Julia szép leány jó reggel fölkele,
Kisétála vala a búzamezőbe,
A búzamezőbe, búzavirág szedni,
Búzavirág szedni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Borzogatni kezdé arany színű haját,
Mosogatni kezdé rózsaszín orczáját.
Föl is föltekinte a magas egekbe,
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögel le,
Azon ereszkedik fodor fehér bárány,
A napot s a holdat szarva között hozván;
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perecz, aj! a két szarvábal,
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja néki fodor fehér bárány:
»Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Nem kisértet vagyok, mennyből követ vagyok;
Azért küldött hozzád az Ur Jézus Krisztus,
Mert most esett híja szűzek seregének:
Ha eljönnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karba, a szent szűzek közé,
Hogy betelnék veled az ők kegyes rendi;
Első kakasszókor jönnék nézésedre.
Másod kakasszókor téged megkérnélek,
Harmad kakasszókor el is jönnék érted,
Negyed kakasszókor téged elvinnélek.«

- Elmegyek, elmegyek, csak hadd menjek haza,
Hogy búcsúzzam el én apámtól, anyámtól.
Az anyjához fordul Julia szép leány,
Szóval mondja néki: Anyám, édes anyám!
Én is csak kimenék búzavirág szedni,
Búzavirág szedni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamat mulatni;
Föl is föltekinték a magas egekbe,
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszkedék fodor fehér bárány,
A napot és holdat szarva között hozván;
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába,
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja nekem fodor fehér bárány:
»Meg ne ijedj tőlem Julia szép leány!
Nem kisértet vagyok, mennyből követ vagyok,
Azért küldött hozzád az Ur Jézus Krisztus,
Mert most esett híja szűzek seregének;
Ha eljönnél vélem, én oda vinnélek
A mennyei karba, a szent szűzek közé,
Hogy bételnék veled az ők kegyes rendi;
Első kakasszókor jönnék nézésedre,
Másod kakasszókor téged megkérnélek,
Harmad kakasszókor el is jönnék érted,
Negyed kakasszókor téged elvinnélek.«

Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam,
Hadd halljam éltemben, hogy síratsz holtomban!
Sírass anyám, sírass, míg előtted vagyok;
De aztán ne sírass, ha útnak indulok.
»»Leányom, leányom, virágos kertembe
Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viasza,
Sárga viaszának földön futó füstje,
Földön futó füstje, mennybe ható lángja!««
Első kakasszókor jönnek kérésére,
Másod kakasszókor meg is kérik őket,
Harmad kakasszókor el is jönnek érte,
Negyed kakasszókor el is viszik őtet.
A mennyei harang huzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Julia szép leány oda beviteték,
S a mennyország kulcsa kezébe adaték.

Egyszer egy királyfi
Mit gondolt magába,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Felöltözött szépen
Kocsisi ruhába,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Elment házasodni,
Bíró lányát kérni,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

- Jó napot, jó napot
Gazdag bíró lánya!
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Adjon isten kendnek
Kendnek, kigyelmednek,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondol magába?

Üljön le itt nálunk,
Nálunk a divánra,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Nem azért jöttem én,
Hogy én itt leüljek,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Hanem azért jöttem:
Jössz-e hozzám vagy sem?
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Nem megyek én kendhez,
Kocsisi legényhez.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Mert én gazdag vagyok,
Gazdag legényt várok.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Van itt a szomszédban
Kosárkötő lánya.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Elmegyen az kendhez,
Kendhez, kigyelmedhez.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Elment a királyfi
Kosárkötő lányhoz.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

- Jó napot, jó napot
Kosárkötő lánya,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Adjon isten kendnek,
Kendnek, kigyelmednek.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondol magába?

Üljön le itt nálunk,
Nálunk a lóczára.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Nem azért jöttem én
Hogy én itt leüljek.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondol magába?

Hanem azért jöttem:
Jössz-e hozzám, vagy sem?
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Elmegyek én kendhez,
Kendhez, kigyelmedhez.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondol magába?

Mert én szegény vagyok,
Szegény legényt várok.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Elment a királyfi
Szép palotájába,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Felöltözött szépen
Királyi ruhába.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

Elment házasodni,
Bíró lányát kérni.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

- Jó napot, jó napot,
Gazdag bíró lánya,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

- Adjon isten kendnek,
Kis királyi felség,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Üljön le itt nálunk,
Nálunk a divánra,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

- Nem azért jöttem én,
Hogy én itt leüljek,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Hanem azért jöttem:
Jössz-e hozzám, vagy sem?
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

- Elmegyek én kendhez,
Kis királyfi felség.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Mert én gazdag vagyok,
Gazdag legényt várok.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

- Nem kellesz már nékem,
Ebadta hitványa!
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Eljön már én hozzám
Kosárkötő lánya,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Elment a királyfi
Kosárkötő lányhoz,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

- Jó napot, jó napot,
Kosárkötő lánya!
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

- Adjon Isten kendnek,
Kis királyi felség!
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Üljön le itt nálunk,
Nálunk a lóczára!
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Királyi ruhába.

- De nem azért jöttem,
Hogy én itt leüljek.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Hanem azért jöttem,
Jössz-e hozzám, vagy sem?
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Nem megyek én kendhez,
Kis királyi felség.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Tegnap fogtam kezet
Egy kocsislegénynyel.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

- Én voltam az, nem más!
Öleljük meg egymást.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Megesküdött szépen
Kosárkötő lánynyal,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Haza vitte őtet
Szép palotájába.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába?

Talán most is élnek
Hogyha meg nem haltak.
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába.

Diófának három ága,
Az alatt ül három árva.
Három árva feketébe,
Édes anyja temetőbe.
Hova mentek három árva?
»Hosszú útra, bújdosásra.«
- Ne menj el te három árva,
Mert nem találsz jó gazdára.
Jertek hozzám három árva!
Adok hárman három vesszőt,
Verjétek meg a temetőt.
»Kelj fel, kelj fel, édes anyánk!
Leszakadt a testi ruhánk.«
- Nem kelhetek, három árva,
Le vagyok én mélyen zárva.
»Kelnék, kelnék, de nem tudok,
Mert a föld moha befogott.
Vagyon nektek mostohátok,
Aki fehért adjon rátok,
Fejeteket megfésüli,
Orczátokat letörüli.«
»Vagyon nekünk egy mostohánk,
Aki fehért adjon reánk.
Mikor fehért ad hátunkra,
Vérrel virágzik az alja.
Fejünket is megfésüli,
Gyenge orczánk üti-veri.
Az ebédet is megfőzi,
A vacsorát melegíti,
Három árva sírva nézi;
Három árvát kirekeszti.
Jertek, menjünk a pajtába,
Boruljunk egymás nyakába,
Ugy sírassuk jó anyánkat,
A mi kedves jó dajkánkat!«
Tovább indúlt három árva,
Hosszú útra, bújdosásra.
Azt mondá a nagyobb árva:
»Menjünk, menjünk bújdosásra,
Hosszú útra, Moldovába.«
Azt mondá a kisebb árva:
»Ne menjünk el Moldovába,
Hosszú útra, bújdosásra,
Inkább öljetek meg engem!
Vegyétek ki szívem, májam,
Takarjátok gyenge gyolcsba,
Tegyétek be zöld ládába,
Vigyétek bé Barassóba
Tegyétek ki vaskapura,
Vegyen példát minden árva,
Kinek nincsen édes anyja:
Az árvának igy van dolga.«

»Bizony csak meghalok,
Anyám, édes anyám,
Görög Ilonáért,
Bizony csak meghalok
Karcsú derekáért;
Karcsú derekáért
Piros orczájáért,
Piros orczájáért,
Dombos ajakáért;
Dombos ajakáért,
Gömbölyű karjáért,
A lenvirág szemű
Görög Ilonáért!«

»Ne halj fiam, ne halj
Zetelaki László!
Csináltatok néked
Olyan csodamalmot,
Kinek első köve
Bélagyöngyöt járjon,
A második köve
Sustákot hullasson,
A harmadik pedig
Szép suhogó selymet.
Oda is eljőnek
Szűzek, szép leányok
Csudamalom látni,
A tied is eljő
Csudamalom látni
Szép Görög Ilona.«

»Ereszszen el anyám,
Édes lelkem, anyám!
Csudamalom látni.«
»Ne menj fiam, ne menj,
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót
Megfogják a márnát.«

»Bizony csak meghalok
Anyám, édes anyám,
Görög Ilonáért,
Bizony csak meghalok
Karcsú derekáért,
Karcsú derekáért,
Piros orczájáért,
Piros orczájáért,
Dombos ajakáért,
Dombos ajakáért,
Gömbölyű karjáért,
A lenvirág-szemű
Görög Ilonáért!«

»Ne halj fiam, ne halj
Zetelaki László!
Csináltatok neked
Olyan csodatornyot
Kinek szélessége
Dunapartig érjen,
Kinek magassága
Az egekig érjen.
Oda is eljőnek
Szűzek, szép leányok
Csodatorony látni,
A tied is eljő
Csodatorony látni
Szép Görög Ilona.«

»Ereszszen el anyám,
Lelkem édes anyám.
Csodatorony látni.«
- »Ne menj fiam, ne menj
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát.«

»Bizony, csak meghalok,
Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáért.
Bizony, csak meghalok
Karcsú derekáért,
Karcsú derekáért,
Dombos ajakáért,
Dombos ajakáért,
Piros orczájáért,
Piros orczájáért,
Gömbölyű karjáért,
A lenvirág-szemű
Görög Ilonáért!«

»Halj meg fiam, halj meg
Zetelaki László!
Oda is eljőnek,
Híres szép leányok
Csudahalott látni,
A tied is eljő
Csudahalott látni
Szép Görög Ilona.«

»Édes lelkem, anyám,
Ereszszen el engem
Csudahalott látni,
Ki érettem meghalt,
Halálra változott.«
- »Ne menj fiam, ne menj
Csudahalott látni;
Megvetik a hálót
Megfogják a márnát,
Atyjától elviszik
Szép Görög Ilonát.«

Nem hallgat anyjára,
Bemegyen a házba,
Ottan felöltözik
Kék selyem ruhába:
A nyakába vette
Vontarany szoknyáját,
A lábába húza
Piros, patkós csizmát,
A fejére köte
Piros selyem ruhát,
Elejébe köte
Fehér előkötőt.

»»Kelj fel fiam, kelj fel
Zetelaki László!
Mert a határon jő
Szép Görög Ilona,
Kiért te meghaltál,
Halálra változtál.
Kelj fel fiam, kelj fel
Zetelaki László!
Az úton jődögél
Szép Görög Ilona,
Kiért te meghaltál,
Halálra változtál.
Kelj fel fiam, kelj fel
Zetelaki László!
Belépék a házba
Szép Görög Ilona,
Kiért te meghaltál,
Halálra változtál.
Kelj fel, fiam kelj fel,
Zetelaki László,
Mert a lábodnál áll
Szép Görög Ilona,
Kiért te meghaltál,
Halálra változtál!««

»Láttam én halottat,
De ilyent sohasem,
Kinek az ő lába
Felszökőleg álljon,
Kinek az ő karja
Ölelőleg álljon;
Kinek az ő szája
Csókolólag álljon,
Ki föl is ébredjen,
Csak én megcsókoljam!«
Avval csak felszökött
Zetelaki László.

Ihon nevekedék
Egy arany almafa,
Gyenge gyopár virág
Alatta nőtt vala,
Alatta nőtt vala,
Szegény árva leány
Alatta ül vala,
Koszorút köt vala.
Hova gyopár nem ér,
Bélagyöngygyel toldja,
Bélagyöngygyel toldja,
Aranynyal nyomtatja,
Köti koszorúját,
Siratozza magát:
- »Sem apám, sem anyám,
Sem gondom viselő.
Istenem, istenem,
Szerelmes istenem!
Apa s anya nélkül
Hogy kell így megélnem,
Atyámfia nélkül,
Egy hitestárs nélkül,
Mit fogok csinálni
Éltemben egyedül!«
Az ajtón hallgatja
Egy kevély katona,
Egy kevély katona
Szóval így bíztatja:
Ne sírj, ne keseregj,
Szegény árva leány,
Apád s anyád leszek,
Atyádfia leszek,
Hites társad helyett
Hites társad leszek!
»Nekem bizony ne légy,
Te kevély idegen,
Mert nekem is vagyon
Gyűrüsöm, jegyesem,
Jegybeli szép mátkám,
Apám s anyám helyett
Ő lesz apám s anyám.
Ki most is oda van
Hadban hadakozni,
Hadban hadakozni,
Zászlót elhordozni;
Gyűrüsöm, jegyesem,
Kiért én elvártam
Hét szép esztendeig,
Hét szép esztendeig,
Teljes harmadnapig.
De én még elvárom
Hét szép esztendeig,
Hét szép esztendeig,
Teljes harmadnapig;
De ha akkor se jő,
Én aztán elmegyek
Az apáczák közé,
Az apácza földre,
Ott én a míg élek
Istent is szolgálok,
Ha pedig meghalok,
Isten előtt állok.«

Asztalnál ül vala gyönge Judit asszony,
Ott hímet varr vala fekete selyemmel,
Hol selyme nem éri, könnyével kitölti,
Lábával rengette szép arany bölcsőjét,
Szép arany bölcsőben kis futkosó fiát:
»Beli fiam, beli, szép futkosó fiam,
Beli fiam, beli Bátori Samuka!
Ha az Isten neked emberkort ad érni,
Ne hídd te apádnak Bátori Boldizsárt;
Mert nem apád neked Bátori Boldizsár,
Hanem a te apád erdélyi kapitány,
A ki adott néked rengő arany bölcsőt,
Rengő arany bölcsőt, négy arany pereczet,
Négy arany pereczet, pozsonyi süveget,
Pozsonyi süveget, lobogós gyolcs inget!«
Hát ajtón hallgatja Bátori Boldizsár:
»Meg ne tagadd asszony mostan mondott szódat!«
»Bizony nem tagadom, lelkem jámbor uram,
Leányokat szidtam, a rossz leányokat,
Virágomnak szépét nyilatlan leszedték,
Bokrétába kötték, legényeknek tötték.«
»Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!«
»Mindjárt nyitok, mindjárt lelkem jámbor uram!
Hadd húzzam lábamba karmazsin csizmámat,
Hadd vessem nyakamba vontarany szoknyámat«.
De nem győzé várni, berúgá az ajtót:
»Megtagadád, asszony, mostan beszédedet!
Meghagyom életed, hogyha nem említed
Erdélyi kapitányt; de ha megemlíted:
A fejét vétetem ő neki és néked!«
»Dehogy nem említem, el sem is felejtem,
Az eszemből soha, soha ki nem vetem,
Fejem a fejével egy gödörbe hulljon,
Vérem a vérével egy patakot mosson,
Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!«
- »Készülj asszony, készitsd hat lovas hintódat,
Hat lovas hintódat, legszebb inasodat,
Pozsony városába, nagy lakodalomba,
Nagy lakodalomba a rózsapiaczra,
A rózsapiaczra, holnap álló délre,
Holnap álló délre, a fővevő helyre!«
- »Hol vagy édes szolgám, legkedvesebb postám,
Készítsd elé nékem hat lovam, hintómat!«
Ők elkészülének, el is indulának,
El is indulának, oda is jutának.
»Várj kicsit, várj kicsit, te fekete hóhér!
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Lám árva fejemnek egyet se kondítnak!«
Azonban érkezik erdélyi kapitány,
Csak tánczolni kezde erdélyi kapitány,
Gyönge Judit asszonyt egyszer megfordítja,
Egyszer megfordítja, kétszer megcsókolja,
Kétszer megfordítja, százszor megcsókolja:
»Enyim vagy, nem másé, te asszonyi állat!«
Szemmel tartá őket Bátori Boldizsár,
A fekete hóhért rögtön felhivatá:
- »Indulj asszony, indulj a fővevő helyre!
Fejeddel játszódnak, fejedet elütik«.
A fekete hóhér amint oda ére,
Bátorinét egyben állította térdre,
Állította térdre s a fejét elüté,
A fejét elüté s egy gödörbe veté.
Csak felhuzá kardját erdélyi kapitány,
Csak felhuzá kardját, beléereszkedék:
»Te meghaltál értem, én meghalok érted!«

