Bevezetés

Egyikünknél korábban, másikunknál később jön el az az idő, amikor életformánk elveszti az újdonság varázsát. Saját lehetőségeink nagyjából ki vannak jelölve, az élet meg csak megy a maga útján; a mindennapi események irányítják életünket a maguk csúcs- és mélypontjaival. Egyszer aztán felmerül bennünk a kérdés: ez az az élet, amire vágytam? Olykor még élesebben: mi értelme ennek az egésznek?

Tulajdonképpen csak egyet akarunk - hogy boldogok legyünk

"Tulajdonképpen csak egyet akarunk: »boldog életet«, azt, amely egyszerűen »csak« élet, egyszerűen »csak« boldogság. Végső soron csakis ezért imádkozunk. Csakis ezt akarjuk elérni, csakis ezért vagyunk úton" - foglalja össze XVI. Benedek pápa Szent Ágoston szavait. Később pedig így folytatja: "Ha jobban megnézzük, egyáltalán nem tudjuk, hogy mire is vágyunk, mit szeretnénk, nem ismerjük vágyainkat. Tulajdonképpen még amikor megérinteni véljük őket, akkor sem érjük el őket valójában."

Egész életünkben keressük a boldogságot, amit nem is tudunk pontosan megfogalmazni. Kétségbeesésünk jelzi, hogy felőröl minket, ha a boldogság utáni vágyunkra nem érkezik válasz. Nem tudunk ebbe beletörődni.

Afrikában kétféle éhségről beszélnek. A "kis éhség" mindarra vonatkozik, ami a mindennapokat mozgásban tartja: fogyasztásra, pénzre, anyagi jólétre.

A "nagy éhség" pedig vágy mindarra, ami értelmet ad az életünknek. "Ez az éhség - a boldogság utáni vágy, az otthon utáni vágy, a szeretet utáni vágy, az elismerés utáni vágy és az Isten utáni vágy - egyedül csak Istenben elégülhet ki" - mondja Kentenich atya, s továbbmegy: "A boldogság utáni vágy nem más, mint az Isten utáni vágy." Blaise Pascal, a francia matematikus keményebben fogalmaz: "Minden emberben van egy űr, amelyet csak Istennel lehet betölteni."

Mindezzel szemben áll sokak beállítódása: nekem nem hiányzik Isten, remekül megvagyok nélküle.

Axel Noack, evangélikus püspök, ezt a beállítódást így magyarázza: "Ha az embernek anyagilag hiányzik valami, például ha munkanélküli, egyből észreveszi. De lelki értelemben nem érzékeli a hiányt. Meg van győződve arról, hogy semmi sem hiányzik neki… Eközben nem csupán Istent felejtette el. Még inkább azt, hogy elfelejtette Istent."

Mindannyian vándorok és magányos harcosok vagyunk, olykor zarándokok is.

Sok megfigyelés tanúsítja, hogy az Isten utáni vágy olyan alapvetően sajátja az embernek, mint az evés és az ivás szükséglete vagy a másik emberrel való kapcsolat iránti igény.

Robert Coles, a Harvard Egyetem professzora, jelentős gyermekkor-kutató, munkatársaival több mint harminc éven keresztül közel 500 amerikai, európai, közel-keleti és afrikai gyereket kérdezett meg egy-két éven keresztül, némelyiket csak egyszer-kétszer, másokat hetente. Végül arra jutott, hogy a transzcendens iránti igény az emberi természet sajátja.

"Megtanulhatjuk érzékelni, hogy honnan jövünk, hol vagyunk és hová tartunk." Coles a gyerekeket ifjú zarándokoknak nevezi, "akik tudják, hogy életünk csak rövid utazás". De nem csak ők, mi "mindannyian vándorok, kutatók, kalandorok, magányos harcosok, lemaradozók, időnként csavargók és tévelygők, sőt menekültek vagyunk, néha pedig zarándokok is…. Milyen fiatalon elkezdünk már gondolkodni azon, hogy mi az utunk lényege, mi az a cél, ahova ez az út vezet minket."

A vallás - így Coles - az ember számára a szó legszorosabb értelmében alapvető "táplálék, amely lehetővé teszi tájékozódásunkat térben és időben".

Ezt a megfigyelést mások is alátámasztják. Már évtizedekkel ezelőtt ezt írta Carl Gustav Jung: "Harminc éve vannak pácienseim a Föld művelt országaiból. Sok száz beteg fordult meg nálam. Túl az élet felén, vagyis a harmincöt felettiek között egyetlen sem akadt, akinek végső problémája nem a vallásos beállítódás lett volna. Igen, végeredményben mindenki abba betegszik bele, hogy elveszítette azt, amit az élő vallások adtak híveiknek minden időben."

Az Isten utáni vágy gyakran olyan embereknél tör fel, akik már maguk mögött tudhatják a zaklatott élet kisebb-nagyobb tapasztalatait. Gyakran azért kezdenek el valami egészen mást keresni, mert jelenlegi életüket túl fárasztónak, megterhelőnek vagy túl sekélyesnek, jelentéktelennek, egysíkúnak élik meg. Néhányan látszólag "mindent" elértek, amit célul tűztek ki. De érzik, hogy mindez nem táplálja a lelküket, hogy belül kudarcot vallottak, mert a mélyebb rétegekben lévő vágyaik kielégítetlenek maradtak.

Olyan ez, mint a testi éhség. Háttérbe szoríthatjuk, ha eltereljük róla a figyelmünket - egészen addig, míg ez életben maradásunkat nem fenyegeti. Akkor az elterelés már mit sem ér. Táplálékra van szükségünk, hogy ne haljunk éhen. Lelki életünkben is eljuthatunk arra a pontra, amikor már semmi nem védhet meg minket a kétségbeeséstől, csak maga Isten.

Ráismerhetünk az Isten utáni sóvárgásra, ha éberen figyelünk a jelekre.