magát, a csillagig érjen
Tornyaival; mikor ingyen sem gondolja, lerontod.
Ekközbenn a szándékot színeld el előtte. -
Folynak az esztendők; a másod' század is eljő,
S már fel van fényességgel készűlve Komárom.
Akkor Cinthia: most van üdőd; csak rajta; hatalmad
Ismértesd meg. Hegyes tetejét az egekre szegezte:
Rántsuk alá, verjük főldhöz, vessük ki tövéből.
Hogy pedig elsűljön dolgunk, még társakat is kell
Híni segédségűl, kik az álló főldet alatta
Sarkából kinyomíthatják. Mondotta, s az hónál
Fénylőbb arcáját gyászló fátyolba takarván,
A vizek istenihez nagy széllel-lobbal elindúlt.

    Éppen e korban mégyen vala nézni határit
A Duna sík hátán Neptún. Haja néki setét-kék;
Kék szeme; tündöklik szigonyos villája kezében.
A kocsiját, melly szép-fényes gyöngyházi szerekből
Készűlt, vízi lovak vonják: két lábok előlről
Lóláb formájú, hátúl hal-farkhoz hasonlít.
A nap, elalkonyodott vala már, tengernek eresztvén
Tűz-lehelő s négyesbe-fogott paripájit: az est is
Kormos sátorait sűrűn kezdette felütni.
Neptúnnak szemeit meg nem csalhatta: feléje
Meglát távólról valakit közelíteni. Lógó
Gyeplőjét megrántja, s megáll: nézelli, de minthogy
Béfedezett a képe, ki nem tudhatja személyjét.
Megfordítja tehát lovait, s a partnak arányoz.
Ott termett amaz is. Titkos vendége kiségét
Észrevevé mindjárt, és: Hoztak az istenek! úgy mond,
Títán húga! hová? kihez? hozzám jössz-e? mi színben
Látlak? jaj, mi kevert e szörnyű gyászba? ki bántott? -
Ő szomorún visszála: Bajom, Neptúne, tudaklod?
S hát nem láttad ezen dölfös vár-fokra kiszegzett,
S engemet úntalanúl keserítő szűzet? Elég vólt
Eddig szenvednem! Kelj fel mellettem, hogy annyi
Nyelt keserű mérgem valahára fejére kitőltsem. -
Neptún erre: Tudom s bosszonkodom érte. Nem hagylak;
Mit kívánsz? - Illy választ vőn: Oh, édesem! önként
Észrevehetd. E rossz várast forgasd ki tövöstől.
Jó Neptúne, kitől, mit szenvedek, és ki? tekéntsed.
E csúfság, mellyet rajtam tett, téged is illet.
Elnyögjük? majd szarvat emel, s mind el fog apadni
Tiszteletünk a népek előtt. Melly sokkal adós már
Néked is e váras? Vizeden jár és kel: azonban
Fényes ajándékkal tisztelt-e vagy eggyszer? adott-e
Eggy hálát? Esztendőnként ujjodra Velence
Gyűrűt von; szoktak másutt áldozni bikákkal:
E váras pedig annyi kegyes jó-vóltodot!... Hányszor
Nem bűntetted ezért? de mi haszna? Vizednek özönje
Sem teheté jobbá soha még. Hányd szerte, töröld el;
Főld-rázó neved; hogy nem hiú neved, add jelit itt is...
Így könyörög, megtóldásúl bő könyveit adván.

    E szörnyű kérésre nagyon megdöbbene Neptún
És nem szólla soká: szavait, csak visszavehetné,
Már örömest megmásolná. - Sarkallja tovább is:
S hát így szánakodol rajtam? s hát így elhagyattam?...
S már sír, már mosolyog; dúl-fúl; hízelkedik; és, jaj,
Mennyire megy, mit nem tehet a ravasz asszonyi fortély!
Az végtére magát lehagyá köttetni, fogadván
Készségét, csak üdőt rendeljen. - Meglehet, úgy mond
A kérő, mindjárt. De, ha gondolod, elmegyek elsőbb.
S Éolt is, Vulkánussal, részemre kibérlem:
Mert tudom, hogy Mávors sem fog szunnyadni Komárom
Bástyájin, sőt elkövetend védelmire mindent.
Úgy fog lenni, felel Neptún: nem kisded erővel
Hajthatjuk meg ezen várast. Menj s társakat állíts.
Cinthia megköszöné, s valamint a tárgyra kilőtt nyíl,
A szelek országába repűlt, nagy bízta vezetvén.

    Eggy nagy üres hegynek tetején űl Éolus itten,
Három-hegyű villát tartván. Benn a szelek eggyre
Dörmögnek, durcáskodnak s küszködnek az hézag
Zára körűl. Éol lecsitítja, s ha nékie tetszik,
Útnak ereszti, mikor tetszik, meg visszariasztja:
Másképp a főldet, tengert [ők] öszve-kevernék,
S eggy pillantat alatt a régi zavarba lenyomnák.
A minden-tehető mélységes üregbe rekeszté,
Tartván e kártól, s nagy dombnak alája borítá,
S tisztet adott, ki' hatalmától függnének örökké.

    Akihez illy szót tett a Títán húga: szerettem
Éolom! a főbb méltóság, a mindenek atyja,
A szeleken téged kívánt országlani; tőlled
Hallgatnak, jőnek, mennek szavaidra naponként.
Hogy főldig megalázódtam, nem kétlem, ezektől
Hallottad, s mire kelt a büszke komáromi vár-fok. -
Már régen tudtomra vagyon, felel Éolus: ottan
Vesztéd el sereged színét. A szűzet is hallám,
Mellyet szemléltet bosszontásodra Komárom. -
Úgy van; s e szégyen-vallás indíta fel engem,
Hogy búmban hozzád jőnék esedezni, leszállván
Égi lakásomból, illy szennyes homályba borúlva.
Vígasztald meg azért bús sorsomot, Éole! vedd el
Régi gyalázatomot: nyisd meg barlangod; ereszd ki
A zivatart-hordó szeleket; lázítsd fel az ocsmány
Várra; ne kímíljed, mivel érdemes; hányd ki, terítsd el.
Otthonn eggy gyönggyel kirakott, szép, drága, királyi
Pálcát tartok, ajándékúl ezt néked adandom.
Éolus ellenben: Magamat nyertesnek alítom,
Hogyha miben kedved tehetem, szárnyokra bocsátom
Töstént a szeleket: te parancsolsz véllek ezentúl -
S villájával az hegy tetejét óldalra feszíté.
Nyílás lőn: törekedve kiront az homályos üregből
Mind az egéssz szél-tábor, erős szaladásnak akarván
Adni magát; de legott megtartóztatja királyjok:
Africe, térj; térj meg, Boreás; csítt! senki ne zúgjon;
A törvényt halljátok: Az ég szép asszonya lészen
A veletek bánó; ha ki híven nem fog azonban
Járni parancsolatin, négy-hónapi tömlöcöt űl ki.
Hallván a kiszabást, s mindnyájan Cinthia mellé
Gyűlvén, vélle megindúlnak. - Melly ritka sebesség!
Míg szemedet két-háromszor felnyithatod, ők már
Etna körűl vannak. De mivel már jó-nagy üdő múlt
A kétféle követségben, s komor éjtszaka lévén,
Négy-öt csillag alig szólgált fényjével az égről:
Nem tudják vala Vulkánust hol kéne keresni.
E környűl-állásokban megdöbben az asszony:
Vajmi nehéz zabolán hordoznia társait! Eggyhellyt
Állani nem tudnak; nyargalni, repűlni születtek.
Tűnjetek el, szelek! a törökök főldjére vegyétek
Útatokot; jobban ontódik azokra haragtok.
Ím! mikor ezt mondom (mivel eggy nagy mennykövet éppen
Akkor pőrölyözött Vulkán, atyjának, hat ágra)
Felszórá ropogó szikrájit az etnai kürtő. -
Errefelé, szelek! errefelé, mond Cinthia, jertek,
Megleltük; csak hamar: kalaúz a szikra; csak erre! -
Mint, mikoronn a sík téren jó-messze kitévén
A tárgyat, fényes jutalom függesztetik annak,
Aki legeslegelőre menend a pállyafutásban;
Híre repűl, s törekedve nyomúl a nyalka legénység,
S fenvén a zsákmányra fogát, az üdőre neheztel,
Hogy rák-lábon jár; jelt hallván eggyszer adatni,
Néki rikóltja magát, gyors lábait hányja, magától
Félretaszítja futó társit, majd megszakad és a
Terhes erőszak közt csordúltig elizzad: azonképp
Zengenek a szelek és zúgnak s törekednek az ismért
Szikra felé; diadalmat akar kiki nyerni futással;
A nagy üvőltéstől harsogva zavartatik hegy, vőlgy.
Eur a többi között hopp-hírivel általhasítván,
A kirepűlt szikrát is erős futamattal eléri.
Rajta, kiált, csak rajta, szelek! csak utánnam; ihol van
A kalapáló hely; nyomakodjunk öszve s rohanjunk
A szennyes vinnyébe. - Jelen van mindenik immár,
Csak Zefirus maradott el: ez a nagy s vastag homály közt
Eggy kőszálhoz ütötte fejét, s szédűlve lehibbant.
Mint víjják az erős katonák a várakat, ollyképp
Ütnek az hév barlangra, de bé nem törhetik. Újra
Próbálják, de haszontalanúl; az egész hegy acéllal
Testesedett kőszirt, nem egyéb. Nem termenek itten
Zőld árnyékot adó ligetek, fű nem terem itten;
Itt madarat sem látni közelb; lehetetlen elállni
Forróját: még a szelek is borzadva kerűlik
Óldalait. Ne csudáld: perzselt szárnyával aliglan
Térhete vissza Notus. Felemelt tetejére tekéntve,
Hajszál borzasztó. Derekán nyílás vagyon: a sas
Ott hord mennyköveket ki, mikor mennydörgeni kíván
Júpiter. E likból kirepűl a szikra megintlen.
Ott terem a sok szél: ez üvőlt, az fűtyöl, amaz zúg,
És Vulkánt átkozza, hogy el nem veszne kohóstól.
E kinn tett iszonyú zajogást benn senki sem hallja:
Csattognak, pattognak; egész Etnának alatta
Nagy kalapálás van. Még most is dolgozik eggy nagy
Mennykőn a Ciclops-sereg. Ah, csúf állatok! eggy-eggy
Szem nőtt homlokokon; por, szenny megszállta pofájok;
Űl füstös nyakokon hólt-szén pozdorja; szakállok
A sűrűn kicsapó szikráktól ritka; merő var
Csaknem egész vállig feltűrött karjok: az őrdög
Sem lehet éktelenebb. De temérdek-erőssek: az űlő-
Vassal lapta gyanánt játsznak, s otromba kezekkel,
Mint órjások, egész hegyeket győznének emelni.
A fúvó gégéje körűl eggy része tüzet szít,
Erre vízet locsol a más rész pemetével; azonban
Donganak a ropogó szikrák, rozsdája lepattog
A meghevűlt vasnak; mikor hajnali színre pirúlni
Kezd annak feketéje, fogó szájába szorítják;
Verni viszik; könyökig feltűrődzködve, kerekbe
Helyhezvén magokot, felemelt pőröllyel az űlőt
Közbe-veszik, s rátett vasokot vékonyra kinyújtják.

    A szelek, annyi futást, lótást elvégre megúnván,
Öszvetanácskoznak, mit kellene tenniek. Eggyik
Ezt, más azt javasollja. Feláll, felfújja pofáját,
S véget vet Boreás: Ha magam ki nem olvasom, úgy mond,
E lyukból Vulkánt, itt a nyakam - és neki-futván,
Eggy lehajolt s már megrepedett kőszálat acélos
Karjaival megölel, lehasít, s az üregbe legördít.
Az nagy zúgással s iszonyú zörgéssel alászáll,
S a pőrölyt Steropes keziből kirepíti. Szerencse,
Hogy nem törte fejét s velejét nem szórta szegénynek.
Félre szökik kiki, réműlvén e durva dologra,
És mikor így ejtik szózatjokot: Illyen, amollyan!
Ezt ki meré cselekedni? leront a kohba legottan
Más darab is. Már ez nem tréfa; szaladnak az izmos
Vas-mivesek s lármát ütnek. Vulkánus azonban
Bel kamarájában fegyvert rakogat vala rendbe.
Ez, mikoron füle megcsendűlt, sőt végre meg is telt
A közelebb-közelebb hallott zajogásra: letészi
A munkát, s kifelé billeg; már jobbra, cibertes
Lába miatt, már réce gyanánt, bal részre hajolván.
És: Mi dolog? tudakozza kivűl. Kibeszéllik előtte
A történt dolgot. Fel kezde hevűlni haragra,
S csóválván dörmögve fejét: Megmútatom, úgy mond,
Etnában ki parancsol. Hamar, kiki rajta; legények,
Indúljunk. Kiki pőrölyt ránt. Vulkánus is ércből
Öntött csákányját eggy fal derekába levágja:
Ez két részre szalad. Maga mégyen előre vezérűl,
Társai fegyveresen követik, s a síkra kihágván,
Tábori rendbe verik magokot. Brontesre hagyódott
A jobb szárny, a bal Steropesre. Megálla középen
Bíztatván a sánta király viadalra legényit.
A szeleket töstént elfogta halálos ijedség,
Főképpen Boreást; ennek még az sem jut eszébe:
Fusson-e, vagy rekkentse magát. Kúrjongat azonban
A Ciclops-sereg, és az eget bőgéssel hasítja.
Cinthia sem járt így soha még, soha meg nem ijedt így:
Mint a sárga viasz, fonnyad, gyötrődik, ezerszer
Bánja hevességét, seregére, magára neheztel.
Szóllalljon? szégyen; vesztegljen? káros: az eddig
Tett fáradságát könnyen elveszti, ha hallgat.
Háromszor kezdé szóllásra bocsátani nyelvét,
Háromszor lábát indítani: mindenik ízben
A fásúlt nyelv s láb elhagyá. Mit tenne? Lerántá
A fátyolt fejiről, s két fénylő szarva kitetszék.
Vulkán észre vevé, ki legyen; s, oh Cinthia! monda,
Hát te vagy itt? mit akarsz? mért nyugtalanítod hazámat?
Ellenség vagy-e? jer közelebb. Nem, nem vagyok, így szóll
A vendég, véletlen eset bántásod: az eggyik
Szél eggy kősziklába talált ütközni (setétben
Tán soha nem járt itt) s nehezen tarthatta magát is,
Hogy bé nem szakadott forró vinnyédbe kövestől.
Engedj meg nyomorúltnak: alig mozog a nagy ütéstől,
És elijedtében a kórság gyötri. Talántán
Társaiban sincsen már élet, elannyira félnek.

    Itt az egész kormos tábor kacagásokot indít,
Sőt a sánta vezér maga sem tarthatja magát meg. -
Van, mondván, otromba szelek, van üdőtök, hogy illy szép
Asszony védelmez: másként lett vólna ma dolgok
A kalapácsoknak; nem látott vólna meg otthon
Köny nélkűl uratok, gaz, csúnya, goromba... De szent már,
Szent a béke. - Mihelyt hallák e szókot: elhagyják
A nagy ijedséget, s ím máris előre nyomúlnak
Eggyenként, s a tábornak közepette sziszegnek.

S hát te miben-járó vagy, Cinthia? kérdi megintlen
Vulkán, mért zavarod mély csendességit az éjnek? -
Ő közelebb bátorkodván a sánta királyhoz,
S túlesvén Boreás dolgán, kibeszélli, miben jár,
S már két istennel mit végzett vólna. Továbbá
Kéri: csatolja magát társúl, s indítsa kováccsit
(Mint kikben bizonyos diadalmat várna) Komárom
Várának rég-érdemlett és hosszas üdőkre
Nyújtódott példás pusztítására; ne hagyna
Szégyenbenn a népek előtt eggy égi királynét;
Meg fogná mindég ezt ő hálálni; ne késnék
A nagy egekre! piros hajnal-nyíláskor az ostrom
Hogy meglenne. Nehéz nem vólna kovácsokot innét
Általtenni: hamar s könnyen hátokra vehetnék
Annyi szelek. - Könyves kérelmire szíve megesvén,
S könytől ékesedett arcája' szerelme kigyújtván,
Illy választ ada Vulkánus vendége szavára:
Hogyha miben kedved tehetem, szólgálok örömmel.
Légy nyúgodt szívvel. Látom már jőni Komárom
Vég pusztúlását, mellyről a csillagos égben
Szólla, jövendőlvén, az hatalmas Júpiter hajdan.
Üssünk rajta tehát; soha nem viszi végbe, hogy ennyi
Isteneken kitegyen: leverendjük. - Cinthia szépen
Megköszöné. - Vulkán pedig a szaladóci szelekhez:
Értettétek imént, úgy mond, mit bíza reátok
Éolus? Házamnál miket indítottatok, én is
Bőven értettem. Rossz párák! jóllehet éppen
Érdemesek vólnátok, hogy eltördelljem egésszen
Szárnyaitok, veletek gyengébben bánok azonban.
Elmentek, valamint uratok rendelte, Komárom
Vívására; mivel pedig Etna hegyére rohanván,
Nálam is, éj idején, zendűlést tettetek, íme
Díjja kinek-kinek: hátatokon Ciclópsimat innét
Ált'viszitek; Boreás, te gonosz! Brontes lova lészesz.
Afrikuson Steropes, Notuson fog menni Pirákmon;
Mások mások alatt fogtok nyargalni. - Kovácsok,
Eszközököt bőven vigyetek magatokkal: az éles
Fúrót, vas-rúdat mind szedjétek fel; ezekre
Szükség lessz. Feles hordóban készen vagyon ott benn
A megemésztő tűz, másban kénkőre találtok.
Nó, csak hamar. Szelek, arrafelé tudjátok az útat.
Egy szívvel legyetek: kiki dolgát űzze vitézűl;
Addig senki ne merje magát haza vonni, javallom,
Míglen tős-töviből le nem omlik büszke Komárom.
Mondá. Cinthia felrándúl az egekre s világít.
A szelek eltűnnek tüzes Etna mivessivel eggyütt,
S már az erős vár nagy falait bámúlva tekéntik.
Vajmi sebesség ez! nincs mód kifejezni beszéddel:
A viadalra felűlt húszár paripája futása,
És a nyúlak után az agár szaladása csak álom,
Rákok vagy tekenyős békák lépései. - Nem fut
Így a tigris kölykeiért, a gyáva galambra
Nem rohan így az ölyű. Bár Júpiter hajtson utánnok
Mennyköveket, nehezen fogják a mennykövek érni.

    A Vág- s Győri-Dunák az holott magok' eggyes öbölbe
Kapcsolják, s kifelé futamodván itt is, amott is
Partjai, pompáson köz erővel mennek: hatalmas
Két szép vár eggymás mellett kétféle vizeknek
Öszvecsatolt nagy karjai közt emelíti magát fel.
Szépségén vagy erősségén bámúljak elősször?
Trójai vár! ragyogó híred bélepte világot,
Engedj meg: náladnál is többet nyom ezen vár;
Eldőltél te, s ez áll, s bátor táméntalan haddal,
S több ízben kerekíttetnék, s elvégre felőlle
Mást nem alíthatnánk, hanem hogy rabigára kerűlend:
Mégis mint a főld ivadékit Júpiter égő
Mennykövivel leseperte s agyon-sújtotta fejenként,
Úgy az bástyájin kiszegezvén ágyujit, és por-
S g'lyóbis-záporokot szórván, a rája felesküdt
Ellenség vívó seregét poklokra leverte.
Szűz: idegen nőszőt nem szenvede férni magához.
Nemde jeles fényesség ez? rabságra jutottak
Más várak; te komáromi vár, csak uralkodol, önnön
Szittyai Márs munkája s magyar Bellóna remekje.

    Ritkúlnak vala már a felhős éjnek homályji,
És a rózsa-hajú hajnal fel kezde pirúlni.
Immár őrt állott Neptún. A partra leszállott
S jelt-váró Zefirust meglátja s magához idézi.
Ez töstént melléje repűl, s hogy az Etna kováccsi
Éoliának egész seregével jőnek az ígért
Harcra s parancsolatot várnak mind tőlle, jelenti.
Jól van, mond az, igen jól van! - Menj ízibe s vidd illy
Válaszom: A szél-had költözzék által ezen vár
Alja felé; Vulkán seregét azon útba vezesd bé,
Amellyet készített vólt a víznek alatta
A török had. Tudod hollétét, mert jártad elégszer.
Végbe vivé Zefir. A Ciclops a főldek alatt, a
Szél-sereg a vizeken jőnek. Neptúnus ezeknek
Ritka serénységén megörűl; s már jőjjön akárki
Óltalmúl, úgy mond, szégyent fog vallani. Markos
Kézzel az ostromhoz, bátor szelek, hogy mikor a mély
Tengerből kikelend Títán s az egekre felhajtand,
Víg szemmel nézhessen alá, s szép húga nevének
Megsértése miatt e várat elhányva tekéntse.
Így szóllván, a szőke Dunán bévágja szigonyját.
S ím! valamint az ütő villám két részre hasítja
A kénkő-szerrel terhes felhőköt, azonképp
Válik el a tágas-derekú folyam: alja kilátszik,
A sok szél eggyszerre leront az üregbe, keresztűl-
Nyargal egész fenekén, szörnyen felfújja pofájit,
Rettentő zúgást s ordító harcokot indít.
Itt mélyen bukik, arra felüt: felpuffad egésszen
A Duna; forrani kezd; tajtékzik; okádja fövenyjét.
Már ide, már oda dől, s hányódik: nyögnek elázott
Partjai, s a sok ütésektől szakadozva lehúllnak.
Fellövik itt az habok magokot, s fecskendik az égnek
Csillagos udvarait; másutt mélyebbre nyomúlván,
Plútónak kormos biradalmát csaknem elérik.

    Etna legényjei sem késnek: közelítenek a vár
Óldalihoz, s beljebb-beljebb árkolnak alája.
Kénkövet hint ez, amaz tüzet üt; melléje kerűlvén
Némelly társaival Notus, a kénkőbe repíti
A szikrát: fellobban az és bőgéseket indít
S ordításokot. Azt vélnéd, hogy számtalan ágyu
Mennydörög, és, mivel útja szoros, nagy erővel alá s fel
Hátra s előre, keresztűl és bal- s jobbra vetődik,
S amit elér, mindent leterít. Nézd arra kikelni
Trítont s Cimmotoét: eggyik bástyára rohanván,
Fúrúkkal kebelét keresik. - Béfolydogal a víz
A fúrás likain: benn a kénkőre szivárog
És tüzet ér; felgyúl az harag két öszve nem alkvó
Vad természetben: a tűzre viaskodik a víz,
Vízbe kap a fene tűz; szórják a kénkövet itt is
A szelek: a viadal szörnyen ordítva megújúl.
Scilla, kutyák ugatásaival, nem gyötri nagyobban
A füleket, mintsem bántják a főldnek alólla
Felveretett s el-messze-terűlt bóldogtalan hangok.