»Isten jó nap, bíró gazda, kelmed házában!«
- »Fogadj Isten szép Ilona az én házamban!
Mért sírsz, mért sírsz szép Ilona az én házamban?«
»Én elhajtám ludaimat szép zöld pázsitra,
Oda jöve bíró fia egy piszkafával,
Addig hajtá, hajigálá, agyon hajítá
Előljáró, szépen szóló gangos gunárom!«
- »Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gunárodért,
Megfizetem szép gunárod, mondsza: mennyit ért?«
»Azt kivánom, bíró gazda, szép gunáromért:
Minden legkisebb tolláért egy-egy aranyat,
Minden öreg tollaiért tornyos nyoszolyát,
Hátul legyező farkáért arany legyezőt,
A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért,
A lábáért, két lábáért két arany kanált,
A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát,
A fejéért, szép fejéért egy aranyalmát,
Abban égő két szeméért két égő gyertyát,
Hajnalvisító torkáért arany trombitát,
Benne lévő költségemért hat font rizskását,
A zuzáért, a májáért hat fej káposztát!«
- »Számtalan sok kivánsága szép Ilonának,
Akasztófa azért helye bíró fiának!«
»Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa,
Két karom két szép karfája akasztófája«.

»Gyere velem Molnár Anna
Zöld erdőbe, sík mezőbe!«
- Nem mehetek, Zajgó Márton;
Vagyon nekem jámbor uram,
Jámbor uram, kicsi fiam;
Jámbor uram az erdőben,
Kicsi fiam a bölcsőben.
»Gyere, gyere, Molnár Anna;
Vagyon nékem hat kőváram,
Egyet abból néked adok,
Hadd uradat az erdőben,
Kicsi fiad a bölcsőben.«
Csalta, csalta, addig csalta,
Míg az udvarra kikapta.
Mentek, mentek, mendegéltek,
Míg egy burkos fát elértek.
»Hallod-e te Molnár Anna,
Pihenjünk itt az árnyékba,
Nézz egy kicsit a fejemben,
Hadd alugyam az öledben;
Föl ne tekints burkos fára,
Burkos fának ága közé!«
Elaluvék Zajgó Márton
Molnár Annának ölében.
Molnár Anna elsóhajtva
Feltekint a burkos fára:
Megláta ott hat szép leányt,
Hat szép leányt felakasztva.
Sírni kezdett keservesen,
Hogy már ő lesz a hetedik;
Kihullott a harmatkönyje
Zajgó Márton orczájára.
Megébrede Zajgó Márton:
»Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna?«
- Nem sírok én, Zajgó Márton,
Itt vagyon egy kisded felhő,
Abból hullott két csepp esső.
»Hallod-e te Molnár Anna,
Én előttem hágj a fára!«
- Nem szoktam én fára hágni,
Hanem palotán sétálni.
Hallod-e te Zajgó Márton,
Mutasd: hogy kell fára hágni,
Eredj elő, s én utánad.
    Felindula Zajgó Márton,
Felhágott a burkos fára,
Elejtette fényes kardját,
Azt felkapta Molnár Anna,
Kettévágta egyik lábát.
Szóval mondja Zajgó Márton:
»Mért csinálád ezt te nékem?!«
- Hallgass, hallgass, Zajgó Márton,
Még ma fejeddel is játszom.
»Hadd meg nékem életemet,
Megmutatom sok kincsemet.«
    Megmutatta sok, sok kincsét.
Kettévágta ő a nyakát,
Felöltötte dolománját,
Talpig érő ángliáját,
Felfordula szürke lóra,
Szürke lóra, paripára,
Elindula hazájába,
Jámbor ura ablakára,
Hazaére vacsorára:
- Jó estét, te jámbor gazda!
»Isten hozta, vitéz uram.«
- Hallod-e, te jámbor gazda,
Adsz-e szállást éjtszakára?
»Nem adhatok, vitéz uram;
Feleségem keringőben,
Kicsi fiam a bölcsőben,
Nem aluszik, nem is nyugszik,
Mégis adok, jó katona.«
- Nyiss hát ajtót, jámbor gazda!
Ajtót nyita Zajgó Márton.
- Hallod-e, te jámbor gazda,
Van-e jó bor a faluba?
»Vagyon itt, csak a szomszédba.«
- Vegyed a félkupás kannát,
S hozzál nékem egy félkupát.
»Hoznék biz én, jó katona;
Kicsi fiam a bölcsőben
Nem aluszik, nem is nyugszik.«
- Elringatom s elaltatom!
    Elmene a jámbor gazda.
Míg az ura a bort hozza,
Kigombolá dolománját,
Földig érő ángliáját,
Megszoptatá kicsi fiát.
    Hazamene jámbor gazda,
Bámult, mért oly csöndes fia.
»Mi az oka, kicsi fiam,
Hogy ily csöndes vagy te mostan?«
Hallod-e, te jó katona,
Mit csináltál a fiamnak?
- Elrengettem s elaltattam.
Hallod-e, te jámbor gazda,
Feleséged eléjőne,
Megszidnád-e, megvernéd-e,
Orczájára felhánynád-e?
»Meg se verném, meg se szidnám,
Még meg sem is pirongatnám,
Örömmel haza fogadnám.«
Kigombolá dolománját,
Földig érő ángliájat,
Megcsókolá jámbor urát,
Újra megszoptatá fiát.

Egyszer, egyszer egy katona
A menyecskét csalogatta,
Csalta, csalta, mindég csalta,
Az erdőbe el is csalta.

Az erdőnek közepébe,
Ülj le, ülj le ezen helyre!
Elaluszik az ölébe,
Gondolkozik a menyecske.

Fogja menyecske a kardját,
Elvágja katona nyakát.
Felöltözik ruhájába,
Fölül a paripájára.

Berugtatott falujába,
Bíró gazda udvarába:
Menj el borért, bíró gazda!
- Nem mehetek, jó katona

Mert nincsen sok költő pénzem,
Csak van árva kis gyermekem.
Elment borért bíró gazda,
Elébe fut édes fia:

»Apám, apám, édes apám,
Ez volt az én édes anyám!
Megösmertem járásáról,
Vékony karcsú derekáról.«

»Verje meg az Isten
Azt az apát s anyát,
Ki gyermeket nevel
Másnak, nem magának!
Eleget könyörgék
Apámnak, anyámnak:
Ne adjon engemet
Nagy hideg havasra,
Nagy tüzes tolvajnak.
Az a híres tolvaj
Most is oda vagyon
Keresztút-állani,
Keresztút-állani,
Örményt megfosztani,
Egy pénzért, kettőért
Pirost vért ontani,
Piros vért ontani,
Lelket veszeszteni.
Nem szoktam, nem szoktam
Hajnalban felkelni,
Piros hajnal előtt
Véres ruhát mosni,
Véres ruhát mosni,
Könnyemmel áztatni,
Könnyemmel áztatni,
Jajszóval sulykolni!«
Azonnal az ura
Az ajtóhoz ére.
A nagy híres tolvaj
Az ajtón hallgatja,
Hogy a felesége
Magát siratgatja.
- Nyiss ajtót, nyiss ajtót,
Asszony feleségem!
»Várjon csak, várjon csak,
Édes jámbor uram,
Hogy húzzam lábamba
Piros szárú csizmám,
Hogy kössem fejemre
Fehér fátyolomat.«
Nem győzheté várni,
Berúgá az ajtót.
- Mért sirtál, mért sirtál,
Asszony feleségem?
»Nem sirtam, nem sirtam,
Édes jámbor uram!
A konyhán forgódtam,
Cserefát égettem,
Cserefának füstje
Húzta ki a könnyem.«
- Készülj a halálra,
Mindent jól hallottam!
Három halál közül
Melyiket választod:
Azt, hogy megöljelek,
Vagy fejbe lőjjelek,
Hét asztal vendégnek
Vígan gyertyát tartasz?
»Három halál közül
Én aztat választom:
Hét asztal vendégnek
Vígan gyertyát tartok.«
- Hallod, te szolgáló,
Hozd be a vég vásznat,
Hozd be a vég vásznat
S a nagy kászu szurkot:
Fejénél kezdjétek,
Talpig tekerjétek,
Talpánál kezdjétek,
Fejig tekerjétek!
    A szép fehér vásznat
Szurokkal leöntik,
Fejénél elkezdik,
Lábáig tekerik:
Lábánál elkezdik,
Fejéig tekerik:
Hét asztal vendégnek
Vígan gyertyát tartott.

- Apám, apám, apám, lelkem édes apám!
Anyámasszony bizony Barcsait szereti.

»Hallod asszony, hallod, mit mond ez a gyermek?«
- Hallom, uram, hallom, lelkem jámbor társam!
Részeg ez a gyermek, nem tudja, mit beszél.

Ottan elindula, aj! ki Kolozsvárra,
Fele útját méne, onnan visszatére,
Onnan visszatére, hazájába ére.

- Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!
»Nyitok, lelkem uram, lelkem jámbor társam! -
Hagy veszem nyakamba vont arany szoknyámat,
Hagy kössem élőmbe patyolat ruhámat,
Hagy tegyem fejembe recze fátyolomat,
Hagy hozzam lábamba szép piros csizmámat.«

Akkoron berúgá palota ajtaját:
- Add-elé, add elé, a nagy láda kulcsát!
»A szomszédba jártam, kerten általhágtam,
Ottan elejtettem a nagy láda kulcsát,
Hanem megtaláljuk szép piros hajnalba.«

Akkoron berugá nagy láda oldalát,
Csak kihengeredék belőle Barcsai.
Aj! - megfogá őtet s egybe fejét vevé.
»Állj elé, állj elé, asszony feleségem,
Holnap álló délbe fejedet vétetem!«
Fut hátra az asszony, kiáltja a szolgát:
Jánoskám, Jánoskám, nagyhajú Jánoskám!
Készítsd a hintómat, fogd be hat lovamat,
Holnap álló délbe vígy fővevő helyre!
Mikor fejem veszik, mosd meg ürmös borba,
Édes ürmös borba s takard gyenge gyolcsba,
Tedd fel a hintómba, vidd be Moldovába,
Apámnak s anyámnak tedd az asztalára,
Hogy egész Moldova vegyen példát róla!
- Istenem, istenem, én mit cselekedtem!
Megöltem Barcsait s kedves feleségem.

Héj páva, héj páva, császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvét nem lelhettem.
Elmentem Budára, budai vásárra,
A vásárba mentem, piros csizmát vettem,
Avval hazamentem s az asztalra tettem,
Még csak rá se nézett, rá se mosolyodott.
Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
»Én bizony sohasem, teljes életemben!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak.«

Héj páva, héj páva, császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvét nem lelhettem.
Elmentem Budára, budai vásárra,
A vásárba mentem, rojtos ruhát vettem,
Avval haza mentem s az asztalra tettem;
Még csak rá se nézett rá se mosolyodott.
Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
»Én bizony sohasem, teljes életemben!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak.
Őket se uraltam, téged sem urallak.«

Héj páva, héj páva, császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
A gazdag leánynak kedvét nem lelhettem;
Az erdőre mentem, somfabotot szeltem,
Avval hazamentem, az asztalra tettem:
Akkor rá is nézett, rá is mosolyodott.
Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
»Én bizony sohasem teljes életemben!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak!«

Elsőbben rávágtam, csak vállat vonintott;
Másodszor rávágtam, csak úgy tapogatott.
Harmadszor rávágtam, mindjárt térdre esett,
Negyedszer rávágtam: a nyakamba esett.
Ötödször rávágtam: »Kedves hites társam!«
Hatodszor rávágtam: »Uram vagy virágom!
Uram vagy, uram vagy, halálig uracskám!«

»Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.«
- Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged. -
»Kihez, anyám, kihez?«
- Egy kovácslegényhez. -
»Nem kell anyám, nem kell!
Fuvó nyomogatni,
Patkószeget verni...
Rip, rip, rip, rop, rop, rop,
Kapitányné leszek!«

»Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.«
- Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged. -
»Kihez anyám, kihez?«
- Egy diáklegényhez. -
»Nem kell anyám, nem kell,
Az a diáklegény:
Könyvet olvasgatni,
Falut tanítani...
Rip, rip, rip, rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!«

»Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.«
- Ne menj, lányom, ne menj,
Eladlak én téged. -
»Kihez anyám, kihez?«
- Egy molnárlegényhez. -
»Nem kell anyám, nem kell,
Az a molnárlegény:
Malomkövet vágni,
Lisztet meregetni...
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!«

»Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek!«
- Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged. - -
»Kihez anyám, kihez?«
- Egy harangozóhoz. -
»Nem kell anyám, nem kell
Harangozólegény:
Egyet-kettőt kongat,
Mindig csak pufolgat...
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!...«

Fehér László lovat lopott
A fekete halom alatt,
A fekete halom alatt
Összefűzött hat szép lovat,
Hat szép lovat kantárostul,
Minden nyeregszerszámostul.
Nagyot durrant az ostora,
Behallott a várkapuba,
Rajtaérte hat vármegye,
Hat vármegye, kilencz zsandár,
Kilencz zsandár, hatvan hajdú.
»Hát zsandárok mit akartok,
Talán én értem jövétek?«
- »Érted jöttünk, meg is kötünk,
Víg-Egerbe el is viszünk!
Fogjátok meg a hunczutot,
Az akasztófára valót,
Vigyétek el Víg-Egerbe,
Víg Egerbe a tömlöczbe,
A tömlöcznek fenekére!«

Meghallotta Fehér Anna,
Hogy a bátyja fogva volna:
»Fogd be kocsis hat lovamat,
Tegyél mellém tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt:
Én a bátyámat kiváltom!«

Akkor elment Fehér Anna,
Folyosórul folyosóra,
Palotáról palotára,
Ment a tömlöcz ajtajára,
A tömlöcznek hadnagyához.

