Bevezetés

A nesztoriánus hit a keresztény egyház által a 431-es epheszoszi zsinaton eretnekké nyilvánított ókeresztény irányzata. A vallás alapítását Nesztorioszhoz, egykori konstantinápolyi pátriárkához kötik, aki prédikációiban Jézus kettős természetét hirdette, és tagadta Mária istenszülőségét. Tanításai ellen Kürillosz alexandriai pátriárka lépett fel, ő nevezte legelőször ellenfele tanításait eretneknek, majd amikor a fenti zsinat is kimondta a volt pártriárka tévelygését, akkor őt és híveit az egész kelet-római birodalomban üldözni kezdték. Ennek eredményeként Nesztoriosz hívei, akiket nesztoriánusoknak neveztek el, fokozatosan a birodalmon kívüli részekbe, elsősorban a perzsa Szászánida birodalomba menekültek, ahol számos közösségeket alapítottak. A bizánci-perzsa ellenséges viszony miatt ottani tartózkodásuk sem volt mindig békés, ezért fokozatosan egyre keletebbre vándoroltak, és a V. századtól megjelentek Közép-Ázsiában, a VII. században pedig elérték a kínai birodalmat, ahol az idegen vallásokat támogató Tang-dinasztia idején szervezetük megerősödött. A keresztény hit onnan eljutott a lovas nomád törzsek északi, mongóliai szálláshelyeire is, ahol a távoli hitet a nomád uralkodók támogatták.

Nyugat-Európa keresztény államai a nesztoriánusok sikeres keleti misszióiról sokáig semmit sem tudtak. Csak a keresztes hadjáratok idején értesültek arról, hogy a távoli keleti országokban is élnek keresztények. A hírből keletkezett János papkirály keleti keresztény uralkodó legendája, akiről Freisingi Ottó már úgy írt, hogy ő nem más, mint nesztoriánus király. A XII. századtól kezdődött meg a pápai udvar és a keresztes hadjáratokban érdekelt nyugat-európai uralkodók érdeklődése a nesztoriánus kereszténység iránt: ismertségüket és a mongol udvarnál betöltött szerepüket akarták maguk hasznára fordítani. Az 1241/42-es közép-európai mongol invázió után követeket indítottak a mongol birodalom uralkodóihoz azzal a céllal, hogy szövetséget kössenek velük az iszlám terjeszkedése ellen. A követségek egyik eredményeként a pápaság tárgyalásokat kezdett a nesztoriánus közösség vezetőjével az egyházi unióról, melyek sikeresnek bizonyultak, és IV. Miklós pápa hivatalos kinevezést küldött III. Mark Yabhallaha nesztoriánus katolikosznak, ezzel az egykori eretnekeket visszafogadta a római kereszténység közösségébe. Az unió végül mégsem ért célt, hiszen a XIII. század végére az iszlám támadása véglegesen megrendítette a nesztoriánusok mongol részbirodalomban, az ilkánoknál betöltött pozícióját.

Az európai, de főleg a magyar történettudományban nem kapott megfelelő értékelést az, hogy Eurázsiában, azon belül a pusztai népek között széles körben elterjedt a nesztoriánus hit, pedig ők voltak azok, akik már a késő ókortól kezdve a keresztény eszmét és ókori antik műveltséget is eljuttatták Ázsia távoli területeire. A kora középkorban Nyugat-Európában elfeledett görög-római kulturális örökséget a nesztoriánusok az araboknak, és a perzsáknak közvetítették, ahonnan később visszajutott Európába, és a reneszánsz műveltségre nagy hatást gyakorolt.

Jelen dolgozatomban e hányatott sorsú keresztény hit történetét szeretném végigvezetni a kezdetektől a mongol korig, rávilágítva a nesztoriánusok feledésbe merült érdemeire, továbbá meg szeretném jelölni azokat a földrajzi régiókat, népeket, ahol ez a hit földrajzi, törzsnév formájában továbbélhetett.