    Főképpen Neptún áraszt veszedelmet az ádász:
Villáját forgatja; jelen vagyon itt is, amott is.
Mindent megszóllít, nógat: már szélre neheztel,
Már Ciclopsra, hogy a munkát nem fogja hevebben.
Önmaga sem sajnálja kezét: példával elől-megy,
Tőltést bont, falakat szaggat; reng, reszket előtte
A természet. Azok még jobban néki-hevűlvén,
Mérgekben csaknem falják a várat: az eggyik
Fal't Steropes, a mást Brontes megkapja, s azon van,
Hogy gyökeres töviből kifacsarja s ledöntse temérdek
Karjaival. Pőrölyt zúdít más falra Pirákmon,
S elválaszt követ a kőtől; eggy társa meg ott a
Bástya-fokot temető talpából majd kifeszíti.
A főld is már öszve vagyon rongálva; keresztűl-
Járták a fúrúk; teli van, mint rosta, likakkal.
Öszve van a szél, víz, tűz vélle zavarva, keverve;
Irtózás a ránézés: már mélyre lehorpad,
Már feldomborodik; másutt elválik, okádván
A füstöt s hamvat; már öszvemegy; itt hegy, amott vőlgy
Kél, forrás fakad itt, a vólt folyam eltünik ottan.

    Nem győzvén ezeket többé szenvedni, sebessen
Megfordúl a főld s készűl ágyát is elhagyni.
És valamint, akit nyavalyák marconglanak, helyjét
Nem lelvén, forgatja magát, s nyúgalma kezének,
Lábának soha nem lévén, sok jajra, nyögésre,
Bőgésekre fakad: szintúgy az, ezernyi sebekben
Fetrengvén, a rá felzúdúlt hármas erőtől
Megtördelt tetemit mindúntalan hányja. - Hatalmas
Isten! nyelvem s vérem eláll! - Nagy része hazánknak
Megrendűl eggyszerre, s legott sok szép falu, váras
Dőledez, húll, omlik. De Komáromot éri leginkább
Minden részeibenn a mostoha sorsnak ütése.
Rázódik, lefoly a vakolás, szakadoznak az izmos
Csatlások, kövek a kőtől elbomlanak, ismég
Helyre-nyomattatnak, de megint az erőszakos és új
Rendűlések után megfeslenek: húllnak azonban
A fedelek, bólthajtások, falak; a sok halálnál,
Romlásnál egyebet nem látok, akárhova nézek.
A dőlt házak az utcákon fetrengenek. - A kárt,
Száz nyelvem legyen is, megfejteni nem tudom; árnyék
A lett dolgokhoz képest mind, amiket hallasz.

    S hát a várasi nép, egek Istene! mint vagyon? Ah! nem,
Nem vólt illy zokogás, illy gyötrelem, amikor éjjel
A görögök tűzzel, vassal Trójára rohantak.
Meg nem tudja magát e szörnyű fergeteg ellen
Menteni senki: veszély van előtte, veszély van utánna.
Mást ház, mást pitvar lenyom; eztet halála követte
A szűkebb udvar közepett, utcára futásban
Az véletlen agyon veretett. Valamint lepotyognak
A szörnyen rázott fákról a vackorok: úgy húllt
A falak oldaliról a mész, a tégla, kövekkel
Eggyütt, úgy omlott lábakra, kezekre, fejekre;
A keserű zokogásokkal zengettek az utcák.

    Ah (némellyek imígy szóllalnak az égbe) nagy Isten!
Állapotunk melly sorsra jutott! hát élve leszálljunk
A főldnek gyomrába? Ne hagyj elveszni, kegyelmes
Isten! jer, könyörűlj rajtunk! állítsd meg az indúlt
S minden sarkaiból kivetődött főldet! utólsó
Jajra ne hozz! harag-ostorodot szüntesd meg ez eggyszer!
Ellenben mások sűrű könyveknek eresztvén
Megdagadott s véres szemeket, s kezek égre kinyújtván,
Ordítnak: Te se szánj immár, főld! nyílj meg alattunk!
Eltemetéd házunk, élelmünk; meztelen, éhes
Kóldusságra hozál; megemészted annyi veríték
S gondok után keresett vagyoninkat; atyánkat, anyánkat,
Kedves atyánk-fiait megöléd; főld, nyílj meg alattunk!
Vess véget nékünk is, halál! jőjj, minket is ölj meg! -
Némelly rész ladikokra szalad, biztosbnak alítván
A vizet a főldnél; rész a templomba nyomódik,
És, valamint, mikor a feketéllő záporok űzik,
Megsúnynak menedék-helyekenn a gyáva galambok:
Arcra borúl, segedelmet kér; Istennek haragját
Kérleli; jobbúlást ígér. Szent gondolat; oh, de
Itt sincs bátorság, ah nincs! - Ím rengve megindúl
Itt is az únszolt főld: a templom bóltjai húllnak;
Esnek az óltárok; rázódnak minden harangok,
S húzók nélkűl is szót kezdenek adni; ledőlnek
A súgár tornyok, s elvesztik az arra-fútókot. -
Melly ropogást hallok? tán András temploma! - Már nem
Látom! - Már eltünt ez is! - Honnyunk éke leromlott!
Annyi sok esztendő terhes kőltségivel épűlt
Szent ház a porban hever! Hányd el, Cinthia, hányd el
Gyászodot; örvendezz: fel van forgatva Komárom! -
Mellyedben ércet viselő! te, kegyetlen, elég-e
A váras romlása? vagy azt ásítod, hogy illyképp
Dőljön el a vár is? Soha nem fogod eztet elérni!
Több szelet állíts még, több Ciclopsot; ezerszer
Több vize légyen még Neptúnnak; haszontalan: a vár
Állani fog, s a fokra kitett szűz, a te halálos
Ellenséged, akármennyit vídd, fittyeket hányand.

    Úgy is lén: eldőltek ugyan feles házak ölében,
Őrei, nagy remegésekben, kapuját is elhagyták,
S amint híre futott, még a bástyára kiszegzett
Szűz is, ijedtében bággyadt kezit eggybe meg eggybe
Csapván, sírva fakadt, s koszorúját csaknem elejté
(Olly koszorút, amellyre sokan, de heába, törődtek)
Még is sarkaibann a vár érc-módra megállott.

    E korban (vizsgálni magyar bástyájit akarván)
Jött e tájra vitéz Mávors, s itt álla meg elsőbb.
Barna-piross ábrázatbann; olly két szeme, mint két
Rettenetes villám; csillámló nagy sisak őrzi
A fejit, a derekát páncél; sarkára lehorgad
Kardja bal óldalról; ábrázza paizzsa Medúzát.
S szemlélvén maga várának veszedelmeit és már
Csaknem elomlását, nagy bosszonkodva felindúl:
S ez mi dolog? ki mer itt, úgy mond, illy durva-parasztúl
Patvarkodni? Magyar Mársnak ki mer ütni leghíresb,
Legfőbbik várára? - jelenlétemre sem hajt-e? -
Ez ki lehet? - De mit értekezem, szerzője ki légyen
E szélvésznek? Igen víg, amint látom, az égen
Cinthia. Jól jut eszembe, miként. - Megválik erőssebb
Kettőnk közt ki leszen. Lássunk munkához. - Imígyen
Szólltában a várra nagyobb mozdúlatok ütnek.
Ő sem henyéll: támasztja falát; lenyomítja, ha felkel;
Hogyha nyomúl, emelíti megint; tova, s erre meg arra
Villám-módra forog; tüzesen védelmezi; tartja
Karjaival s búsúlt szűzét bíztatja: ne féljen.

    Munkájába kerűlt Mávorsnak is e dolog: a nagy
Kűzdésbenn ugyan izzadozott, de csak ő leve nyertes
Mindeddig. Neptún feltett tárgyára nem érhet;
Hasztalanúl csóválja fejét; a várra heába
Önti dühösségét: Vulkán segedelme kifáradt,
Éol ser'gének megcsökkent kedve. - Tanácsot
Tartnak azért, mit kellene még cselekedniek, hogy vég
Céljokat érhessék. - Kis üdő vártatva Pirákmon,
Más-más vélekedést hallván, így ejti beszédjét:
Én (bátor keveset tudok, oh Neptúne, deákúl)
Így vélném a dolgot: ezen munkával, erővel
Még Plútó birodalmát is ki lehetne rabolni.
Héj! nem lessz e vár egyedűl! valamellyik hatalmas
Isten karja van itt: kűldj kémet, lássa meg. Hogyha
Megcsallak s csalatódom, hazug nevet hordjak örökké.
Neptúnus nevetett ezen új próféta kovácson;
Ámde mivel jól és igazat mond néha bolond is:
Próbát tesz s Eurust a várba kikűldi: sietve
Nézné meg, s hozná hírűl a dolgot. Elindúl
Ez; s mikor a vár fokra szemes-vígyázva felhágna:
Tőrbe kerűlt. Történetből ottan vala Mávors:
Látá, megragadá s tüzesen faggatva: Te cinkos,
És te pribék, úgy mond, hogy mersz itt járni? ki tette
E zivatart? szóllj, mert másképp éltednek utólsó -
Jaj! mindent, felel az szörnyen reszketve, kivallok.
Három az ellenség: tűz, víz, szél várad alatt van;
Neptún a vezetőnk, a szél-dandárokot Éol,
A Ciclops-sereget Vulkán kűldötte le. Szólgák
Mit teheténk? Le vagyunk urainkhoz kötve. Kimondom,
Csak könyörűlj: oka mindennek rossz Cinthia, három
Istent ő vere fel. Kéműl kűldöttenek engem,
Vizsgálnám meg okát, e vár hogy tudna megállni
Illy hallatlan erők ellen: segedelme ki vólna,
Aki megőrizné? Tereád gyanakodtanak. Immár,
Égi vitéz! ha tudok többet, bár vesszek el. Oh, ne
Bánts, az egekre! - Kinek Mávors: Mondjadsza nevemmel
Kormányzótoknak: tolvajként, várat orozva
Víni csekély szívnek jele; szégyen tőlle s gyalázat.
Hogyha személyje szerént kíván velem harcra kikelni,
Nem bánom, vonjunk újjat. Jobb volna, vizére
Fordítná gondját, szemeit, melly annyi temérdek
Károkot önt a népre. Szabott rendére tekéntsen
Jó Neptún: a várak rám bízattak az égtől,
Ő vizeinn országoljon. - Vakarodjatok, asszony
Rabjai! mert - - Eurus mint mennykő-csapta lefordúl
A vár-fok föliről, nem tudván, él-e, meghalt-e?
Társai réműlnek; kérdik: mit láta? mi lelte?
Felnyitván nehezűlt szemeit, kibeszélli remegve,
Hogy s mint jára, minő válasszal jőne. Jaj, úgy mond,
Inkább haljak meg, mintsem markába kerűljek
Újra. Tanácsosb lessz szaladásra - - Komáromi váron
Márs ellen nem lessz diadal: még végre, ha késünk,
Itt hagyjuk fogainkat. - Elég, Neptúne, hogy eldőlt
A szép váras, elég. Istent minek ostromol isten?
Mért akarunk Márssal vetekedni? Tetőlled ugyancsak
Tartani fog, de velünk -! Mind eggyről-eggyig agyon ver. -!
A szelek a Ciclopsokkal csak elhűlnek ezekre,
S nagy-szomorún kérik Neptúnt: nyújtatni ne hagyná
A viadalt, s őköt bizonyos vesztekre ne vinné,
Mert meg nem fogná sem Vulkán néki köszönni,
Sem pedig Éol. - Ez ígéken megdöbbene Neptún,
S lassanként kijuhászodván gondatlan hevéből,
Szégyenlé, hogy Márs várán eggy asszonyi szóra
Illy dolgot követett; de viszont nem emésztheti gyomra
A kűldött választ. Így sérti becsűlletem? úgy mond,
Így mer bánni velem kissebb létére - ? Kigyúlad,
Csendesedik; s harcot, békét kívánjon-e? kétes.
Végre megismervén, hogy vétett vólna, pityergő
Cinthia kedvéért más országára rohanván,
Amit senki talán nem szívelhetne; tekéntvén
Azt is, hogy elfonnyadt a tábor kedve, s az ékes
Várasnak töredékeivel le fog űlni felindúlt
Cinthia mérge, szavát így terjesztette hadához:
Jól forgattátok magatok, deli bajnokim! eldőlt
A maga-hitt váras. Fenntartand híre világon
Rettentő nagy erőtöknek. Mit ohajthat ezeknél
Cinthia már többet tőllünk. A várra neheztelt?
A népet vertük meg. Igen, mert érdemes ez vólt:
A vár ártatlan. Maga sem kívánna gonosszal
Jámbort is bűntetni, s tovább versengeni Márssal.
Már haza. - - Nem kellett több szó: hátokra felhányván
A szelek a Ciclops-sereget, szem elől elenyésznek.

(1777.)

FOGLALAT.

Dafnis, a pásztorok feje, új méltóságnak felvételére Esztergomnak eredvén, Révkomárom partján megtelepedik. Megsajdítván odaérkezését a pásztorok, örömre kezdenek gerjedni, de hirtelen való elmenetelén megszomorodnak.

A játszó személyek:

Tirzis, Mopszus, Dámétás, Licidás, komáromi pásztorok.
Koridon, egy az esztergomi követek közül.

ELSŐ MEGJELENÉS.
Mopszus, Dámétás.

M. Akit ezen réten fel-alá-járkálva magunk közt
Annyiszor emlegeténk, örök hálá légyen az égnek!
Hozzánk is bévette magát a pásztori rendnek
Ékessége: jelen van Dafnis. D. Az, akit ama vőlgy
Keblébenn, emez hegy derekán zeng s hí vala sípunk,
Aki nevét már a madarak s erdők is igen jól
Értik, sőt tisztán ki tanúlták mondani: Dafnist
Már látják szemeink; Dafnist, a pásztorok ékét,
Kit, mikor a gyomtól felvett erdélyi legellőn
Őrizné szeretett nyáját, majd csaknem imádott,
Mint égből hozzája leszállt nagy férjfiat, a nép;
S aki hasonlóképp, mikor a főbb pásztori pálca
Mások előtt őrá szállott Kalocsának határin,
Bétölté minden szegeit köz örömmel hazánknak.
M. E jeles ék mellett melly jóság s ritka szelídség
Fénylik benne, kinek tudná megfejteni nyelve?
D. Én a többi között nem győzöm benne csudálni:
Mint lehet, illy nemből lévén s illy nagyra felhágván,
A szó-járásbann alacson rendekhez is, éppen
Válogatás nélkűl, nem tudván semmi negédet,
Nem tudván két-színt, olly nyájas? Nyelve valóban
Méhkaptár, melly megrakodott a gyenge virágok
Nagy gonddal gyűjtött édes mezgéjivel. M. Én pedig elmém
Forgatván Dafnisnak az ő mindenre kiterjedt
Jóvóltán, a jó naphoz mérsékelem őtöt,
Melly valamerre megyen, súgárit szüntelen önti.

MÁSODIK MEGJELENÉS.
Mopszus, Dámétás, Licidás.

L. Jertek hamar: Láttok valamit. M. Fészekre találtál
Úgye? tojás van-e benne? L. Tojás! Hát nem tudod? eggy nagy
Úr vagyon aklunknál. M. Kinek híjják? L. Nem tudom, oh, ha
Látnátok? bezzeg. - Menjünk üdvözleni! D. Későn
Ébredsz fel Licidás: mi már üdvözleni vóltunk.
L. És engem nem vittetek el magatokkal!... Akarnám
Én is az ő kezeit csókkal tisztelni. M. De mindjárt?
L. Oh, kérlek, szaparán, amíg el nem megy. Előbb is
Mondjátok ki nevét. M. Nyájunk főpásztora, Dafnis.
L. Oh! Dafnis? nó hát jertek már eggyszer. M. Ajándék,
Kis Licidás, van-e? L. Van; vagyon eggy bárányom, az anyja
Tegnapelőtt ellette: fejér, valamint az eső hó.
Azt a nénémmel majd megfűsűltetem, osztán
Tarka galandokkal fel- s felcifráltatom. Úgye
Jó lessz? M. És igen is jó lessz s a körmit arannyal
Nem jó volna talán -? L. Megfuttatom azt is arannyal.
Ez már tetszeni fog. - Dámétám! lelkem! az égre
Kérlek, vígy hozzá. M. Vidd el, tőltsd kedvit. Azonban
Tirzist is bévárom; imént azt mondta, hogy eljő.

HARMADIK MEGJELENÉS.
Mopszus, Tirzis.

T. Hol van Dámétás? M. Csak mostan ment el. T. Hová ment?
M. A kisded Licidás forró kérelmivel arra
Vette, hogy elvinné Dafnisnak elejbe magával.
T. Hadd lásson valamit s ismérkedjék meg: az illyen
Kisdedeket Dafnis főképp kedvelli. - Barátom,
E nagy vendégnek versed már kész-e? M. Csak elsőbb
Tudtam vólna, hogy erre felénk fog jőni!... De most is
Lessz valamim. T. Lessz, mert gyorsabb a pásztori sípon
Nincsen határunkban. Micsodások verseid! - írni
Mind eggyről eggyig fel kellene bükfa karajra.
M. Ezt bízzuk Dafnisra; miként gondolja, felőllök
Végezzen. T. Keljünksze tehát versekre. M. Te kezdd el.
T. Mint szokták az apró madarak, rövid álmok elhagyván,
A kedves reggelt versengve köszönteni, hallja
A fülelő liget és vígan emelíti magasbra
Zőldellő levelit: szintúgy a pásztor is immár
Látván régen várt Dafnist, éleszti dudáját,
És dalait más-más hangokkal eresztgeti sípján.
M. Úgy meg nem szeretett a méh balzsamfüvet, amint
Gerjedez a szeretet Dafnishoz bennem. T. Azonképp
Nem törnek kősóra juhok, sem kecske zanótra:
Amellyképp ver szüntelenűl Dafnishoz ezen szív.
M. E vígság melly messze terűlt, hallhaddsza s csudáljad:
A barom állatok is (vallyon ki beszéllte meg?) eztet
Észrevevék. Mindenkor ugyan kedvekre legeltek,
Mint tudod, e réten juhaim; de ma szinte tetézett
Vígságok vala. Mert mikor a komor éjét elűző
Hajnal az égre kijött, s az határt meglepte mosolygó
Gyöngyeivel, bárányim ezen vőlgyeknek eresztém:
Ők pedig ( halld, kérlek) mindnyájan játszani kezdvén,
Ím amaz hegy derekára sebes futamodva felhatnak;
Meg-megfordúlván, számos csapatokra felosztják
Szép renddel magok. Itt eggy rész megtürköl az hanton,
Lábait a puha pázsinton szaparán szedi más rész.
T. Én is imént e vizparton nyájamnak utánna
Ballagván, s fúván hat s még fél likra kivésett
Nádamat, a nimfák seregét egy tőlgynek alatta
Sok tréfás szatirok számával táncnak eredni
Szemlélém; füleim pedig, ah, melly kellemes hangzat
Csiklándozta! talán soha nem fogom hallani mássát.
M. Láttam tisztábban én is, mint annak előtte,
A kristály vizet árkában gördűlni. T. Szememmel
Láttam farkasokot magam is takarodni mezőnkről.
M. Láttam ezen réten, hogy ecset módjára kivervén
A füvek önmagokot, friss étkeket adtak ihomnak.
T. Láttam halál nevelő bürköt pusztúlni tanyákról.
M. Mindezeket kedves Dafnis bélépte cselekszi.

NEGYEDIK MEGJELENÉS.
Mopszus, Tirzis, Koridon.

K. Jó napot! T. Ennél már jobb nem lehet. Hát te miként vagy?
M. Honnan jösz? vagy hová szándékozol? Űlj le, pihenj meg.
Eggy kedves vendég - nem zengett híre füledben
Dafnisnak valahol? K. Millyen kérdésre fakadtál!
Nem vagyok olly jővevény. Nálunk, Esztergom határin,
Útat. T. Az áldott nap mosolyogva tekéntse! ne légyen
Essőnek támadni szabad s felkelni szeleknek.
D. A főld illatozó kebeléből gyenge virágit
Fejtse ki, kellemetes szaggal szólgálljon az úton.
T. Éneklő madarak bal- s jobbról zengjenek, amíg
Érdemlett székébe jutand! - Elvégre, szerelmes
Dafni, szerencsés légy! fő méltóságodat érje
Más főbb méltóság! nevekedjék híred az égig!

1776.

Zrínyi Miklós a Szigetvárát ostromló töröknek sokáig vitézűl ellentállván, minekutánna a váras az ellenségtől felgyújtaték, eggynihányad magával a várba zárkozott. Itt az élelemnek elfogyta s a tűznek a várra is elharapozása miatt, nem látván az óltalmazásához további reményjét, előhozatja rövidebb selyemköntössét és abba őltözik: kólcsoktollas és drága gyöngyökkel ékes kalpagját, mintha diadalmi pompára vagy nászra indúlni akarna, fejére teszi; száz aranyat, melly az őtöt leverőnek jutalma lenne, nyom eggyik zsebébe, a másikba pedig a várnak kólcsait. Kiválasztván azután a többi közűl atyja kardját és az ellenségre kiütvén, készebb vólt bizonyos halálra menni, hogysem életében a várat felengedni.

A játszó személyek:

Zrinyi Miklós, fővezér.
Botos, ezredes.
Ennek kisded fija.
Deli, százados.
Alapi, Ezredes
Csontos, közkatona.

ELSŐ MEGJELENÉS.
Alapi, Botos.

B. Semmi reménységünk nincsen: már messze kirontott
A vár héjazatinn a tűz; sodródik az égbe
A füstgombolyog; a szikrák villognak alólról.
A környék-helyeket, valamerre szemünkkel elérünk,
Ellenség lepi: már ezelőtt eggy része megégett
A várasnak, más részét a fegyver elhányta.
A szükség mivel így kívánja, s reményleni nincs mást
Vég romlásunknál: nem jobb-e megadni magunkot,
Hogysem haszontalanúl - A. Hogy juthat eszedbe? Nem hajlik
Arra, tudom, soha Zrínyi. B. Kiben veti Zrínyi reményjét?
Mit tehetünk e ránk omló sok ezernyi töröknek?
E fene nemzetnek meg tudjuk-e törni dagályját
Illy kevesen, kiket (ámbátor még hátramaradtunk
Számtalan embereink elvesztéseknek utánna)
E váron futosó tűz-vész is fojtogat immár?
A dolog így lévén, fegyverben bízni bolondság.
A. S fegyvernél egyebet, meglátod, Zrínyi nem hallgat:
Azt, míg testében lakozik nagy lelke, sem e tűz,
Sem másféle veszély keziből ki nem ütheti. B. Bízzék
Már a fegyverbenn, ő lássa, ha kedve van; ámde
Mi, kikben nem aludt el az ész, sem csába dühösség,
Sem botor harcra vonó szeretet nem uralkodik, e vár
Elrongyolt falainn adjunk ki. Haszontalan ójjuk:
Nincsen erő, hatalom, melly megtarthassa kezünkben.
E szörnyű lángot lehetetlen elóltani. Minden
Élelmünk oda van. Vassal fog-e tartani vallyon?
Adhat-e vallyon italt a tűzből Zrínyi? Mi haszna
Éltünknek letevésével fellyebbre nevelnünk
Romlásunk súlyját? Ha le fog kaszabolni török kard,
Vagy porrá teszi megfonnyadt testünköt ezen tűz,
Ah, kérlek, mi gyümőlcsöt hozand fájdalmas hazánknak?
A. Szószaporítás ez; s hozzá tedd azt is, hogy illyen
Szóllásod s az hited, mellyet kéjedre fogadtál,
Felbontása, fejed nagy kárba keverheti: Zrínyi
Ellenségnek, hitét bontó szökevénynek alítja
Mind azt, aki Szigetvárát feladatni javallja.
B. Megtartottam hitem, valamíg ez vár vala; mostan
Ez nem vár, hanem eggy temető, mikor a bel helyekre
A nagy tűz bétörte magát, s csak rongy falak állnak
Már egyedűl. Óh! nem kívánok várat, hanem csak
Sír-halmot feladatni: s miért szegem ezzel hitem meg?
E perzselt falakért, hogy véremet öntsem, elóltsam
Életemet, millyen törvény kötelezhet? A. Az elméd,
Mint a bús tenger, felzajdúlt; semmi tanácsra,
Okra nem hajt. B. Melly okra? A. Talán azt gondolod, hogy nincs
Zrínyinek ez, valamit mondasz, tudtára? Barátom!
Őtöt már magam is kértem s úgy kértem, hogy érces
Szíveket is másutt meggyőzött vólna beszédem.
Most jött még egy gondolatom. B. Mondd, mondd ki, talántán
Még valamelly úttal-móddal csak megtöri Zrínyi
Szíve keménységét és mindnyájunkot halálra
Nem fog vetni. A. Felénk közelít kisded fija. Zrínyi
Ezt ön két szeminél inkább kedvelli, mivelhogy
Kisded testében bajnok s nemes ősihez illő
Nagy lelket szemlél. Hogy ezen táborba jöhessen
Atyjával, maga kérte s gyakor síralmait öntvén
A gyermek, s több mint gyermek, megnyerte. Fijához
Indúlatja ha nincs éppen megfojtva, ha még foly
Emberi vér eriben, sőt gyűlőlségre nem hajlott
A szeretet: meg fogja talán lágyítani szívét
Ártatlan magzatjának kisded kora. B. Bőlcsen
Mondod, az Isten adá nyelvedre. Hogy atyja tanácsát
Felforgassa, nagyon esedezvén? A. Úgy vagyon. B. Amíg
Élni fogok, néked köszönöm mindenkor, hogy élek.
A. Szt! már itt vagyon a kisded. B. Csak rajta: ha szép szó
Nem fogná, haragost sem kell kímílleni tőlle.

