Előszó

Egy-két barátom ajánlatára összegyüjtöttem azt a pár czikket, melyeket két-három hónap alatt a haladás törvényéről irtam. Főleg az indított e gyüjtemény közzétételére, hogy nem értett meg némely olvasóm és birálóm. Igaz, hogy a reactio zárkózott napjaiban gyűlöli az új elméletet, nem látja szívesen az új tant, mely megzavarja eszmekörét, bántja rendes érzése- és gondolkodása módját s így csak oly nézetek és doctrinák terjedhetnek el, csak olyanok lehetnek népszerűek, melyek a nemzeti eszméből folynak és azt támogatják. Ehhez járul, hogy a nemzeti eszme korának második felében leszáll az erkölcsi szinvonal. Nagy az önzés, általános a servilismus, ritka az önálló, független meggyőződés, a mi sok tehetséges embert vagy hallgatásra bír, vagy valamely zászló alá vezet, melyet azután árkon-bokron keresztül, sokszor jobb meggyőződése ellen követ. Ma a tudomány köztársaságában is lesik a konczot. Sok ugyan a fóka, de még több az eszkimó.

Nekem tehát ezzel a bajjal is számolnom kell. Ha csak egy-két eltérő nézetem volna, mely haeresim sapit, még talán számithatnék elnézésre; de most, mikor alapjáig megbolygatom világnézetöket, várhatok-e elismerést azoktól a szegény férgektől, a kik, a hol tehették, eddig is csiptek és szúrtak. A hatalom, a tekintély, a befolyás e sajtkukaczai egymás közt nyüzsögve, torzsalkodva élnek, melyet én rendesen távolról néztem és nézek, csak mikor az anyagi gondok hullámai csapnak össze fejem fölött, fáj elszigetelt helyzetem, szeretnék magamon segíteni, de kihez forduljak, mikor mindenütt klikk, pajtáskodás, czimboraság és szolgahad vesz körül?

Ezeknél fogva nem remélhetem, hogy csodálatos fölfedezésem hamar bejut a nagy közönség elméjébe. Ezt nem is várom. De azt sem nézhetem, hogy félreértenek, hogy meg nem értenek. Az én bölcsészetem nem Hegelismus, melyet nehéz volt megérteni, noha az actio napjaiban a félvilág rajongott érette. Mindig azt tartottam, hogy az eszme világának is csak oly egyszerűnek, átlátszónak kell lenni, mint a természettudományokénak s a ki homályosan ír, bizonyosan nincs tisztában a kérdéssel. Nem szeretnék e hibába esni. Azért adom egy csomóban e kis czikkeket, talán fel tudják világosítani és meg tudják győzni azt, a ki komolyan keresi az igazságot.

E kiadás ellen a kolozsvári egyetem bölcsészeti karának és három referensének (Hegedüs Istvánnak, Szász Bélának és ifj. Szinnyey Józsefnek) sem lesz talán kifogása, kik azért nem ajánlottak az irodalomtörténeti tanszékre, mert nagyon eredeties vagyok s mi történnék a derék egyetemmel, ha tanaim megmételyeznék az ifjúságot. Szerintök a tanterem falai között nincs a ki helyreigazítsa szavaimat, míg a sajtó terén nem árthatok annyit, mert ott terem mindjárt a tekintélyek józanító kritikája, alapos ledorgálása. Most is megvárom ezt a három jeles gondolkodótól. Hegedüs, Szász és ifj. Szinnyey uraktól! Köszönettel fogadnám nagybecsű, alapos és beható kritikájokat. Idáig csak gyönge emberek birálgattak, hadd lássuk már a lumeneket, a kik veszély nélkül oktatják magyar hazánk lelkes ifjúságát, a kik a tudomány nagy készletével csepegtetik belé az örök igazságokat, melyek habár nem eredetiek és nem is ujak, de szentesítette a hagyomány, törvényesítette az idő és szépeknek, jóknak s igazaknak találja a réginek, az ócskának bálványozása, mely a nemzeti eszme árnyékában erős istápja a tudatlanságnak és korlátoltságnak.

Talán egy másik tanárbarátomnak sem lesz ellene kifogása, kinek minden harmadik szava a nemzeti szellem, a nemzeti genius, a ki mindig kenetes és érzelmes szólamokkal áradozik, valahányszor erről beszélhet; de a ki épen azért nem "ajánlott" a kérdéses tanszékre, mert a kolozsvári egyetem magyar tanárának, úgy mint a budapestinek, hazafias phrasisok hősének kell lenni. Idáig azt hittem, hogy én csak úgy szeretem hazámat, mint e hon bármely derék fia; most azonban magamon tapasztalom, hogy a hazafiságot és szeretetet az áramlat gyöngeségeivel együtt kell vallani, mert különben nem ismerik el. Pedig én most is csak azt állitom, hogy fölfedezésemmel én emeltem tartós emléket a magyar hazának.

Budapesten, 1892. május 15-én.
Bodnár Zsigmond.