Akkor mondta Fehér Anna:
»Hadnagy uram, hadnagy uram,
Eresztesd ki a bátyámat,
Adok néked tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt!«
- »Nem köll nekem tál aranyad,
Tál aranyad, tál ezüstöd:
Csak ülj velem egy éjtszaka,
Meg fog bátyád szabadúlni:
Kieresztem piros hajnalra!«

Akkor elment Fehér Anna
Folyosórul folyosóra,
Palotáról palotára,
A tömlöcznek rostélyához,
Itten mondja Fehér Anna:
»Fehér László, édes bátyám,
Élsz-e, vagy már meg is haltál?«
Akkor mondja Fehér László:
- »Élek, élek, édes hugom,
Most is rólad gondolkodom.«

Akkor mondta Fehér Anna:
»Hallod-e te, Fehér László,
Fehér László, édes bátyám,
Mit mondott a tömlöcztartó:
Üljek nála egy éjtszaka,
Kiereszt piros hajnalra.«
- »Hogy tennéd ezt Fehér Anna
Fehér Anna, édes hugom,
Hogy ülhetnél a hunczuttal,
A hunczuttal, gazemberrel,
Az akasztani valóval:
Szép lányságod eltemeti,
Bátyádnak fejét veteti.«

Nem hitt neki Fehér Anna,
Csak vele volt egy éjtszaka;
Valami egy éjféltájba
Csörgést halla Fehér Anna:
»Hallod-e te tömlöcztartó,
Talán viszik a bátyámat?«
- »Alugy, alugy, Fehér Anna;
Kocsis lovamat itatja,
Kocsis lovamat itatja,
Annak csörög rézkantárja!«

    Valami egy óra tájba
Csörgést halla Fehér Anna:
»Hallod-e te tömlöcztartó,
Bizony viszik a bátyámat!«
- Alugy, alugy Fehér Anna,
Kocsis lovamat vakarja,
Annak csörög rézkantárja!
    Valami két óra tájba
Csörgést halla Fehér Anna:
»Hallod-e te tömlöcztartó,
Bizony viszik a bátyámat!«
- Alugy, alugy Fehér Anna!
»Nem alhatok, nem nyughatok,
Mert sok vasláncz-zörgést hallok.«
- Csak alugyál, csak nyugodjál,
Katonáim sörkendöznek,
Zabla-vasaim zörögnek.

    Akkor fölkelt Fehér Anna,
S ment a tömlöcz rostélyához:
»Jó reggelt ti szegény rabok!
Itt van-e még az én bátyám?«
Akkor mondja tömlöczkáplár:
- Ne itt keresd a bátyádat;
Zöld erdőben, sík mezőben,
Akasztófa tetejében!

Akkor elment Fehér Anna
A tömlöcznek hadnagyához,
Akkor mondta Fehér Anna:
»Átkozott légy, hadnagy uram,
A kenyered kővé váljon,
Mosdó vized vérré váljon,
Törlő kendőd meglobbanjon,
Víz előtted megáradjon,
Sár előtted felfakadjon,
Páros késed kiforduljon,
Az is a szívednek álljon,
Lovad lába megbotoljon,
Isten téged meg ne áldjon!«
- Fehér Anna, édes húgom,
Ne átkozz meg olyan nagyon,
Szedjünk néked zöld istenfát,
Abból kössünk szűzkoronát!
»Nem kell nékem zöld istenfád,
Nem kell nékem szűzkoronád,
Éjjel-nappal szedjed is bár,
Éjjel-nappal kössed is bár,
Még sem leszek többé leány!
Átkozott légy, átkozott légy;
Se ég, se föld be ne végyen!«

Honnét házasodol Magyarósi Tamás?
»Én is házasodom aj bé Barassóból,
Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát,
Felnőtt szép leányát, -
Vajda Ilonáját!«
Hindogál a hintó, sirdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
»Mért sírsz, mért keseregsz, jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem
Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem?«
»Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.«
- Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó:
»Add ide, add ide Magyarósi Tamás,
Gyönge gyolcsingedet al-pókaruhának!«
»Nem adom, nem adom gyönge gyolcsingemet
Al-pókaruhának az ebugattának.«
Hindogál a hintó, sirdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
»Mért sírsz, mért keseregsz, jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen
Jó csataménesem, jó esztena juhom.«
»Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!«
- Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó:
»Add ide, add ide Magyarósi Tamás
Selyem zsinór öved al-pókakötönek.«
»Nem adom, nem adom selyem zsinór övem
Al-pókakötönek az ebugattának!«
»Kocsisom, kocsisom fordítsd meg a hintót,
Mondd meg az anyjának, az ördög adtának,
Ha így nevelt leányt, így is vegye hasznát!«

»Hát te hol jártál, szívem lelkem Jánosom?«
»Jaj én ángyoméknál, édes anyám asszony!
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát ott mit adtak, szívem lelkem Jánosom?«
»Ott négy lábú rákot, édes anyám asszony.
Jaj, fáj szívem, fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát azt miben adták, szívem lelkem Jánosom?«
»Azt egy szép tányérban, édes anyám asszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamat!«

»Azért vagy tán beteg, szívem, lelkem Jánosom?«
»Az a földbe viszen, édes anyám asszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát mit hagysz apádnak, szívem lelkem Jánosom?«
»Jó vasas szekerem, édes anyám asszony.
Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát mit hagysz bátyádnak, szívem lelkem Jánosom?«
»A szép négy ökrömet, édes anyám asszony.
Jaj, fáj szivem fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát mit hagysz öcsédnek szívem lelkem Jánosom?«
»Négy szép hámos lovam, lelkem anyám asszony,
Jaj, fáj szivem fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát mit hagysz húgodnak, szívem lelkem János?«
»Házi rakományom, édes anyám asszony.
Jaj, fáj szivem fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát mit hagysz ángyodnak, szívem lelkem Jánosom?«
»Örök kárhozatot, édes anyám asszony,
Jaj, fáj szivem fáj, vesd meg ágyamat!«

»Hát mit hagysz anyádnak, szívem lelkem Jánosom?«
»A bút és bánatot, édes anyám asszony,
Jaj, fáj szívem fáj, vesd meg ágyamat!«

»Uram édes uram, édes jámbor uram!
Eressz el engemet, igen szépen kérlek,
Legkisebb leányod látogatására;
Hallottam felőle, nem szánja a szegényt!«
El is elindula, reá is talála,
Siratozza magát, mint szegény rab asszony:
»Ma hét esztendeje, teljes harmad napja,
Hogy estem rabságra, szörnyű nagy fogságra;
Hol húsomat értem, húsomat megettem,
Hol ezt nem tehettem, kígyók békák ettek;
Hol véremet értem, véremet megittam,
Karomból, lábamból vérem sokszor szíttam.
A ki nekem adná kenyerének héját,
Biz az is meglátná mennyeknek országát;
A ki nekem adná poharának vizét,
Az is megkóstolná a mennyország ízét.«
Az ajtón hallgatja asszonyság inasa:
»Asszonyom, asszonyom, nagy tisztes asszonyom!
Valamit mondanék, ha meg nem csapatna.«
Siratozza magát egy szegény rab asszony:
»Ma két esztendeje, teljes harmad napja,
Hogy estem rabságra, szörnyű nagy fogságra;
Hol húsomat értem, húsomat megettem,
Hol ezt nem tehettem, kígyók békák ettek;
Hol véremet értem, véremet megittam,
Karomból, lábamból vérem sokszor szíttam.
A ki nekem szánná kenyerének héját,
Biz az is meglátná mennyeknek országát;
A ki nekem adná poharának vizét,
Az is megkóstolná a mennyország ízét.
Inasom, inasom, én édes inasom,
Mondd meg asszonyodnak, ne sajnáljon tőlem,
Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret s egy kis pohár vizet.«
- »Asszonyom, asszonyom, én édes asszonyom!
Azt mondja egy koldus: ne sajnáljon tőle
Egy szelet kenyeret s egy kis pohár vizet.«
»Mintsem kenyeremet egy koldusnak adnám,
Komondor kutyámnak oda hajítanám;
Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám,
Palotám földjével inkább fölitatnám!«
»Fogjátok, vigyétek a fővevő helyre.«
»Várj kicsit, várj kicsit te nagyságos asszony!
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Hát árva fejemnek egyet sem kondítnak?
Hallod-e, hallod-e te nagyságos asszony!
Mikor leány voltál, ki leánya voltál?«
»Kis Gergő Istvánnak legkisebb leánya.«
»Bizony ha te voltál legkisebb leánya,
Ugy hát én is vagyok az ő hites társa.«
»Te vagy-e, te vagy-e, lelkem édes anyám?
Gyere be, gyere be, sietve gyere be!
Tejbe megfürösztlek, vajjal megkenetlek!
Csináltatok neked jó köményes levest,
Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget,
Neked adom, neked írott palotámat,
Neked adom, neked gyontáros hintómat,
Néked adom, neked hat szép paripámat.«
»Ne fürössz engem, ne kenegess engemet,
Egye meg a kutya köményes levedet,
Patyolat gyolcs inged fújja el a nagy szél,
Irott palotádat égesse meg a tűz,
Gyontáros hintódat egye meg a rozsda,
Hat szép paripádat verje le döghalál,
Nem kell nekem semmid, te magad sem kellesz,
Maradj csak magadnak, szép nagyságos asszony!«

Menyecske, menyecske,
Megmondtam az este:
Ne menj a cserésbe,
Ne menj a cserésbe!

Kiment a cserésbe,
El is aludt benne:
Sárga hasú kígyó
Bébútt kebelébe.

A cserésben voltam,
Elaludtam benne,
Sárga hasú kígyó
Bébútt kebelembe.

- Atyám, édes atyám,
Vegye ki belőle!
Piros vérem szíjja,
Szívem szomorítja.

»Kivenném, kivenném:
Kezemet megmarja,
Kezemet megmarja,
Ujjam leszakasztja.

Inkább elleszek én
Szép leányom nélkűl,
Mint hogy én ellegyek
Kicsi újjam nélkűl.«

A cserésben voltam,
Elaludtam benne,
Sárga hasú kígyó
Bébútt kebelembe.

- Anyám, édes anyám,
Vegye ki belőle!
Piros vérem szíjja,
Szívem szomorítja.

»Kivenném, kivenném:
Kezemet megmarja,
Kezemet megmarja,
Ujjam leszakasztja.

Inkább elleszek én
Szép leányom nélkűül,
Minthogy én ellegyek
Kicsi újjam nélkűl.«

A cserésben voltam,
Elaludtam benne,
Sárga hasú kígyó
Bébútt kebelembe.

- Bátyám, kedves bátyám,
Vegye ki belőle!
Piros vérem szíjja,
Ujjam leszakasztja.

»Kivenném, kivenném,
Kezemet megmarja,
Kezemet megmarja,
Ujjam leszakasztja.

Inkább elleszek én
Szép hugocskám nélkűl,
Minthogy ellegyek én
Kicsi újjam nélkűl.«

A cserésben voltam,
Elaludtam benne,
Sárga hasú kígyó
Bébútt kebelembe.

- »Néném, édes néném,
Vegye ki belőle!
Piros vérem szíjja,
Szívem szomorítja.

Inkább elleszek én
Szép hugocskám nélkűl,
Minthogy én ellegyek
Kicsi újjam nélkűl.«

A cserésben voltam,
Elaludtam benne,
Sárga hasú kígyó
Bébútt kebelembe.

- Rózsám, kedves rózsám,
Vedd ki te belőle!
Piros vérem szíjja,
Szívem szomorítja.

Piros vérem szíjja,
Szívem szomorítja,
Karcsú derekamat
Majd átalszakítja.

Rózsám, kedves rózsám,
Ha igaz vagy hozzám,
Vedd ki te belőle,
Vedd ki te belőle!

Avval eléugrik
Az ő vőlegénye:
Bizony kiveszem én,
Bizony kiveszem én!

Inkább elleszek én
Kicsi újjam nélkűl,
Mint hogy én ellegyek
Kis angyalom nélkűl.

Felgyűri az ingét,
Bényúl kebelébe:
Két szép aranyalma
Kerűlt a kezébe.

- Nincs szíve anyámnak,
Atyámnak, bátyámnak,
Sem az én nénémnek,
Csak a szeretőmnek!

Tizenkét kőmíves összetanakodék,
Magas Déva várát hogy fölépítenék,
Hogy fölépítenék félvéka ezüstért,
Félvéka ezüstér, félvéka aranyér.
Déva városához meg is megjelentek,
Magas Dévavárhoz hozzá is kezdettek,
Amit raktak délig, leomlott estére,
Amit raktak estig, leomlott reggelre.

Megint tanakodott tizenkét kőmíves,
Falat megállítni hogy lesz lehetséges,
Míg elvégre ilyen gondolatra jöttek,
Egymás között szoros egyezséget tettek:
Kinek felesége legelőbb jő ide,
Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk be a tűzbe,
Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát.
Avval állítsuk meg magas Déva várát.

»Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom,
Én uramhoz menni lenne akaratom!«
- Kőmíves Kelemen felesége mondja -
Fogd be a lovakat, fogd be a hintóba,
Fogd be a lovakat, állj is gyorsan elé,
Hadd menjünk, hadd menjünk Déva vára felé!
    Mikor fele útját elutazták volna,
Esős idő vala, záporeső hulla.
»Asszonyom, csillagom, forduljunk mi vissza,
Rossz jelentést láttam az éjjel álmomba,
Az éjjel álmomba olyan álmot láttam:
Kömíves Kelemen udvarába jártam,
Hát az ő udvara gyászszal van behúzva,
Annak közepébe mély kút vala rakva,
S az ő kicsi fia oda belehala.
Az éjjeli álom nem telik ma jóra,
Asszonyom, asszonyom, fordúljunk mi vissza!«
- »Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza,
A lovak sem tiéd, a hintó sem tiéd,
A ló az uradé, a hintó az enyém,
Egyiket se kíméld, egyiket se kíméld,
Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb,
Gazdád halálára ugyan hajts, ugyan hajts!«
    Mennek, mendegélnek, Déva vára felé,
Kömíves Kelemen őket észrevéve,
Megijede szörnyen, imádkozik vala:
- Én uram istenem, vidd el valahova!
Mind a négy pej lovam törje ki a lábát,
Vessen a hintómnak négy kereke szakát,
Csapjon le az útra tüzes istennyila,
Horkolva térjenek a lovaim vissza!
    Isten nem hallgatá, újra imádkozék:
Istenem, istenem, adj egy ragyahullást,
Hogy a feleségem veszeszsze el útját!
    Nem hallja meg Isten Kelemen kérésit,
Közelebb segíti kedves feleségit.
    Mennek, mendegélnek Déva vára felé,
Sem lovat, sem hintót semmi baj nem lelé.