MÁSODIK MEGJELENÉS.
A fiú és a vóltak.

F. S hát így kell az üdőt itt tőltened, (Botoshoz) amikor a láng
A várnak minden fedélit megszökte, s az óltás
A több férjfiakat gonddal, munkával emészti?
Ember vagy magad is! (Alapihoz) S így kell serkennetek úgye
Édes hazátoknak védelmire? B. Marcona gyermek!
F. Csúnya dolog! töstént az atyámnak megviszem. B. Eggy szót
Mondok Zrínyi! F. Ne mondj nékem; nincs nyelvre, segítő
Kézre vagyon mostan szükség. A. Hallgass meg. F. Heába.
Most nem; az ellenség bezzeg nem hivalkodik. És te -
B. Három szóra fülelj. F. De csak három szóra sem. B. Hasznos,
Amit - F. Hazánknak? A. Igen s főképpen néked. F. Ha hasznot
Hajthat azáltal hazánk, örömest fogom hallani. Menj te (Alapihoz)
A felgyúlt várhoz s láss védelméhez azonban.
B. E dolgot ketten főztük, kettőnkre figyelmezz.
F. Mondjátok ki tehát röviden. B. Búnk eggy oka, Zrínyi,
Ah, nyomorúlt gyermecske! te vagy: sírásra miattad
Indúlnak szemeink. F. Énrajtam sírtok? - eleddig
Férjfi, vitéz szívet gondoltam bennetek. A. Illik
Férjfihoz is sírás igaz okból. F. És mit okoztok,
Hogy rajtam könyveztek? A. Okát, ah Zrínyi, ne kérdezd,
Hát ha pogány kelevéz hevitől e gyenge virágszál
Illy zsengéjében már elfonnyadna? F. Minémű
Gyenge virág? A. Te vagy az, kit üdőnek előtte lekoncol,
Vagy tűzzel megemészt a kontyos tábor, ha jókor
Nem veszed észre magad? F. Rajtam nincsen mit, hazátok
Vég pusztulásán van mit könyveznetek. B. Hogyne
Szánnálak, kérlek, mikor e szép termet, ez ékes
Arca homályba merűl: mikoron, mint annyi ragyogványt,
Két szemeid béfogja halál; és ami keservesb:
(Majd megöl, említvén, a fájdalom, engem is) e szép
Testnél szebb lélek, melly használhatna hazánknak,
S méltó vólna szerencsésebb folyamatra, világtól
vég búcsút veszen! F. Van-e hát szebb állapot, hogysem
Ontani vért haza kedvéért? Hallottam atyámtól,
S több ízben, hogy az harc közepett, a vérrel elöntött
Táborhelyenn akar életitől megválni. B. Valóban
E nagy szót nagy atyád igazán mondhatta magáról;
(Minthogy karjaiban bízik s le sem omlik elősször,
Hogysem ezer törököt Plútóhoz előre lekűldjön)
Ámde te, gyenge vitéz, e kisded testtel. F. Ezen kis
Testben nagy lélek lakozik. B. Viadalra kimenni,
Ah, nem elég nagy szívvel, erőt kell tóldani hozzá.
Gyenge kezecskédben nincsen mit bíznod, erőtlen
A vívásra. F. Ha nem tudok harcot győzni, viselni
El tudom a sebeket: kész, kész megnyílni sebekre
E kis melly. A. Nem félsz? F. Mit mondasz? Zrínyi remegjen
Ellenség kezitől? Ez ugyan szép vólna! B. Be könnyen
Szóllasz! Mársnak még igen isméretlen előtted
Ábrázatja: nem így fogsz gondolkodni, midőn gyors
Íjjal, hegyes kelevézekkel zúdúlva reád ront
A vad, otromba pogány; mikoron villogni fog a kard
És vékony nyakadat közel éri. F. Mit? ott leszek én is;
Megválik. De te már eggyszer szándékodot add ki.
B. Kérelmeddel atyád meg fog győzetni, reménylem.
F. Úgyde mivégre? B. Hogy e várat (melly mennyire meg van
Rontva, magad látod) bizonyos tukmával, ürüggyel
Adja fel és eggyütt teveled szabadítsa magát is.
F. S ez ki tanácsa? B. Miénk. F. Tí vagytok mesteri ketten?
A. Úgy van. F. Akasztófán fogtok szellőzni ma ketten.
B. Mit mondassz? F. Otromba tanács! s hát ennyire jött-e
Már lekötött hitetek? most mindjárt - B. Zrínyi! csak eggy szót.
F. (Életeket féltik nyomorúltak). A. (Az atyja sem illy vad.)
Jót akarunk, kérlek, s nagy jót népünknek, hazánknak.
Nemde jövendőben űgyét felfogni s határit
Killyebb kívánnád fegyverrel vinni? F. Valóban
Kívánnám. De hová tárgyaznak mindezek? Engem
Szóval heába ne tarts. B. Szóval nem tartalak; arra
Kérlek, hogy eggy kérdésre felelj, nem bánom akármit
Tégy azután. F. Nó, mondd ki tehát. B. Nem lángol-e szíved
Arra, hogy e fene nép főldjét elnyerjed üdővel,
És Magyarországnak terjesszed határit? F. Ha módom
Lenne, dehogy múlatnám el! A. De heába való lesz
E szép gerjedezés, ha kegyetlen atyádnak elindúlsz
Tetszésin, s le nem hagysz a megvívásnak hevéből.
Most halsz meg, kit fegyverbenn ért vólna halálod.
Lészen üdő, mellyben megvervén a török hóldat.
Szebben halhatsz meg, mellyben nem ontatol ingyen,
S ten kezeiddel fogsz sír-halmot emelni magadnak.
F. Hol lészen, mikor emberi kort érendek, az ádász
Ellenség? A. Nem lessz annak soha vége, ha még száz
Esztendőt élnél is: elég fog jutni belőlle
Itt is, túl is. Eredj a barnúlt tengerig, ott sem
Éred végit: ezen tenger sem vetheti messze
Honnyunktól a durva pogányt. Két részre repeszti
A főldnek derekát szűk tengeri torkolat: eztet
Áltfutván, ellenséget fogsz látni megintlen.
F. Melly örömest megtördelném e népet! A. (Az horgot
Már béfalta.) Meg is törnéd, és a te kezedben
Van már is, csak atyádat hamar vedd arra beszéddel,
Hogy még életben megtartson téged. F. Örökké
Meg nem haló hírnévre, tovább még élni szeretnék
Énmagam is, mert, megvallom, kezd égni jövendő
Nagy nevezet kívánságtól már szívem egésszen.
Ámde felőllem az ég mást végzett: édes atyámnak
Abbann áll akaratja, hogy itt helyt álljak, halálra
Elszánván fejemet. B. Maga nagy neve, híre szelétől
Megszédíttetvén, kíván illy dolgot. Eszébe
Nem juttatja, minő hasznok termendenek élő
Gyermekiből; ha meghal, melly kár követendi hazánkat.
F. Véled-e, hogy valamit tudjak vele végzeni? B. Benne
Kétséged ne legyen, te kivetkeztetheted őtöt
Fegyveriből, te keménységét megtörheted. F. Éppen
Errefelé közelít. De minek siet annyira vallyon?
B. (Jó rendben vagyon a szénánk; már lépre fógodott
A gyermek. A. De miként nyeri meg kéréssel az atyját?
Tartok tőlle.) F. Sebes léptében, nem tudom, hogy mit,
Ah, de nagyobb dolgot forral.

HARMADIK MEGJELENÉS.
Zrínyi a katonákkal. Deli, Csontos és az előbbeniek.

                             Z. No csak ízibe; rendbe
Verjétek magatok. - Már hallgassátok utólsó
Szózatimat. Közelít a végső pállya: kiterjed
Várunkonn az emésztő tűz, hordoztatik a szél
Szárnyaitól, akadályt vet még lábunknak is a füst.
Minthogy nincs módunk már óltalmazni magunkot,
Harcra! Török tábor köllő közepére!- Letészem
A kardok közt ellenség vad vérivel hintett
Lelkemet. Én példám serkentvén bennetek - F. Isten
Tartson, kedves atyám! Z. Fiam! ah, mint sebheti szívem
A te jelenléted! Még azzal kelle tetézni
Kínomat, hogy fiamat velem eggyütt lássam halomba
Vágattatni! F. Halálra sietsz most úgye? Z. Halálra.
F. Engem is a szélvész ki fog irtani? Z. Téged is, édes
Gyermekem! Ah nyomorúlt atya! B. (Jól kezd menni; hanyatlik
Máris.) Z. Ha nem lelt vólna helyet kérelmed előttem,
Gyenge virág esztendeiden most férjfi koromban
Nem könyvezne szemem; de mivel csuszamodni találtam
S többé lábaimat nem tartóztathatom, e bal
Sorsot is elviselem. Jaj, mint keseríted halálom!
F. Mit fogsz tenni? Z. Fiam, meghalok, magad is velem eggyütt.
Ah, mit mondok! Ez ártatlan vért ontsa pogány kéz!
Magzatomat lássam felkoncoltatni! B. (Siessünk,
Míg le nem üllepedik forrója.) Mit háborog elméd?
Mit keseregsz? ha miben vétettél, nemde tanáccsal
Helyre vihetd? Z. Nincs semmi tanács, melly rajta segítsen.
A. (Zrínyi! A fiúhoz.) F. Tehát nem vólna helyesb e várat od'adnod.
S így engem, magadat, s ezeket nyilvános haláltól
Megvédelmezned? Z. Nem, lelkem gyermekem! ah, nem!
Tisztességem az életnél többet nyom előttem.
Vaj! mi gyalázatos hír terjedne ki Zrínyire, hogyha
Ellenségének könyörögne? B. De látod-e, hogy már
Minden részre levert mindent a fergeteg? Z. Úgyde
Állunk mí mégis. B. Mint vágó-székre menendők.
Z. Testünkkel, de nem hírünkkel. Megszűnni felőllünk
A nyelvek sohasem fognak. A. Te, halálra nem hajtván,
Hogyha nevet s tartós hírt kívánsz nyerni világtól,
S illy veszedelmekben vaktába sietteted órád;
E gyermecske mit érdemlett, hogy elóltsad örökre
Életit? Z. Hogy tőllem született, illy tisztes halálra
Érdemes. B. Úgye? tehát farkas-kasza bére? Fijának
Nyíló-félbe jutott idejét így metszi le Zrínyi?
Z. A tisztességet szerető szív, a deli virtus,
A szeretet, mellyel le vagyunk kötelezve hazánkhoz,
Úgy kívánja. Tehát van-e díszesb állapot, hogysem
Illyen üdőt az hazának imígy áldozni kell? B. Inkább
Eltemeted most azt az üdőt, amellyet elérvén
Fegyverben tőlthetne a magyar főldünket erővel
Védelmezhetné. Szemiből is látni, hogy Isten
Több dolgot kíván őtőlle. Z. Ha többet, adand ő
Módot is eggyszersmind megtartására. - Siessünk
Mindnyájan, valamerre talál intézni szerencsénk.
A. Ezt csak halálra veted, ki magáért senkinek ellent
Állani nem tud? Z. Elég, ha meghalni tud. Ah! de lakol majd
A török érte. Fiam! fogadom, kettőnknek elestét
Érzeni fogja. Szigetváráról önmaga sem tud
Olly fennyen ítélni talán, amennyit ezen két
Áldozatért fizetend. F. Hogy még viadalra keményebb
Nem lehetek! Mint vagdalnám! Z. Megvíni ha nem tudsz,
Tartsad elég szépnek lábról leveretni hazádért,
S ontani véred atyád láttára. Nagy ősid előtt melly
Kellemetes lészesz! melly vígan fognak ölelni
Tégedet! Oh Isten sebemet kettőzteted? eggyszer
Elvesznem nem elég? Szenvedjek-e másod halált is
Ennek halálából. De nem hathat egekbe keservem!
Vagy nem igazság ez tőllök, vagy főnemes elmét
Tartanak énbennem. Törvényteleneknek alítsam?
Vétkezném s iszonyúképpen. Már vess ki fejedből
Minden félelmet, fiam! eggy rövidecske halálnak
Hosszas, sőt örök hír és név lessz zsóldja. F. Bocsáss meg,
Édes atyám! ha hibát tettem, s a békekötésre
Hajlani látszatván, vétkezni találtam előtted.
Megcsalatás oka vétkemnek, nem félelem. E két
Férjfi taníta reá, hogy védelmezzem haláltól
Gyenge korom: feladák szép szóval előmbe, kinyújtott
Éltemből mi derék haszon áradhatna hazánkra,
Engem melly zengő dícséret fogna követni
Mindég s minden helyen. Vígy ellenségre, dsidák közt,
Kardok közt bátor szívvel s örvendve követlek.
Z. Észrevevém, hogy nem magad elméd szóllna belőlled.
Zrínyi sajátja, fiam! máskép ceklére vitetni
Nem szenvedni magát, hanem a nagy névnek elejtő
Színivel. Ismérem deli szép erkőlcsidet. - Illik
Néktek, alátermett lelkek, bűnhödnötök immár
E rút vétketekért, kik az országtoknak adott hit
Szentségét feltörtétek, s a gyermeki kornak
Illy cinkos-ravaszúl igyekeztetek ártani. A. Csínos
Álarcába minek kell őltöztetned ezen vak
Merészségedet? Aki fejét nyilvános halálra
Felteszi, nem bátor szívű, hanem oktalan. Illyképp
Víni meg? Ez legalább (magyarán mondjuk ki) dühösség.
Z. Légyen az; illendő hozzám illyféle dühösség.
A. Ámde kegyességgel tartoznál lenni fiadhoz.
Z. Többel hazámhoz. B. Ez életből önn atyja kitolja
Magzatját? Z. Azt elvehetem, mert tőllem adódott.
A. És fegyvertelenűl...? Z. Az fog mondatni felőlle:
Hogy még kardot sem birván, kedvellte hazája
Űgyéért felszánta magát. S nem díszes halál ez?
Ámde tanácstokot is részint bevészem: az égő
Várról már leteszem védő kezem, általadódnak
Kólcsai, s még ez nap tőllünk áltkelnek az esküdt
Ellenség kezihez. A. Követűl ki megy által azokkal?
Z. Énmagam. Hozzátok szaporán a kólcsokat. B. (Ezt nem
Véltem vólna.) Z. Legyen készenn a cifra, menyegzős
Köntösöm is s eggyütt az atyámnak kardja. B. (Barátim!
Részünkönn a győzedelem.) F. (De mivégre hasonlott
Így meg atyám?) A. (Már meggyőztük szavainkkal atyádat.
Most ékíti magát, hogy ezen vár kólcsival útnak
Indúljon.) Cs. (Mit mond! hírét, nagy tételit ezzel
Megmocskolja.) D. (Kis ember lessz, ha felengedi Zrínyi
E várat.) A. (Micsodát? meg kéne köszönnötök e jót
A kegyes Istennek, gonosz háládatlanok!) D. Ah! Mit
Gondolsz? hát illy csúfot téssz oh, Zrínyi, magadból?
Így megijedsz elvégre? magad léssz általadója
A kólcsoknak? Ezen köntöst avégre veszed fel,
Hogy magadat jobban kellesd a durva töröknek.
Akire fegyverben rettegne tekénteni, s aki
Mínket felszedvén a vér-pállyára, szavaddal
Felbuzdítottál, hogy mindenféle veszéllyel
Szembe viaskodnánk? Valameddig ezen karok élnek,
Amíg kardot emelhetnek, valamerre parancsolsz,
Ott termünk. B. (Agyafúrt) Z. Rosszúl gondolkozol: e szép
Őltözetek diadalmaimat szépíteni fogják.
D. Oh! feladásoddal diadalmaskodni? Z. Barátom!
Hogy rám semmi panasz ne lehessen, tudja meg aztat
Minden, hogy a vég órához készűlök: ez ékes
Őltözetem víg elmémnek jele, bélyege. B. Mit mond!
Ah, mit mond! Z. A kólcsokat én (de halálra menendő)
Én viszem ált. Valamíg a nagy Duna szőke vizével
Öt-rét a feketés tengernek ölébe legördűl:
Míg Magyarországnak széljin Beszkéd hegye fennáll:
Ellenségének soha Zrínyi nem enged. Elejbe
Illy piperés készűletben indúlok, előttem
Nem lévén soha szebb, sem kedves atyámnak előtte
Most már jőjjön az ellenség s verjen ki Szigetből.
Míg fel nem nyílik mellyünk, nem nyílik elébb fel
E kapu: testünkön kell annak, társaim, útat
Vágnia: fegyvertől hamarább elválik ezen test,
Mintsem ezen kapu. Míg pihegek, ki nem húzza kezemből
A török e prédát. Ezt én melly nagyra becsűllöm,
Lássa világ. Ezt életemenn adom, eztet utólsó
Csepp véremmel hagyom. Legfőbb dícséretem ez lessz.
Életeket mások terjesszék számos üdőkre;
Róllam halál szólljon, (s szóll is, tudom) hogy ki, mi vóltam;
Élni halál által fog az én nevem. Hozd el (a szolgához) atyámnak
Kardját. Kedves atyám s próbált kard, légy velem! ah melly
Ékes halálra viszem szép életem édes hazámért
Illy híres követőim közt! - Te szerelmes atyámnak
               (veszi az atyja kardját és megcsókolja)
Minden vólt veszedelmeiben hív társa, szerencsés
Megvédője, török vérbenn olly sokszor elúntig
Megferedett kard, üdvözlégy! most úszhatol ismért
Vérbenn újra: török nyakakon lehet üznöd elébbi
Vérengzéseidet, s mikoron le fog húllani Zrínyi
Lábairól, megnyughatnod mellette! Cs. Mitévő
Léssz ez arany pénzekkel? Z. Bérűl (veszi az aranyat) fog ez annak adódni.
Aki paraszt kezivel leverend: hírlelni ne merje,
Hogy vérem nyereség nélkűl ontotta ki; bátor
Még csak az is nagy bére leend, hogy rajtam erőt vett;
És ha talán kíván örök esztendőkre menendő
Hírt: örvendhet azon, hogy Zrínyit vágta le. Menjen.
Menjen ezen vajúdott két szív (Alapi és Botos) könyörögni pogányhoz
Életiért. - Tí, tí vagytok deli férjfiak, oh hív
Fegyveresim, kik véllem hazánk védelmire kelvén
Márs vérző mezeinn éhségre, melegre, hidegre,
Szomjúságra s kemény munkára tanúltatok. Íme,
Mellyet fegyverrel keresünk, a tárgyat elértük.
Míhozzánk vallyon becsesebb név férhet-e, mint az,
Mellyet szűl a bátor halál? Nyalogassa pogány kard
Vérünköt, csak másoktól szünjön meg. Hazánknak
Életet így szerzünk s örök hírt végtére magunknak.
Rajta vitéz magyarok! magam ím legelőre menendek,
S méltóságos halált keresendek ezernyi sebek közt.
Boldog az ollyan szív, melly a vad halálra nem hajtván,
Éltével soha meg nem haló hírt szerzeni, legfőbb
Kíncsének, nyereségének gondolja s előre
Már terjeszti nevét az örök századra. - Hazánkért
Édes hazánk főldjén szállunk szemközbe halállal.
Mit várnánk egyebet? - Nagy dolog látszik az ég is
Minékünk ígérni; magam sem tudhatom, hogy mit.
Arról minden üdő fennyen fog szóllani: hogy bús
Honnyunk támogatásáért éltünköt halálra
Önként, nagy bátrann és bajnoki módra kitettük.
Meg nem irígyli hazánk Deciust, nagy Róma, tenéked:
Részünkről annál főbb lészen az érdem, hogy itten
Többen vannak azok, kik nyilvánságos halálnak
Merték életeket szentelni. - Tekéntse meg a menny
E feles áldozatot! - Magyarország űgyire mindég
Gondviselő mennybéli nagy Úr, még akkor is, amelly
Korbann, Istennek téged nem vallana népünk,
S még köveket tisztelne, miket fogsz tenni ma véllünk,
Amikor híven szólgálunk, segedelmedet híjjuk?
Hogyha talán országunkot csak elhányja török kard
Hogyha haszontalanúl omland e vérpatak; hogyha
Már ki van adva, hogy elvesszünk: jobb lészen ezen nagy
Romláshoz nyomorúlt testünköt csatlani s dőlő
Édes hazánk megnyílt sirjába teríteni, mintsem
Élni tovább s pusztúlását szemlélni. De jobbat,
Jobbat rendel az ég! E főld illy vérrel itatván,
Tartandós koszorút fog szűlni s tenyészni borostyánt.
B. Oh példás, oh ritka vezér! az egekre, bocsáss meg, (térdre esik Alapival)
Rút ijedelmünköt tehetős szavaiddal elűzéd,
Mellyet ránk vont vólt az halálnak mostoha képe.
A. Ez nem mi vétkünk, hanem a természet hibája,
Melly mindnyájunknak nem tudta te szívedet adni.
Z. Vétketeket, minthogy bánjátok, elengedem én is:
S minthogy nincsen üdőm, hogy megbűntesselek: íme
Amit ajándéknak neviben vennének akárhol
A nemesebb lelkek: felséges halállal adóztok
Mindketten, hogy az elmétek mosdjék ki mocsokból
A török és magatok vérében. B. Hogyha megengedsz,
El fogják kezeink e mocskot törleni. Z. Nem mást
Kívánok. A. Kedves veled élnünk, kedves elesnünk
S honnyunkért lelkünköt - Z. Elég. (Felkel Alapi és Botos.) Tartsátok haszonnak
Élteteket megvetni, vitéz hírt venni halálon,
És a vér-piacon velem a szép tárgyat elérni.
Légy követőm, fiam! F. Édes atyám! vígadva követlek.
Z. Kedves hazám! fáradságom fő s eggy oka! néked
Áldozom ártatlan csemetém: ah, légyen előtted
Kellemes áldozat, úgy valamint síralmas előttem!
Már hozzátok elő fejem ékességit. (Ezt felteszi.) Halálunk
Napját szintúgy kell nékünk vígadva megűlnünk,
Mint születéseknek szokták a főbbek. (Kardot ránt háromszázhetvenöt társával.) Imígyen
Tetszik hazám óltalmáért búcsúzni világtól.

