Az ikes igék nyelvünkben eredetileg jelentésbeli sajátosságot is képviseltek: az igéknek szenvedő visszaható vagy általában tárgyatlan jelentését fejezték ki (pl. még ma is: tör – törik, hall – hallik). Később az ikes ragozás elvesztette ezt a szerepét, s bomlásnak indult az iktelen javára. Ez a folyamat a XVII. századtól kezdve figyelhető meg, és tart napjainkban is. Először a nyelvjárások egy részében ment végbe (pl. a Tisza mentén – amint már Szvorényi is említette; itt ma már szinte minden alakban az iktelen formák a gyakoribbak), majd elterjedt a kialakuló köznyelvben is, később pedig annak ellenére, hogy a nyelvújítás, a fellendülő irodalom és az Akadémia ismét vissza akarta állítani a kettős ragozási rendszer tisztaságát, az irodalmi nyelv is sokat befogadott e változásokból, bár (a székely nyelvjárások mellett) legtovább őrzi az eredeti megkülönböztetést. Az ikes ragozás mai használatára vonatkozólag a nyelvhelyességi irodalom alapján általánosságban s röviden azt mondhatnók, hogy az irodalmi és a művelt köznyelvben a kijelentő és felszólító mód egyes szám első személyében meg kell különböztetnünk az ikes ragozást (tehát: lakom és lakjam). A feltételes mód jelen idejének egyes szám első személyében egyformán használható az ikes és az iktelen forma is (tehát: laknám vagy laknék). A felszólító és feltételes mód egyes szám harmadik személyében viszont már az iktelen alakot kell helyesnek mondanunk (tehát: lakjon és lakna). (L. részletesebben: Lőrincze Lajos: Nyr. LXXVII. [1953.] 208–12. 1.; Kovalovszky Miklós: Nyelvművelésünk főbb kérdései. [Szerk.: Lőrincze Lajos.] Bp. 1953. 141–49. 1.; Magyar nyelvhelyesség. [Szerk.: Deme László és Köves Béla.] Bp. 1957. 175–77. 1.)