»Jó napot, jó napot tizenkét kömíves,
Neked is jó napot Kelemen kömíves!
Ugyan mi dolog ez, tizenkét kömíves?
Másszor ha köszöntem, kétszer fogadtátok;
Most kétszer köszöntem s meg sem is halljátok!«
Köszöne az asszony, az ura válaszolt:
- Édes feleségem, fogadnók, fogadnók;
De a halálodra egy nagy törvényt tettünk.
Hát mért jöttél ide a veszedelmedre!
Tizenkét kömíves azt a törvényt tette:
Kinek felesége hamarább jő ide,
Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk be a tűzbe,
Annak gyönge hamvát keverjük a mészbe,
Avval állítsuk meg magas Déva várát,
Csak így nyerhessük el annak drága árát.

Kelemenné asszony hogy átalértette,
Bánatos szívének így lett felelete:
Várjatok, várjatok, tizenkét gyilkosok,
»Amíg búcsút veszek, csak addig várjatok,
Hogy búcsút vehessek asszony barátimtól,
Asszony barátimtól, szép kicsi fiamtól;
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Én árva fejemnek egyet sem kondítnak!«
    Kelemenné asszony avval haza mene,
Egyszer mindenkorra hogy végbúcsút venne,
Hogy végbúcsút venne asszony barátitól,
Asszony barátitól, szép kicsi fiától.
Mikor elbúcsúzék asszony barátitól,
Asszony barátitól, szoptatós fiától,
Sírva visszamene Déva vára felé.

Megfogá szép gyöngén tizenkét kőmíves,
A tizenkettedik Kelemen kőmíves,
Megfogák szép gyengén s betevék a tűzbe,
Az ő gyenge hamvát keverék a mészbe,
Avval állíták meg magas Déva várát,
Csak így nyerhették meg annak drága árát.
Amit nappal raktak, éjjel megmarada,
S amit éjjel raktak, megmaradt nappalra.
Felrakták, felrakták magas Déva várát,
Aj, belé is rakták Kelemen jó kedvét,
Kelemen kőmíves földi boldogságát.
    Kőmíves Kelemen mikor haza mene,
Az ő kicsi fia jöve szembe vele:
»Isten hozott haza, kedves édes apám!
Hol maradt, hol maradt az én édes anyám?«
    Az ő édes apja neki így felele:
- Hadd el fiam, hadd el, haza jő estére.

»Istenem, istenem, este is eljőve,
Mégis édes anyám még haza nem jöve.
Apám, édes apám, mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az én édes anyám?«
Az ő édes apja neki így felele:
- Hadd el fiam, hadd el, haza jő reggelre.

»Istenem, istenem, reggel is eljöve,
Mégis édes anyám még haza nem jöve.
Apám, édes apám, mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az én édes anyám?«
Menj el fiam, menj el magas Dévavárra,
Ott van a te anyád kőfal közé rakva.

Elindula sírva az ő kicsi fia,
Elindula sírva magas Dévavárra,
Háromszor kiáltá magas Dévavárán:
»Anyám, édes anyám! szólj bár egyet hozzám!
Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít;
Erős kövek közé vagyok berakva itt.«

Szíve meghasada s a föld is alatta,
S az ő kicsi fia oda beléhulla.

    Siroki erdőben
Nyílik a gyöngyvirág,
Gyere ki galambom,
Itt vagyon a világ.

    Ki is mentem hozzád,
Vissza is eljöttem,
Tudom, hogy meglestek,
Szóba hoztak engem.

    Azt mondják, hogy rossz vagy,
Sohse kerülsz elő;
Minap is tilosban
Kapott a kerülő.

    Vert meg volna isten,
Mikor neked hittem,
Téged áldott volna,
Vert volna meg engem.

    Meg is vert engemet
A világ csúfjára,
Rá sem merek nézni
Az édes anyámra.

    Istenem, istenem!
Ugyan mi lelt engem?
Három rőf pántlika
Körül nem ér engem.

    Megszenvedtem érted,
Nem gondoltam volna,
A szolgabíró a
Hajam levágatta.

    Levágták a hajam
Pedig vétkem sincsen,
Nagyon szerettelek,
Tudja a jó isten.

Ablakba könyöklék gyönge rácz menyecske,
Hát kint sétál vala borbély legény Gyurka.
»Jer be hozzám, jer be, borbély legény Gyurka,
Jer be hozzám, jer be, szomszéd legény Gyurka

Söröm is jó vagyon, borom is jó vagyon,
Neked ingyen adok, másnak pénzért adok,
Senki sincsen itthonn, csak én vagyok itthonn,
Senki sincsen itthonn, csak én vagyok itthonn.

Uram a városba piros csizmát venni,
Apám az erdőbe somfavesszöt vágni,
Anyám a malomba fehér liszt őrleni,
Anyám a malomba fehér liszt őrleni!«

Addig csalogatá borbély legény Gyurkát,
Amíg az ereszbe ő kelmét becsalá.
Egyszer haza mene az ő édes ura,
Egyszer haza mene az ő édes ura.

- Feleségem, kincsem, eressz be engemet!
A városba jártam, piros csizmát hoztam,
Piros csizmát hoztam, szépet, milyent kaptam,
Piros csizmát hoztam, szépet, milyent kaptam.

»Mindjárt beeresztlek, édes kincsem uram,
Hagy vessem nyakamba kővári szoknyámat.«
Még is csak kéredzék az ő édes ura,
Még is csak kéredzék az ő édes ura:

- Feleségem, kincsem, eressz be engemet!
A városba jártam, piros csizmát hoztam,
Piros csizmát hoztam, a milyent csak kaptam,
Piros csizmát hoztam, a milyent csak kaptam.

»Mindjárt beeresztlek, édes kincsem uram,
Hagy húzzam lábamba kővári papucsom.«
Még is csak kéredzék az ő édes ura,
Még is csak kéredzék az ő édes ura:

- Feleségem, kincsem, eressz be engemet,
A városba jártam, piros csizmát hoztam,
Piros csizmát hoztam, a milyent csak tudtam,
Piros csizmát hoztam, a milyent csak tudtam.

»Mindjárt beeresztlek, édes kincsem uram,
Hagy kössem előmbe fekete ruhámat.«
Még is csak kéredzék az ő édes ura,
Még is csak kéredzék az ő édes ura.

- Feleségem, kincsem, eressz be engemet,
A városba jártam, piros csizmát hoztam!
Ő is beereszté az ő édes urát,
A jobb hóna alól kibocsátá Gyurkát.

Adj el anyám, adj el,
Mert itt hagylak!
- Ne hagyj lányom, ne hagyj,
Kendőt veszek...
    Ih! nem kell nékem!
    Ih! adj el engem!

Adj el anyám, adj el,
Mert itt hagylak!
- Ne hagyj, lányom, ne hagyj,
Szoknyát veszek...
    Ih, nem kell nékem
    Ih, adj el engem!

Adj el anyám, adj el,
Mert itt hagylak!
- Ne hagyj lányom, ne hagyj,
Kötőt veszek...
    Ih! nem kell nékem!
    Ih! adj el engem!

Adj el anyám, adj el,
Mert itt hagylak!
- Ne hagyj lányom, ne hagyj,
Ládát veszek...
    Ih! nem kell nékem!
    Ih! adj el engem!

Adj el anyám, adj el,
Mert itt hagylak!
- Ne hagyj lányom, ne hagyj,
Férjhöz adlak...
    Ih! az kell nékem!
    Ih! adj el engem!

Lányok fonják a lenszöszt;
Beszélgetik magok közt:
Jaj anyám! a fonás,
Nehéz a várakozás.

Czipőt veszek, szülöttem,
Csak ne sírj, ríj előttem.
Jaj anyám, jó anyám,
Nem az az én nyavalyám.

Szoknyát veszek, szülöttem,
Csak ne sírj, ríj, előttem.
Jaj anyám, jó anyám,
Nem az az én nyavalyám.

Legényt hozok, szülöttem,
Csak ne sírj, ríj előttem.
Ugy anyám, jó anyám,
Ez ám az én nyavalyám!

Kövecses víz mellett palántált viola
Nem szereti helyét, el akar bujdosni.
Ki kell onnét venni, el kell palántálni,
Talán megfogamzik az én szerencsémre.

Nekem örömömre, másnak bosszujára
Fölütték a zászlót kapum félfájára,
Megütték a dobot szívem fájdalmára,
Nekem bánatomra, másnak bosszujára.

Engedd meg édesem, hogy üljek öledbe,
Két kicsi kezemet tegyem kebeledbe!
- Nem bánom, édesem, ülj a gerebenbe,
Két kicsi kezedet tedd az égő tűzbe.

Adj egy csókot, szívem, úti költségemre,
Mikor visszajövök, százat adok érte!
- Adjon apád urad, aztán anyád asszony,
Én bizony nem adok ezen a tavaszon.

S mikor leszen rózsám visszafordulásod?
Mikor végezed el hosszú utazásod?
- Mikor a vad lúdak görögül beszélnek,
Azt te tudod rózsám, hogy soha sem lesz meg.

Mikor leszen, rózsám, visszafordulásod,
Mikor végezed el hosszú utazásod?
- Mikor egy szem búzán száz kalongya leszen,
Azt te tudod, rózsám, hogy soha sem leszen.

Mikor leszen, szívem, visszafordulásod,
Mikor végezed el hosszú utazásod?
- Mikor egy szem szőlőn száz vödör bor leszen,
Azt te tudod rózsám, hogy soha sem leszen.

Mikor leszen, szívem, visszafordulásod,
Mikor végezed el hosszú utazásod?
- Mikor küszöbödön fodormenta terem,
Azt te tudod, rózsám, hogy sohasem leszen.

Megkérette anyámat
    Czifra szabó legény;
Engem is megkéretett
    Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak
    Czifra szabólegény,
Siralom én nekem
    Szegény kapás legény.

Nagy lakzit csap anyámnak
    Czifra szabólegény;
Engem csendben elviszen
    Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak stb.

Szép ruhát varr anyámnak
    Czifra szabólegény,
Nekem vesz rásaszoknyát
    Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak, stb.

Magas ágyban hál anyám
    S czifra szabólegény;
Engem szalmásba fektet
    Szegény kapáslegény;
Öröme anyámnak, stb.

Bottal költi anyámat
    Czifra szabólegény,
Engem galambcsókjával
    Szegény kapáslegény;
Örömem én nekem,
    Szegény kapáslegény;
Siralom anyámnak,
    Czifra szabólegény.

Katát kérették bé Barassóba,
Engem is igen Oláhfaluba.
Haj a víg kedvem, víg akaratom,
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katát ültették hat ló hintóba,
Engem is igen szántó taligára.
    Haj a víg kedvem, víg akaratom,
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katónak adtak selyem viganót,
Nekem is adtak csepürokolyát.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem
                                    Bánatba esnem.

Katának tettek fejére fátyolt,
Nekem is igen csepünadrágot.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katának húztak karmazsin csizmát,
Nekem is igen kapcza bocskorkát.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katát ültették felső asztalhoz,
Engem is igen disznóvályúhoz.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katának adtak hétféle ételt,
Nekem is igen korpa kevertet.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katának adtak pohár piros bort,
Nekem is igen szapuló lángot,
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katát fektették paplanyos ágyba,
Engem is igen disznóalomba.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

Katát csókolták gombos ajakkal,
Engem is igen baltafokokkal.
    Haj, a víg kedvem, víg akaratom,
    Még se hagy engem bánatba esnem,
                                    Bánatba esnem.

    Megállnak, megállnak három hajdu legény
Bíró Jánosnénak kötött kapujába.
Oda leülének, ahajt kisétála
Aj Biró szép Anna s szóval így fölmondja:
»Hova valók vagytok, három hajdu legény?«
Szóval így fölmondja nagyobb hajdu legény
»Aj bizony mi vagyunk mező-detrehemi.«
»Hát ismeritek-e Hajdú Benedeket,
Hajdú Benedeket, az én édesemet?«
Szóval így felmondja nagyobb hajdu legény:
»Ismerjük, ismerjük; kenyeres pajtásunk.«
Szóval így felmondja aj Biró szép Anna:
»Álljatok meg kissé, hadd menjek veletek
Az én édesemhez, Hajdu Benedekhez.«
Ahajt besétála aj Biró szép Anna,
A nyakába veté kamuka szoknyáját,
Elejébe köté selyem karinczáját,
A fejére köté fekete fátyolát,
A lábába húzá piros szép csizmáját.
Jobb zsebébe tevé háromszáz aranyát,
Bal zsebébe tevé háromszáz tallérát,
Az ujjába húzá tiz arany gyűrűjét,
Szóval így fölmondja az ő édes anyja:
»Ne menj el, ne menj el, édes szép leányom,
Mert bizony megölnek a hajdu legények.«
»Bizony elmegyek én az én édesemhez,
Az én édesemhez, Hajdu Benedekhez.«
El is elindula aj Biró szép Anna.
Ugy mennek, úgy mennek három hajdú legény
Elhagyott utakon, felhagyott utakon,
Egyszer egy szép mezőn mikor mennek vala,
Se szél nem fuvallék, se meg nem akada,
Mégis végig hasadt selyem karinczája.
»Istenem, Istenem, szerelmes Istenem!
Ma betelik rajtam édes anyám szava,
Mert bizony megölnek a hajdú legények.«
Szóval így fölmondja aj Biró szép Anna:
»Üljünk le, üljünk le három hajdu legény!«
Szóval így fölmondja nagyobb hajdú legény:
»Ne üljünk, ne üljünk, aj Biró szép Anna!
E helyt elébb vagyon egy kis csipkebokor,
Annak árnyékába nyugodjunk meg mi is.«
Oda leülének, oda leülének.
Szóval így fölmondja nagyobb hajdú legény:
»Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát.«
Szóval így fölmondja kisebb hajdú legény:
»Hadd jőjjön el velünk az ő édeséhez,
Az ő édeséhez, Hajdu Benedekhez.«
Szóval így felmondja nagyobb hajdú legény:
»Ha őtet nem öljük, megölünk tégedet.«
»Engem se öljetek, őtet se öljétek!«
Szóval így felmondja nagyobb hajdú legény:
»Bizony megöljük mi, bizony megöljük mi
Aj Bíró szép Annát, aj Bíró szép Annát!«
Szóval így fölmondja aj Bíró szép Anna:
»A fejemen vagyon fekete fátyolom,
A lábamba vagyon piros patkós csizmám,
Tíz ujjamban vagyon tíz ez arany gyűrűm,
Jobb zsebembe vagyon háromszáz aranyom,
Bal zsebembe vagyon háromszáz tallérom,
Azt is nektek adom, csak meg ne öljetek.«
Szóval így fölmondja nagyobb hajdu legény:
»Gyűrűnk is elég van, pénzünk is elég van,
Bizony megölünk mi, bizony megölünk mi!«
Szóval így fölmondja aj Bíró szép Anna:
»El ne mocskoljatok, el ne röcsköljetek,
Egyszeri ütésbe szörnyű halált haljak.«
Ugy megüté főbe nagyobb hajdú legény,
Mindjárt Bíró Anna szörnyű halált hala,
Ötet is megfoszták sok szép gúnyájától,
Csutakkal s bokorral oda betakarák.