(1786.)

A triász harmadik tagja, Révai Miklós, a magyar szellemnek egyik nagy büszkesége. Ezt a dicsőséget azonban drágán vásárolta meg, tömérdek hányatás és szenvedés árán. Attól a pillanattól kezdve, hogy Nagyszentmiklóson a XVIII. század közepén, valószínűleg 1749 febr. 24-ikén, megpillantotta a napvilágot, élete állandóan nehéz küzdelmek között folyt le. Otthonában, egy falusi csizmadia házában, a szegénység nyomora súlyosodott reá, mikor pedig hálából a piarista-rend iránt, melynek szegedi gimnáziumában nevelkedett, 1769-ben maga is fölölti a kegyesrend ruháját s két év múlva leteszi a szerzetesi fogadalmat, lelki kínok gyötrik. Csakhamar észreveszi, hogy csalódott hivatásában. Engedelmeskedett a rend vezetőségének, s majd minden évben változtatva lakó helyét, tanult és tanított Kecskeméten, Tatán, Veszprémben, Nagykárolyban és Nyitrán, igyekezettel, de lelkesedés nélkül. Sem tanári, sem egyházi pályája nem vonzza, elégedetlen sorsával, társaival, rendjével; lehangolt, izgatott lesz s fanyar hangulatát, elégedetlenségét szabadjára eresztve, összezördül föllebbvalóival és egyik-másik társával, megharagszik szerzetére, melynek törvényei gúzsba kötik lelkét, megbénítják egyéniségének szabad nyilvánulását.

Pedig lelkének kivételes tehetségeit nagy gonddal fejlesztette ki szerzete. Ott szerezte ismereteinek szilárd alapját, ott tanult meg rajzolni, sőt azt a két hajlamát is, amelyek később tehetséggé erősödve, nevét híressé tették, a versírást és a nyelvészkedést, szintén egy-egy piarista, Karaba Ágoston és Hájos Gáspár keltették életre: az utóbbi történeti érzékét, Révai tudományos irányának legjellemzőbb vonását, az előbbi fölismervén tanítványában a költői szikrát, a dicsvágyát ébresztette föl. Eleinte ő is, mint mestere, latin nyelven művelte a költészetet, de mikor rendtársa, Sárvári Ferenc, 1773-ban fölhívta figyelmét a magyar irodalomra, Faludi verseire és Molnár János versreformjára, nagy lelkesedéssel indult el az új úton. Erős hazafias érzését is, mely később élete nagy munkájának ösztöne lett, nyilvánvalólag magával hozta, mint szegény őseinek gazdag örökségét, de hogy megerősödött, hogy egész lelkét betöltő, minden tettét irányító eszmévé vált, a hazafias piarista-rendnek köszönhette.

Eleinte nem látja tisztán a célt, de érzi, hogy szellemének gazdag kincseit nemzete javára gyümölcsöztetnie kell. Az elárvult magyar kultúra lesz ezután gondja, első sorban a nyelv, melyet a művelt magyarság közönye a palotákból a kunyhókba szorított. Nyűgnek érzi magán rendje korlátait, s függetlenségre törő lelke mindenáron szabadulni óhajt a szabályokhoz kötött szerzetesi élettől, a gyűlölt környezettől. Az alkalom nem késett: Károlyi Antal gróf hajlandó volt őt Bécsbe küldeni, hogy a Theresianum tanáraitól bővebb kiképzést nyerjen a rajztanításban és az építéstanban. A Bécsben töltött év (1777/78) nagyon fontos Révai fejlődésére. Megismeri a császárváros élénk irodalmi életét, a német és magyar költői törekvéseket, az udvari könyvtár kincseit, s történeti érzéke nyelvünk és irodalmunk régi emlékei felé fordul. Hazatérve Nagyváradon kap állást, előbb a népiskolánál mint rajztanító, később, 1780 óta, az akadémián mint a filozófiának rendkívüli tanára. Erre az időre esik irodalmi föllépése. 1778-ban kibocsátja egy kis kötetben 12 antik formában írt költeményét, majd iskolakönyveit, melyekben Bécsben szerzett nyelvészeti és mértani ismereteit értékesíti.

Sorsa biztatóra fordul: független, biztos állása van, a piarista-rendhez tartozik ugyan, de kívül áll rajta - még sincs megelégedve. Már a következő évben (1781) lemond állásáról, elveti magától a biztos kenyeret s megkezdi az évtizedes nyomorgást, az örök küzdelmet a mindennapi létért. Révai megpróbálja igazolni e megfontolatlan lépését. Hivatkozik sértett ambíciójára, hogy a mathematika rendes tanszéke helyett meg kellett elégednie a filozófiának hajlamaihoz nem illő rendkívüli katedrájával; hivatkozik mind határozottabban kialakuló tudományos programmjára, melyet csak nagy városban, könyvtár és tudományos eszközök segítségével tud megvalósítani: de mindez nem változtat azon a szomorú tényen, hogy húsz éven keresztül (1781-1802) a XVIII. század legnagyobb magyar tudósának nélkülözésekkel kellett küzdenie s könyöradományokért esengeni, hogy életét tengethesse! A munkától nem félt, s ami csak erejétől kitelt, megpróbált mindent. Megfordult Nagykárolyban, Bécsben, Grácban s élt a mise-pénzekből, volt nevelő főúri házaknál, Loóson, Hédervárott, szerkesztett újságot, a pozsonyi Magyar Hirmondót 1783/84-ben, majd Győrött telepedett le, ahol hat éven keresztül (1787-1793) mint rajztanító működött az elemi iskolában - ott volt tehát újra, ahonnan 1778-ban kiindult!

Sorsát, szenvedéseit nem viselte türelmesen. Ajkán állandó a panasz a végzet, a viszonyok, az emberek ellen, akik megkeserítik az életét. Igaz, nem volt hozzá a sors kegyelmes. Úgy kellett kiküzdenie minden kedvezését, s gyakran még így sem volt benne köszönet. Elvárhatta volna méltán, hogy az ő nagy lelkesedését, páratlan tudományát, csodálatos munkabírását, szokatlan önzetlenségét megjutalmazza és gondtalan életet biztosítson neki nemzete. De volt Révainak egy hatalmas ellensége, aki minden reményét meghiúsította, minden igyekezetének gátat vetett: saját maga, az ő szerencsétlen természete, mely sok tekintetben hasonlított Rájnis végletes lelki világához, de annál nemcsak gazdagabb, hanem végletesebb is volt. Révai lelki világa sok értékes vonásból alakult, de nagy számmal járultak hozzá vészthozók is, anélkül, hogy egymást egyensúlyban tartották volna. Önérzete már rendi növendék korában szertelen volt, később amint tudománya egyre nőtt, még jobban, egészen a gőgig fokozódott. Ha valakinek, Révainak volt joga tudományára büszkének lenni, s e büszkesége olyan korban, mely a szellemi kincseket meg tudja becsülni, nem is lett volna végzetes. A XVIII-XIX. század fordulóján azonban, az akkori kisszerű, szegényes kultúrájú viszonyok között Révait nem méltányolhatták, mert meg sem értették. Ambíciója is mérhetetlen volt. Nem ismert elérhetetlent, mindent el akart végezni, mindent meg akart oldani, egymaga többet, mint amennyi egy nemzedék erejétől telik. Ehhez járult mohósággal türelmetlensége. Egyszerre akart mindent. Azt várta, hogy a siker és elismerés, dicsőség és jutalom rögtön nyomon kövesse működését: követelte a sorstól azt, amit ki kell küzdeni. Másfelől szenvedélyes természete az indulatosságig fokozódott, s hozzá túlságosan érzékeny volt a lelke, tele gyanakodással, bizalmatlansággal. El volt telve magával s nem volt érzéke mások lelki strukturája iránt. Innen megfékezhetetlen természete s az az örökös perpatvar, melybe embertársaival bonyolódott. Mindenben sértést, szándékosságot, mellőzést vagy rosszindulatot látott s nem késett a vélt jogtalanságot megtorolni. Maga ellen haragította legjobb barátait és jóltevőit, épen azokat, akiktől sorsa függött.

Sem az embereket, sem a világot nem ismerte, mert nem sokat törődött velük. A meglévő viszonyokkal nem vetett számot: azt képzelte, olyan a világ, amilyennek a maga szobájában elgondolja. Ez szolgáltatja a kulcsot csalódásaihoz és szerencsétlenségéhez. Nem akarta elismerni, hogy még a legnagyobbak, még az olyan kivételes emberek is, mint ő, kénytelenek beleilleszkedni a társadalom fönnálló rendjébe, hogy az egyes nem boldogul az egész ellen, sőt még anélkül sem. Azt hitte, hogy őt egyéni kiválóságai fölmentik egyházi és szerzetesi kötelességei alól, s nem gondolta meg, hogy az egyház joggal megharagudhatik az engedetlen rendtagra. Állandó is volt közöttük a surlódás; különösen a jezsuitáktól szenvedett sokat, akik rendjük eltörlése után is megmaradtak a katholikus hit legbuzgóbb őreinek.

Ezzel szemben, különös jelenség, ép oly szélsőséges volt optimizmusa. Akinek annyi panasza volt az emberek ellen, s olyan keserves tapasztalatokat szerzett az életben: magára vonatkozólag mindvégig a legvérmesebb reményekkel volt eltelve. Elméjében és erejében vakon bízott. Megingathatatlan optimizmusa, mely lelkének ideálizmusára vezethető vissza, törhetetlen akaraterővel, kitartással párosult, amihez még mint legmélyebben gyökerező, legsajátosabb jellemvonása, rajongó hazaszeretete járult. Nemzetét nagynak, dicsőnek, a művelt nemzetek méltó versenytársának szerette volna látni. Ez a rajongó szeretet összeolvadt egyéni ambíciójával: egész életét e nagy cél megvalósításának szentelte. Itt rejlik a titka rendkívüli eredményeinek, ez magyarázza, hogy korának kedvezőtlen viszonyai között, küzdve a létért, képzelt és való bajoktól, ellenségektől gyötörve olyan széleskörű, nagyszabású és sikerekben gazdag irodalmi munkásságot fejthetett ki.

Nagy koncepcióit, melyek meghaladták az emberi erőt, nem valósíthatta meg, de előkészítette őket. Az akadémiát, melynek tervét aprólékosan kidolgozta, nem tudta fölállítani, de írásban lerakta alapját: az egész magyar költészetet magában foglaló gyűjteményét, amelyben szinte megcsendül már a Nemzeti Könyvtár gondolata, nem indíthatta meg, de kiadta Faludi, Orczy, Barcsay verseit; szépirodalmi folyóirata, az Amalthea, szintén csak terv maradt, mint annyi más nemes törekvése, melyek mind egy zátonyon, a pénztelenségén, feneklettek meg. De nem csüggedt. Kárpótlást talált azon a téren, ahol véleménye szerint teljes siker koronázta igyekezeteit: a költészet és nyelvtudomány terén.

Eleinte inkább költőnek tartotta magát. Amint azonban a Halotti Beszéd kéziratát megismerte (1782), mindjobban a tudomány felé fordította figyelmét s a 90-es évektől kezdve a költészettől lassanként visszavonult, hogy ambícióját nyelvünk vizsgálatában elégítse ki. Előbb azonban még egy válságos időszakaszt kellett átélnie. 1794-ben, hogy egészen független legyen a piarista-rendtől, melyhez tizenhét év óta úgyis csak névleg tartozott, az iránta jóindulatú Fengler győri püspök segítségével kieszközölte fölmentését szerzetesi fogadalmai alól, s mint világi pap belépett a győri egyházmegyébe. Ez a lépése végzetes következményekkel járt, újabb fegyvert adott ellenségei kezébe, akik épen akkor nagyon megszaporodtak. Az 1790-iki nemzeti fölbuzdulás ugyanis magával ragadta, s a Győrött keresztülvonuló korona az ő szenvedélyes lelkében az örömnek kitörő hangjait szólaltatta meg. Az új rend dicsőítése, a régi embereinek gyalázása ellene ingerelték a kormány híveit, s míg azelőtt az uralkodó hatalomhoz közeledve maga ellen zúdította a klerust, most a hivatalos körök is állást foglaltak ellene, s a klerussal együtt iparkodtak rosszra magyarázni sæcularisatióját. Bántódása nem lett, de mivel rajztanítói állásáról már előzetesen lemondott, megint kenyér nélkül maradt. Egyidejig továbbra is Győrött tartózkodott, majd Bécsben járt, s miután még 1790-ben hiába pályázott az egyetemen az esztétikai, ekkor meg (1795) a numizmatikai tanszékre s a pozsonyi hitszónoki állásra (1796), végre Esztergomban, később Komáromban kapott tanári állást. A gimnáziumi tanítás s a köznapi emberek társasága megint nem volt ínyére, tehát 1800-ban nyugdíjaztatta magát, megkezdte újból küzdelmes vándorútját, járt egyik legjobb emberénél, Paintner prépostnál, Füreden és Rátóton, majd kosztos-fiúkat tartott Sopronban, fölkereste bécsi jóismerőseit és tanítóskodott főrangú családoknál: szóval ép olyan nehéz, gondterhelte éveket élt át, mint 1781-től 1787-ig, 1794-től 1796-ig.

Ez volt azonban az utolsó megpróbáltatása, mert 1802-ben kinevezte a király a pesti egyetem magyar tanszékére, a hozzá legméltóbb állásra. Ne gondoljuk, hogy a működési köre is méltó volt egyéniségéhez. Az egyetemen a magyar nyelv tanára abban az időben inkább csak nyelvmester volt, aki gyér hallgatósággal elemi ismereteket közölt. Az állásnak nem is ez volt a jelentősége, hanem az, hogy Révai elérte a legmagasabbat, amire törekedett, s így életének utolsó esztendeiben az érvényesülés vágyától megszabadulva, a gondoktól jobban megkímélve minden erejét tudományos munkásságának szentelhette. Az egyetem nyugalma gazdagon gyümölcsözött. Egymásután jelentek meg már régebben előkészített művei, az Antiquitates Literaturae Hungaricae I. kötete (1803), mely legrégibb nyelvemlékünket magyarázza, s az Elaboratior Grammatica két kötete (1803-1806, a harmadik kéziratban maradt s csak 1908-ban látott napvilágot), a magyar nyelv rendszerének tudományos kidolgozása, s készülőben volt A magyar deákság, egy nagyszabású nyelv- és irodalomtörténet stilisztikával.

«Nem akartok ti engemet még tökéletesen érteni: idővel s lassanként szoktok majd a felfedeztetett valóságokhoz», írja Révai Kazinczynak. Ezt az önérzetes kijelentést az idő igazolta. Valóban kora, noha elismerte Révait legnagyobb nyelvtudósának, nem sejtette, milyen nagy tudományos értéke van az Antiquitatesnek s az Elaboratior Grammaticának. Révai nemcsak korának legnagyobb magyar nyelvtudósa volt, hanem mind máig az, egy század alatt nem érte utol senki, noha az akkor csecsemőkorát élő tudomány azóta teljes kifejlődésre jutott. Állításainak nagy része megdőlt, könyvei elavultak, vitatott tételei közül több már korukban sem állotta ki a bírálatot, de első könyve a vizsgálódás mélységére nézve, a második rendszeresség tekintetében ma is páratlanul áll. S ha Toldy Ferenc tulzó magasztalásait, melyekkel Révait elárasztotta, leszállítja is kellő értékére a XX. század tudománya, az is kétségtelen, hogy Révai jelentősége széttörve a nemzetiség korlátait, egyetemes tudománytörténeti fontosságra emelkedik: ő az első, aki megelőzve a németeket, a híres Grimmet és Boppot, a nyelv jelenségeit történeti módszerrel magyarázta.

Egyformán dicsősége ez Révainak és a magyar szellemnek.

Élete végén még egy nagy küzdelme volt Révainak, de most már nem a sorssal, hanem egy másik magyar nyelvtudóssal, Verseghy Ferenccel. Mindegyik más-más szemmel tekintette a nyelvet, a nyelvhasználat vitás kérdéseiben ez az élő nyelvre, az a régire hivatkozott: így noha sok tekintetben kiegészítették egymás nézeteit, igazi tudós dühvel támadtak egymásra. A győzelem Révaié lett, aki a tudomány érvein kívül a személyeskedés fegyvereit is megforgatta és evvel elhallgattatta a tudomány tekintetében őt el nem érő, de hozzá nem is méltatlan ellenfelét. Egy évvel a vita utolsó kihangzása után Révai is elhallgatott örökre. 1807 április 1-én meghalt.

Szobra - karcsú, magas alak, sovány, hosszúkás arc, hajlott orr, energikus áll - a tőle megálmodott Akadémia homlokzatáról hirdeti dicsőségét.

Révai költői pályája csöndes, síma, egyenletes. Emelkedik, de lassan és természetesen. Őt is, mint két társát, az iskola nevelte versíróvá, s a XVIII. század iskolai hagyományaihoz híven, első kísérleteit 1768-ban latin nyelven tette. Ugyanabban az évben, mikor Rájnis sajtó alá rendezte Kalaúzát és Szabó első magyar verseit írta, 1773-ban, ő is fölcserélte a római lantot a magyarral, de míg azok innen kezdve csak elvétve, ünnepies alkalmakkor szólaltak meg Horatius nyelvén, ő nem lett hűtelen a római múzsához sem, s ha nagyobb, sokszor évekre terjedő megszakításokkal is, de kedvvel irogatott latin verseket. A gyakorlat annyira megedzette erejét, hogy e téren nemcsak nagy ügyességre tett szert, hanem bizonyos művészetre is, s kora latin poétái között a legelsők sorába emelkedett. Latin verseit még kötetekbe is gyűjtötte (Latina, 1792; Carmina quaedam, 1801), jelezve, hogy többre tartja őket puszta alkalmi verseknél.

A magyar nyelvű költészetre áttérve lelkesedését bölcs óvatossággal mérsékelte. Első próbálkozásai fordítások voltak, s négy évig nem is gondolt arra, hogy a maga eszmevilágát szólaltassa meg magyar versben. Megelégedett, ha idegen gondolatok tolmácsolására elég biztosan használja a magyar nyelvet. Csak 1777-ben írja az első eredeti magyar versét (Bolla Mártonnak), de ezután szakadatlanul költ magyar nyelven vagy másfél évtizedig. Amint azonban a magyar nyelvű költészet kedvéért nem mondott le a latin nyelvűről, eredeti költeményei mellett nem fordult el a fordítástól sem. Mint a klasszikus költők tolmácsa különös méltánylást érdemel. Fordításai nem állanak magasabb színvonalon, mint társaié, de kitűnő érzéket tanusít mintái megválasztásában. Csak elvétve ültet át új latin költői műveket, ehelyett a római lírának legnagyobb mestereit vezeti be irodalmunkba. Horatiuson kívül megszólaltatja Catullust, a legeredetibb, legtermészetesebb római lantost, Ovidiust, Propertiust és Tibullust, az elegiának legnagyobb mestereit, sőt a rómaiktól fölemelkedik a görögökhöz, a költészet igazi művészeihez, s Moschos egy idilljét, Sappho két énekét, meg Anakreon több dalát adja magyarul. Valamint szemhatára nyíltabb, mint társaié, akként merészsége is nagyobb: a formai hűséget föláldozza a tartalminak s egypár antik költeményt modern versmértékben szólaltat meg. S amire az Aeneis csodálatában elfogódott deákosaink nem is mertek gondolni, Révai költői pályája alkonyán az utánzat helyett az ősi mintaképet, Homeros Iliasát akarja lefordítani. Egyelőre, 1801-ben, csak az első három énekre vállalkozik, s abból is csak az első készült el. A fordítás értéke nem nagy; az eredetit egy negyedével megbővíti s meg sem közelíti az Ilias naiv báját és epikus fönségét, de mint korai kísérlet tiszteletet szerez fordítójának.

Eredeti költeményei az elsőtől az utolsóig, ha nem is haladást, legalább határozott fejlődést mutatnak. Formában és hangban változatosabbak, tartalomban gazdagabbak lesznek. Első verseit distichonokban írta, s négy évig ez maradt az egyetlen formája. 1777-ben kísérletet tesz a nehezebb, lírai mértékekben, megírja első sapphói mértékű versét, majd a 80-as évek elején, miután Bécsben megismerkedett a testőrírók keltette irodalmi mozgalommal, költői szemhatára tágul, fogékonyabb lesz az újabb magyar költői törekvések iránt s a deákosainktól lenézett rímes formákat is megkedveli, előbb a nemzeti versidomot, később a legmodernebb versnemet, a nyugot-európait. Az egyes versfajok aránya mindjobban megváltozik. A distichon 1783-tól kezdve lassanként fogy, 1789-től végleg elhallgat, a görög lírai versszakok átadják helyüket a rímeseknek, a magyaros versforma kiszorítja az idegent. 1786-ban Révai deákos korszaka jóformán befejeződik s innen kezdve őt alig van jogunk az iskola tagjai közé számlálni.

A formáknak ez a változtatása, gazdagodása nem pusztán külső jelenség, mélyebb okai vannak. Révai, akinek a triász tagjai között legtöbb érzéke volt a költői alkotás sajátos természete iránt, megérezte a tartalom és forma szoros kapcsolatát, noha, nem tagadható, a kapcsolat jelentőségét félreismerte. Úgy gondolta, hogy a distichon, az új latin költészetnek a sok használat folytán elközönségesedett, szinte már prózaivá vált formája, a mindennapi, megszokott lelki mozgalmaknak kifejező eszköze. Ha a költő sajátosabb, egyénibb érzelmeinek akar kifejezést adni, ha költőibb, mélyebb érzelmeit akarja megszólaltatni, akkor más formára van szüksége, könnyedebb, zengzetesebb, művészibb formára. Ezért fordult a lírai versszakokhoz és a rímes rövid sorokhoz. Ezt a poétikai fölfogását, melyben igaz és téves eszmék keverednek, érvényesítette a gyakorlatban is, s így költészete négy határozottan elkülönülő csoportra válik. Az elsőbe a distichonos költemények tartoznak, melyeket Révai elegiáknak, magyarosan alagyáknak nevez, úgy okoskodva, hogy mivel a klasszikus költészetben az elegia versmértéke a distichon volt, minden distichonban írt költemény, tekintet nélkül a tárgyára, elegia. Főként 1777-1783 között művelte. A második csoportot a lírai versformákban írt költemények alkotják, jobbára a 80-as évek első feléből, a harmadikat a nyugateurópai formában írt énekek 1786/87-ből, a negyediket a magyaros formájúak, a párrímes Zrinyi-sorban írtak, melyek virágkora 1790-től 1794-ig tartott.

