A nyelvjárásoknak ez a jellemzése – érthető okokból – igen rövid, ennélfogva hiányos (csak egy-egy jellemző jelenséget ragad ki mindenikből), s nem a valóságos állapotot mutatja (a kiragadott jelenség ugyanis másutt is előfordul, csak legfeljebb más arányban stb.), és nem is mindig pontos. A mai felosztás szintén más: 1. nyugati, 2. dunántúli, 3. déli, 4. tiszai, 5. palóc, 6. északkeleti, 7. mezőségi és 8. székely nyelvjárásterületet különböztetünk meg. (Ezek elhatárolását, nyelvi jellemzését l. Kálmán Béla: A mai magyar nyelvjárások. EMNyF Bp. 1953. 23–29 l. és Deme László bírálatát: Felsőoktatási Szemle. 1954. 276–84. l.) – A szövegben szereplő ë betű a köznyelvi e-nél magasabb nyelvállással képzett, ún. zárt ë hangot, az à az idegen nyelvekből (pl. a németből, franciából, oroszból stb.) jól ismert ajakkerekítés nélkül képzett a hangot jelöli, az â betű a köznyelvi a hosszan ejtett párjának a jele a jâó szóban levő âó és a sziëp szó ië hangja pedig ún. kettőshangzó (diftongus), azaz két hangnak egy szótagos kapcsolata.