Ugy mennek, úgy mennek három hajdú legény,
Egy kis fogadócskát ők is elérének,
Oda bemenének s oda bemenének.
Szóval így felmondja nagyobb hajdú legény:
»Mérjed a bort, mérjed, kis korcsomárosné!
Ha kell, gúnyát adunk, ha kell, pénzt is adunk.«
Szóval így fölmondja kis korcsomárosné:
»Hol kaptátok már ti azt a sok szép gúnyát?«
Szóval így fölmondja nagyobb hajdú legény:
»Egy szép húgom meghalt s annak a gúnyája.«
Szóval így felmondja kisebb hajdú legény:
»Megölték, megölték aj Bíró szép Annát
S annak a gúnyája, s annak a gúnyája.«
Azon elé szökék Hajdú Benedek is.
»Hol öltétek ti meg, hol öltétek ti meg
Az én édesemet, aj Bíró szép Annát?«
Ő is megfogatá a két hajdú legényt.
»Gyere velem, gyere s mutasd meg én nékem:
Hol öltétek ti meg az én édesemet,
Az én édesemet, aj Bíró szép Annát?«

El is elindulnak, el is elmenének,
Meg is megérkeztek hamar arra helyre.
Szóval így felmondja aj Hajdú Benedek:
»Te haltál érettem, s én is halok érted!«
S mindjárt ereszkedék ő éles kardjába,
S mindjárt szörnyű halált ő is ehelyt hala.

Összejöttek, össze
A sári legények,
Közte van, közte van
Csomor Dani Tamás.
Csomor Dani Tamás
Szavából kiszólja:
»Addig se nem eszem,
Addig se nem iszom,
Míg ide nem hozzák
Sári bíró lányát,
Sallai Kis Katát!
Menjetek el hozzá,
Sári bíróékhoz,
Hívjátok el lányát:
Sallai kis Katát.«
    »Jó napot, jó napot,
Sári bíró néném!
Ereszsze el lányát,
Sallai kis Katát,
Legények hivatják.«
    »Eredj fiam, eredj,
Sallai kis Kata,
Húzd fel a csizmádat,
Szép karmazsin csizmát;
Vedd rád selyem ruhád,
Szép pár selyem ruhát;
Tegyél az ujjodba
Tíz pár arany gyűrűt:
Hadd szakajtsa szívét,
Szeretődnek szívét!«
    »Nem mék, anyám, nem mék,
Ott van Csomor Dani!«
    »Eredj, fiam, eredj!
Húzd fel a csizmádat,
Szép karmazsin csizmát;
Vedd rád selyem ruhát,
Szép pár selyem ruhád;
Tegyél az ujjodra
Tíz pár arany gyűrűt:
Hadd szakajtsa szívét,
Szeretődnek szívét!«
»»Húzd rá czigány, húzd rá,
Éjféltől reggelig,
Reggeltől éjfélig,
Azután mindétig,
Sallai kis Kata
Míg el nem aluszik,
Halála óráig!««
»Eredj Csomor Dani!
Hadd menjek ki hülni,
Nem fogok elmenni,
Vissza fogok jönni.
Szép karmazsin csizmám,
Tele aludt vérrel;
Szép pár selyem ruhám
Testemre tapadva;
Tíz pár arany gyűrűm
Ujjomra dagadva!«
    »»Nem mégy már innét el,
Igy kell most meghalni,
Ha enyim nem lettél,
Másé se lehessél,
Tested a testemmel
Egy sírban nyugodjon;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjon,
Véred a véremmel
Egy patakot mosson!««
    »Eredj Csomor Dani!
Hadd menjek ki hülni,
Nem fogok elmenni,
Vissza fogok jönni.
Szép karmazsin csizmám
Tele aludt vérrel;
Szép pár selyem ruhám
Testemre tapadva,
Tíz pár arany gyűrűm
Ujjamba dagadva!«
    »»Nem mégy már innét el,
Igy kell most meghalni,
Ha enyim nem lettél,
Hogy másé ne legyél.
Tested a testemmel
Egy sírban nyugodjék;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjék;
Véred a véremmel
Egy patakot mossék!««
    »»Oh átkozott anya,
Átkozott légy apa!
Ki az ő leányát
Ily sokára hagyja!««

Gazda: Aluszol-e, te juhász?
             Aluszol-e, te juhász?

Juhász: Jaj, jaj, jaj, dehogy aluszom,
             Csakis itt szunnyadozom.

Gazda: Öttél-e ma, te juhász?
             Öttél-e ma, te juhász?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! öt télnek egy nyarát,
             Öt télnek egy nyarát.

Gazda: Ittál-e ma, te juhász?
             Ittál-e ma, te juhász?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! itt állok uram,
              Itt állok, uram.

Gazda: Hattál-e hát nekem is?
             Hattál-e hát nekem is?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! hat tálnak hült helyét,
             Hat tálnak hült helyét.

Gazda: Jártak-e ma farkasok?
             Jártak-e ma farkasok?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! nem is angyalok,
             Nem is angyalok.

Gazda: Vittek-e el báránykát?
             Vittek-e el báránykát?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! nem is hoztanak,
             Nem is hoztanak.

Gazda: Folyt-e neki sok vére?
             Folyt-e neki sok vére?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! nem is a teje,
             Nem is a teje.

Gazda: Futottál-e utána?
             Futottál-e utána?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! nem is előtte,
             Nem is előtte.

Gazda: Ugattak-e a kutyák?
             Ugattak-e a kutyák?

Juhász: Jaj, jaj, jaj! nem is kaczagtak,
             Nem is kaczagtak.

Megöltek egy legényt
Hatvan forintjáért,
A Tiszába bevetették
A nyerges lováért.

Tisza be nem vette,
Partjára kitette,
Arra ment egy hajóslegény,
Hajójába tette.

Oda ment az anyja,
Költi, de nem hallja,
Szép fekete göndör haja
Vállára van hajtva.

Oda ment az apja,
Költi, de nem hallja,
Sárga sarkantyús csizmája
Lábára van fagyva.

Odament rózsája,
Költi, meg is hallja:
Kelj fel, kelj fel, édes rózsám,
Borulj a nyakamba!

Borulj a nyakamba,
Hadd vigyelek haza;
Harmad napig, negyed napig
Nyugodj a házamba!

- Csináltatsz-e nékem
Diófa-koporsót?
Bizony csináltatok
Márványkő koporsót.

Behuzatod-e majd
Valami fátyollal?
Bizony behuzatom
Fekete bársonynyal.

Kivereted-e majd
Valami szögekkel?
Bizony kiveretem
Tiszta arany szöggel.

Meghuzatod-e majd
A hármas harangot?
Bizony meghuzatom
Mind a tizenhatot.

Eltemetsz-e engem
Temető szélébe?
Bizony eltemetlek
Virágos kertembe.

Megsiratsz-e rózsám,
Három ember előtt?
Megsiratlak, édes rózsám,
Egész világ előtt!

- Ifiú Jánosné,
Nyisd ki a kapudat
Hatszázezer forintért!

Mikor ő kinyitja,
Akkor keservesen sír,
Hogy az ura otthon sincs.

- Ifiú Jánosné,
Kösd be a lovamat
Hatszázezer forintért!

Mikor ő beköti,
Akkor keservesen sir,
Hogy az ura otthon sincs.

- Ifiú Jánosné,
Bontsd le az ágyadat
Hatszázezer forintért!

Mikor ő lebontja,
Akkor keservesen sír,
Hogy az ura otthon sincs.

    Búsan búgó bús gerlicze
Kedves társát elvesztette;
De nem szálla a zöld ágra,
Hanem szálla aszú ágra,
Aszú ágat kopogtatja,
Kedves társát siratgatja:
»Társam, társam, kedves társam!
Sohasem lesz olyan társam,
Mint te voltál, édes társam!«

Oh! mint búsul kis gerlicze,
Hogy a társát elvesztette;
Társát egy vad elkergette,
Talán eddig meg is ölte:
Én elmegyek arra helyre,
Hol kiomlott piros vére,
Hol szakgatták szálkás húsát,
Ott rakatok egy kápolnát;
A csontjából kirakatom
A vérével föliratom:

Hogy vagyon az árva dolga,
Ki hazáját rég elhagyta!
Én egy igaz árva voltam,
Ki hazámat rég elhagytam,
Víz mentére elindultam,
Ha megtalálnám a társam.
A királyné ablakában
Egy kis arany kaliczkában
Megtaláltam, de rabságban,
Igy énekel bánatában:
»Hej gilicze, kis gilicze,
Mért jöttél te ilyen messze?
Menj vissza te arra helyre,
Honnét jöttél ilyen messze!«
    S visszafordult arra helyre,
Honnét eljött ilyen messze,
Ott sem szálla a zöld ágra
Hanem szálla aszú ágra,
Aszú ágat kopogtatja,
Kedves társát siratgatja:
»Társam, társam, kedves társam,
Sohasem lesz olyan társam,
Mint te voltál, édes társam!«
Fejét földre csüggesztette,
Szárnyát széjjel terjesztette,
Magát holttá eresztette,
Hogy a társát elvesztette.

Hova nyargalsz nyakra-főre
Kevély Ugron János?
»Megyek a városba,
Szitás-Kereszturba,
Torma Panna leányasszony
Látogatására.«

- Ne menj oda, ne menj,
Kevély Ugron János!
Annak a leánynak
Nagy hibái vannak,
Nagy hibája három.
»Nem bánom, nem bánom,
Hogyha harminczhárom
Hibája vagyon is!«
Legelső hibája:
Hogy sánta a leány!

»Nem bánom, nem bánom,
Tőlem lehet sánta.
Csináltatok neki
Magassarku csizmát,
Hosszú selyemszoknyát;
Egyik kipótolja,
Másik eltakarja,
Lába sántaságát.«

Másik nagy hibája:
Haragos a leány,
Mindörökké dúl-fúl.
Neveletlen két árvádat,
Hogyha egyszer megharagszik,
Kiűzi a házból.

»Nem bánom, ha haragos is,
Én nem félek tőle,
S neveletlen gyermekeim
Kiállnak előle.«

Harmadik hibája:
Hogy boros a leány:
Hajnalban megkezdi,
Vacsorakor végzi,
Boros feje borosságát
Fazék, tányér érzi.

»Nem bánom, nem bánom,
Teli van a pincze,
Ha megtelik a kontyalja:
Akár ki is öntse.«
S elment Ugron János,
El a szép leányhoz.

Hová nyargalsz nyakra-főre,
Kevély Ugron János?
»Nem vagyok már többet
Kevély Ugron János!
Sánta feleségem
Kiűzött a házból.
Megyek már világgá,
Neveletlen gyermekeim
Ha föl nem fogadnak.«

    Sárosi Mihály, Betlen János
Egy asztalnál ülnek vala,
Együtt esznek, isznak vala,
Együtt beszélgetnek vala. -
Szóval mondja Sárosi Mihály:
»Hallja-e kend kedves komám,
Fenyítse meg kend a hugát,
Éjszakának idejében
Ne járjon az istállóba.
Kocsisomat szeretgeti,
Hív paripám ébresztgeti.«
»Hallja-e kend, kedves komám,
Az én húgom jámbor leány.«
Szóval mondja Sárosi Mihály:
»Megmutatom jámborságát
Két karomnak erejével,
Fényes kardomnak élével.«
Hallja kapu csikorgását
Magas patkó kopogását,
Selyem-szoknya suhogását.
Mindjárt ment az istállóba,
Az istálló ajtajába,
Szóval mondja kocsisának:
»Nyisd ki kocsis az ajtódat!«
- »Nem nyithatom, kedves gazdám,
Szabadon van hív paripám,
Ha kinyitom, elszalasztom,
Tudom, soha meg sem fogom.«
Ugy megrúgá az ajtaját,
Hogy kétfelé esik mindjárt.
Hát ott vagyon Betlen Anna!
Kardját bele akasztotta.
Selyemszoknya elhasada,
Piros vére kicsordula.
Lefekvék a vetett ágyba.
Reggel oda ment az ángya:
»Mi lelt, mi lelt, Betlen Anna?«
- Aj, mi nem lelt, kedves ángyom!
Behágék a kőkertembe,
Rózsabokor megakaszta,
Selyemszoknya elszakada,
A vér mindjárt kicsordula.
Talpig vagyok aludt vérben,
Magam pedig halófélben.
»Hallod-e te Betlen Anna!
Állj ki te az udvarodra.
Imádkozzál az Istennek,
Bocsássa meg bűneidet.«
- »Ángyom, ángyom, kedves ángyom,
Mossanak meg ürmös borba,
Takarjanak gyenge gyolcsba,
Küldjenek ki Kolozsvárra,
Vegyen minden példát róla,
Az árvának hogy van dolga.«

Oh bánat, búbánat, keserű búbánat!
Égen mennyi csillag ha mind diák volna,
Földön mennyi fűszál ha mind penna volna,
Erdőn mennyi levél ha papiros volna,

Tenger sűrű habja ha mind tenta volna:
Még sem írhatnák le búmat, bánatomat,
Búmat, bánatomat, benn való titkomat,
Ez életbe való keserű sorsomat.

Ugy jő napról napra bánat a fejemre,
Nagy fájdalom szállott bánatos szívemre.
Ha a nap elnyugszik, az elmém bújdosik,
Hosszú tenger éjen soha el nem nyugszik.

Istenem, istenem, oh édes istenem!
Egy íródeákom mért nincsen énnekem?
Egy íródeákom, egy bízott emberem,
Aki most csakhamar lenne jó eszközöm.

Ha nekem is volna egy író diákom,
Iró diákommal levelet íratnék.
Bízott emberemtől bátyámhoz küldeném,
Bátyámnak házához, atyám udvarába.

Rigótól küldeném, rigó olyan madár:
Felül a fészkére, száll a falevélre.
Amely példát meglát, mind kifütyölgeti,
Titkos levélkémet azért nem viheti.

Méhemtől küldeném, oly mezőre talál,
Szíve szerint való szép virágra leszáll;
Mézet szippant szegény, követi a halál,
Igy bánatom mindég nálam marad tehát!

Fújd el jó szél, fújd el az én bánatomat,
Könnyebítsd meg bár te nyomorú sorsomat,
Vidd szél fúvására, víznek lementére,
Vidd rózsám házának ablaka végére.

Még onnét is fúdd be az ő kebelére,
Az ő kebelére, hogy háljon meg véle,
Meg se háljon szegény, hadd éljen kedvére:
Éljen, aki élhet az ő édesével.

Én már nem élhetek az én kedvesemmel,
Végét adta isten az én életemnek,
Betöltötte kedvét minden irigyemnek,
Istenem, fizess meg volt ellenségimnek.

Hogyha még valaha hazámba mehetnék,
Az én istenemnek oly fogadást tennék:
Az ő szent házába minden nap elmennék,
Nyomorúlt rabokért szívből könyörögnék.