Klasszikus versformájú költeményei között legnagyobb számmal elegiák vannak - tartsuk meg ezt a nevet, noha igazi elegia egy-kettő akad csak köztük. Tárgyainak köre szűkebb, mint Szabóé, de gazdagabb, mint Rájnisé. Sok mindenféle eseményt megénekel, de kevés kivétellel az alkalmi költészet határain belül marad. Kiigazítva magának Révainak nézetét elegiáiról, azt mondhatjuk, hogy a distichon nála az alkalmi költemények rendes formája. Legnagyobb részük buzdító költemény barátaihoz és rendtársaihoz. Mindegyiket erős hazafias érzés szülte, s ez egyetlen érdemük. Írjanak, mennél többet írjanak magyarul - ez hangzik belőlük - akármiről, akárhogy, csak verseljenek, mert szentül meg van győződve, hogy a versírás a leghathatósabb módja az irodalom pártolásának, a nemzeti nyelv elterjesztésének és a nemzetiség védelmének. Mintha a nemzet boldogsága attól függene, vajjon Tóth Farkas, Bolla Márton, Józsa Gergely és a többi derék szerzetes magyarul szólanak-e - nem is a közönséghez, hanem egymáshoz. Ha azután szavainak valami sikerét látja, ha egyik-másik megtisztelt tollat fog, hogy verses levélben köszönje meg a buzdítást: Révai öröme, büszkesége nem ismer mértéket. Költői értékük e verses buzdításoknak majdnem semmi. Alapjuk, az erős hazafias érzés, tiszteletreméltó, és elismeréssel kell adóznunk, hogy Révai ebből az érzésből eszmei magaslatra emelkedik és működését egy nemes kulturális célnak szenteli, de az a mód, amint érzését kifejezi, eszméit érvényre akarja juttatni, nincs arányban a tárgy magasztosságával: kisszerű, lapos, prózai. Értékesebb az a pár költeménye, amelyek nemcsak formájuk, hanem tartalmuk és hangjuk által is elegiák. Amidőn saját megpróbáltatásait énekli meg, azt a sok üldözést, amellyel hol a sors, hol izgatott, beteges képzelete meggyötörte, vagy jó embereit siratja el, distichonaiba észrevétlenül is belopódzik az érzelem, s ilyenkor alkalmi költeményei az igazi líra színvonalára emelkednek.

Ódáinak - nevezzük így a lírai formában írtakat - valamivel jobban megválogatja tárgyát, s több bennük az elmélkedő, magasabban szárnyaló gondolat, nyelvükre is több gondot fordít, választékosabban ír: jelentőségük mégis főként abban van, hogy nem alkalmiak, hanem lelke emelkedett nyilvánulásainak adnak hangot.

Révai nincs egészen költői érzés híján, de az érzés ritkán ragadja el. Alig van költeménye, amelyen kezdettől fogva végig érzés húzódnék. Nem a költemények fogantak érzésben, csak itt-ott egy-egy részletük. Sokkal józanabb, fegyelmezettebb agyú, mintsem a költői láz erőt vehetett volna rajta: kimérten énekel s mindig számot tud magának adni az okról, okozatról s a kettő kapcsolatáról, gondolatait szárazon, okoskodva, majdnem tételszerűen mondja el. Ő a triász tagjai között az igazi tudós költő. Könnyen versel, mert jól megtanulta a versírás technikáját, sokkal egyenletesebben és símábban ír, mint Rájnis, nem érzik meg sorain az erőltetés, természetesen ömlenek, mintha nem is volnának mértékbe szorítva, akárcsak prózát olvasnánk. Nem is sokkal művészibbek!

Sem erő, sem durvaság nincs verseiben, az előadás enyelgő báját is hiába keresnők nála. Kerüli a szélsőségeket. Van ugyan hang-skálája, de az egyes fokokat nem választja el nagy különbség; van hangja a fájdalomra, van az örömre, de mindakét hangnemben kimérten énekel. Mint a síkságon ömlő folyam, egyenletesen, biztosan csobognak szavának hullámai, szirtekbe nem ütődnek, magasról nem esnek, de nem is adnak erősebb hangot. Elegiáiban áradozóbb és bővebb beszédű, ódáiban tömörebb, de itt is, ott is száraz, emelkedettség nélküli a stílusa. A formával nem küzd, biztosan mozog a distichonban - az ódafélékben már kevésbbé - nem tesz erőszakot a nyelven: jól megtanulta a költés mesterségét.

Egészen más költőnek a képe alakul ki Révai modern formájú költeményeiből. Ezek a rövid, csilingelő rímelésű költemények, melyeket Révai énekek neve alatt foglal össze, tartalomban épúgy elütnek a méltóságosan hömpölygő elegiáktól, mint formában. Majd mind szerelmi vágyódás és kötődés, a költőnek és szerelmesének, Lucának, szerelemvallása és évődése. Egy részük nem is tiszta lírai költemény, hanem némi cselekvényt olvasztva magába közeledik az elbeszélő költészethez. Föllép bennük Kupidó, a szerelem pajkos istene, s a költővel dévaj párbeszédbe bocsátkozik. A költemények levegője, milieuje, hangja szokatlan volt nemcsak Révai költészetében, hanem a magyar irodalomban általán, volt benne valami újszerű: első sorban csapongó jókedvük, könnyed pajzánságuk, kedves léhaságuk, keresetlen, természetesen ömlő nyelvük s a költészettől megfinomított, de egyébként köznapi képeik.

Révai e dalszerű verseivel az asszonyoknak akart kedveskedni. Úgy volt meggyőződve, hogy a nők csak a rímes szerelemről szóló verseket olvassák szívesen. Büszkén nyujtja át nekik: gyönyörködjenek bennük, mert tele vannak érzéssel. Igaz, de ez az érzés nem a költőé. Ő nem volt soha szerelmes, Lucája még képzeletben sem volt, s azok a kedveskedő szólamok, melyeket vele vált, pusztán idegen költők visszhangjai. Az egész dal-költészete nem egyéb, mint egy Németországból hozzánk átkerült irodalmi hullámnak korai jelentkezése: az anakreoni költészet visszhangja. Révai maga is sokat foglalkozott Anakreonnal, meg akarta írni életrajzát s le akarta fordítani a neve alatt járó gyűjteményt teljes egészében, e versei azonban nem mind Anakreon-tanulmányainak eredményei, hanem megérzik rajtuk a görög Anthologiában foglalt verseknek, Bion és Sappho költészetének hatása is. Sőt egyes indítékaik, vonásaik a teosi lirikus német követőire s az első magyar Anakreon-utánzóra, Faludira, mennek vissza. Faludi maga is német költőkből merített, mikor Phyllisről és Clorindáról énekelt, Révai, valószínűleg épen Faludi költeményeinek hatása alatt, szintén ehhez a forráshoz fordult, mikor a komoly klasszikus irányt fölcserélte evvel a fölületes, léha, de kedves poézissel. Kleistből és Uzból valósággal fordított, többi verse, ha nem épen fordítás, legjobb esetben átdolgozás. Belőlük Révai költői természetére nem szabad következtetést vonnunk, tartalmuk, képeik egyaránt görög, német s talán francia költeményekből kerültek ki, az övé csak a nyelv, mely ezen Anakreon-utánzataiban - komoly verseihez képest - bámulatosan fordulatos, kifejező és választékos. Sokat köszön Faludinak, nála találta meg a mintát, amely szerint a maga komolyabb föladatokhoz szokott nyelvét a könnyedség felé kifejlessze, sokat a német költőknek, legtöbbet a görögöknek: de hogy sikeresen tudta ilyen homlokegyenest ellenkező költői irány szolgálatára fogni, az nyelvtehetségének kétségtelen bizonyítéka.

Vannak Révainak olyan költeményei is, melyekben valóban a maga érzését foglalta versbe, de nem Anakreon-utánzatai között, hanem verseinek utolsó csoportjában, a magyaros formájúak között. Nem véletlen, hogy amikor magát adja, szívének közvetetlenül föltörő örömét vagy fájdalmát szólaltatja meg, akkor ő, aki minden klasszicitása és moderneskedése mellett igaz, romlatlan szívű magyar maradt, visszatért a legősibb, hagyományos verselő eljáráshoz. Ezekben a versekben szólalnak meg hazafias érzelmének legtisztább, legemelkedettebb hangjai. Mikor hazaszeretete magára eszmél, mikor meglátja azokat a föladatokat, melyeket ez az érzés a hazafiakra ró, mikor fölismeri az eszközöket: mint a gátját szakított folyam megárad lelkesedése és haragja. Elragadja az öröm, hogy a szent korona, a magyar alkotmány szimboluma, visszatér országunkba, hogy a magyar ruha, a magyar érzés szimboluma, újra ékesíti a honfiakat, honleányokat; kitör az önkényuralom alatt szívében fölgyűlt haragja is, s Ányos Kalapos királyára emlékeztető szólamokkal sujt le azokra, akik békóba akarták verni a magyar szabadságot. Arra nincs ereje, hogy ódai magaslatra emelkedjék, nyersebb és áradozóbb, mintsem az igazi művészet megengedné, de olyan közvetetlen érzelmeinek kitörése, hogy még így is megráz.

Utolsó költeményei ezek, utánuk már keveset írt: Révai is, mint a triász másik két tagja, pályája végéig emelkedett.

Révai, aki a maga értékét mindenkinél jobban ismerte, igen büszke volt verseire. Mind klasszikus ízű, mind modern verseit a maguk nemében a magyar költészet legkiválóbb alkotásai közé sorozta. Kazinczy, aki Révait párthívei közé számlálta, szintén nagy méltánylással szólt róla s a triász tagjai között őt tartotta egyedül költőnek. Toldy, Kazinczy hű követője, törekvéseinek örököse, még tovább megy. Dicséri érzékeny, meleg kedélyét, finom ízlését, korrekt, sőt szép nyelvét és verselését, amiben Rájnist és Szabót meghaladja. A dalban Faludi óta koráig minden magyar költőt fölülmúl: érzéssel, ügyesen ír, s szerencsésen eltalálja a dalhangot, édességet adott a magyar költői dikciónak, amivel nyelvünk addig nem bírt. «Révai - így foglalja össze nézetét - örökké felejthetetlen név költészetünk történetében édes dalaival... mert nemcsak a formának, hanem az érzésnek, a képzelemnek, az ízlésnek is embere... a szépet minden formában megtaláló és visszaadó».

Toldy ítéletében van igazság, de ép annyi túlzás is, főképen, mert Révai verseinek eredetiségét a kelleténél többre becsülte. Utána beállott a visszahatás. Révait mindinkább lefoglalta magának a tudomány, költészetével nem foglalkoztak, önálló véleményt róla nem nyilvánítottak. Még életírója, Bánóczi József, sem becsülte sokra hőse költői munkásságát, csak költői érzékét és fogékonyságát dicséri. Beöthy Zsolt iskolai irodalomtörténetében bár egy-két sorral jellemzi, de biztos műérzékkel jelöli meg Révai kiválóságának két mozzanatát: az ízlést és a verselő ügyességet. Valóban ebben gyökerezik hatása. Jelentősége talán nagyobb. Ő mint költő is a triász tagjai között a legegyetemesebb, tartalomban és hangban a legváltozatosabb, s modern jellegű dalaival, ha azok utánzatok, fordítások is, e műfaj legkorábbi képviselője irodalmunkban.

Boldog az, aki nehéz gond nélkűl szép ösi földjén,
    Hajdani nemzetként, szántogat ökreivel.
Másoknak sem adós, pénzét ozsorára sem osztja:
    Álmát félbe szegő tábori dobra se kél.
Tenger habjaitól sem retteg, gőgős uraknak
    Pitvarokon sem jár, sem peres udvarokon.
Vagy szőllőt kötöget, fájának vagy nyesi hitván
    Ágait, és termősb vesszeit oltja belé.
Vagy gondos szemmel nézgélvén messze leterjedt
    Zöld völgyben bőgő barmait, annak örűl.
Vagy tisztán sajtolt mézét kis edényre leszűri,
    És most nyíri sütős nyár melegére juhát.
Vagy mikor a szép ősz már érett korra kifejti
    Drága gyümölcsökkel több örömünkre fejét;
Most szőllőjének vígan szaggatja gerezdit,
    S oltott körtvélyét bő kosarába, szedi.
Most kényén hever árnyékban tér csernek alatta,
    Vagy veszteg napját zöld puha hanton üli.
A sűrű erdő ingó levelekkel azonban
    Lengedez, égi sereg zengedezése cseveg.
Megfelel a siető forrás csergése is erre,
    Ő pedig édesded szenderedésbe merűl.
Vagy mikor éjszakról s délről keveredve süvőltnek
    Téli szelek, s hoznak puszta mezőkre havat:
Hív ebeket feluszít, kiterűlt hálókba felugrat
    Fris vadakat, vagy tőrt a madarakra kivét.
Vagy félénk nyulakat vereget, vagy darvakat ejtget,
    S kedves ajándékit tér mezejének öli.
Ó! itt hogy ne felejtse nehéz gyötrelmeit, aki
    Élte virágában bús szerelembe merűlt.
Ámde ha hív feleség, haza várván estve kifáradt
    Férjét, konyháján rakna sietve tüzet;
Egybe segítgetné gazd'asszonykodva majorját,
    Jól dajkálkodnék drága szülötti körűl;
S víg nyáját számlálva, sövény aklába rekesztné,
    Tölgyes barmaitól fejne dalolva tejet;
Csínos négelből új bort méregetne, s feladná
    Házi vagyonjából tiszta fris ételeit:
Gőggel megvetném Lukronnak vízi csigáit,
    Ízöket elvesztnék tengeri drága halak;
Ionium császár madaránál, s többre becsűlném
    Afrika tyúkjánál kertem olajfa levét;
A réten termő keserű lapu vólna kelendőbb,
    Vólna nekem kedvesb orvosi mályva füvem;
S a bárányka, Határ isten napjára kit ölnék,
    Vagy gedelyőm, farkas kit mara kertem alatt.
Illy vendégség közt mi igen vídúlva tekintném,
    Amikor a síkról térne akolba juhom.
Látnám, mint vonnák haza fáradt ökrök az éllel
    Fordúlt fényes ekét terhes igájok alatt.
Látnám házam előtt széltében fekve alunni
    Lankadt béresimet víg vacsorájok után.
Ezt meggondolván, mikoron pusztára kikészűl
    Aufidus, eltéved s dús ozsorára siet.

1773.

Erdélyben, havasok közt, tisztább égnek alatta,
    Új lakos a roppant épületekbe kelél.
Itt a régi magyar vérnek maradéka tulajdon
    Tíszta beszédének kincseit osztja veled.
Zengedez emellett több nyelvű népe csodádra,
    Ritka mulatsággal jár szemed öltözetén.
A nyereségek után indúlt örményeken ámúlsz:
    Hogy torkok fúló hangozatoknak ered.
Római vérektől elfajzott borzas oláhok
    Szép ösi nyelv díszét csak darabolva törik.
A szász is csoda hangozatú, hogy tiszta szavából
    A német keveset hall csevegése között.
Ó kedves Bollánk! noha tőlünk messze szakadva
    Légy, de te tarts mégis szüntelen öszve velünk.
Látod-e, mit tészen népünk főbb színe, magyarság
    Érdeme őnálok szörnyen alábbra esik.
Szóllani is magyarúl már szégyen s durva parasztság:
    Mást akar a nemesebb ház; te mezőre siess.
Evégett francúl, olaszúl izzadva tanúlnak,
    Sok vagyon, aki magát anglia nyelvre veti.
S ezt ne csodáld. Nem csak mieinknek vétkek ez: úgy tett
    A német nép is, míglen eszére jutott.
Ő is azóta nemesb felségben fényleni látja
    Nyelvét, hogy maga is többre emelte becsit.
Nálok is ámde ezért bátor, jó férfiak égő
    Szívvel buzgódtak szép diadalmak előtt.
Mit követünk, mit nem követünk, nem tudjuk: azonban
    Tárgyokat a külső nemzetek útba teszik.
Drága hazájának méltóságára felunszolt
    Nagy szívvel nyelvén könyveit írja kiki.
Használ népének mind erkölcsökre tekíntvén,
    Mind hogy könyvével szép neve messze terűl.
Inkább ezt követem bennek, s ha mit élesen ejtnek,
    Azt, hogy nemzetem is tudja, magyarba fogom.
Nagy fáradsággal külső nyelvekre vezetni
    Képtelen, így későn ér az igazra fejünk.
Nézd Cicerót, példát mutogat, s követésre felindít:
    Ám ő a görögök nyelveket érti vala.
Érti igen, de hazája nevét állatja nagyobbnak:
    Kedvellvén azokat, gondjait erre veti.
Írogat, és többször jobban fordítja deákra,
    Amiket a görögök szűken adának elő.
Ó édes mieink! a külső nyelveket épen
    Meg nem kell vetnünk, szép, ha ki többre mehet.
Meg ne feledkezzünk azalatt csak drága hazánkról:
    Annak nyelvét is gonddal emelje kiki.
Látod-e, a magyar is mindent játszódva kimondhat:
    Csak vak vélekedés túnya szavakkal ijeszt.
Nyilván próbáltam, merem is bizonyítani bátran:
    Kezdeni kell, önként a dolog útba vezet.
Újságnak tartják-e deák mértékre lekötni
    A verset? Látsz már illyet is, úgye hazám?
Nézd, ki nehéz algyebrának tudománya. Magyarban
    Ezt még is szépen s könnyen is írni lehet.
A mélységbe merűlt Euklides titkait oldom:
    S e magyarázásnak nincs akadálya sohol.
A magyar építés tudományát Károlyi grófnak
    Már fel is áldozván szép nevet érdemelék.
Nyújt e végre kegyes levelében többre is ösztönt:
    Ügyömet ő veszi fel, s jobban előre segít.
Nossza tehát, ha magyar vér vagy, velem egyre felesküdt
    Gonddal légy, kezet adj, s jersze közünkbe te is.
Felserkent Vincénk is, örűl, szép pálya-futásnak
    Indúl már, csak az ég szüntelen adjon erőt.
Fáradságunknak nagy előttünk érdeme, mellyet
    A maradékoktól vészen örökre nevünk.
Rajta tehát, merjünk valamit, ládd, tágas előttünk
    Hírünk útja, terűl szép kifutásra mezőnk.
Vagy történteket vagy szép intéseket írjunk,
    Mellyeket erkölcsnek szent tudománya adat.
Vagy földet mérjünk, vagy szint az egekbe vezessük
    Népünket, s járjunk csillagos útjaikon.
A napnak szekerét mutogassuk s hold csoda fogytát,
    Üstökös égésnek nagy tüze merre kereng.
Vagy törvényt magyarúl írván, ártatlan igazság'
    Szent szeretetre vonó fényeit adjuk elő.
Vagy Mars új seregét állítsuk rendbe, tanítván,
    Hogy forog ékesben fegyvere, lába, keze.
Most haza-népünkkel mulatozzunk verseket öntvén,
    Millyeket a jobb íz megszeretése követ.
Vagy játék-háznak alakos víg népe kiszállván
    A komorúlt szívnek nyájasan űzze baját.
Mindent terhes előszámlálva megírni egyenként,
    Hogy ki mi dolgokban s mint gyakorolja magát.
Mit bírsz, és mire vonz kedved, mi javunkra lehessen
    Ez vagy az, azt magad is jól veszed észre, tudom.
Nem szükség útat mutogatni, csak annyira kérlek,
    Kezdj valamit, s tudjam, hogy mibe kezde heved.
Rajta, szegődj többet, valakit tudsz arra valónak,
    S adja szövetséggel több magyar erre magát.
A köz-jó szeretés jeles ösztön, szinte csodát űz:
    Nincs, ki ezért vérét ontani kész ne legyen.
Intsed Egerváryt, Farkast is szűntelen ébreszd:
    Kér édes földid, Vince is erre nagyon.
A nemes indúlat, s a jobb íz, a szabad elme
    Már őnként Megyerit kedvesen öszveköti.
Majd Magyarit se hagyom lobbant tüzem ösztöne nélkűl:
    Néki is e részben kell kezet ütni velünk.
Ám, ha belé kezdnek, mi jeles nagy dolgokat űznek,
    Csak képzem, s elfog már is az édes öröm.
Menjetek: újra, de nem mégis természetem ellen,
    Majd én is gyorsan többre s továbbra megyek.
Drága tudákosság s a vers én gondom. Ajánlom
    Én azalatt szíves jó szeretetbe magam.

1777.

Ó ki öröm! mi titok látást nyit előmbe Apolló?
    Írj hamar, ó tollam! bár akadozva csak írj.
Azt láttam, sok nemzeteket mint járna fel, osztván
    Kincsét, hogy valahol a görögökre talál.
Megfáradt múzsákkal együtt, új földeket érvén,
    Végre megállapodott nagy Buda vára hegyén.
S környűlnézte magát: itt, itt, ó isteni szűzek!
    Észnek tűz erejét osztja ki bőven az ég.
Már hajdan megszállottuk szebb részeit egyszer
    E várnak, de hamar hűlt vala puszta helyünk.
Régi idő, úgy mond, még Mátyás bírta hazáját:
    Még most is népünk aki' nevére sohajt.
E föld nem csak egyéb adományit termi csodára
    A természetnek, s gazdagon önti javát.
A nagy lelkeket is szüli a nemes elme' tüzével,
    A tudományra mohós kedvet, az édes erőt.
Itt látjuk Plátót, majd itt támasztja fel újra
    Porból visszakelő lant heve Callimachust.
Pindarus itt éled fel együtt, itt írja Ulisszest
    Újra Homérus az új Trója veszélye után.
Itt fog többek közt hallatni Demosthenes ékes
    Hangja, s az új macedót sérteni fogja szava.
E földön terem Euklides, szám titkait újra
    Itt veti fel, s jobban méreti szeglet ivét.
Itt fogsz, Praxiteles, márványból metszeni képet,
    A viasz is csak szót várni fog ujjad után.
Itt fog Apellessel csoda dolgokat írni Zeuxis:
    Természet-játszó ritka gyümölcsös abroszt.
Szűz sereg! itt maradunk, és már bujdosva világnak
    Fel nem járjuk egyéb részeit annyi felé.
Itt maradunk meg örökre. Siess ölelésre, magához
    Tégedet ím önként Attila vére fogad.
Ám vídúlva tekintsd, hogy nyitja királyai' felség
    Udvarokat, s nékünk rendel örökre lakást.
Sőt még több helyeken más roppant házakat állít:
    Majd az egész ország által is adja magát.
Így szóll Fébus, öröm könyvek gördűlnek azonnal
    Arcáján, s kiterűlt karral előre siet.
Érdemes elsőség viseléssel drága hazánknak
    Nagyjai közt te is e bévezetésre jövél.
Nyilván, ó Ürményi! te is szent csókokat osztál,
    S a jövevény sereget vissza ölelve fogád.
S támogatod, szerzesz állandóságot örökre:
    Úntalanúl fáradsz, vonz ide minden erőd.
Halljad. Ezért minden tudomány-karok áldva fogadják:
    Hogy ki mi fő dolgot tiszteletedre teend.
Élet igaz színben már is vetekednek az írók
    Festeni, s e képet már csoda-szépre viszik.
A szebb építés jeles alkotványokat állít:
    Téged is oldalokon látni fog a nagy idő.
Nagy nevek! ott lésztek, s majd néktek fogja köszönni
    Egyszer, hogy népünk boldog időre jutott.
Károlyi! szent Helikont te rakatsz a váradi hegyre,
    S Ungváron te mutatsz megmaradásra helyet.
Niczky! te is Győrt s Pécset adod fel drága lakásúl:
    A népes Kassát Péchy, Balassa Pozsont.
Zólyom zöld hegyein Berchtold fedez illatos ággal
    Forrást a kiütő gorgoni körmek után.
Túl rajtunk kelnek Zágráb torony orrai: Skerlecz
    Ott örök állandó székhelyet újra rakat.
Ó Vörös! ó Patachich! mi közelről hangoz Apolló
    Szent lantján veretett őnmaga verseivel.
Ád fő tiszteletet Feketének, térdre leesvén,
    S nyújt fel örök koszorút szűz seregével együtt.
Egyre felindúlván, forró öröm éneket újra
    Mondanak, és zendűlt lantjokat újra verik.
Visszafelel, s messzebb hegyeken túl elmegyen ekhó,
    Gerjedez országunk népe s örömre fakad.
Hálálván javait, mikor álmélkodva tekínti,
    A kút-főre siet s gondosan értekezik.
Látja is. Ó! úgy mond, ó jól tettük le hitünket
    Adván éltünket védelem áldozatúl.
Ó jól ontott vér patakok, jól folytatok, áldott
    Test halmok, melly jól estek el édeseink.
Nagy jutalom, nagy anyánk, ó Márja Terézia! tőled:
    Újra lekötsz: mit vársz? mit tehet újra hitünk?
Ismét vért ontunk csakugyan. Kész Attila bátor
    Magzatinak vérző fegyverek. Íme megyünk.
Nagy fiadat, József császárt, a tengerig és még
    Túl azon is híven fogja követni hadunk.
Dalmata föld, bolgár s a bosnya sohajtja királyát
    Szomszéd szerbekkel, moldva s oláh nagy urát.
A szent földért is forr vérünk, s ejteni kíván
    Andrással tapodott nemzeten újra sebet.
Rab földek, javait az arany nap néktek is osztja:
    Búsúlt homlokotok boldog időre derűl.
Majd tí is feljebb nézvén a csillagos égbe,
    Így fogjátok öröm közbe rebegni nevét:
Ausztria! terjesszed te határidat, általad Isten
    Jobbra szerencsézvén népeit egybeszedi.

