Fordításban: „Erős zengésű magánhangzók: az A és O, tompa az U, még tompább az Y. Az I vékony, az E mérsékelt. Az A-ban szélesség van. Az I-ben hosszúság. Az E-ben mélység. Az O-ban zártság. Az U és Y némi rokonságot mutat az I-vel. Cano [fehérnek, ősznek; a canus melléknév részeshatározó esete] tehát kifejezőbb, mint canus [fehér, ősz]; alto [magasnak, mélynek], mint altus [magas, mély]; lato [szélesnek], mint latus [széles]; vagy éppen canis [fehéreknek, őszeknek], latis [széleseknek], altis [magasaknak, mélyeknek]. Még zavarosabb [hangzású]: cane [őszen, fehéren; a canus melléknév adverbiuma (határozószó)], late [szélesen]. Az I sokban fokozhatja a lélek emelkedettségét. A lélek oly emelkedettségét tehát, aminőt a vallás kíván, nagyon jól éreztetik az ily szavak, mint dii [istenek], pii [kegyesek]. Ha a hangzót kettőztetjük, növekedik a hatás. Hasonlók hasonlókkal együtt erősítik a hangzást. Így: λααν [követ, a λαας (kő) tárgyesete], βοωπις [tehénszemű], coorta [keletkezett; a coorior igéből], coopertum [befedett; a cooperio igéből, cohortatus [buzdított; a cohortor igéből], deae [istennők], deprehendo [megragadok], vehemens [heves], deero [hiányozni fogok], deerro [eltévedek]. Vagy a már említett dii, pii.”