Ismertetők

A szubjektum önkeresése

Dolgozatom tárgya Kosztolányi Dezső Miklóska című novellájának értelmezése. Elemzésemben a szerző nyelvszemléletét szem előtt tartva a szubjektum megszületésének útját vizsgálom a történet és a narráció szintjén, valamint a szöveg diszkurzív metaforikájában. A novellában a kisgyermekkori tett reflektálatlansága a hős önazonossági kríziséhez vezet, melynek megoldása csak a múlt eseményeinek felidézése és újraalkotása után lehetséges. A vizsgálat tárgya tehát az az emlékezésfolyamat, amely a hős önmegértéséhez vezet, vagyis a hős személyes története. A hős önmegtalálásának útját a narráció a képi látásmódtól a szó kimondásáig, majd a kimondott szó metaforikus átnevezéséig tartó folyamatként írja le, melyben a személytelen elbeszélő mintegy átadja helyét a hősnek, aki ezáltal a narrátori kompetenciából részesül. A szöveg mint narratíva létrejötte így egy narratív szubjektum megszületését is maga után vonja, aki az elbeszélő funkció révén tesz szert önazonosságra. A dolgozat további részében az Akhillész-mítosz szövegbeli megjelenésének különböző formáit vizsgálom, amit a diszkurzíva a szög köznév, valamint a Miklóska tulajdonnév hangformáján, illetve történeti szemantikumán keresztül nyelvileg tesz motiválttá. Ez a nyelvi automatizmust felülíró jelteremtő tevékenység azonban már nem az elbeszélő, hanem az alkotás folyamatát témává tevő, az alkotásban mint nyelvi cselekvésben megszülető szövegszubjektum kompetenciája. A szöveg diszkurzív alanya ugyanis nem a szöveget mint narratívát, hanem a szöveget mint szemantikailag szervezett jelentésegészt hozza létre.

A tükör által születő szubjektum

A tükör által születő szubjektum című tanulmány Kosztolányi Dezső egyik korai versének nyelvi-poétikai értelmezésére vállalkozik. A játék című vers, mely az életműben a játék-téma első költői megfogalmazása, A szegény kisgyermek panaszai című ciklus darabjaként Kosztolányi két fontos motívumának együttes megjelenésével a játszó gyermek figuráján keresztül szólít fel értelmezésre. Az eddigi Kosztolányi-kutatás a gyermek-téma megjelenését filológiai vagy kortörténeti okokkal magyarázta, és a szereplíra, szerepjáték fogalmakkal írta körül. Jelen tanulmány a szöveg reflektált önreferencialitásával számolva a gyermek figurájának nyelvi feltételezettségét vizsgálja, és így az értelmezői munkát nem elsősorban pszichológiai vagy kultúrtörténeti, hanem sokkal inkább nyelvi alapon gondolja el.

A versszöveg témáját a játék különböző értelmeinek kibontásában jelölhetjük meg. A vers tematikus alapját képező játékértelmezéseket azonban a vers diszkurzívája a körkörösség szemantikai jegyén keresztül rendezi egységbe, így a tükör szó külső és belső formájának aktivizálásával a versbeli játék lehetséges értelmezései nyelvileg válnak motiválttá. Mivel a versbeli játékfolyamat hangsúlyozottan önreflexív jellegű, az értelmezés játék és szubjektivitás kérdéskörével is számot vet. A vers szimbólumrendszerén keresztül megidéződő mitológiai konnotációk az én önkeresésének újabb lehetőségeként járulnak hozzá az önértelmezéshez.

A motivált szójelentéstől a konvencionális megnevezésig

Dolgozatom tárgya Kosztolányi Dezső és Friedrich Nietzsche nyelvről vallott nézeteinek összevetése a címben megjelölt szempont alapján. Igaz ugyan, hogy a nyelvhez Nietzsche filozófusként, Kosztolányi pedig elsősorban költőként közelített, és nyelvelméletük alapja (a német filozófiai tradíció dogmáinak tagadásából építkező nyelvkritika Nietzschénél, illetve a romantikusok nyelvszemléletét folytató ontológiai nyelvszemlélet Kosztolányinál) eltérő, dolgozatomban mégis amellett érvelek, hogy Nietzsche és Kosztolányi fölfogása az attitűdbeli különbségek ellenére sajátos analógiát mutat. Az összevetés alapjául Kosztolányi esetében a Nyelv és lélek című kötet írásai, míg Nietzsche esetében Az antik retorika vázlata című előadás szövege, illetve A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című írás megállapításai szolgálnak. A dolgozat semmiképp sem tekinti céljának az esetleges konkrét, filológiai hatás kimutatását, sokkal inkább a két szemlélet dokumentumainak "összeolvasására", az olvasó reflexióinak közreadására törekszik.