1777.

Halljad, ó áldott Buda! szóllok, el sem
Olthatom forró nagy hevét örömmel
Kedvesen megtelt kebelemnek, ébreszt
                        A nagy Apolló.

A köz útakból kivezet kezemnél
Fogva, s válláról maga nyújtja lantját,
Énekeltetvén arany új szerencséd
                        Boldog elértét.

Hol vagyok? Szép föld: nyomozom kevélyebb
Lábbal a Sappho szigetét, s dalomra
A magas dombról magyarúl felelget
                        A szavas ekhó.

Ó! tehát a szent tudományok immár
Vissza úgy térnek, s lebocsátva felség
Fényeket, nyelvünk ösi drága kincsét
                        Hangzani kezdik.

Boldogabb sorsból kifogyott Aténát
Hajdan ott hagyván szomorú porában,
Úgy emelték fel becsit a miveltebb
                        Római nyelvnek.

Szent öröm közben kezeket kinyújtván,
A kilenc múzsák seregekbe önként
Hív barátsággal fiait fogadják
                        Édes hazánknak.

Tellyes értéssel magok általadják
Titkokat, s mondják magasabb karokból
Sokfelűl édes mieink az áldott
                        Ritka tanítást.

Hallgat a külső Galeottus és más
Tartományokból jövevény tanítók,
Akiket Mátyás kegyesebb királyunk
                        Béhoza drágán.

Erre felgerjed Duna, víg habokkal
Zúgja látását, s ezután feloldják
Titkait több kis vizek a jövendő
                        Boldog időnek.

Ó! tehát könyves szemedet törűljed,
Már öröm s jó kedv mosolyogjon ázott
Képeden, kedves magyarom! Budának
                        Fénye felépűl.

Itt neveltetvén haza nagy reményét,
Kedvesen fogják ölelő karodról
Bölcseség fejtett eleit rebegni
                         Magzatid. Innét

Már nagyobb korban buzog a mezőben
Láttatott fegyver-viselő sereggel
Törni szebb testét valamelly vitézebb
                        Vér a hazáért.

Már nagyobb lelket köz örömre innét
Vár az országlás, s jeles érdemekből
Nádor-ispánság viszi, vagy tetézi
                        Érseki nagyság.

Béke, csendesség, jutalom felébreszt
Többeket, szép ész, finom íz, tanúlt mű
Boldogúlását azalatt megadják
                        Bőven hazánknak.

Újra majd Zsigmond hida is felépűl,
Majd siet Rómát vetekedve feljebb
Múlni hét dombon kiterűlt falakkal
                        A Buda vár is.

Adjad ó Isten! s kötelezz le jobban
Olly kegyességű fejedelmeinkhez,
Akikért ismét hadaink vitéz vért
                        Ontani készek.

1777.

Úgy vagyon, ó Molnár! sok dolgot felteszen ember;
    Íme de más képen rendelik azt az egek.
Hogy mi igen buzgom s keresem törekedve hazánknak
    Én is az ő hasznát, s fennyen emelni nevét:
Bátorkodtam elég jó hosszasan írni iránta;
    Még Bécsből levelem nemde kezedbe jöve?
Erre felébresztél azzal, hogy drága hazánknak
    Fő javait kereső fáradozásba merűlsz.
A' vonzott hozzád, mint jó fiat édes atyához,
    S félénk szívemnek nagy bizodalmat adott.
Bátran is írtam ugyan, s bátrabban szóllani többről
    Készűltem, Bécsből amire visszajövök.
Készűltem. Hanem ím most már szomorodva tekíntem,
    Amit az új végzés benne keresztbe vetett.
Hirtelenűl megyek el, Buda tornyai messze maradnak,
    S meggyűlt könyveimet csaknem elönti szemem.
Molnárom! legalább hogy enyémnek mondjalak, engedd:
    Vagy már azt tőlem tiltanod úgy se lehet.
Ó mi igen szeret én szívem, melly nagyra becsűllek,
    Tudjad, hogy sokkal tartozom én teneked.
Tudja magyar haza is, soha el nem hallgatom én azt:
    Általam is terjed messze világra neved.
Mert nekem út-mutatóm magyar új Helikonra te vóltál:
    És oda, hogy mi nyomon menjek, előre menél.
Gerjedezett kedvem már régtől erre is, amit
    Hallék fül-heggyel, hogy mivelésbe vevék.
S mindjárt próbáltam módját lelegetni magamtól:
    Ó! de nehéz akadály közbe vetette magát.
Míg Jeles Épületid véletlen kézbe vehettem,
    Honnét már inkább tiszta világra jövék.
Itt vóltál nekem út-mutatóm, vólt ösztön is, amit
    Írsz ugyanott, s forrón illy kötözetre hevítsz.
Itt a gerjedezés, melly csak fojtódva szikrázott,
    Már nyilván lánggá lobbana s ége tüzem.
Általad ége tüzem, s alagyás éneknek eredvén
    Már alagyás könyvem jókora nagyra dagad.
Általád ám: örömest megvallom, s nézzed, idővel
    Hív követőd lévén majd miket érdemelek.
Jól hiszek Istenben, hogy az a nap elérkezik egyszer,
    Mellyen versünkkel fog dicsekedni hazánk.
Köt koszorút nekem is, bémetszeti a nagy időkre
    Hamvaimon feküvő tiszta kövemre nevem:
Révai, Molnárnak követője, te mersz vala újabb
    Lanttal nyelvünkön szóllani Fébus előtt.
Ím mutatunk mí is már benned gyenge Filétát,
    Írnak Callimachus versei boldog időt.
Hallunk Nasót is, nevel új Messala Tibullust,
    Umbria költőjét fogja mutatni Csanád.
Molnárom! ne pirúlj, nagy Apolló bíztat ezekkel:
    Megnyerem, és csakugyan verseim egybe szedem.

1778.

Mint mikor országán kívűl a messze világon
    Szemközt két hazafit ritka szerencse vezet,
Bár soha sem látták egymást, örömökre legottan
    A forróbb szeretet szívöket egybe köti;
Új jövevényi szelíd Helikonnak, drága hazánktól
    Amikor olly távúl, szent tetejére megyünk,
Hogy szebb módja szerint görög és a római nyelvnek
    Versünket kellőbb más kötözetre vegyük:
Szembe találkozván, mí is megöleltük azonnal
    Egymást, hogy magyarúl kezde rebegni dalunk.
Kedves öcséd, lelkem bátyám, te előbbi szerelmed'
    Tiszta tüzére hevűl s visszaszeretni buzog.
Ó! hogy szunnyadjak, s intésid hogy ne fogadjam,
    Amikor olly társúl gerjedel adni magad?
Hallám, hogy Molnárt, azt a nagy férfiat, írád:
    És magaman kívűl elragadott az öröm.
Már te nagyobb hangokra szokott lantoddal, egekbe
    Felhatol olly fennyen zengeni tárgyaidat.
Majd onnét Hunyadit, Mátyást is, az illyen atyának
    Mint járt nyomdokain nagy fia, hallja hazánk.
Onnét hallja világ rémítő Attila vérző
    Fegyvereit nemesebb gerjedezése között.
Hallja, hogy űzte ki Szent László hadi népe hazánkból
    A fene kúnt, ki reánk vad ragadással ütött.
Hallja, hogy Andrásunk diadalmasan ütközik érte,
    Hogy szent földünket már ne tapodja pogány.
Nagy lelkét nemesen tékozló Zrínyit is írod,
    Hogy mind hűségbenn a török ellen esett.
Hirdesd mostan időnk jelesebb példáit is ekkőzt:
    S itt Nádasdy vitéz dolgait írjad előbb.
Mint csak az egy Caesar hajdan túl Rénuson űzvén
    Ellenségünket melly diadalmat adott.
Rettenetes vólt csak neve is, s réműltete mindent,
    Bajvívó kardot vont valamerre keze:
Sátorokat tapodott, gázolt a prusszia vérben,
    És falakat döntött tábora s dúlva rabolt.
Vajha veled nekem is magasabbra lehetne repűlnöm,
    És el nem fojtná kedvemet olly kis öröm.
Mérészeltem ugyan feljebb emeledni, de Fébus
    Játszodozó Eratónk zöld mezejére mutat.
Ej! a természet nem kedveze nékem ezekben:
    Kis környék fog bé, s annyira gyenge erőm.
Legmesszebb csak az én alagyáim céljokig érek:
    És itt legforróbb pálya-futásom eláll.
Itt virrad s itt gerjedezik s intésidet érzi
    És itt kis kobozán jobban igyekszik öcséd.
Most gyengén kesereg vagy megholt drága barátján,
    Vagy más bánatját megszomorodva nyegi.
Most ismét, mikor a szebb nap tisztára derűlvén,
    Mindent zöldbe borít és mosolyodva lenéz:
Vagy koszorút kötöget pünkösdhavi gyenge virágból,
    S tiszteli verseibenn azzal az érdemeket;
Vagy kis lelkében lobbant tüze tőle is ébredt
    Gonddal kívánván drága hazája javát:
Kíszteti, hogy magyarúl szóllalt Helikonra vezessen
    Mennél több hazafit, s bőven itassa vizét.
Jó Isten! te tehetsz mindent, ébresszed ezekre
    És már virradjon egyszer az illyen öröm.

1779.

Nem lebegett a csendes egen bús felleg, eloszlott
    A köd is a földön, s tiszta időre derűlt.
Gyengén lengedezett a fris napenyészeti szellő,
    Enyhítvén napnak hűs lebegése hevét.
Én is egészségem kedvéért néma szobámból
    Messze kiindúlván fris levegőre menék.
A sebesebb járás lankasztott gyenge erőmben,
    A térséget azért nézni megállapodék.
Ott folyt a megapadt Körös is, vize' habja se zúgott
    Mélyebb árkábann olly rohanással erőt:
Mint mikor a magasabb havasokról zápor-esővel
    Feldagad éktelenűl, s gátokat árja szakaszt.
Amint ott azután a zöldes partra ledűlék,
    És magamat szabadabb gondolatimnak adám:
Szenderedő szemeim mélyebb álomba merűltek,
    És a megfáradt test kipihente magát.
A sebes ész, ki serény munkáját nyugtalan űzi,
    És most futkos alatt, most az egekbe repes.
Akire sem lankadt munkák, sem az éjszaka nem zár
    Álmot, s untalanúl szárnyain ébren evez.
Ő széllyel kapdozva tehát ott szülte szerencsés
    Álmomat, ott ez öröm képezeteknek eredt.
Bessenyeit láttam, de nem ám a régi pogányság
    Álmodozásának furcsa meséji között,
Hol valamelly zöld bérceknek tetejekbe felépűlt
    Kar csak hívságot költ s enyelegve mulat,
S tántorodott seregek képzelt italokra hevűlvén
    A feslett szerelem mocskait írni merik.
Más szentebb hegyeken mély völgybe ereszkedik ébredt
    Lelke, s magánosság bús kebelébe borúl:
Ott, amelly részről aranyos súgárait égnek
    Tisztán alkanyodó napja Pozsonra süti;
Ó erdős bércek, bércek közt ritka mezőkre
    Közbe szakadt szép völgy öblei, ritka helyek;
Ahol mesterség kitanúlt keze még soha nem járt,
    És a természet csak maga írta magát:
Bessenyeink boldog versének tárgyai, mellyben,
    Szinte jelen láthatd, úgy veti színek alá.
A szent irtózás mire gerjesztette fel itten
    Mély szív érzését és sebes elme tüzét?
Istenem! ó! úgy mond, s keseredve fohászkodik, égbe
    Felvetvén szemeit, s kéz felemelve kiált:
Ó! meddig haboz én lelkem? mire térjek? azonban
    A sok megszakadott vélekedésre tekínt.
Emberi büszke nemünk ki igen vagdalkozik érted,
    Tollal, fegyverrel harc mezejére kiszáll.
Úgy vitat kiki, hogy szentebb törvényedet érti,
    És oltárt igazabb tiszteletednek emel.
Ó! azon egyház, mellyet erős kőszálra egyetlen
    Szent fiad épített, nem szakad annyi felé.
Egységét és egy tudományát egy feje tartja:
    Egy test, egy lélek, vet csak egy Úrba reményt,
Hogy soha meg nem fogy, jelesebb jele, mellyet erősen
    Róla hiszünk s várunk szent fogadásod után.
Nemde te szent lelked szóllt hajdan Dániel által?
    Ég, föld ígédet tiszeli, s minden erő:
Jő az idő, támaszt majd olly országot az égnek
    Mindeneket tehető Istene s földnek Ura,
Melly el nem bomol, és amelly soha meg se hanyatlik,
    S nem fog más rabló népnek adatni soha;
Ront s megemészt sőt minden egyéb országokat annak
    Méltósága, s örök tér birodalma leszen.
Vallja közönségességet, s azt messze világnak
    Minden nemzetinél hírdeti minden idő.
Tiszta tanítását igazán, és félbe szakadtlan
    Renddel, apostoliság hív követőji hiszik.
Boldog tagjaival szentségét szent fia közli,
    És az igaz szentség eszközit osztja velek.
Nem lehet ott csalatás örök ígéretnek utánna.
    Mert az igazságnak lelke közötte lakik.
Nem bonthat, ronthat pokol írígy ajtaja rajta,
    S mennyország kapuit nyitni hatalma vagyon.
A' vagy-e, hét hegyen elszéllyedt nagy Róma, világnak
    Asszonya, s illy jeleket, mondd, te viselsz-e tehát?
Ó! esmértesd meg velem, ó örök Istenem! amit
    Tudni a természet s emberi elme csekély.
A te ajándékod s te örök fényed tüze, látom,
    A hit, téged ezért kérlek, imádlak ezért.
Vérembenn az öröm buzgóbb indúlati forrtak
    Illy képzések után álmom is egybe repűlt.
Istenem! azt mondám, mind erre malasztodat adjad,
    Hogy már habjaiból ő kievezze magát.
Amire émetten zokogást szép verse fakasztott,
    S bennem az ébredtebb ész gyakorolni szokott:
Álmom is ollyanakat szül ugyancsak ohajtva magának,
    S vallyon igaz hírét halljuk-e már ezután?
Felkelek a partról, s megyek a várasba sietve,
    Ismét hogy magamat néma szobámba vegyem.
S ott repesett szárnyakra kapott örvendetes újság,
    Szóllott álmomnak tellyesedése felől.
Bessenyeink egyenesb ösvényre tekéllte el űgyét,
    S nem fog kétségben lelke habozni tovább.
Kéz felemelve tehát Istent áldottam azonnal,
    És írom versben most öröm énekemet.

1779.

Nossza, kezet fogjunk, lelkem fele, drága Berentsem!
    Csak kedvünk légyen, mindenen általesünk.
Próbáltad, nem is olly darabos mí drága hegyünkre
    Új útunk, csak még törje további nyomod.
Kapj többekbe, s ne hajts henye népnek túnya szavára,
    Már kiket éltökbenn ellep örökre porok.
Tisztelet és siralom nélkűl veti durva halálok
    Őket vissza megínt képtelen álmok alá.
Ó te! kinek jobb észt ép testbenn a kegyes Isten
    Bőven adott, annak kincseit el ne temesd.
Vissza akarja, tudod, még több nyereséggel időre:
    Mentséged se lehet, minden előbbre segít.
A magyar ékes-szóllást is te mi kedvesen ejted:
    Szép szavaidra hevít szíveket édes erő.
Mért fosztasz meg többektől? gondolsz-e hazáddal?
    Már te is a méltóbb pálya-futásra kikapj.
Most kap fel nyelvünk is, igen kiderűlteti fényét
    Széllyel eloszlatván régi homálynak okát.
A szomorú vad idők immár megszűntenek egyszer,
    S veszti tudatlanság rút birodalma helyét.
Már nem epeszti panasz a jobb haza-szíveket azzal,
    Hogy kiszorúl nyelvünk, s puszta mezőre megyen,
Ahol jobb íztől megfosztott durva parasztság
    Azt szántás közben tördeli dísztelenűl.
Nem darabos, sőt a kényesb ajakokba is illik:
    Ám ugyan a magyar is nyájasan ejti szavát.
Vagy te bizonyságúl légy Hallerkőinek ékes
    Tolla, kit óhajtott a haza élni tovább.
Ám ha megint feltámadván fenelóni porából
    Új valamelly esetet közlene újra velünk:
Már maga is magyarúl Hallernek szóllana nyelvén,
    S kívánná, hogy azon kedvesen ejtse szavát.
Ó ajakok! már néma halál prédái, nem éltek,
    Már szomorú hamuvá váltatok, ó bal eset!
Még is bír porotok szentebb erejével, azokból
    Szálljon más valamelly nyelvre is egy kis erő!
Már bátran szállhat, nem tart az előbbi szövetség,
    Amikor annyi gonosz jött törekedve reánk:
Büszke király s külső ellenség, döglelet, inség,
    Háborodott haza nép' megszakadása felett.
Boldog idők folynak most már. Adományidat én is
    Háláló versben tisztelem, ó nagy anyánk!
Szent erejű birtok! Mi hatalma Terézia névnek?
    Azt hallván az idő mostohasága siet.
A magyarok mély sírjokból felkelnek alattad,
    S bánatban megepedt képek örömre derűl.
Új lelket felgerjesztél amaz Attila vérben,
    Mellynek hűségét kedvesen emlegeted.
Hogy buzog, ó hogy forr, hogy igyekszik minden erőből,
    S akközt szűntelenűl a magas égbe tekínt.
Istenem! Asszonyokért méltán leborúlnak előtted
    A buzgó hívek: jusson elődbe szavok.

1779.

Mit rebeg a víg hír? mért gerjedez annyira kedve,
    S összvecsapott kézzel tapsol az édes öröm?
A tudományok, irígy rejtekből fényre kikelvén,
    Készek-e állandón nyújtani többre reményt?
És valamelly nemes elmének szüleményeit áldván
    Ébred-e már nyelvét többre becsűlni hazánk?
Hogy Vanier magyarúl szóll, s fejti Paraszti Majorság
    Kincseit, országunk most igen annak örűl.
Szűzek! Hernádnak kik zöld partjára kiültök,
    S víg nyájassággal töltitek ott az időt:
Ekkó is, veletek mulatozván, kassai hegynek
    Erdős oldaliról éneketekre felel.
Ott szóllalt ő nyelvünkön, s ti vóltatok elsők,
    Akik bámúltan néztetek ennyi csodát.
Kedvetek ott újúlt, kívántatok arra szerencsét,
    S láttátok felesen megszaporodni szavát,
Mellyet az áldottabb ész szerzett a köz örömre,
    És boldog tollal hosszas időkre felírt.
A völgyekbe tehát vígan kiüzöntetek, arra
    Felzendűlt a hír, s vitte repűlve tovább.
Ó te Baróti Szabó Dávid szép kertje' gyümölcse:
    Boldog munka, hazánk új örömének oka.
Én is megtisztellek, azért bátorkodom írni
    Versemet, és vallyon kérded-e, hogy ki vagyok?
Révai, kit Molnár buzgóbb kérése felunszolt,
    Hogy valamit merjek kezdeni útja nyomán.
A Jeles Épületek történetképen akadtak
    Hozzám, és abból gerjede szikra tüzem.
Még nálunk nagy könyvtárak s a régi magyarság
    Kincsei és nyelvünk titkai ritka nevek:
Szűk értéke miatt tehetetlen szerzetem erre,
    S minthogy más nemzet többire, kedve se vólt.
És azután alacsonyságom, mint gyermeki korban,
    Annyi tekíntetnek meg nem adatta becsit,
Külső bölcsektől hogy társalkodva tanúlnám.
    Mit kezdett nyelvén hajdan is írni hazánk.
Így a puszta falak, csak ez egy példára szerencsét
    Nyújtván, úgy mutaták, én leszek itt legelől.
S elragadott édes képzésem, fennyen eresztém
    Most lett múzsámat, s hangosan írni merék.
Mintha Propertiusát valamelly új Umbria szülné,
    Majd úgy álmodozott én kicsiny elme tüzem.
Annak iparkodtam próbálva kiejteni hangját:
    S lelkem utánna azon gerjedezésre hevűlt.
S megbántott tüzem, úgy hallám. De te versidet eddig
    Én még nem láttam, s nélküled útba menék.
Nem fér énhozzám te dicsőségedre rohanni,
    Sem nagy múzsádnak dúlva ragadni nevét.
Én hozzád képest, ifjabb kori próba dologgal,
    Mint mutatóba valót, közre kevesbet adék.
Légy első, kik most támadnak, többre is adjon
    Kedvet, egészséget, s adjon az Isten erőt.
Kössön drága hazánk víg népe fejedre borostyánt,
    Én is azokkal eme tiszteletedre jövök.
S amit az egy Molnár ébresztésére követtem,
    És útat törtem kis vezetése után;
Akinek én, ha mit érdemelék már verseim által,
    Háladatossággal most is adóssa vagyok:
Menj csak előre, csekély alagyáimat írom utánnad,
    S ekközt jó szemmel társ-követődre tekínts.
Mindenben versem törvényei hogy nem egyeznek
    A te szabásiddal, hallom, iránta buzogsz.
Nem szerzettük együtt. S a nyelv járása külömböz,
    Én is mást láttam benne lerejtve, te is.
Engedjünk egymásnak. Okod vagyon, úgy hiszed, arra,
    Amit szabsz: soknak majd adom én is okát.
Bátor meg sem egyeznénk is, görögökre tekintvén
    Több nyelv járását fogja szeretni hazánk.
Attika hol fog ugyan még is támadni hazánkban
    Várom igen, s örömest majd viszek annak adót.
Üdvözöl, és szívből jót kíván Józsa barátom,
    Ő is fog versben majd hamar írni neked.
Engedjék az egek, lássák a váradi múzsák
    Jobb szemmel, s örömest ők is előbbre vigyék,
Amit véle csekély munkámból közleni szoktam,
    S jobbítok fontolt vélekedése után.
A futosó hírnek könnyű repesése szavaknál
    Más egyebet nem bír, s kél csak azokkal előbb.
Hogy teljék örömünk, munkádból küldj ide hozzánk:
    Élj frisen, és szíves jó akaratba fogadj.

