CÍMLAP
|
TARTALOM, FÜLSZÖVEG |
Tartalom
Előszó
A közöny ellen
A magyar szabadság annyit tesz
I. fejezet
Én nem szégyellem, hogy Magyar vagyok
Csattog az ostor
Táltos erővel bírjatok
A vers
Szürke az ég
Én nem szégyellem
Ha elfogy majd a jó magyar
Lecsöpögtek a gyertyák
II. fejezet
Víztisztasággal
Víztisztasággal
Új életünk
Csak az értheti
Nincs érdemleges közlemény
Kőkutyák között
Uram ne hagyd el lelkemet
Üres az ól
Csak egy kortynyi vizet
Mért fáj az másnak
Ha szív s lélek
Ha józanul
Mint paraszt nélkül a tanya
De jó, ha fáj
Azt lesem
Csak a csoda
S ő nem lesz hazátlan
Kezedet keresve
Mi kirajzolná alakom
Ha szólítanál
Utódok hajnalára
Ahogy a tarló pipacsa
Magyar népünk hajója
Hallom a nap sírását
Nem akarok
Elevenen
Szimbólum vagy
A fényességidő sötétje
Feleségemnek
Egy életig
Pillanat vagy
Csak azaz ami összetart
Csak gyász
Szegény boldogok
Többsincs faluban
Bocsásd meg
Síron túli madár
III. fejezet
Ihletben
Hol van
Ihletben
Lehallatszik
Ami volt is
Ha visszatér
Mit kezdhet, aki elitélt?
A vers
Hiába lesed arcomat
Rejts el
Bátran viseld
Az Úrhoz
Már így halok
Bűnök jutalma
Nőjenek bennem égi fák
A félelem
Nélküle soha
Az idő sértődékenysége
Halál-éjű fa
A gyászok előtt
De ő már nem akar
IV. fejezet
Edit
Hová rohantál
A sárgaháznak ketrecén
Reménytelen bolyong hajóm
Hívj vissza
Hogy süketen ne üsd a zongorát
Nem kínozna
Leányka a repülés
Igazat-mélyet
A halál és a szerelem
Nincs benned semmi tartalom
Se harmadik
V. fejezet
Kellesz még
Ilon
Elfogysz
Örülj ha
Kellesz még
Kék télben
Majd ellepi a hó
Az sem baj
Álomban
De addig is
A boncasztalon
Boldog múlt marad
Csak egy gőzölgő trágyadomb
Mártuska
Krisztiánságod tükre
Tyúklárma csak
Kint szürkés ezüstderengés
Fülszöveg
Tudták és tudják, hogy a vers, akár az ölelés nélkülözhetetlen az igaz,
őszinte érzelmeiket vállalni merő emberek között. Úgy gondolom, mi vagyunk
többen. Ezenkívül még azt is gondolom, eljött az ideje, hogy a költészet
visszavegye helyét, és teljesítse feladatát a mai magyar valóság
hétköznapjaiban, legyen az bármilyen mérgekkel átitatva. A költészetet
szégyellni kell? Tehetném fel a kérdést miután hazánk ismert
irodalomkritikusai közül többen, úgy nyilatkoznak: dehogy mondom azt, hogy
költő vagyok, elveszíteném minden hitelemet. De ha íróként mutatkozom,
egész más a fogadtatás. Csak megjegyzem azoknak, akik így látják a dolgot,
azzal, hogy íróként mutatkoznak be, még költők maradnak, hiszen költőnek
lenni nem ugyanaz, költő csak Isten kegyelméből lehet valaki, akár
táltosaink idejében. Azt hiszem, a legtöbben elfelejtették a költészet
igazi feladatát: a nép szolgálatát, a nép vezetését, összetartását, ha
arra van szükség, a néplélek épségben tartását és erősítését. Hiszen a múlt
táltosainak, gyógyítóinak, művészeinek elsősorban népük gyógyításán kívül
annak összetartása volt a feladatuk, és céljuk, elsősorban lélekben, mivel
ha a lélek ép, akkor a test is képes megbirkózni az idő támadásaival
egészen addig, ameddig azt a legfőbb erő, Úratyánk engedi. Itt az
ideje, hogy e hivatásunknak érvényt szerezzünk ebben az antihumanista,
lélekellenes és így természetellenes világban. Persze ehhez kell a nép,
Önök, hiszen az emberi élet értelme sem lehet más, mint a nemzetközösség
erősítése ebben a válságos időben, és szolgálata a lélek nyelvén, magyarul,
mely nyelvet mindannyian beszélünk, ki éppen hogy csak, ki szebben, de
mindenképpen a közös magyarság érdekében. Hisz lelkében is, nyelvében
él a nemzet.
Kormányos Gábor