Előszó

Általában az olaszokról sok mindent nem is sejtünk mi magyarok, pár közhely kavarog a fejünkben velük kapcsolatban, s csak egy-egy, főúttól félreeső vidékre elvetődve döbbenhetünk rá, hogy a valóság ettől a képtől mennyire eltér. Nyelvük, gesztusaik, vérmérsékletük, és még sok minden más, bizony idegenül hat, de van sok ismerős jelenség is egy magyar számára ezen a vidéken. ... A városi forgatagot maga mögött hagyó néprajzkutató előtt különösen meglepő váratlansággal tárul fel a mindennapok sokszínűsége falun, vidéken, vagy ahogy a legutóbbi években célszerű nevezni e lakott képződményt, a "rurális-urbán kontinuum"-ban, a várost körülölelő településgyűrűben. Mert bár itt, a Velence régió szívében a hagyományos paraszti és a "modern" nagyvárosi életmód egymással való érintkezése nem újkeletű, hanem évszázados múltra tekint vissza. Mégis, ha közelről megnézzük, kapcsolat mintha alig lenne köztük.

A MÖB és a TEMPUS ösztöndíjaival Padovában töltöttem az 1992-es év végét és az 1993-as év első felét. Az első ismeretségek, beszélgetések és könyvtári olvasás, egyetemi órák látogatása révén személyes tapasztalatokra kezdtem szert tenni, s ezt hamarosan egy terepmunka körvonalazódása követte. Arra lettem kíváncsi, mennyire van jelen még és mire terjed ki a hagyományos életmód ebben az első látásra is rendkívül dinamikus és felgyorsult, ezzel egyidejűleg kulturálisan oly heterogénnek tűnő közegben. Úgy tűnt, hogy a közelmúltig fennmaradt nagycsaládok életvitele közelebb van még a hagyományos mintákhoz, mint a már véglegesen urbanizálódottakhoz.

A padovai városszéli lakhelyemről - ahonnan napi rendszerességgel indultam gyűjtésre - a vonzáskörzetben működő s még könnyen megközelíthető parasztgazdaságokat igyekeztem találni. Adatközlőimre kalandos úton akadtam. Első adatközlőmhöz a padovai egyetem néprajz szakjának rendhagyó hallgatója, egy 60 éves nyugdíjas közgazdász vezetett el. Ő Vicenzaban lakott, ezért kezdtem a gyűjtést annak perifériáján, Settecában Irma Fabrisnál, az ő lánya közgazdászom feleségének kolléganője volt a helyi iskolában. Vicenza 30 km-re van Padovától, a közlekedés sok időt elvesz, ezért arra kellett törekednem, hogy közelebb keressek parasztcsaládokat. Egy építési vállalkozótól béreltem kis lakást, ő helybeli születésű lévén tájékozott volt, két aktív parasztcsalád címét kaptam meg tőle. Kezdetben jelentős akadályokkal találtam magam szembe, ellenállást és mindenáron való bizonyítani akarást tapasztaltam mindkét család részéről. Ennek oka csak később lett világos előttem. Az építési vállalkozó és a két család hivatalos jellegű kapcsolatban álltak egymással. A családok kezelésében álló földek művelésből való kivonását szerette volna elérni az építési vállalkozó, az egyik család esetében a földek tulajdonosa megbízásából. Csak akkor sikerült bizalmukat megnyernem, mikor rájöttek, nem vagyok ügynök, és a lakás bérlésén kívül semmiféle kapcsolatban nem állok a vállalkozóval, akinek érdekeivel az övéik ütköztek. Ez a két család irányított még további két családhoz. Lakókörnyezetemben szerzett baráti kapcsolataim révén két újabb családhoz juthattam el, valamint a helyi (Szent Istvánunkról elnevezett plébánia!) káplánja révén is egyhez. Az egyik családdal egy szerencsés véletlen folytán kerültem kapcsolatba. Hirtelen jött eső elől húzódtunk be kerékpárunkkal a gátról egy nagy öreg ház eresze alá kisfiammal. Szombati programunkat meghiúsulni látván, bosszús voltam. Épp ebédidő lévén, a háziak mind asztalnál ültek, észrevettek és behívtak. Szinte egy szempillantás alatt barátságot kötöttünk, másnapra már hivatalos is voltam a gazdával való beszélgetésre.

Külföldiként jelentem meg adatközlőim előtt, és egy olyan országból jöttem, amelyikről - meglepetésemre - sokat tudnak, és amelynek eseményeit érdeklődéssel követték és követik ma is. Megmagyarázhatatlan szimpátiával viseltetnek a magyarok iránt. Mindezek a körülmények könnyítették a körükben való mozgást. Azonban adatközlőimnek, minden igyekezetük ellenére, nehezükre esett az irodalmi olasz nyelvet beszélni. A tájnyelvet, vagy jobb esetben a regionális olaszt használták, és nem a hivatalos olaszt, én pedig azt ismerem. Egyes adatközlők beszédét némi ráhangolódás után követni lehetett, másokhoz mindkét nyelv ismerőjével, tolmáccsal mentem el, mindaddig, míg fokozatosan én is meg nem értettem egyes tájnyelvi fordulatokat. Ha mások nem is, de a gyerekek kétnyelvűek a családokban, sokszor fordultam hozzájuk egy-egy szó magyarázatáért. A megértés másodszor a leíráskor okozott nehézséget. A kérdéses pontokat utólag levélben, személyesen, vagy telefonon tisztáztam. Mindezek a körülmények a külföldi terepmunka velejárói és nem árt, ha a gyűjtő e nehézségek tudatában van.

Az életüket elmesélőkkel az intenzív terepmunka után sem szűnt meg a kapcsolatom. 1994 és 1999 között padovai adatközlőimmel való ismételt találkozások alkalmával életük változásairól is tudomást szerezhettem. Beszámoltak magánéletük újabb fordulatairól és a gazdálkodásukat érintő fejleményekről, sorsukat azóta is követem. A terepmunkát csak 1999 óta tekintem lezártnak, az azóta történt levélváltások és telefonálások lényegében nem gazdagították az addigi eredményeket újabb adalékokkal, csupán a meglévők pontosítását szolgálták. 1994 utáni kiutazásaim viszont nem csak az adatközlőkkel való folyamatos kapcsolattartás miatt voltak elengedhetetlenek, hanem azért is, mert fokozatosan megismerhettem az olasz szakirodalmat és idehaza elérhetetlen kiadványokat nézhettem át.

...