1779.

O te Királyfalvát jelesítő szép csoda munka,
    Szép kert! árnyékod most mi homállyal ijeszt?
Búson lengedező levelek, mit nyegtek? az ugró
    Kút mi okért lövi fel csak szomorúra vizét?
Mit réműlsz, fegyverre szokott nagy Pálffyak úri
    Szép házok! mi ereszt bús fedeledre ködöt?
Olly sűrű ködöt, ó! hogy arany súgárival a nap.
    Sem szép csillagival nem ragyog éjjel az ég.
Mély szomorúságnak jele ez, s nem kétes előre
    Érzés. Durva halál rejti homályba magát.
Így jő, s házunknak feltette ragadni gyümölcsét:
    Már rút karja kinyúlt, s hogy leszakasztja, fenyít.
Már megsértődött, halavány már színe, elállott
    Szép szava, már szeme víg fénye homályba borúl.
Fogyton fogy, s ajakán piheg immár lelke, hidegszik:
    Ah iszonyú hideg ez! már oda a kis Alak!
Hosszú álmából soha már reggelre nem ébred?
    Nem veti szép szemeit már mosolyodva reánk?
Kedv legelő nyájassággal nem nyitja fel édes
    Méz ajakát? s nem fog már mulatozni velünk?
Orvos nagy tudomány! mért vagy tehetetlen erőddel?
    Hogy semmit nem nyersz fáradozásid után.
Ó! nincs már Leopoldínánk? Holt teste kinyújtva
    Rothaszt már abból hervadozása hamut.
Úgy csügged feje hó-harmat meglepte virágnak,
    S azt már a nap csak fonnyadozásra süti.
Őszi mulatságunk melly drágán ejteti árát!
    Vólt örömünk keserű sok siralomba telik.
Szép testvéri körűlnézvén, hogy megfogya számok,
    Mély szívérzések jaj panaszokra fakad.
Bús anya főképen, mint szél megrázta gyümölcsös
    Szép fa, törött ággal, földre omolva, lefügg:
Úgy esdik lankadt erejében, s fájdalom érvén
    Megsérűlt szívét, már betegágyba feküdt.
Ott eped és gyötrelmében könnyebbszik ez eggyel:
    Hogy rövid álmában gyermeke tűnik elő.
Látni csak akkor öröm színét mosolyodva derűlni;
    Jaj! de mihelyt ébred, bús feje újra eped.
Durva halál! mi dolog vitt annyira, hogy te, kegyetlen,
    Illy gyászt házunknak s ennyi keservet okozz?
Mért ragadod? Még csak tizenegy tavasz élete hossza.
    Még csak nem régen nyílt tuba-rózsa virág.
Írígységedtől vagyon ez: nevekedni örömre
    Sajnáltad, s nagynak láttad idő-nap előtt.
A sok szép Erkölcs mégis megtiszteli hamvát
    Sírva körűlülvén bús temetője kövét.
Ott a Nyájasság, Ember-szeretésnek ölében
    Megdűlvén, panaszát félbe szakasztva nyegi.
Ásott arcával sír ott a gyenge Mosolygás,
    Ott a Vídámság elkeseredve zokog.
Ott a Módosság bágyadt feje csüggve leesdik,
    És fájdalmában mellye szorúlva lehell.
Ártatlansággal búsong a tiszta Szemérem,
    S fátyollal fedezett képek elázva dagad.
Ott hallgat mélyen vele a természeti Szépség,
    S ott a Díszesség szép haja bontva eped.
Ott sírják gondos nevelések ritka gyümölcsét,
    Hogy zsengéjében már töve sértve lehull.
Ó de mi szép villám lobbant fel amottan az égben?
    Szent árnyék! te vagy az, s ott vagyon a te helyed.
Ott követed te is, ó menynek szép angyala! a szent
    Bárányt, szűz karnak zengedezése között.
Hirtelen eltűntél ismét, vágyódom utánnad,
    És én lelkem arany tiszta ruhádnak örűl.
Hogy teljék szemem, és fényét láthassa tovább is,
    Ó ellen felhő! széllyel oszolva szakadj.
Hallom-e jól? s hogy messze vigyen, már támad-e a szél?
    Vagy levegőnek egyéb ingadozása lebeg?
Ő édes szava ez. Mint a napenyészeti szellő
    Zúg, mint távúlról a patakocska csereg:
Úgy hallom szép gyenge szavát. Kegyes Istenem! úgy mond,
    Földiekért ha tehát már esedezni lehet:
Látod-e ott nevekednek alatt két édes öcséim,
    Pálffy nem, akiktől szép haza várja javát;
Hogy bennem vesztett kedvek megtérjen ezekben,
    Drága szülőimnek várt örömökre neveld;
Éltemnek mi derék esztendei hátra maradtak,
    Oszd azokat köztök, s éljenek annyi időt!
Szép Alakim! mikor igy könyörög nénétek az égben
    Én is azont kérvén áldozom Isten előtt.

1781.

Ójj, Isten! fene embertől, kinek élete méreg,
    S békétlen napibann akit epéje fogyaszt.
Úntalanúl dőzsöl, mindenben lel szeme gáncsot,
    Fúl minden kicsinyért, minden apróra dörög.
Fellobban, mint a tűz láng, nem bírhat eszével,
    Vak, s bont-ront mindent, ami körűle vagyon.
A szél úgy dühödik, s gyökerestűl dönti ki a fát,
    Hánszor az erdőnek káros erővel ered.
Gátokat úgy szaggat dagadott víz hirtelen árja,
    És minden veteményt undok iszapba kever.
A föld-indúlás úgy omlat, s színe hasadva,
    Megdűlt várasakat mély üregébe temet.
Pusztító csoda! írtózom csak látni is; Isten!
    Ojj fene mérgétől, s tőle továbbra szakassz.

1782.

Úgy vagyon: üldöz ezer nyomorúság, s mintha kilesné
    Vesztedet, egyszersmind sok roszat egybe kötött.
Bosszúság, szükség, veszedelmek s a gonosz írígy,
    Összecsoportozván üt törekedve reád.
Jaj! oda vagy: szomorúságban keseregve fog élted
    Fogyni, ha öldöklő buslakodásba merűlsz.
O! kíméld magadat, kíméld sírással elázni
    Arcádat, ne siess halni idő-nap előtt.
Ember-társaidért még élned kelletik: Isten
    Úgy végzett rólunk, úgy visel, úgy szül anyánk.
Bár akadályt vessen majd többire a gonosz ember,
    Mégis örök törvény e' neked: el se mulasd.
Lásd szomorú képét, s ezeket mint végzi, tekíntsed:
    Kit keserű inség buslakodással elöl.
Csügg feje, holt halavány, s apadott arcája kietlen:
    Földre sütött síró két szeme vérbe borúl.
Még szédűlt elméje haboz, bús szíve szorúlva,
    Lankadt tagjaiban semmire sincsen erő.
Végre idő-nap előtt romlott természete bomlik:
    Ájúl, földre rogyik, s eltörik a rosz edény.
Ennek képétől irtózz, s hóhérja magadnak,
    Sem pedig épséged vesztegetője ne légy.
Serkenj, bátorkodj, hogy méltó dolgokat űzhess:
    Lásd főkép, a bú rajtad erőt ne vegyen.
Már oda vagy, mihelyest elijedt és gyáva fejeddel
    Sulyja alatt lelapúlsz, és vele szembe nem állsz.
Hogy félénk a nyúl, agarak bátrabban ugatják,
    S űzik nyomba szegényt és letiporva ölik.
Ellenben, mivel állja helyét a bátor oroszlány,
    És ellenszegezett körme halállal ijeszt:
Tér a rajta ütő sereg és takarodva eloszlik,
    S fúl csak messzéről a tehetetlen erő.
Állj te is úgy ellent, te is úgy verd vissza csapásit,
    Hol búd talpadról dúlva leverni akar.
Itt illik kimutatni, mikor megtámad az inség,
    Hogy benned nagy szív, hogy nemes elme lakik.
Szép dolog embernek tartatni, de lenni valóban
    Még szebb, s hogy te vagy az, merj dicsekedni vele.
Tűz az aranyt, megválasztják inségek az embert:
    Ím próbája tehát, s ezt ha megállja, hiszünk.
Vélém, elég ösztön már ez. De ha mégis ohajtasz
    Többeket, ím halljad, még kisegíthet ez is.
Azt tartsd, hogy nyomorúságid nem tartnak örökké:
    Mind igaz is, s magad illy gondolatoknak eredj.
Holnap jobb napot ád Isten, s majd széllyel oszolnak
    A ködök, inséged fellege szebbre derűl.
Látd-e világ ura most az eget mi homályba borítja,
    S dörgő menyköveket szörnyen eresztget alá:
Most ismét csendes tisztára derűlteti boltját,
    S a kiesen lesütő nap mosolyogva ragyog.
Amíg élsz, jót várj: a holt semmit se reméllhet;
    Minden pillantás várt örömedre lehet.

1782.

Szinte, mikor fejemet más szőrnyű károk is érik,
    Akkor vesztelek el téged is, édes atyám!
Már nem is érzem egyéb bajamat, nagy fájdalom érlel;
    Bár legyen érzésem, jaj! csak ez egynek elég.
Elnyomatom: mi öreg cseppekkel elázik az arcám;
    A sűrű zokogás közbe szakasztja szavam.
Folyjatok, ó keserű könyvek! s tí szólljatok arról:
    Hogy mi atyát veszték, ó igen édes atyát!
Folyjatok! - Ámde lehet már bús panaszokra fakadnom:
    Engedd meg dúló fájdalom ezt az egyet.
Édes atyám! jaj! nem vagy már? már sírba leástak?
    Hogy porrá rothadj, föld hideg öble emészt?
Édes atyám! oda vagy? ki szeret már gyermeke-képen?
    Bús árván hagyatom több veszedelmek alá.
Édes megmentőm! hogy dúlva hegyembe szakadtak
    Majd minden részről a gonosz üldözetek.
Szerzetes életnek rejtek fala! mennyi gonosznak
    Szentséggel színlett bonta lakása lehetsz!
Képmutató falak! írtózom még, arca-pirúlás
    Nélkűl a jámbor emlegetést se tehet.
Egy dolog úgy faggat s keserít, hogy szóllok ez egyről:
    Ott a szent szeretet tisztei puszta nevek!
Fő dolog, a szeretet nincs ott, csak színre hazudják:
    Gyűlölség vagyon ott, s üldözetekre buzog.
Ott vesze nyers ifjúságom tüze, mint hogy elöltek:
    Én vallom, szomorú áldozat aki valék.
A farkas megmarta juhot rémíti kis árnyék,
    S még őrző ebe is gyakran ijeszti szegényt.
Hogy leütött romlásommal sok mennykövem, arra
    Bús idegenséggel telt gyanakodva fejem.
Attól is féltem, ki talám több jómat akarta:
    Mert olly köntös alatt megmara álnok ebem.
Nem csoda, sok rosz közt a jót elvéti az ember:
    S a napot is sűrű pára homályba veti.
Szent árnyék! szakad a szívem, nagy vétke, hogy akkor
    Tőled is írtózott, gyámolom, édes atyám!
Gyámolom, édes atyám vóltál pedig, a te szerelmed
    Sok jeleket nyilván ád vala, hogy te szeretsz.
Későn láthattam, mint olly fogoly, aki setétes
    Tömlöcből kijövén húnyja világra szemét.
Jól jut eszembe, miket tettél, hogy lássalak egyszer:
    Láttalak, és szívem téged azóta imád.
Visszaadád éltem, támasztván engemet újra:
    Mert már megholtam, s földbe temetve valék.
Ó keserű gyásznak szomorú pompája! Barátim!
    A szeretet forró könyveket önte reám.
Sírtatok, és mi dicső sír-verset is írtatok immár:
    Hogy magyarúl érzett szívetek, adta jelét.
Révai! olly idején rothadsz; gonosz üldözet ölt meg:
    Érzi hazánk kárát benned is, aki sirat.
Hittétek csakugyan, s már bennem láttatok annyit:
    Hogy valamelly hasznot nyér valahára hazánk.
Hitte Orosz Zsigmond is, azért ébreszte fel újra,
    S új ösztönt e szép pálya-futásra adott.
És mi kegyes lágyan, de azonban lágyan is úgy szóllt:
    Hogy csoda nagy tehető, s vólt szava szívre ható.
Tudta, hogy ártalmas s csak ront a gőgös erőszak:
    És inkább épít a kegyes engedelem.
Más hebehurgya kevély, tapodója alatta valónak,
    Büszke dagályával melly sokat egybe kever,
A kiderűlt elmét elfojtja, szorosba rekeszti,
    Úgyhogy alatt mászik rabja s eloltja tüzét.
Illy gonoszért eleped gyakran a szép elme homályban,
    Kit ragyogó fényben nézne csodálva hazánk.
Hát élek még én? fogok is még élni? de téged
    Éltem adója! halál birtoka messze ragad?
Nem lehetett örömed éltedben látni, vitézűl
    Küszködvén, mi dicső szép koszorúra török?
Ó! ha mi érzés vonz még hozzánk, testi tehertől
    Megvált nagy lélek! s emberi műnek örülsz:
Látni fogod csakugyan már onnét a magas égből,
    Ád most is forró ösztönöd újra erőt.
Látni fogod számosb alagyáimat, amire kértél:
    Általam is szoknék e kötözetre hazánk.
Lásd azt is köztök, keserű siralomnak eredvén,
    Hogy szomorú gyászban tiszteletedre jövök.
Nyájadnak szavaidra tanúlt jobb része halálod
    Bús hírén réműlt háborodásba merűlt.
Tengeren olly megijedt a nép, olly tétova habzó,
    Kit kormány nélkűl víz dagadása ragad.
Nagy szélvész támad, néztük mi hatalmas erővel
    Megszakadott ott egy nagy sereg és lemerűlt.
És te, szegény árnyék! te magadban félre hasonlott
    Gyáva hajó! még is messze habozni akarsz?
Néhány megbódúlt fejek annyira visznek, amannak
    Ásítozva helyét, és mi veszélyre sietsz!
Jobb, hogy előbb építsz magadon, s hogy tagjaid értik
    Egymást, és fejeket csak kicsinyekbe törik.
És te kivált, jobb rész! magadat megalázva, tanácsát
    Holta után is akard, mert erejébe hihetsz.
Ezzel tiszteld meg szent hamvait ollyan atyádnak,
    Aki helyébe te mást már soha fel se találsz.
Benne velős megvizsgálás, sok előre kilátás,
    Vólt bátor végzés s ingadozatlan erő.
S így a mértéklett mivelés nem fűzte keresztűl
    Dolgait, és csendes végbe vitelnek örűlt.

1782.

Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel,
    S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
    S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
    Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
    És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
    Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
    S vídítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat:
    Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván,
    Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
    Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorúlt júhnyáj, s jászolra lezárott
    Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
    S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
    Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes.
Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek,
    A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
    Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm,
Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem
    Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom,
    S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.

1783.

Nyájaskodó víg társaság
    Szerelem énekesi!
Kíket csodált a szebb világ
    Népeteknek kedvesi!

Zeng fülemben szép szavatok,
    Sok tűzzel élesztetek:
Ím rebegem utánnatok,
    Amit enyelegtetek.

Hozzánk sem volt áldásiban
    A természet mostoha:
Az örömre javaiban
    Nem vólt szükség itt soha.

Itt is piros a szép hajnal,
    Csendes az est homálya:
Ragyog az ég csillagokkal,
    Szép a napnak súgára.

Gyenge szellők lengedeznek,
    Lebeg zöld ág levele:
Hűs árnyékok enyhítenek,
    Szépen zúg a csermelye.

Szépek itt is a virágok.
    Mosolyognak kertünkben:
Vagynak itt is szép leányok,
    Vagyon érzés szívünkben.

(1787.)

Kerti ékesség, kiesen virágzó
Rózsa, melly szép vagy feselő korodban:
Úgy hasad reggel ragyogó tüzével
            A piros hajnal.

Jaj! de elmúlik neked is mosolygó
Színed, és fonnyadt levelid lehullván
Gyenge bimbódról, elaszik kis ágod
            Durva tövissé.

Míg tehát kedvet legelő örömmel
Villog épséged, leszakasztlak inkább,
Hogy nagy hévségtől nehezen lehellő
            Mellyemen hervadj.

Így zokogsz, én méz ajakú Ilonkám!
S a piros rózsát kebeledbe fűzvén,
Nézed egy végben lesütött szemekkel,
            S könyveid hullnak.

Csintalan! kedved vagyon azt mutatni.
Hogy megínt többel szaporítsd csodámat:
Akkor is szép vagy, mikor ázik arcád
            Búba merűlve.

Úgye, felleltem? mosolyogsz szavamra:
Ó! megint vídám napomat tekíntem
Tiszta arcádnak kiderűlt egében,
            Édes enyelgőm!

Mit nevetsz mégis? Nem hiszed valóban,
Hogy tanúságot veszek énekedből?
Érzem: úgy múlik fiatal korunknak
            Dísze nekünk is.

(1787.)

Csodát űzött a természet,
    Mikor téged alkotott,
Minden szépség ott tenyészett,
    Mindent reád aggatott.

A gyöngyvirág homlokodat
    Szép fehéren béhinti:
Kinyilt rózsa szép arcádat
    Szép lángszínnel éleszti.

Fris nedvökben gyorsan úsznak
    Húnyorgó kék szemeid:
Ott is csaknem meggyulladnak,
    Szikráztatják tüzeid.

Ajakodon elevenség
    Pirúl s csókra ingerel:
Szavaidban az édesség;
    Hangzik, szívet érdekel.

Síma márvány kerek állad
    Gödröcskével kérkedik:
Hószín nyakad, hószín vállad,
    Gyöngy nélkül is tündöklik.

Gyenge mellyed kék erekkel
    Oszlik csoda ágokra:
Két emlőid épségekkel
    Emelkednek dombokra.

Mint szűz viasz, ollyan kezed,
    Szépek gyenge ujjaid:
Karcsú tested, ép termeted,
    Szépek piciny lábaid.

Luca! szívem egy bálványa,
    Mikor látlak, bámúlok:
Ó! szebb nemnek ragyogványa,
    Megvesztettél, rab vagyok.

(1787.)

Kis Kupídót kell keresnem,
    Ha ki látta, mondja meg:
Még nagy bajba lehet esnem,
    Hogy ha soká tévelyeg.

Ma jó reggel kis ágyából
    Még borzason kiszökött,
Sok a jele, hogy azokból
    Megesmérni sok között.

Piciny falat, édesen sír,
    Csintalan és enyelgő:
Szárnyas, ives, nyilakkal bír,
    Ide s tova tekergő.

Ki az atyja, még sem tudom,
    Ég, föld, tenger tagadja:
Mind gyűlölik, amint hallom,
    Senki fel nem fogadja.

Ó! keressük, mert itt vagy ott
    Most is nyilat ereget
Egy gondatlan tőrbe fogott
    S rajta sebet ejteget.

Ihol vagyon a rejtekben,
    Látom, honnan célozgat:
A szökevény te szemedben
    Lappang, Luca, ne tagadd.

(1787.)

Kis Kupidó, a csendetlen,
    Tőlem el nem válhatott:
Esekedett s vólt békétlen,
    Amíg meg nem alkatott.

Én szívemnek nyeresége
    Vólt az, hogy úgy küszködött:
Luca! halljad, mint lett vége,
    A gyermek csak lekötött.

            Kupídó.
Hallod, költő! egy énekkel
    Tisztelj már meg engem is:
Mit kérsz érte, bátran mondd el,
    Vessz jutalmat tőlem is.

            A költő.
Lator alak! csak gyötrelmet.
    Adhatsz sűrű könyveket:
S ezt úgy vegyem, mint kegyelmet,-
    Mondjak érte éneket?

            Kupídó.
Örűl egy pár gerlicének
    Anyám s velek játszik is:
Majd lest vetek egyikének,
    Hogyha rajta vesztek is.

            A költő.
Hív gerlicét csak egyetlen
    Párjától megfosztani,
Mindkettejét, te kegyetlen!
    Nem szánnád búsítani?

            Kupídó.
Anyám égi kocsijából
    Egy hattyúját kifogom:
Megjárhatod mulatságból
    Az egeket, azt adom.

            A költő.
Olly magasan szédűlhetnék,
    S vesztemmel leeshetném:
Ambrósiát sem adhatnék,
    Szegényt nem nevelhetném.

            Kupidó.
Vegyd el tehát szem-kötőmet,
    Anyám szőtte, lágy selyem:
Tapogassad, annyit érhet,
    Hogy csak kedvedet lelem.

            A költő.
A szem-kötő minek nékem?
    Nyitva tartom szememet:
Szűntelenűl Lucát nézem,
    Még sem nézem eleget.

            Kupídó.
Lássad hátúl szép nyilakkal
    Megtelt arany tegzemet:
Kedveskedem már azokkal,
    Találják a szíveket.

            A költő.
Ó! csak egyet szép tegzedből
    Engedj, anyád bajnoka!
Már is nyújtod; de kezedből
    Jobban repűl, lődd oda.

                    *

Úgye megért, mosolyogsz már,
    Luca! vallod sebedet:
Jól alkudtam, neheztelj bár,
    Bírom immár szívedet.

Mondjuk már el énekünket,
    Mert különben meggyaláz:
Luca! ne bántsd gyermekünket,
    Mert még jobban megaláz.

                    *

Szeretetnek nagy hatalma
    Az egész természeten:
Számlálhatlan diadalma
    Egen, földön, tengeren.

A térséges levegőben
    Érzik azt a madarak:
Vőlgyben, hegyen, az erdőben
    Szelíd állat és vadak.

Érzik halak a vizekben,
    Bár hidegben ússzanak:
Vonz fű füvet illy érzésben,
    Olly csodát is mondanak.

De emberi vert nemünkön
    Inkább tetszik ereje:
Uralkodik itt fejünkön,
    Harcra itt tér mezeje.

Nézz egy királyt, ki' szavára
    Földig borúl sok ország:
Ura nincsen, s hatalmára
    Réműl szomszéd fél világ;

De ennek is büszkeségét
    Szerelem megtöreti:
Hódúl, s csodáld szelídségét,
    Egy asszonyka vezeti.

Nézz egy vezért, ki hadában
    Bízik, s pusztít földeket:
Győzhetetlen viadalban,
    Tapod rab nemzeteket;

De szerelem megcsúfolja
    Dicsőség oltárinál:
Magát rabnak térden vallja
    Asszonya lábainál.

Nézz egy bölcset, kivel senki
    Fel nem tesz, mint kérkedik:
Minden kicsiny itten néki,
    Egekbe emelkedik;

De szerelem megjátszodja.
    Gyarlódik a tudomány:
Mikor estve mécsét gyújtja,
    Gyújtja szívét a leány.

Nézz egy papot, ki tagadja
    Ez érzésnek bús hevét:
Bőjttel, vassal fojtogatja
    Háborgó természetét;

De szerelem még annál is
    Szívét inkább szegezi:
S jaj! hogy érez, oltárnál is
    A szegény azt könyvezi.

