Fordításban: S = zúgás, süvöltés, Z = rezgés, R = keménység, N = csengés, B, P, T, C, G = tompa, fojtott hangok. Kissé vidámabb a D, F = fúvás, mint: „…száll a szelekben a gálya magától.” [Aeneis. V. 832.] V-vel, az aeol digammával [bilabiális félhang a görög abc-ben; később v fejlődött belőle] egyesülve: „…hullámhegyeket görgetnek a partra.” [Aeneis. I. 86.] S = sziszegés, mint: „…a szökőár szisszen a szirten.” [Aeneis. V. 866.] S és F, tehát sziszegés és fúvás egyesülnek ebben: „…mely vemhes vad viharokkal.” [Aeneis. I. 51.] A költő a plena [telített] szót is használhatta volna, de F hangot keresett, azaz, jegyzi meg Scaliger, a foeta [vemhes] jobban festi a szél zúgását, mintha a költő helyette plena-t használt volna. R = keménység: „Vad szeme villámot vet…” [Aeneis. IX. 794.] Kettőzve még inkább: „…s vad harcra törekvő” [Aeneis. I. 14.], „…rémes a harcban”. [Aeneis. XII. 226.] Ily szavakban is, mint: harag, szájnyílás, vicsorítok, borzadok, megrémítek. Olykor magának a fogalomnak neve már hangfestő: az N hang remegést fejez ki. A concinnitas szónak már a hangzásából ki lehet hallani az összecsengést, a tener hangzásából a gyengédséget. Az L lágy hang, mint a mollis [lágy] szó is tanúsítja. Azért Vergilius helyesen alkalmazza, mikor a Tartarosz [a bűnhődés helye az alvilágban] zordságával szemben az Elízium [a boldogok lakhelye az alvilágban] derűjét akarja éreztetni: „Elízium csapatában időzöm…” [Aeneis. V. 735.] Scaliger idézi Quintilianus példáját is: „Halványsárga virág tarkítja az áfonya színét.” [Vergilius: Ecloga. II. 50. Ford.: Vas István.]