Izend meg, ízend meg
József császárunknak:
Hogy hogy vagyon dolga
Vén katonájának,
Panaszos szénája,
Abrakja lovának.
    Megúntam, megúntam
Németet szolgálni,
Sótalan kenyerét
Könyemmel áztatni,
Még a mundérját is
Nem akarnám látni.
    Anyám, édes anyám!
Jó nevelő dajkám!
Ki kilencz hónapig
Méhedben hordoztál,
Tizedik hónapban
A világra hoztál:
Tudom, édes anyám,
Hogy te sok kínt láttál,
A mikor engemet
E világra hoztál
S rengő bölcsőm mellett
Gyakran megvirradtál!
Mikor fürösztöttél
Gyenge meleg vízbe,
Fürösztöttél volna
Forró lobogóba;
Mikor takargattál
Gyenge gyolcs ruhába,
Takartál volna be
Forró parazsába
S temettél volna el
A földnek gyomrába!

»Szép Juliám, szép leányom,
Kertemben nyílt tulipánom,
Ne szeresd te jobbágyodat!«

Nem szeretem jobbágyomat,
Csak szeretem az ifiat,
Szép ifiat, a lelkemet!

Jaj kimene öreg király,
Megfogatá az ifiat,
Felteteté csonka torony,
Csonka torony tetejére.

Hej kimene szép Julia
Meglátá őt az ifiú:
Hej Juliám, szép Juliám,
Kertbe nyíló szép violám,
Menj be te is az apádhoz,
Essél térdre eleibe
S mondd meg neki ilyen szókkal:
»Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse le az ifiút
Csonka torony tetejéből,
Ne veresse az esővel
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénynyel!«

Hej, bemene szép Julia,
Térdre esik apja előtt
S monda neki ilyen szókkal:
»Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse le az ifiút
Csonka torony tetejéről,
Ne veresse az esővel,
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénynyel!«

Jaj, kimene öreg király,
Levéteté az ifiút
Csonka torony tetejéről,
Kiviteté sík mezőre,
Sík mezőnek közepére,
Ott őt mindjárt megöleté,
Szívét, máját kivéteté
S Juliának haza küldé.

    Hogy meglátá szép Julia,
Hogy megölték az ifiat,
Fejét földre csüggesztette,
Magát halni eresztette.

    Hogy meglátá öreg király,
Hogy haldoklik Juliája:
»Hej Juliám, szép leányom,
Kertembe nőtt tulipánom!
Ha én ezt így tudtam volna,
Dehogy megölettem volna,
Fiamnak fogadtam volna,
Királyságom, országomat,
Mind, mind neki adtam volna.«

»Mit busúlsz, mit bánkódsz, ifjú feleségem?
Van nekem jószágom, sok szép gazdaságom,
Sok szép gazdaságom, teli láda pénzem,
Teli láda pénzem, szép szántóföldjeim,
Szép szántóföldjeim, jótermő szőlleim,
Jótermő szőlleim, kaszáló réteim,
Kaszáló réteim, gulyabeli marhám,
Gulyabeli marhám, robogó ménesem,
Robogó ménesem, négy szép hintós lovam,
Négy szép hintós lovam, kőből rakott váram,
Kőből rakott váram, szép eladó lányom!«

Az isten vegye el sok szép gazdaságod,
A föld emészsze meg teli láda pénzed,
Az árvíz hordja el szép szántóföldjeid,
Jégeső verje el jótermő szőlleid,
Az iszap öntse el kaszáló réteid,
A dög emészsze meg gulyabeli marhád,
A tatár hajtsa el robogó ménesed,
A mennykő csapja meg négy szép hintós lovad,
A nyila verje meg kőből rakott várad,
Kőből rakott várad, szép eladó lányod,
Magam se érjem meg a holnapi napot,
Hogyha nincsen néked ifjú legénységed!
Mással töltötted el szép ifjuságodat,
Velem töltötted el búdat, bánatodat,
Mit ér nekem kincsed, minden dicsőséged,
Hogyha nincsen néked ifjú legénységed!

Budai Ilona ablakba könyökle,
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszébe juta kincses kis ládája,
S kincses kis ládáját hóna alá fogja,
Hajadon kis lányát jobb kezén vezette,
Futkosó kis fiát bal kezére vette.

    Megyen, megyen, megyen sűrű fenyves erdőn,
A nagy régi úton, sötét rengetegen;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar leteszi hajadon kis lányát.
Hajadon kis lánya ilyenképpen síra:
»Anyám, édes anyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szíved, ne hagyj itt engemet!«
»Bizony itt hagylak én, leányom, tégedet:
Mert leány helyébe leányt ad az isten,
De pénzem helyébe ingyen nem ad isten.«

    Megyen, tovább megyen, sűrű fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sötét rengetegen;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar leteszi futkosó kis fiát,
Futkosó kis fia ilyenképpen síra:
»Anyám, édes anyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szíved, ne hagyj itt engemet!« -
»Bizony itt hagylak én, édes fiam, téged:
Mert fiú helyébe fiút ád az isten,
De pénzem helyébe ingyen nem ad isten.
Járnak jó asszonyok, kik megszoptassanak,
Járnak gyenge esők, kik megfüröszszenek,
Járnak gyenge szellők, kik elaltassanak!«
Jobb kezébe ada egy arany vesszőcskét,
Bal kezébe ada egy arany almácskát,
Avval csak ott hagyá futkosó kis fiát.

    Megyen tovább, megyen, sűrű fenyves erdőn,
A nagy régi úton, sötét rengetegen,
Míg eljuta végre egy szép tágas rétre,
Hát egy bivaly tehén azon jödögél le,
Az idei bornyát szarva között hozta,
A tavalyi bornyát maga után rítta.

    Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,
A bokorba csapá kincses kis ládáját,
A földre borula, keservesen síra,
Keservesen síra, kárhoztatá magát:
Az oktalan állat nem hagyja el bornyát;
- Istenem, istenem, én édes istenem,
Hát én lelkes lévén, hogy hagyám gyermekem!

    Avval visszafordúlt a nagy fenyves erdőn,
A nagy régi úton, sötét rengetegen.
Csakhamar elérte, oda nyújtá újját,
S híni kezdé szépen az ő kicsi fiát.
»Bizony nem megyek én, mert nem voltál anya,
Ha az lettél volna, itt nem hagytál volna.«

    Megyen tovább, megyen a nagy fenyves erdőn,
A nagy régi úton, sötét rengetegen;
Csakhamar elérte, oda nyújtá újját,
S híni kezdé szépen hajadon kis lányát.
»Bizony nem megyek én, mert nem voltál anya,
Ha az lettél volna, itt nem hagytál volna.«

    Hogy ezt így hallotta, ilyenképpen síra:
Immár olyan vagyok, mint út mellett a fa;
Aki ott elmegyen, ágaimat rontja,
Ágaimat rontja s a sárba tapodja.

Mező-Csáth városa egyebet nem terem:
Minden fa tetején virít a szerelem,
Virít a szerelem, de senkisem szedi:
Ezt minden értheti, ki szívére veszi.
    Estve van már, estve, hatot vert az óra,
Minden eladó lány készűl a fonóba,
Készűl a fonóba, utánna a legény,
Egypár csókot ha kap, azzal elmegy szegény.
    Hej, szegény Szűcs Maris, ő is oda indúlt,
De felette az ég homályba beborúlt,
Beborúlt homályba, be is setétedett,
Hol szegény Szűcs Maris el is tévelyedett.
    Először megütik, leesett a hídra,
Másodszor megütik, elállott a szava,
Harmadszor megütik, véres volt a foka,
A kis balta foka.
    »Kérlek rózsám, kérlek, kérlek az egekre,
Egy-két szavaimat vedd be a füledbe:
Szerelmes szívemnek gyémántos Marisa,
Mért levél, mért levél másnak hites társa,
Szívemnek gyilkosa?«
    Szilasi Pistának nem kell a bokréta,
Szegény Szűcs Marcsának ő volt a gyilkosa.
»Vérem a vérével egy patakot mosson,
Testem a testével egy sírban nyugodjon,
Egy sírban nyugodjon!«
Gyászt visel a holló fekete tollával,
Maga természete hozza ezt magával,
Gyászt visel, gyászt illet az a fekete toll -
Keresik Szűcs Marist s nem találják sehol!
    A tarjáni rétet körülfogta a köd,
Szegény Szűcs Marcsára most húzzák a földet,
Főtül való fája ki vagyon rovázva,
Fekete pántlika van reá csukrozva,
Szépen rá csukrozva.
    Felvette az árvíz a tarjáni tölgyet
Meghalt már Szűcs Mária, ráhúzták a földet,
Ráhúzták a földet, írják fejfájára:
Hogy minden eladó vigyázzon magára.

    A tarjáni templom körűl van árkolva,
Két szál szép rozmarin van belé plántálva,
Öntözzétek lyányok, hogy el ne hervadjon,
Szeretőtök szíve meg ne háborodjon,
Meg ne háborodjon.
    Szűcs Maris már régen el is van temetve,
De a híre-neve nincsen elfelejtve,
Irták fejfájára: itt nyugszik egy árva,
Kinek szeretetből történt a halála.

    Anyám, anyám, édes szülém,
Engedje meg szép kérésem,
Hogy vegyem el Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép leányát!
    Miklós úrfi szépen kéri;
Édes anyja nem igéri:
»Nem engedem, édes fiam,
Nem engedi az én rangom.«
Miklós mondá az anyjának:
Kádár Katát szeretem csak,
Csak egyedűl Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép leányát!
    Édes anyja azt feleli:
»Abból ugyan nem lesz semmi.
Vagyon lányuk az uraknak,
Abból neked is juttatnak.«
    Miklós úrfi megbúsula,
Készül, indúl bujdosásra.
»Szolgám, szolgám, édes szolgám
Nyergeljed meg pej paripám!
Menjünk, menjünk, a míg látunk,
Légyen örök bujdosásunk!«
    Miklós úrfi elindúla,
Azt meglátá Kádár Kata,
A kapúját megnyitotta,
Hogy Miklós bemenne rajta.
- Ne nyiss kaput Kádár Kata,
Nem megyek én most bé rajta;
Hanem megyek a világra,
Holtig tartó bujdosásra.
    Kádár Kata megbúsula,
Miklós úrfihoz így szóla:
»Állj meg kincsem, szép Miklósom,
Hogy adjam rád egy pár csókom!
Adjak neked egy bokrétát
A kezedbe kézi ruhát!
Mikor ruhám vérrel habzik,
S a bokrétám hervadozik,
Hidd el, kincsem, hidd el, nékem
Akkor lészen veszedelmem.«
    Elindúlnak, mennek, mennek,
Hosszú útnak, rengetegnek.
A ruháját Miklós úrfi
Előveszi, meg-megnézi,
Hát a ruha vérrel habzik,
Bokrétája hervadozik.
Mind a kettő azt jelenti:
Kádár Katát most veszesztik.
    Miklós úrfi megfordúla,
Egy molnár gazdát talála,
Kihez közel lovagola,
Kihez ő ekképen szóla:
»Hallod-e, te molnár gazda!
Mi hír vagyon a faluba?«
- Nincs ugyan ott semmi egyéb,
Kádár Katát elvesztették,
Feneketlen tóba vették.
»Hallod-e, te molnár gazda,
Vigy el engem éppen oda,
Hol elveszett Kádár Kata,
Jobbágyomnak szép leánya
Pej paripám tied legyen,
S minden ékes öltözetem.«
    Molnár gazda szót fogada,
Miklós előtt elindúla,
Őt elvitte arra helyre,
Feneketlen tó szélire,
Onnét beszólalt a tóba:
Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?
Kádár Kata megszólalik:
- Nálad nélkül alig telik.
    Miklós úrfi ezt hallotta,
Szívét a bánat elfogta,
Kezét fejére kulcsolta,
Sorsát ő ott úgy síratta,
S bele ereszkedik oda
A nagy, feneketlen tóba.
Egyikből nőtt muszkátaszál,
A másikból rozmarinszál.
Addig s addig nevekedtek,
Vízen felűl emelkedtek,
Ott is addig nevekedtek,
A míg össze ölelkeztek.
    Miklós anyja ment sétálni,
Meg találta őket látni;
Vizi búvárt elhívatá,
Mind a kettőt kiásatá.
Az egyiknek csináltattak
Fehér márványkő koporsót,
A másiknak csináltattak
Vörös márványkő koporsót.
Az egyiket eltemették
Az oltárnak eleibe,
A másikat eltemették
Az oltárnak háta mögé.
Az egyikből nevekedett
Fehér márvány lilomszál,
A másikból nevekedett
Vörös márvány lilomszál.
Ott is addig nevekedtek,
A míg össze ölelkeztek.
    Miklós anyja, hogy meglátá,
Mind a kettőt leszakasztá,
Talpa alá kitapodá
S tövis bokorra rakatá.
Ezt hogy látta Kádár Kata,
Koporsóból feljajdúla:
»Éltünkben üldözőnk voltál,
Békét holtunkban se hagytál.
Kiért Isten jót ne adjon,
Szeretetlen társat adjon,
Kenyeretlenség találjon,
Mégis senki meg ne szánjon.«

»Mi oka, mi oka, Homlodi Zsuzsánna,
Hogy a karton lajbli minduntalan szükűl?«
»Az oka, az oka: szabó nem jól szabta,
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta.«
»Kocsisom, kocsisom, én fellejtárjaim!
Hozzátok, hozzátok a gyászos hintóim,
Fogjátok, fogjátok pej paripáimat,
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát.
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a rózsás kertembe,
Rózsákat vizsgálni, magát mulatozni!«
»Jó napot, jó napot, te kis kertész-legény!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a tenger partjára,
Aranyhalat fogni, magát mulatozni.«
»Jó napot, jó napot, te kis hajós legény,
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Mi tűrés-tagadás, már meg kell mondanom:
Elküldtem, elküldtem a rózsamezőbe,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre.«
»Oh, te pogány anya, mért vétetted fejét?
Testemet testével egy sírba temetéd!
Jó napot, jó napot, te fővevő hóhér!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Itt vagyon, itt nyugszik, csendesen aluszik.«
»Testemet testével egy sírba temesd el,
Véremet vérével egy patak mossa el.«

Gyere hozzám, vacsorára,
Apró, vágott káposztára;
Bejöhetsz szívem, bátran!
    Hej, nem merek én bemenni,
    Oh, én édes angyalom;
    A gyertyának világánál
    Észrevesznek csillagom!

Vedd el a gyertyának hamvát,
Nem látják meg a világát;
Bejöhetsz szívem, bátran!
    Hej, nem merek én bemenni,
    Oh, én édes angyalom;
    A kutyának ugatásán
    Észrevesznek, csillagom!

Vess egy darab konczot neki,
Az ugatást elfelejti;
Bejöhetsz szívem, bátran!
    Hej, nem merek én bemenni,
    Oh, én édes angyalom;
    A csizmámnak kopogásán
    Észrevesznek, csillagom!

Köss keszkenőt a sarkára,
Nem hallik a kopogása;
Bejöhetsz szívem, bátran!
    Hej, nem merek én bemenni,
    Oh, én édes angyalom;
    Az ajtónak csikorgásán
    Észrevesznek, csillagom!

