Bevezetés

Hitvallásaink haszna és használata.

Ha volt idő, mikor egyházunkban alászállott a hitvallások becsülete, és az egyházban voltak számottevő emberek, akik képesek voltak vállvonogatva, fölényes mosollyal beszélni a hitvallásokról: az ilyen idő ma, ha nem is évek számában, de lélekben mindenesetre nagyon messze esik tőlünk. Ma a hitvallásról szólva senki sem használ más hangot, mint a feltétlen tisztelet és hűség hangját. A hitvallások zászlai ma nem muzeális tárgyak, hanem használatban vannak a csapatok kezén.

De félünk, hogy ezzel az általános respektussal együtt járhat ugyanaz a veszély, amely együtt járt a hitvallások megvetésével annakidején: az, hogy a hitvallást emlegetők alapjában véve mégsem ismerik azokat, és ezért nem is használják fel. A zászlókat elővettük, de - talán összegöngyölve, tokban hordozzuk a csapatok élén, mintha a múzeum sarkába volnának támasztva. Mi akkor a különbség? Nem árt tehát gyakran eszünkbe idézni: mire is valók? - és ennek alapján elgondolkozni azon, hogy hogyan kellene jobban értékesíteni őket egyházunk életében?

Hitvallás nélkül nincs - legalább is nincs fejlettebb fokon - egyházi élet, mint ahogy csak nagyon kezdetleges fokon, őserdőket irtó első telepesek világában lehetséges társadalmi és nemzeti élet határok nélkül. Az első indulások után minden vallás kénytelen kijelölni értelmi úton a maga tartalmának határköveit szomszédos és vetélkedő más szellemi hatalmakkal szemben. Különben vége van: nem marad az, ami volt, mert nem is adott számot arról, hogy mi volt?

Ha a hitvallások ilyen kerítései a mi lelki hazánknak, hitünk birodalmának, akkor nyilvánvaló, hogy korlátoznak és fegyelmeznek; akkor rajtuk kívül "nincsen számunkra hely", és ha a lelki életünk elkalandozik olyan területekre, amelyeket a hitvallásunk kizár, akkor azonnal hatályba lép tiltó erejük: református voltunk kockáztatásának terhe alatt vissza kell térnünk lelki életünkkel a régi határok közé. Ott a helyünk.

De a határ nemcsak kizár, hanem bezár is. Nemcsak azt mutatja: mi idegen föld, hanem még inkább azt, hogy mi a mi örökségünk. A hitvallás figyelmeztetés a mi gazdagságunkra; számadás arról, hogy milyen bőséges a mi hitünk birodalma, milyen szélességek és hosszúságok várják, hogy bejárjuk és megcsodáljuk őket. Kétségtelen, hogy a hitvallásoknak ezt a hasznát hanyagoljuk el fölöttébb. Az a veszély ma nem nagyon fenyegeti egyházunkat, hogy a hitvallásokkal össze nem egyeztethető idegen felfogások akarnának uralomra jutni benne. Ellenben súlyosan sínyli egyházunk azt a betegséget, hogy az Evangélium minden gazdagságából, amiről bizonyságot tesznek a hitvallások, vajmi kevés jut csak szóhoz igehirdetésünkben, az életünk valóságában és munkánk tartalmában.

Ezért válik fontos gyakorlati kérdéssé a hitvallások használata. Az ellenőrző szerepüket utóvégre betölthetnék úgy is, ha egy-két egyházi cenzor tartaná őket kezében, és mérné vele mindnyájunk munkáját, hogy lecsapjon ránk, ha hamis tudományt találnánk szolgálni. De az ösztönző szerepüket csak úgy tölthetik be, ha élő könyvek az egyház életében. Nagyon becses tradíció a Heidelbergi Káténak sorozatos tanulmányozása a gyülekezetben. De ezen kívül sok más módját is meg kell találnunk még annak, hogy tükörként magunk elé tartsuk őket egyenként és együttvéve, hogy csenevész, fogyatékos keresztyénségünk megkívánja belőlük azt a teljesebbet és gazdagabbat, amit Isten nekünk is nyújt Igéjében.

És van még egy hasznuk a hitvallásoknak: az egyház történeti öntudatának ébrentartása. Még ha ma illetékes emberek kezéből kaphatnánk is ugyanolyan megbízható és ugyanolyan gazdag tartalmú összefoglalást arról, hogy mi az Isten-kijelentette igazság: ez a modern hitvallás nem adhatná meg ugyanazt, amit a régiek adnak. Hiányzanék belőle az évszázadok lehelete. Nem éreztetnék velünk azt, hogy hitünk milyen ősi fán nőtt és milyen messze előttünk húzódik már bele az örökkévaló világba annak a zarándokcsapatnak az eleje, amelyhez mi is csatlakozunk. Jó nekünk sokszor eszünkbe vennünk, hogy nem vagyunk felfedezői a keresztyén hitnek, és hallani, mint zendül felénk annak tiszta, határozott szava évszázados múltnak messzeségéből. E nélkül nincs fogalmunk az anyaszentegyház élő valóságairól, és nem tudjuk: mi a szentek közössége.

Ugyanazon módszerek, amelyek által élővé válik a hitvalláskönyv a mai gyülekezeti életben, egyúttal már magukkal kell, hogy hozzák ezt az áldást is. Nem lehet az örökség kincseit számlálgatni a nélkül, hogy az ember szíve ne társalkodjék az örökhagyó elődökkel. Mert a hitvallás csengő szavú tételein rajta van a történelmi veret. Egy bizonyos korszak lelki harcaiból tör elő a hitvallás buzgó forrása, és megérzik rajta a kőzet íze, amelyen áthaladt.

Ezért nem kell sohasem félni attól, hogy a hitvallások értelmes használata megköti a fejlődést. A múlt csak akkor akadálya a jövőnek, ha elfelejtjük, hogy múlt.

Reformáció, 1925. febr.