Előszó

Az Officina Textologica sorozatnak ez a kötete témájában a szövegösszefüggés (részben vagy egészében) jelentéstani vetületével foglalkozik. A korreferenciális kapcsolatoknak, a téma-réma szerveződésének, a tudáskeretnek a vizsgálatát követően ezúttal a forgatókönyv elemzésére kerül sor.

A kötet tanulmányai előadás formájában a 2007 tavaszán rendezett A forgatókönyv mint dinamikus szövegszervező erő című konferencián hangzottak el. A címet kiegészíthetnénk oly módon, hogy "a forgatókönyv mint dinamikus szövegszervező erő első megközelítésben...", ugyanis - ahogyan az Officina Textologica sorozat keretében ezt eddig megszokhattuk - a témával a továbbiakban diskurzuskötet foglalkozik.

A szerzők tanulmányaikban különböző elméleti alapokon állva, eltérő szemlélettel, más-más előfeltevésekkel közelítik meg a témát ezáltal igen színessé téve a kötetet. Alapvető eltérések abból is adódhatnak, hogy az egyes szerzők miképpen értelmezik a forgatókönyv fogalmát. A háttértudás olyan elemeiből állónak tartják-e, amely elemek egy általános kollektív tudat összetevői, vagy a tudati tartalék olyan síkját tekintik (talán kissé egyedibb) forgatókönyvnek, amelybe tartozó elemek valamilyen szaktudományos háttértudást feltételeznek: például egy irodalmi mű alkotásának a folyamatáét vagy mondjuk egy költő életútjáét.

Boda István Károly és Porkoláb Judit a forgatókönyv jelenségét kétféle keretben járja körül. Szövegtani szempontból a forgatókönyv fogalmának olyan értelmezését kívánják felderíteni, amely a kommunikációs folyamatban, a szövegfeldolgozásban, illetve -megértésben megfelelő lehet. Megismeréstudományi keretben a forgatókönyv-értelmezés alapja a forgatókönyv hátteréül szolgáló tudás; ebből következik, hogy a forgatókönyv értelmezéséhez előbb az egyes tudástípusok vizsgálata szükséges. A szerzők négyféle tudásfajtát mutatnak be a hozzájuk rendelhető forgatókönyv-típusokkal együtt. A témának ez a megközelítése úgyszólván "intertudományos" keretet teremt a kutatás számára, amely lehetővé teszi a szövegtani módszerek használatát a megismerés/megértés folyamatának reprezentálásában.

Saját tanulmányomban arra próbálok választ találni, hogy létezik-e/létezhet-e valamiféle összefüggés egy szöveg típusa és aközött, hogy milyen forgatókönyv vagy forgatókönyvek alkotják, és ezek hogyan szerveződnek. Első megközelítésben a kutatásnak kétféle tanulsága fogalmazható meg: az egyik az, hogy az elemzések azt mutatják, hogy a szövegtan, illetve szövegtipológia számára érdekes és talán használható eredményekre van kilátás; a másik pedig az, hogy az eredmény feltétlenül függ attól, hogyan kezeljük a forgatókönyv fogalmát, azaz milyen "egyszerűségű" összetevőkből állónak feltételezzük. Például ha egyetértünk abban, hogy "a megérkezés az étterembe" címet viselő esemény lehetséges forgatókönyve az, hogy bemegyünk, asztalt keresünk, levesszük a kabátot, leülünk stb. (persze bizonyos mértékű engedékenységgel a sorrenddel kapcsolatban), akkor megelégszünk-e az esemény ilyen részletezésével, vagy pedig számolnunk kell mondjuk a kabátlevétel külön forgatókönyvével vagy azzal, hogyan szokás az asztalhoz leülnünk. Ezeken a kérdéseken túl a kitekintésben további kérdések fogalmazódnak meg a jövőbeli forgatókönyv-kutatás számára.

Csűry István tanulmányában a forgatókönyv-kutatás alapkérdéseit boncolgatja. Kérdésfelvetése elméleti és gyakorlati jellegű egyaránt. A szerző többek között értékeli a szövegszintű (makroszintű), valamint a csupán szövegrészszintű (mikroszintű) forgatókönyvek vizsgálatának tudományos jelentőségét, az ő szavaival: "nyelvészeti/szövegtani" hasznát. A forgatókönyv-elemzés szempontjából érdemesnek tartja külön figyelmet fordítani a kapcsolóelemekre, amelyek jellemzőek lehetnek a forgatókönyvek bizonyos típusú szerveződéseire. A forgatókönyvek jellemzése céljából vizsgálja továbbá a kapcsolóelemek helyét, funkciójukat; kutatása eszközéül a dialógus műfaját választva.

Kiss Sándor - különválasztva a forgatókönyv nyelvi és valóságvetületét - körvonalazza az "elbillenő forgatókönyv" jelenségét. Ezek a forgatókönyvek ún. "elváltoztatott minták" egy-egy megjeleníteni kívánt "elváltoztatott eseménysorhoz". A szerző forgatókönyv-felfogása annyiban "sajátos", hogy amellett, hogy a forgatókönyv-értelmezés klasszikusnak nevezhető talaján áll, egy árnyalatot finomítva ezen külön figyelmet fordít arra, hogy tipikus eseménysorokhoz "esetleg több, különböző jellegű nyelvi megvalósulás rendelhető hozzá". Az "elbillenő forgatókönyvek" jellemzésekor a szerző a retorikai módosító műveletekhez nyúl: a hozzáadásra, az elvételre, a helyettesítésre és a helycserére idéz irodalmi példákat Mándy Iván novelláiból, igen színessé téve ezzel a téma bemutatását.