Hájazd meg az ajtó sarkát,
Nem hallik meg a nyikorgás;
Bejöhetsz szívem, bátran!
    Hej, nem merek én bemenni,
    Oh, én édes angyalom;
    Ajakunknak czuppanásán
    Észrevesznek, csillagom!

Hej, te vitéz, hát te mit érsz,
Ha még csókolódzni is félsz!
    Elmehetsz már dolgodra,
    Nem szorultam csókodra;
    Elmehetsz már, nem kellesz,
    Nem vagy előttem kedves!

Ablakba könyököl Fogarasi István,
Mellette könyököl az ő testvérhuga.
»Hallottad-e hirét, édes testvérhugom:
Elköteleztelek bé Törökországba,
Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?«
»Nem hallottam hírét, édes testvérbátyám!
Adjon Isten nekem inkább víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyű betegséget,
Szép piros hajnalban világból kimulást.«
    Meghallgatá Isten az ő kívánságát,
Ada Isten neki egy jó víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyű betegséget,
Szép piros hajnalban világból kimúlást.

Eljöve, eljöve a nagy török császár,
Kérdezi: »Hol vagyon jegyesem, gyűrűsöm?«
»Virágos kertében virágokat plántál.«
Oda mene, oda a nagy török császár,
Hát a virágok is mind elhervadoztak,
Az ő szeretője pedig sehol sincsen.
Visszajöve, vissza a nagy török császár.
Kérdezi: »Hol vagyon jegyesem, gyűrűsöm?«
»Leányok házában magát öltözteti.«
Oda mene, oda a nagy török császár,
Hát a leányok is mind gyászba öltöztek,
S az ő szeretője nyujtópadon fekszik.
»Add ide, add ide, Fogarasi sógor,
Add ide én nékem gyűrűsöm, jegyesem!
Csináltatok néki márványkő koporsót,
Be is behuzatom földig bakacsinnal,
Meg is megveretem arany fejű szeggel,
Meg is gyászoltatom hatszáz katonával.«
»Nem adom, nem adom, te nagy török császár,
Csináltatok én is márványkő koporsót,
Be is behuzatom földig bakacsinnal,
Meg is gyászoltatom hatszáz katonával,
Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával,
Apjával, anyjával, szülötte földében.«

Hol jártál ily korán, kedves rózsám?
Látom a czipődet, harmatos már.
        - Rózsás kertbe jártam,
        Violát vizsgáltam,
                Kedves rózsám!

Hoztál-e violát a számomra,
Kit felteszek holnap kalapomra,
        A melyről megtudják,
        Hogy szeretjük egymást,
                Kedves rózsám?

Bocsáss be, galambom, egy-két szóra,
Mert ime eljött már az az óra,
        Melyben bucsúzásom,
        Lészen elválásom,
                Kedves rózsám!

Tegyél hát, violám, hív fogadást,
Hogy szíved kivülem nem szeret mást,
        Jártodban, keltedben,
        Teljes életedben,
                Kedves rózsám!

Én is teszek, rózsám, hív fogadást,
Hogy szívem kívüled nem szeret mást,
        Halálom-óráig,
        Koporsóm zártáig,
                Édes rózsám!

Szívemnek, violám, az lesz nehéz,
Hogy te ékes szemed reám nem néz,
        Mert tőlem elmaradsz,
        Engemet árván hagysz,
                Kedves rózsám!

Szívednek ajánlom most szívemet,
Imhol kezedbe adom kezemet,
        Hogy visszajöttömbe
        Fogadj szerelmedbe,
                Kedves rózsám!

Áldjon meg az Isten, kedves rózsám,
Látom, igaz szívvel voltál hozzám,
        Köszönöm hűséged,
        Hozzám szívességed,
                Kedves rózsám!

Nagy Törökországban kicsi nemes legény
Ártatlan s ok nélkül raboskodik szegény.
Szóval azt kiáltja: »Anyám, édes anyám,
Három kővárad van, válts meg az egyikkel!«
»Nem váltlak, nem váltlak, lelkem kedves fiam,
Mert fiú helyébe fiút ád az Isten,
De kőváram helyett nem ád mást az Isten!«

»Nem bánom, nem bánom, lelkem édes anyám!
Mert koporsóm leszen tengernek két martja,
Szemfödelem leszen tenger sűrű habja,
Harangszóm is lészen tengernek zúgása.
Eltemetnek engem tengerben a halak,
Megsiratnak engem az égi madarak,
Az égi madarak s az erdei vadak.«

Sírva sétál a kapuban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
»Mi most a baj János?«
- »Ha az asszony megengedné,
Hogy a kapun belől mennék.«
- »Lehet, szívem János!«

Sírva sétál kapun belől János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
»Mi még a baj János?«
- »Ha az asszony megengedné,
Hogy a ház elébe mennék.«
- »Lehet, szívem János!«

Sírva sétál a ház előtt János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
»Mi még a baj János?«
- »Ha az asszony megengedné,
Hogy a pitarba bemennék.«
- »Lehet, szívem János.«

Sírva sétál a pitarban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
»Mi még a baj János?«
- »Ha az asszony megengedné,
Hogy a házba bemehetnék.«
- »Lehet, szívem János!«

Sírva sétál bent a házban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
»Mi még a baj János?«
- »Ha az asszony megengedné,
Hogy az ágyra felfekhetném.«
- »Lehet, szívem János!«

Sírva fekszik fel az ágyra János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
»Mi még a baj János?«
- »Ha az asszony megengedné,
Hogy magamhoz ölelhetném.«
- »Lehet, szívem János!«
Mindjárt nem sírt János.

Bodok felett vagyon egy kis sűrű berek,
Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg.
Nem jó Dávid, nem jó sírni, keseregni,
Ha meglát valaki, hova tudsz ellenni?
Az a fekete föld ketté hasadhatna,
Szegény Dancsuj Dávid belé borulhatna.
De a fekete föld ketté nem hasadhat,
Szegény Dancsuj Dávid belé sem borulhat.
»Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,
Ki az én bölcsőmet megrendítette volt.
Köszönöm apámnak s az édes anyámnak,
Mert jó fiat nevelt bolygó katonának,
Bolygó katonának, az ország rabjának.
Égen mennyi csillag író deák volna,
Réten mennyi fűszál, mind pennaszár volna,
Erdőn mennyi lapu, mind papiros volna,
Veres tenger habja mind tentalé volna:
Az én sok bánatom mégse férne reá,
        Mégse férne reá.«

»Szép jó estét, Sári asszony!«
»Adjon Isten, jámbor gazdám!«
»Hazajövék, Sári asszony!«
»Hozott Isten, jámbor gazdám!«
»Megijedél, Sári asszony?«
»Nem ijedtem, jámbor gazdám!«
- »Kinek sütéd a sok pánkót?«
»Neked sütém vacsorára,
Piros bort is hoztam mellé;
Egyél, igyál, jámbor gazdám,
Pánkó való a bor mellé.«
    Sári asszony mondogatja,
Jámbor urát csókolgatja.
»Alhatnál-e jámbor gazdám?«
- »Nem alhatnám, Sári asszony.«
- »Ha alhatnál, lefektetlek,
Puha ágyba betemetlek.
Jó csergével betakarlak,
Kebelemen elaltatlak,
El sem hagylak jó hajnalig.«
    Sári asszony mondogatja,
Jámbor gazdát csókolgatja.
Míg a gazdát csókolgatja,
Altatót vet poharába,
Jámbor gazda poharába.
Jámbor gazda lefeküvék,
Sári asszony mellé fekvék;
Nagy csergével betakará,
A kebelin elaltatá.

»Hallod-e te Sári asszony,
Dörömbölnek az ereszben!«
- »Nyisson ajtót Sári asszony,
Kendhez jöttem, ereszszen be.«
Szőke legényt beereszté,
Jámbor gazda vérét veszté.
Jámbor gazdát vérbe hagyják,
A sok kincset felpakolják.
    Mennek, mennek, mendegélnek,
Sürü rengetegbe érnek.
Rengetegben szálas bükkfa,
Hideg forrás van alatta.
»Álljunk meg itt Sári asszony,
Forrásvízre szomjúhozom.«
»Jól esik-e, szőke legény?«
- »Jaj, meghalok Sári asszony!
Forrás vize vértől buzog,
Azt bugyogja: gyilkos vagyok!«
- »Menjünk innét, szőke legény!«
»Nem megyek én Sári asszony,
Valami zúg a fülembe'
Nem birom a vétek terhét!«
- »Hajtsd le fejed az ölembe,
Szőke legény, aludj benne!«
- »Nem alszom én Sári asszony,
Nagy vétkemtől nem alhatom.«
- »Menjünk, menjünk, szőke legény.«
- »Nem megyek én ez életben!«
- »Szőke legény hol az eszed?
Talán a bor kajdított meg!?«
- »Te vetted el Sári asszony,
Mézes szavad kajdított meg.
Sári asszony, nézz a fára,
Készülj velem a halálra!«

    Hallottad-e hírét a híres Szebennek
A híres Szebennek s a híres Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittasan ment az istállóba,
Ott is lefeküvék a lovak jászlába.

    Egyszer csak kimene az ő édes apja
A tornáczba s lenéz onnan a határba.
Hát bizony jődögél nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen, mint a setét felleg,
Nem tudják: miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondolják: a szebeni ráczok.

    Ekkor csak lemene Izsák édes apja
A lovak jászlához s ilyen szókkal mondja:
»Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögél nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen, mint a setét felleg,
Nem tudjuk: miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.«

    Ekkor megfordula az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlából.
Másodszor kimene az ő édes anyja,
S ilyen szókkal kelti igen hamarjába:
»Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögél nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen, mint a setét felleg,
Nem tudjuk: miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.«

    Ekkor megfordula második álmából,
De még sem kele fel a lovak jászlából.
Harmadszor kimene gyönyörű mátkája
A tornáczba, s mindjárt lenéz a határra.
Hát jő az ellenség igen hamarjába,
És leszalada ő a lovak jászlához,
És így kezd beszélni a kedves urához:
»Kelj fel szívem, kelj fel, itt van az ellenség,
Nem tudjuk: miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.«

    És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjába a lovát kihozák,
Felköté a kardot mindjárt oldalára,
S felfordula szépen jó barna lovára,
És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:
»Kiontom véremet apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért!«

    E szók után lovát sarkantyuba kapja
S az ellenség felé nagy bátran ugratja;
Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
Kardemelve vágtat igen iszonyúan.
»Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák!«
- A ráczok előre neki azt kiáltják -
»Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itt hagy,
Akármint mesterkedj, a mi kezünkben vagy!«

    »Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok.«
Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,
Hullatja a ráczot a kardja egymásra,
Egy elémentében gyalogösvényt vága
És visszajöttében szekér-utat nyita,
De ekkor megbotlék a lovának lába,
Ő meg a lováról a földre borula.

    Jó Kerekes Izsák igy járt a lovával,
A ráczok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik,
A mig egyet sem rúg s nem is vergölődik.

    Igy pusztították el Kerekes Izsákot,
A ki a kardjával levága sok ráczot.

...Amoda van egy szép kis házacska,
Abban vagyon egy tornyos ágyacska.
Abban fekszik egy barna menyecske,
Előtte van rengő bölcsőcskéje.

A lábával csakúgy ringatgatja,
A szájával csak úgy csicsisgatja:
Csicsijj, csicsijj, eszem a szép szádat,
Verje meg az Isten az apádat!

Lányok, lányok, rólam tanuljatok:
A legénynek csókot ne adjatok,
Mert az a csók nem esik hiába,
Könnyetek hull a bölcső gombjára!

Ne menj el, ne menj el,
Híres Biró Máté!
Maradj a Rikába,
Ne menj a városba
Király városába,
Királylány rabolni;
Király szép leánya
Hej, nem neked való!
Selyem a ruhája,
Halovány orczája;
Liliom dereka
Nem erdőre való!
»Féket a fejébe,
Gyémántköves féket
Legjobbik lovamnak!
Még ma el kell hoznom
Király szép leányát,
Gyenge Ilonáját.«

Ne menj el, ne menj el,
Híres Biró Máté!
Menj legalább este,
Ne menj fényes reggel;
Otthon van a király
Fényes, nagy sereggel.
»Nyerget a lovamra,
Legjobbik lovamra,
Szép aranyos nyerget!
Az a fényes sereg
Nem jár a nyomába
Király leányának,
Gyönge Ilonának!«

Jaj hiába kéri
Tizenkét legénye
Híres Biró Mátét,
Rablók kapitányát.
Sárga paripáján
Az csak elvágtata
Király városába
Királylány rabolni.

Ihol jő, ihol jő
Szép királykisasszony
Szép selyem ruhába,
Kinek minden szála
Meg van aranyozva,
Kinek hosszúságát
Három leány hozza.

Fordulj meg, fordulj meg,
Híres Biró Máté!
Nem lesz ma jó dolgod:
Sárga lovad horkol!
- »Csak tüszköl a portól.«
Fordulj meg, fordulj meg,
Híres Biró Máté,
Lovad ágaskodik:
Bizony rosszat érez.
»Éles zabbal jól tartották;
Sörtés fűvel megvakarták,
Azért ágaskodik,
Azért bokrosodik.«

Jaj, nem fordul vissza
Híres Biró Máté.
Vágtat egyenesen
Királylány elébe,
Templom ajtajához,
Szép gyengén fölkapá
Király szép leányát,
Gyönge Ilonáját
Aranyos nyergébe
S elvágtata vele
Rablók tanyájára,
Rika erdejébe.

»Jó napot, jó napot,
Tizenkét szép legény!«
- »Neked is jó napot,
Híres Biró Máté!«
- »Hamar megjártam-e,
Tizenkét szép legény?«
- »Jó hamar megjárád
Híres Biró Máté!«

Ott szépen levevé
Aranyos nyergéből
Király szép leányát
Szőke Ilonáját.
Szépen lefekteté,
Puha mohaágyra,
Ottan megölelé,
Ottan megcsókolá,
Két erős karjával
Gyengén átkarolá
Király szép leányát
Gyönge Ilonáját,
Híres Biró Máté,
Rablók kapitánya.

»Nézz ki csak az útra
Híres Biró Máté!«
- »Mért néznék, mért néznék,
Tizenkét szép legény?«
- »Nem mondók-e neked,
Híres Biró Máté:
Király szép leánya,
Hej, nem neked való!
Selyem a ruhája,
Halovány orcája;
Liliom dereka
Nem erdőre való!«
- »Mit beszélsz, mit beszélsz
Tizenkét szép legény?«
- »Kelj fel az ágyadból
Híres Biró Máté!
Ahol jő a király
Fényes nagy sereggel.«

Híres Biró Máté
Felszökik az ágyból,
Puha mohaágyból.
Keresi a kardját,
Aj! de nem találja;
Keresi a lovát,
Aj! azt sem találja.
»Csak ti ne hagyjatok,
Tizenkét szép legény!«
Aj, az is elfut a
Tizenkét szép legény.

