Az analógiának Arisztotelésznél sajátos értelme van: „Analógiának tekintem azt, midőn a második úgy viszonylik az elsőhöz, mint a negyedik a harmadikhoz; a költő tehát a második helyett a negyediket, a negyedik helyett a másodikat fogja mondani, és hozzáteszi néha azt a névszót is, melyre a metafora vonatkozik s amelyet ez helyettesít. Így pl. a boroscsésze úgy viszonylik Dionüszoszhoz, mint a pajzs Áreszhez. A költő tehát a boroscsészét Dionüszosz pajzsának, a pajzsot pedig Áresz boroscsészéjének fogja nevezni. Vagy az öregség úgy viszonylik az élethez, mint az est a naphoz. A költő tehát az estét a nap öregségének fogja mondani, vagy mint Empedoklész a vénséget az élet estéjének.” (Aristoteles poétikája. [Ford.: Geréb József.] Bp. 1891. 65–66. 1.) Vagyis – mint Zlinszky megállapítja – Arisztotelész a metaforát mint aránytrópust (az arányba állítás útján létrejött szóképet) fogta fel.