Csűry Andrea dialogikus szövegek forgatókönyveit vizsgálja - Kiss Sándorhoz hasonlóan - prototípustól eltérő sajátságokat kutatva. A félreértés folyamatát kívánja szemléltetni párbeszédek elemzésével. Ehhez - a jakobsoni kommunikációs modellt véve alapul - félreértést okozni képes lehetséges hibaforrásként számba veszi a beszélő és a hallgató nyelvi és nem nyelvi körülményeit, az üzenetet, a csatornát, a kódot és magát a kontextust is. Rendkívül érdekes példaszövegeket sorakoztat fel a hétköznapokból és az irodalomból egyaránt, kifejezően modellálva velük a félreértés sablonos, ugyanakkor mégis sok változatra lehetőséget adó folyamatát.

Pelyvás Péter a forgatókönyvek szerveződésének vizsgálatában két kognitív forgatókönyv-meghatározásra támaszkodik, amelyek a forgatókönyv két vetületeként értelmezhetők: az egyik magára a történésre, a másik pedig a történés verbális megnyilvánulására összpontosít. A szerző az események rendezésének és az események nyelvi megformálásának a stratégiáit is példák elemzésével szemlélteti. A szövegjelentés rendkívül érdekes szerveződési formájaként jellemzi az általa lehetetlen forgatókönyvnek nevezett típust, amelyben a forgatókönyvbe olyan elem kerül, amely nem illik bele, ezáltal az átlagbefogadó valóságtapasztalata alapján hihetetlen történet kerekedik.

Skutta Franciska tanulmányában két önmagában is érdekes és összetett jelenség kapcsolatával foglalkozik: a forgatókönyv és a szinopszis összefüggéseit és különbözőségeit kutatja azzal a céllal, hogy feltárja a közöttük lévő kapcsolatot. Az összevetés lehetősége a forgatókönyv és a szinopszis alapvető karakteréből adódik: mindegyik önmagában is valamiféle rendszer, részeknek valamilyen szerveződési elv szerinti összessége. A szerző a szinopszisok több szempontú tipológiájának vázolását követően a narratív szinopszisra összpontosít, amelynek vizsgálata segít feltárni a forgatókönyv és a szinopszis viszonyát. Egyik legkézenfekvőbb hasonlóságnak azt tekinti, hogy az események és az események résztvevői a szinopszisban és a forgatókönyvben egyaránt "időn kívül " és "önmagukban" állnak, azaz "időtlen jelen"-ben és "elbeszélői közvetítés" nélkül. A két jelenség közötti kapcsolat még "szorosabb": a tanulmány szerzője a narratív szinopszis és a forgatókönyv között egyfajta függőségi viszonyra is rámutat, erősítve ezzel a szerzőnek azt a feltételezését, hogy "a szövegtani és a narratológiai kutatások kölcsönösen gazdagíthatják egymást".

Kabán Annamária forgatókönyv-értelmezése az alkalmazott tudományokra emlékeztet. Alapvetően olyan dinamikus tervnek tekinti, amely szövegrendezési stratégiaként meghatározza a szöveg menetét. És miközben példaként Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát elemzi, a forgatókönyv fogalmának sajátos síkja kerül előtérbe: az irodalmi tudat bizonyos régióit mozgósítja. A szerző a vizsgált szöveg értelmező megközelítésekor a legtágabb forgatókönyvnek az irodalomtörténeti háttértudás egészét tartja. Forgatókönyvekként említi a költő hitét, a zsoltár műfajtörténeti keretét, a 137. zsoltárt, a retorikai alakzatokat, azaz az ezekről szóló tudati tartalékot. Végkövetkeztetésében Dsida versének átfogó forgatókönyveként "az értéktagadás értékké válásának forgatókönyvét" (97) nevezi meg.

Lévai Béla forgatókönyv-elemzésének kerete szintén irodalmi alkotás: József Attila Favágó című versének magyar és orosz nyelvű változata. Alapvetően Tolcsvai Nagy Gábor forgatókönyv-fogalmára támaszkodik, miközben a vers megírásának folyamatát boncolgatja. A szerző a magyar versben és az orosz nyelvű fordításban összeveti a költői forgatókönyv megnyilvánulását, szerveződését, és lényeges eltérésekre bukkan. Érdekes végigkövetni, hogy a József Attila-i forgatókönyv mennyiben ismerhető fel az orosz fordításban, illetve mennyiben érthető bele. A különbségek elsősorban a két nyelv sajátságaiból fakadnak.

Ahogy a bevezetőben említettem, az itt ismertetett tanulmányok forgatókönyv-elemzései, illetve -értelmezései kisebb vagy nagyobb részben eltérő elméleti alapokon állnak. Ennek megfelelően a kutatások következtetései, tanulságai, a szerzők kérdésfelvetései is többféle lehetséges irányt szabnak a forgatókönyvek - és általában véve a szöveg szemantikai szerveződésének - további kutatása számára.

Dobi Edit