Úgy vélem, hogy a vizsgált szerzők nézeteinek hasonlósága mindenekelőtt a megértés eredendően nyelvi természetének hangsúlyozásában, illetve a szóról vallott felfogásban, a hangalak és jelentés egymáshoz való viszonyának leírásában, a szó és referense közti viszony meghatározásában mutatkozik meg. A két szerző nyelvszemléletének legalapvetőbb közös vonása, hogy a szóforma és a fogalom kapcsolatának vizsgálatakor mindketten egyfajta motivált szójelentésből indulnak ki, aminek az a feltevés az alapja, hogy a nyelvképző ember nem fogalmakban, hanem érzéki élményei alapján gondolkodik, így hozza létre szavait, ítéleteit. Dolgozatomban arra keresem a választ, hogyan tükröződik ez a szemléleti alapú, képi (metaforikus) gondolkodás nyelvünkben. Noha a világos képzettel bíró szót a hagyomány képes átörökíteni, Kosztolányi és Nietzsche egyaránt arra a következtetésre jut, hogy az érzéki észlelésen alapuló, aktív képzettel bíró motivált szójelentés a köznapi nyelvhasználatban elhalványul. Ennek okát mindketten másképp magyarázzák és a jelenségből levont következtetések is eltérő irányba visznek, a dolgozat ezért a szembetűnő hasonlóságok mellett a két szerző nyelvszemléletének alapvető különbségeivel is számot vet.

A témafelvetés időszerűségét mutatja, hogy Paul de Man Nietzsche-tanulmányai óta, mely a nietzschei nyelvfilozófia alapvető szövegeiként számon tartott két szöveg (Retorika, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról) mellőzöttségére hívja fel a figyelmet, a német és magyar Nietzsche-recepció tanúsága szerint a helyzet nem sokat változott.

Az önértelmezés útjai

Jelen dolgozat (amint ez címéből is kitűnik) A tükör által születő szubjektum című tanulmány átdolgozott változata. Mindamellett, hogy az előző megjelenés óta eltelt időszakban szembesültem gondolatmenetem hiányosságaival, a tanulmányról folytatott beszélgetések és a folyamatos kutatás újabb felismerésekhez segítettek hozzá. A tanulmány címének megváltoztatása nem formális, hanem annak a belátásnak a kifejezője, mely szerint a szubjektum önértelmezési kísérlete nem feltétlenül vezet el az önazonosság tapasztalatához és az önmegértéshez. A versértelmezés nyelvére lefordítva mindez azt jelenti, hogy a lírai hős önértelmezési kísérlete nem köthető csupán egy szimbólumhoz, sokkal inkább olyan trópusok sokaságához (gyermek, játék, tükör, álom), melyek egyfajta kimozdított léthelyzet, határhelyzet kifejezőiként válnak értelmezhetővé.

Igyekeztem érveimet a Kosztolányi-életmű szempontjából tágabb kontextusba helyezni, ami egyfelől Kosztolányi játékértelmezésének alaposabb vizsgálatát, másfelől a gyermek-lét mint nyelvi határhelyzet átgondolását eredményezte.

A humor szerepe kosztolányi prózájában

Kosztolányi Dezső nyelvészeti, esztétikai és irodalmi tárgyú munkáiban a művészi tevékenység számos kérdését érintve a humorról is kifejtette nézeteit. A humor számára olyan életjelenség és egyben olyan művészi eszköz, mely értékítélet nélkül ragadja meg és mutatja be az emberi lét jellegzetességeit. A jelenséget Humor és írás című cikkében Kosztolányi elsősorban esztétikai szempontból közelíti meg, amennyiben a humort két esztétikai minőség - a tragikus és komikus - együttes jelenléteként értelmezi. A humor esztétikai vonatkozásai mellett Kosztolányi értelmezésében ontológiai jelenség is, amennyiben a lét fenségének és esendőségének együttes érzékeléséből vagy megjelenítéséből keletkezik. A Részeg kutya című novella vizsgálata kapcsán azonban egyértelművé válik, hogy Kosztolányinál a humor egyfajta írásmód is, mely számos retorikai fogás eredményeként az elbeszélői hang egészét jellemzi. Ez azonban elválaszthatatlan a nyelvi humortól, mely a nyelv figuratív működésmódjának eredményeként a nyelv eredendő sajátossága. A nyelvben rejlő humoros potenciál kiaknázása - ami gyakran a konvencionálissá vált, automatizálódott nyelvhasználatot felülírva a szavak eredeti jelentésének felelevenítésén alapul - alapvető sajátossága Kosztolányi írásművészetének.