Nézz más apróbb győzedelmet,
    Ott örömmel mint telik:
Hol gyötrelmet, hol kegyelmet
    Oszt, mint kedve változik.

Táborba is bátran eljár,
    Pásztorral is elmulat:
Kárpitok közt szépeket vár,
    Sutban megles rútakat.

Most a roppant várasokban
    Az utcákan tántorog:
Most az elzárt klastromokban
    Csak lappangva tébolyog.

Most kirándúl a falukba,
    Parasztokkal enyeleg:
Bészáll estve kastélyokba,
    Zárt szűzekkel kesereg.

Itt a vadat szelíd lággyá,
    Mérgessé jó állatot:
Tészi ott a kicsinyt naggyá.
    És kicsinnyé a nagyot.

Itt megnyitja pazarolva
    Fösvénynek szekrényeit:
Amott immár tartja zárva
    Pazarlónak kincseit.

Itt fakasztja nevetésre
    A busongó szomorút:
Ott epesztő kesergésre
    A mosolygó homlokút.

Vént gyermekké, s ért öreggé
    Fordítja a gyermeket:
Szabad szájú pajkost szentté,
    Pajkosokká szenteket.

Akaratos büszke szívből
    Csinál ő figyelmetest:
Luca! te ezt nem szükségből,
    Valljad inkább örömest.

Jobb engedjünk hatalmának,
    Veszt, aki ellenkezik:
Nékünk mérge igájának
    Édessé változhatik.

(1787.)

Luca! én csillagom,
Millyen kívánságom,
            Mikor éjjel
            Égbe nézel
Csillagokat látni,
S lángjokat csodálni.

Akkor bár ég volnék!
S reád lenézhetnék
            Annyi szemmel,
            Mennyi tűzzel
Fényes ragyogva ég
A szép csillagos ég.

(1787.)

Hamis Luca! megjátszottál:
    Köszönettel tartozom.
Szerelmedtől feloldottál,
    Nyűgödet nem hordozom:
        Szabadságom
        Már nem álom,
    Istenemnek áldozom.

Ha hallom is már nevedet,
    Nem változik színem;
Ha látlak is már tégedet,
    Nem vér jobban szívem
        Meghűlt bennem
        Első tüzem,
    Már lecsendesedtem.

Alhatom már, s mikor alszom,
    Veled nem álmodok.
Ha ébredek, első gondom
    Más, mire virradok:
        Nem te vagy az,
        Való igaz,
    Akkor mást gondolok.

Tőled messze távozhatom.
    S nem kívánlak látni.
Megínt veled találkozom,
    S azért háborodni,
        Sem örömre,
        Sem bús kedvre
    Nem kezdek változni.

Úgy beszéllek szépségedről,
    Hogy semmit sem érzek.
Szóllok álnok rosz hitedről
    S bosszútól nem égek.
        Benned szépet,
        Vagy rút vétket
    Egyaránt tekíntek.

Gőgös szemmel vagy húnyorgón
    Reám bátran nézhetsz:
Haragosan, vagy mosolygón
    Velem elbeszéllhetsz:
        Mind az, mind ez
        Ezen szívhez
    Nem ér, kárt nem tehetsz.

Víg vagyok, vagy bús keserű,
    Már nem te vagy oka.
Nálad nélkűl már gyönyörű
    A rét s patakocska:
        Zöld a pázsit,
        Gyengén frisít
    Erdő s hegy virága.

Látod, millyen igaz vagyok:
    Szépnek látlak most is.
De előttem vagynak mások,
    Náladnál szebbek is.
        Most találtam,
        Hogy csodáltam
    Benned a hibát is.

Hogy megtőrtem rab láncomat,
    Vallom szégyenemmel:
Hasadt szívem, s halálomat
    Vártam e sebemmel.
        De fő jóért,
        Szabadságért
    Mit nem tűrünk el?

Lépvesszőre ragadt madár
    Úgy sérti lábait;
Hogy ment légyen, kicsiny a kár,
    Szaggatja szárnyait:
        S fájdalommal,
        Vér folyammal
    Ott hagyja tollait.

Én változó csélcsap szívet
    Hagytam el; nem nagy kár.
Te állandó jámbor hívet
    Vesztettél; aggódj már.
        Én hamisbat,
        Te igazbat
    Nem találsz, keress bár.

(1787.)

Mi kesergő sok gondolat
    Terheli bús fejemet?
Sérűlt szívem ott nem mulat,
    Hol töltöttem kedvemet:
Mindent megun, minden sérti,
Az öröm szót már nem érti,
    Nem találom helyemet.

Megváltozott egen, földön
    Nékem minden alkotmány:
Nem mosolyog olly szép zöldön
    A rét s kerti oltovány:
Elfonnyadást veteményben,
Homályt látok a napfényben,
    A hajnal is halavány.

Szerencsétlen elő-érzés
    Szomorú életemről!
Kedvet fojtó kemény végzés
    Mit mond árva fejemről?
Mindenfelűl borúl az ég:
Nincsen tehát már reménység
    Boldogabb jövendőről.

(1787.)

Lelkem! nem éred már soha végedet:
Mert úgy lehellett téged az alkotó
    Isten, mikor gyarló agyagból
        Testemet olly nemesen teremté.

Porrá emésztő földbe leszállanak
A kérkedésnek felrakatott csoda
    Munkái, márvány oszlopokkal
        Támogatott magas úri házak.

Sőt öszvedűlvén még maga a kerek
Föld s ég elolvad csillagival, mikor
    Majd a megaggott nagy világnak
        Megszakadott kötözetje bomlik.

Ekközt te lészesz ment egyedűl. Tehát.
Ó halhatatlan szép vagyonom! miben
    Fog telni majd akkor te kedved?
        Hol keresed lenyugosztalásod?

A szent vagyonság, kútfeje, alkotó
Szerzője s kedvén osztogató ura
    Kívánatos minden dolognak.
        Akkor is Istened. El ne vétsed.

(1787.)

Tündér, álnok, gonosz világ!
    Magadhoz mit csalogatsz?
Állapotod merő vakság:
    Csak hamis fényt mutogatsz.
Nem indúlok füstöd után,
Gondosb lelkem más jót kíván.
    Itt hasztalan tapogatsz.

Nagy nálad a gyönyörűség.
    De nagyító üveggel:
Józan szemmel csak kicsinység,
    S tele rágó féreggel.
Ne ámítgass, el nem hiszem
Ne kínálgass, el nem veszem,
    Tele vesztő méreggel.

Aranyadat se fitogasd,
    Földnek pora, sár darab.
Szabadságod se harsogasd.
    Szolga vagy és kötött rab.
Hasztalan szót már ne forgass,
Szándékomban ne háborgass,
    Nem kell nékem ez a hab.

Istenem a való napfény,
    Kiben nincs fogyatkozás.
Ő az öröm, az igaz kény,
    Kiben nincs unatkozás.
Ő a fő kincs, mellyet nem ront,
Olly szabadság, mellyet nem bont
    Erőszakos változás.

(1787.)

    Édes nékem a halál,
Csak a roppant udvarokba
    Réműlt szörnyűséggel száll.
Csak az úri nagy házokba:
    Ott egyedűl félelmes.
    Bétérése gyötrelmes.

    Értem úgy jő csendesen,
Mint a tulsó nagy világon
    Vélünk kényűlt édesen
Elmulató társaságon
    Megörült hív felesem,
    Út mutató kedvesem.

    Úgy jő vídám arcával,
Úgy nyújt kezet mosolyodva:
    És kicsiny világával
Csak e mécset gyengén oltva,
    Melly szíves társaimnak,
    Ég itten barátimnak.

    A testből kivetkezve.
Semmi terhet hogy ne vigyünk:
    Édesen ölelkezve
Már azután együtt megyünk
    Oda a szebb országba,
    Az öröm boldogságba.

(1787.)

Esméretlen lévén, kérdezed, ki legyek:
S azt pedig társamtól, akivel kimegyek.
Hanem magam szóllok, hogy megértettelek,
Én tudom magamat, jobban megfelelek.
Ami lettem vólna töredék képemből,
Inkább azt olvassad szomorú versemből.
Ki igen idején, mikor nevelkedni,
Csak kezdettem gyengén életre gerjedni,
Tárgya lettem a vad kegyetlenkedésnek,
S bennem dúló kedve telt az üldözésnek!
Még is érzem, s mikor jut csak eszembe is,
A sérelmek után hosszasb időre is,
Szakad újra szívem, könyveim hullanak,
És engem zokogó jajra fakasztanak.
Én kicsinységemet temérdek dolgokkal,
Ha egybe vethetem magamat nagyokkal:
Képezd, hogy egy jeles épűletet vetnek,
Mellyben mesterségek szép munkát követnek:
Hanem az ellenség még fél készültében,
Azt már dúlni kezdi felforrott mérgében.
Tehát az elpusztúlt porba keveredve,
Hellyel-közzel a dűlt földből emelkedve
Romlott kő maradvány fal töredékekből,
A sűrűen benőtt szomorú füvekből,
Hajdan mi lett vólna, csak azt sohajtatni,
Búsúlt hallgatással láttatik mutatni.
Vettem Istenemnek bőven kegyességét,
Megesmérem, s azért áldom szent felségét:
Nincsen az magamtól, nem én dícsőségem,
Kútfőre mutatnom szent kötelességem.
Szerencsétlen szolga! de én eltévedtem,
Az adatott pénzzel nem jól kereskedtem.
Ki ád róla számot? én Uram s mindenem!
Hogy énrajtam nem múlt, te tudod, Istenem!
De csakugyan mégis valamit gyűjtöttem,
Az adományt épen földbe nem temettem.
Tudok annyit, mivel felebarátomat,
Tartozom segítni én szolga társomat.
A köz-jóban jeles igyekezetimmel,
Nagy nevet nem várok cselekedetimmel.
Apróság én minden foglalatosságom,
S eléggé fizetem ezzel adósságom,
Mellyel a szent törvény lekötelez minket,
Akik egy hazában szeretjük földinket.
Elragadott néha hazám szeretete,
Édes képzésemben magasra ültete,
S kicsiny erővel is fennyen emelkedtem,
De illy hívságomat magam is nevettem.
Későn vagyon a' már, elmúlt jobb ideje,
S elaludt véremnek tüzesebb ereje.
A lélek, ki romlott egy testben lakozik,
Nem üzhet olly munkát, szüntelen változik.
Felébredez néha, fakad panaszára,
Gyengén háborodik setét fogságára;
Talál abban, amit útál kényessége,
De vídúl, ha tetszik néha kis épsége.
Magas szál és karcsú én testem állása,
S gyenge erőben is sebes a járása.
Ritkúl szőke hajam búsúlt homlokoman,
Előre dűl fejem meggörbedt hátaman:
De mégis úgy, hogy ha néha felébredek,
Én is magam feljebb tartani gerjedek.
Hosszas arcám vídúl gyenge pirossággal,
Ha néha fellege múlik komorsággal.
Tisztán néz kék szemem, árúló hunyorgás,
Nincs benne álnokúl szökdöső bal forgás.
Egyenes ajakom együtt jár szívemmel,
Másból csúfot űzni kegyetlen örömmel
Írtózik egyűgyű lelkem, és tudatlan,
Más szégyenén kedvét tölteni szokatlan.
Igaz barátságot tellyes bátorsággal
Szeretek, s tisztelem azt állandósággal:
Engesztelhetetlen vagyok, s nem bízhatom.
Ha hívtelenségtől egyszer megcsalatom.
Ihol képem, mellyet már előbb is láttál,
Itt erkölcsöm véle, itt sorsom, mit vártál.
Esmérsz-e már, s hozzám hajlandóságodat,
Érzed-e gerjedni jó akaratodat?
Hív barátságodba én kicsinységemet,
Vagy-e eltekéllett fogadni engemet?
Feltetted-e egy illy szívet vigasztalni?
Ki igazán tisztel, míg meg nem fog halni.

(1787.)

Titkos örök mélység, mellynek kebelébe merűlnek
    A nagy idők, s meg visszavetődnek:
Mint tenger színén egy hab támadva lenyomja
    Szűntelenűl a másikat, úgy jársz.
Egymást váltva, remény és félelem árad előre
    Szívünkben, ha jövőre kinézünk.
Mind rejtek, mind annyi homály, mire virrad az ember.
    Vess egy jobb habot egyszer ezekre!
Annyi keservek után támadj a kétes öbölből
    Szebbre derűlt víg napja hazánknak!
Támassz olly öröm esztendőt, melly tiszta világgal
    A rút bűnnek elossza homályát!
S a földön mászó alacsonyt szégyennel alázza,
    Aki magát maga adta el őnként.
Látod, ezért mérészb a gyáva galambokat ölni
    A gonosz ölyv és vérbe feredni.
Mint érez szíved? Nagy férfiú! mint dobog érte?
    Felnézvén az egekbe, sohajtasz!

(1787.)

Hová siet serény lován
    Ama kevély vitéz?
Utánna majd alig biceg
    Ez a mankós öreg:
S bicegve is, hová amaz,
    Ez is sírjáig ér.

*1788.

Ha a józan erkölcs, egyűgyű jámborság,
Érdemlett borostyán s a hadi bátorság
    Megkérlelhették vólna a vad halált:
Gyászos árvaságban Orczyt nem siratnók
Szakadó könyvekkel sírját nem áztatnók;
    De jaj kéméllést érdeme nem talált!

Avagy azt tartsuk-e: ég ura megbánta,
Hogy illy ajándékát eddig nekünk szánta,
    S azt haragjában közülünk elveszi;
Kivált e rossz világ szörnyű veszélyében,
Hogy ne keserítse érzékeny szívében,
    Méltóbb helyére őtet visszateszi?

Fájdalmas kárvallás! Nincs megtérítése,
Keserves sebünknek csak ez enyhűlése,
    Hogy élő képe szívünkben maradott:
Szeretet s tisztelet azt ott béedzette,
Mint tartós márványba, mélyen bémetszette,
    Kiért az írígy idő is háborgott.

De bosszújára is ébresztő példája,
Ott lesz sok jámbornak vezető fáklyája,
    Melly után éltét intézze boldogúl:
Jó férj és jó atya ha ki akar lenni,
Arra tanúságát itten fogja venni,
    S az Úr szolgáját nem tartja csak rabúl.

Fog űgyefogyotton szíve keserűlni,
Fog ő embertársa javának örűlni,
    S megtartja szentűl barátság kötelét:
Hazának s királynak esküdt hívségében,
Mind fegyvert, mind kormányt tart ő tisztségében,
    S buzogja kettős előmenetelét.

Jeleskedett Orczy e szép erkölcsökkel,
S valamint éltében nemes ösztönökkel,
    Holta után is éleszt ő jóságra.
Örűl két fiain lenéző fényével,
Kikre együtt szállott a jó szív vérével,
    Hogy ők is törnek az igaz nagyságra.

1789.

Ó dicső koronánk! Törvényünk ereje,
Mellyel fénylett minden igaz urunk feje:
Te egekből szállott szentséges ajándék,
Hozzád hív keblünkből a helytelen szándék
Hányszor ragadott el? de el nem rejthetett,
Hogy bús árván hagynád a magyar nemzetet.
Mindég gondot viselt reád a kegyes ég,
Megtért mindég veled a kívánt üdvösség.
Akkor is, hogy utóbb egy tanácsadónak,
A haza vesztőnek, a jó rend bontónak
Ellopatott tőlünk gonosz sugallása,
S dűlő nemzetünknek már sír-gödröt ása:
Nem tetszett az égnek, s haragját dörgéssel,
Nyilván jelentette gyászos könyvezéssel.
Jaj! miként fordúlt meg minden a hazában,
Keresni kellett már a magyart honnjában.
    Távúl léted kára: a sértett szabadság,
Levert magyar nagyság, megalázott papság.
Távúl léted kára: házunk billyegzése,
Szabad ugarinkon mérő lánc csörgése.
Távúl léted kára: kincsünk elrablása,
Sok jámbor szándéknak hijúlt másolása.
Távúl léted kára: bányánk kissebbsége
Magyar aranyunknak kitolt dicsősége.
Távul léted kára: nyelvünk kivesztése,
Hitvány gyülevésszel tisztünk megtelése.
Erre s még többekre a szívünk repedett,
S bánat záporával bús arcánk epedett.
    Az Isten lágyítja a kemény szíveket,
Tetszésére hajtja a fejedelmeket:
S amelly vesszőt emelt megveretésünkre,
Oszloppá váltatta felemelésünkre.
Az eszközök, mellyek aláztatásunkra,
Nyilván koholtattak végső romlásunkra,
Ellenkező munkát tettek erejekkel,
Más tárgyra rúgódtak törekedésekkel.
Kevély Bécsnek ura bámúl e csodára,
Józanabb tanácsnak hallgat már szavára.
S hihető, maga is átkozza sírjában,
Azt a büdös dögöt rothadó porában,
Ki nemes érzésre megtompúlt szívével,
Udvart elcsábító rút szövevényével,
A szabad nemzetre nyügöt akart vetni,
S omlott falai közt nevét eltemetni.
    Élünk tehát még mi, s nyőltön emelkedünk,
Ösi törvényinkben sértést nem szenvedünk.
Legfőbb kárvallásunk már megtéríttetik,
S ennek erejével visszaszereztetik,
Valamit elcsípett a hatalom dolga,
Kinek már meghajlott sok alacsony szolga.
    De te bátor magyar! nagylelkű származat!
Ki meg nem csükkentél még a járom alatt,
Rúgd félre vérétől elfajúlt fojtódat,
Ki eszköz vólt benne, hogy felegyék jódat.
S mikor gőggel tiprod gyalázatos testét,
Ki kereste hitvány bérért nemed estét:
Buzgón ragaszkodjál megtért koronádhoz,
Erősben csatlódjál újúló hazádhoz.
S ekközt szánakodjál a szomszéd rabokon,
Kiknek hogy kemény bőr törődött nyakokon,
Nem érezvén súlyját megszokott jármoknak,
Bosszúságot törnek a víg magyaroknak.
    Már megkapták, úgy mond, csecseze bábjokat
A síró gyermekek, s űzik játékjokat.
Nem báb a korona, szegény nyavalyások,
Nem gézengúz zsibság e szent rendtartások.
Kötés kezdett lenni király s a nép között,
Mikor a sokaság várasba költözött,
Hogy egy főtől függjön s éljen bátorságban,
Megtartsa vagyonját szabad társaságban.
Már akkor e kötés meghitt társoságra,
Erőt koronától vett állandóságra.
Bátorság kedvéért keskeny telekedre
Pecsétes levelet váltasz kis pénzedre,
Bizonyságra tészesz alkut szomszédoddal,
Hogy jégre ne vigyen csekély sajátoddal:
Mégis, botor lélek! büszke birodalmat.
Zálog nélkűl adhatsz egynek fő hatalmat?
Ki nyakadon ülvén vagyonodban bízzék,
Véres verétéked erejével hízzék,
S fiaidból szedett haddal fenyegessen,
Minden falatodra vámot s adót vessen.
Zálog a korona, melly inti királyát,
Hogy határán kívűl ne vigye dagályát.
Zálog a korona, melly hódúlt népekben
Állandó hívséget nevel a szívekben.
    Mikor ez a zálog fénylett anyád fején,
Dűlő házatoknak inséges idején:
József! mit tett akkor a magyar hívsége,
Villogó kardjokkal kikelt vitézsége?
Érzékeny anyádnak gördűltek könyvei,
Ragyogtak arcáján az öröm gyöngyei.
A mi erőnk vólt az, melly harcolt értetek,
Általunk mentődött megrendűlt széketek:
A mi vállainkon nyugodt örökséged,
Kiért mint fizetett hideg keménységed?
Rútúl megvetetted arany koronánkat,
Elkeserítetted azzal jó hazánkat.
Rosz hitű oroszra akartál szorúlni,
Mikor hatalmadat kívántad tágúlni.
    Élsz-e még? De bátor már hamuvá lettél,
Árnyékod is érzi, hogy nagyot vétettél.
Azzal jobbíts rajta, hogy a más világon
Örűlj a feltámadt magyar méltóságon,
Mikor koronánkkal öcséd fog ragyogni,
S hívebb segedelmet lát bennünk buzogni,
Ha erőszak alatt a tábor veleje,
Vólt a magyar nemzet a hadnak ereje:
Arany szabadságát nem sértő királyért
Miként tékozolja kincsét s a vitéz vért?
Majd Várnáig viszi hatalma határát,
Hogy jobb bátorságba tegye Nándor várát.
    S akkor a szabad rend az ország nagyjával
Boldogabb tanácsát tartja királyával:
Jobb előmenettel szab új törvényeket,
Felosztja közöttünk a tágas földeket;
S ha igaz, hogy eddig setétben bolyongott
A magyar, s fülében csak bomlott réz dongott:
Nyájasban terjeszti a tisztább világot,
Csinnyábban vezeti erre az országot.
Elevenebb ösztönt ád a szebb lelkeknek,
Nyertesebb keletet a kézi műveknek.
Bátrabb útat töret a kereskedőnek,
Boldogságot szerez a szántó-vetőnek.
De nem erőltetve idegen szokásra:
Mert mi kórság kisztet illyen csigázásra?
Természete rendjén nagyobb hasznát veszed,
Míg kínnal a magyart más nemzetté teszed.

1790.

Mint a kemény kőszál, mellyet bús habzással,
Ostromol a szélvész zúgó csapdozással,
Halkkal visszavervén a felforrt áradást
S a magába dűlő habos agyarkodást,
A tenger közepén fenn hordozza fejét,
Tisztábban mutatja ragyogó tetejét:
Nagy vér! te nemesen termett bátor elme!
Illyen nagy lelkednek megtért győzedelme.
Az a fejedelem, aki megalázott,
Előbbi nagyságos tiszttel felruházott.
Ez árnyék világból könnyebben múlhatott,
Hogy nyilván mutatta azt a szép bánatot,
Melly jó szándékának elég bizonysága,
De sok árúlónak érdemlett csufsága.
Hol most kérkedése az arany kulcsosnak?
Hol harsogó szava titkos tanácsosnak?
Kárhozatos jelek! mellyeket csak az nyert,
Édes nemzetébe ki több sebeket vert.
Mint csüggő galandjok, úgy pirúl arcájok,
Úgy száll, mint jégeső, az átok reájok:
Hatod ízig legyen gyalázatos nemök,
Mért hogy romlásunkban vólt gonosz érdemök.
De te, nagyságos vér! hazádhoz hív lélek!
Nézzed, körűlötted mi szépet szemlélek:
Akkor is, hogy rosz szél rázta szép nevedet,
El nem hervaszthatta nálunk érdemedet.
Most minden magasztal, hozzád ragaszkodik,
Hosszú életedért égbe fohászkodik,
Mind aki hallgatott az erőszak alatt,
Mind kiben szabad vólt a szó és gondolat:
Lehess újúlásunk elősegéllője,
Magyar Palládiom egyik építője.
Hathatós a szava ollyan férfiúnak.
Kit inség mutatott jó hazafiúnak.
Szóllj ott, és vonzz mindent az egyetértésre,
Hol eggyé kell lennünk a felépűlésre,
S mikor támogatod nemzetünk nagyságát,
E két oszlopra is vésd állandóságát,
Mellyet a ruhában és nyelvben találunk,
Ha egyéb virágzóbb népeket vizsgálunk.
Ezért sohajtozom én is e versemben,
Igaz űgyért szóllok búzgódó hevemben.
S hogy neked ajánlom, bízom jó szívedben,
Azzal kisebbséget nem teszek nevedben.