Add meg magad egybe,
Híres Biró Máté,
Rablók kapitánya!
»Jaj mért nem hallgaték
Legényim szavára!
Mért nem fordulék meg,
Mikor lovam horkolt,
Mikor ágaskodék,
Mikor bokrosodék,
Sárga szín paripám!«

Szépen közbevették
Király katonái,
Ott összekötözték,
Nehéz vasba verték,
Király városába
Mély tömlöczbe vették.
Onnét fúdogálá
Estétől reggelig
Híres Biró Máté
Szomorú énekét:
»Ne menj el, ne menj el,
Híres Biró Máté,
Maradj a Rikába,
Ne menj a városba,
Király városába
Királylány rabolni.
Király szép leánya
Hej nem neked való!
Selyem a ruhája,
Halovány orczája;
Liliom dereka
Nem erdőre való!«
Ablak alá méne
Király szép leánya,
Gyönge Ilonája.
Onnét meghallgatá
Szomorú énekét
Rablókapitánynak.
Onnét haza mene
Király szép leánya,
Sírva feküvék le
Szép selyem ágyába,
Zöld selyem vánkosát
Könnyével öntözé,
Híres Biró Mátét
El nem feledheté
Király szép leánya,
Gyönge Ilonája.

Ez a kis jány azt akarja,
Hogy a szüröm betakarja.
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyílik a rózsa a házam előtt.

Ne fogdosd a szoknyám alját,
Nem te adtad meg az árát!
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyílik a rózsa a házam előtt.

Ne szidd az én anyám lelkét,
Majd nem ülök többet melléd!
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyilik a rózsa a házam előtt.

Ne ölelgesd a nyakamat,
Más is ölelheti még azt.
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyílik a rózsa a házam előtt.

Ne csókolgasd a képemet,
Más is csókolhatja még ezt.
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyílik a rózsa a házam előtt.

»No, ha úgy van, csókolja, hé!
Rád se nézek soha többé,
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyílik a rózsa a házam előtt.

Maradj örökre magadnak,
Én is találok magamnak.
    Hajnalban, hajnal előtt,
    Nyílik a rózsa a házam előtt.«

Leszállott a páva
Tengernek partjára,
Tengernek partjáról
Nagy török császárnak
Dali udvarába.
Onnét szálla páva,
Kényes pávamadár
Tömlöcz ablakára,
Ottan fúdogálá
Szomorú énekét
Szomorú fogságban -
Egy székely katona:
»Hej páva, hej páva!
Császárné pávája!...
Ha én páva volnék,
Jó reggel fölkelnék,
Folyóvízre mennék
Folyóvizet innám,
Szárnyim csattogtatnám,
Tollamat hullatnám.
Fényes tollaimat
Szép leány felszedné,
Bokrétába kötné,
Az ő édesének
Kalapjába tenné.«
Hát ott üldögéle
Czifra ablakába'
Császár szép leánya,
Gyenge violája,
A helyt meghallotta
Szomorú énekét
Székely katonának.
»Nyiss ajtót, nyiss ajtót,
Fegyveres istrázsa!
Császár szép leánya,
Gyenge violája,
Tőled azt kivánja.«
»Ki vagy te, ki vagy te,
Énekes katona?«
Nem látod: rab vagyok,
Térdig vasba vagyok.
Székely fiú voltam,
Bátor fiú voltam;
Most semmi sem vagyok,
S mégis a strázsának
Számolni kell rólam.
»Velem jősz te mostan,
Énekes katona!«
»Hova menjek én el
Császár szép leánya?«
»Czifra palotámba,
Éjjeli szállásra.«
Ottan leveteté
Nehéz vasat róla
Fegyveres strázsával;
Ottan átölelé
Szegény székely legényt
Két gyenge karjával,
Onnét elvezeté
Czifra palotába,
Ottan lefekteté
Puha selyem ágyba.
»Enyém vagy te mostan
Szép fogoly katona!«
- »Van nekem szeretőm,
Császár szép leánya!«
Ajtón hallgatózék
A nagy török császár.
»Nyiss ajtót egyszerre
Beste-lélek lánya!«
Jaj, nem nyita ajtót,
Berugá a császár,
A nagy török császár.
Székely katonának
Ott fejét elvette,
Testét a tengerbe
Belé is vetette.
Hát te beste lélek
Három halál közül
Melyiket választod?
Vízbe vettesselek?
Megégettesselek?
Vagy halálig tartó
Tömlöczre vesselek?

Jaj hiába kéri
Császár szép leánya,
Gyönge violája
A nagy török császárt.
Vízbe nem vetteté,
Tűzre nem vetteté,
Záratá toronyba,
Szomorú fogságba.

Onnét siratozá
Szép fogoly katonát,
Onnét fúdogálá
Szomorú énekét
Székely katonának.

Szomorú énektől
Éjjel sem alhaték,
Nappal sem nyughaték
A nagy török császár.
»Hozzátok elembe
Beste-lélek lányát!«
Eleibe vitték.
»Hát te mit énekelsz
Beste-lélek lánya!?
Éjjel nem alhatom,
Nappal nem nyughatom.«
- »Szomorú énekét
Székely katonának.«
- »Egyszerre vigyétek
A tűzbe vessétek!«
Egyszeribe vitték
A tűzbe vetették.
Tűz meg nem égette
Császár szép leányát,
Gyönge violáját.
»Egyszerre vigyétek
Tengerbe vessétek
Beste-lélek lányát,
Székely katonához!«
Egyszeribe vitték
Tengerbe vetették.
Tenger befogadta,
Szépen eltakarta,
Székely katonával
Egy helyre habarta
Császár szép leányát
Gyenge violáját.

Ez a kis lány sietve megy az utczán,
Sietve megy utána a kapitány.
»Állj meg, állj meg, te kis leány egy szóra,
Te vagy az én szívem vigasztalója.«

»Kapitány úr, haragszom én magára,
Mért állít meg ilyen kis lányt hiába?!
Van én nekem szeretőm az ezrednél,
Kit nem adnék egész német seregért!«

Véremmel irattam
E kis czédulácskám,
De nincs oly követem,
Kitől elküldhessem.
Méhemtől elküldeném,
Félek: mezőre száll,
Kedve szerint való
Virágjára talál.
    Szarkától küldeném,
De igen cserregő,
Titkos bánatimat
Félek, kicserregi.
    Készülj, édes fecském
Vidd el levelecském,
Se nem olyan közel,
Se nem olyan messze:
Csak túl a tengeren
Harmincz mértföldnyire,
A hol nevekedik
Egy kerek dombocska.
Egy kerek dombocska,
Egy kicsi falucska.
Tudom, megismered
Az én rózsám házát:
Ónos az ablaka,
Üveg az ajtaja,
Az ablak alatt van
Egy édes almafa.
Édes az almája,
Hamis a gazdája,
Adta volna Isten:
Ne ismertem volna,
Fekete két szemem
Ki nem sírtam volna,
Gesztenyeszin hajam
Meg nem őszült volna.
Ha kérdi: hogy vagyok?
Mondd meg: hogy rab vagyok
Magam egészségben,
Szívem gyötrelemben!

Felszállott a páva
Vármegye házára,
Sok szegény legénynek
Szabadulására.

Várj meg, páva, várj meg,
Hadd izenjek tőled,
Apámnak, anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.

Ha kérdik: hogy vagyok,
Mondjad, hogy rab vagyok,
A jó isten tudja,
Mikor szabadulok.

Rab vagy rózsám, rab vagy,
Én meg beteg vagyok;
Ha el nem jösz hozzám,
Talán meg is halok.

    Vidd el madár, vidd el, levelemet vidd el,
A tengeren is túl egy néhány mérfölddel.
    Ott találod rózsám keserű bánatban,
Mindjárt megismered szíve búsultában.
    Koppants az ablakán, levelemet tedd le,
Vagy pedig akaszd fel az ablakkeresztre.
    Ha kérdi: hogy vagyok; mondjad, hogy rab vagyok,
Karcsú derekamon rabszijat hordozok.
    Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,
Keserves fogságból utána sóhajtok. -
    Ha kérdi, megyek-e: mondd meg, hogy elmennék,
Csak ez a vas ajtó mán egyszer megnyilnék.
    Ha el nem mehetek tavasz kezdetére,
Talám csak elmegyek fecske jövetére. -
    S ha akkor sem megyek, rózsa nyílására,
Vaj istenem! talán koporsómzártára.

Mind megyen, mind megyen
Három tolvaj legény,
Mind megyen, mind megyen
Rengeteg erdőkön.
Rengeteg erdőkön
Görögöt érének,
Görögöt megölék,
Szekerét fölverék.

Mind megyen, mind megyen
Három tolvaj legény,
Korcsomát érének,
Oda bemenének
Egyben azt kérdezék:
»Hej, korcsomárosné!
Vagyon-e jó borod?«
- »Borom is jó vagyon,
Lányom is szép vagyon,
Magam is víg vagyok.«
Mind eszik, mind iszik,
Három tolvaj legény,
De a legifjabbik
Nem eszik, nem iszik.
Nem eszik, nem iszik,
Egyre szomorkodik:
»Adta volna Isten,
Hogy a rengő bölcsőm
Lett volna koporsóm,
Az én pólyaruhám
Bizony szemfödelem,
Az én pólyakötőm
Eresztő kötelem!«

Szombat este tiz az óra,
Gyere babám az ajtóra!
Talán bizony nem is hallod,
Olyan igen mély az álmod.

- Az én álmom nem mély álom,
Nem mehetek, jaj de bánom,
Gyönge vagyok, beteg vagyok,
Fáj a szívem, majd meghalok.

Gyere babám ablakodra,
Csókot adok ajakidra!
- Hátha csókod forró lenne,
Erre anyám fölébredne.

Volt az forró már máskor is,
Mégis elvetted százszor is;
Mert ha anyád meghallaná,
Azt gondolná, hogy álmodná.

Gyere most ki a kapudra,
Csókot adok ajakodra.
Gyakran ugat a kutya is,
Uj legény jár hozzád, hamis.

A kisasszony Pozsonyba,
    Krinolinba!
A kisasszony Pozsonyba
Selymet lopott a boltba,
    Reczeficze krinolinba.

A kisasszonyt megcsípték,
    Krinolinba!
A kisasszonyt megcsipték
Selymet tőle elvették -
    Reczeficze krinolinba.

A kisasszonyt megfogták,
    Krinolinba.
A kisasszonyt megfogták,
Tánczolni tanították,
    Reczeficze krinolinba.

Ne bántson engem az úr,
    Krinolinba.
Ne bántson engem az úr,
Mert az apám földesúr,
    Reczeficze krinolinba.

Ha az apád földesúr,
    Krinolinba.
Ha az apád földesúr,
Selymet lopni ne tanulj,
    Reczeficze krinolinba!

Lógerkaróm le van verve,
Köpönyegem ráterítve.
Köpönyegem a sátorom,
Sirathatsz már, kis angyalom.

A nagy ágyúk szépen szólnak,
Apró fegyverek ropognak.
Fejem fölött kard megfordul,
Piros vérem földre csordul.

Doktor uram szépen kérem,
Ne hagyja elfolyni vérem.
Kösse be a sebeimet,
Mentse meg az életemet.

Ne félj fiam, te jó vitéz,
Nem halálos a sebed még,
Nem is fogsz te még meghalni,
Rózsádhoz haza fogsz menni.

Szalad a gőzös lefelé,
De nem Magyarország felé.
A gőzösnek hat ablakja -
Magyar huszár néz ki rajta.
Szemire húzza csákóját,
Ugy siratja a babáját.

Oh én édes komám uram,
Nem látta kend az én uram?
Tegnap elment a vásárra,
Nem jött haza vacsorára.
    Ej már nem tudhatom,
    El sem gondolhatom:
Hová ment el, hová lett el,
Talán csak a föld nyelte el.

Oh én édes komám asszony,
Én kendnek csak azt mondhatom:
    Tegnap jókor reggel
    Házam előtt ment el
De igen sírt és zokogott,
Még jó reggelt sem mondhatott.

Oh én édes komám uram,
Merre ment hát az én uram?
    Addig járok, kelek,
    Míg reá nem lelek.
Megölelem, megcsókolom,
Soha többé meg nem bántom.

- Oh én édes komám asszony,
Én kendnek csak azt mondhatom:
    Tegnap virradtára,
    Egy cserfa ágára
Felakasztá sugár nyakát,
Ugy végezte házasságát.

Oh - átkozott csunya mérgem!
Hogy pokolba vivé férjem,
    Oh én nagy szemtelen,
    Helyemet sem lelem,
Adjatok hát egy zsineget,
Én is utána elmegyek.

- Kend már rosszul gondolkodik,
Hogy zsinegért sóhajtozik,
De mivel kend azt fogadta,
Hogy életét megjobbítja:
    Én már most kimondom,
    Többé nem titkolom,
Ott van a Pipa-csárdában,
Ott iszik, tánczol bújában!

»Tulsó soron esik az eső,
Ne menj arra, kis lány, eleső',
Elsározod a fehér szoknyád,
Megver érte az édes anyád!«

Hej a tulsó soron foly a víz,
Ne menj arra rózsám, mert elvisz;
Elviszi a czifra ruhádat,
Mivel takarod be rózsádat?

Hej a túlsó soron foly a víz,
Ne menj arra rózsám, mert elvisz;
Elviszi a czifra kalapot,
Mivel köszönsz nekem jó napot?

»Ma köszönök rózsám jó napot,
Vedd le a bokrétás kalapot;
Fogadd el a köszöntésemet,
Köszönd meg a szivességemet!«

Tulsó soron van a mi házunk,
»Nem eladó még a mi lányunk,
Esztendőre lesz az eladó,
Akkor lesz az legénynek való.«

Este guzsalyosba én egyszer elmentem,
Molnár legénykével játszadozni kezdtem.

Fényes hajnalcsillag bár föl ne virradna,
Hogy a szerelemnek vége ne szakadna!

Haza kelle menni már a guzsalyasból,
Anyám is azonban fölkele az ágyból.

Gyönge virágvesszőt frissen elővette,
Karcsú derekamon hajtogatni kezdte.

Ha a molnár legény tiszta gyémánt volna:
Mégse mennék többet guzsalyasba hozza.

Addig ültem a tűzhelyen,
Mind elégett a pendelyem,
Pedig nincsen több csak kettő,
Van folt rajta harminczkettő.

Nincsen fonal a rudamon,
Három pászma motollámon,
Azt is hat hónapig fontam,
Mégis eleget aludtam.

Hétfőn reggel lugzót raktam,
Más hétfőig nem szapultam,
Komám asszonyt reá híttam,
Kalákában^[1] kimosattam.

Kalákában kimosattam,
A korsócskát is elhoztam.
Egyet-kettőt hörpintettünk,
Hármat-négyet kortyintottunk.

A borjukat elhajtottam,
Hugom asszonyt ott találtam.
Vele addig tanácskoztam,
Míg a csordát visszavártam.

Mikor uram elleshetem,
A rozsot vékával viszem;
Tudja azt a kis korsócska,
Hova lesz el a rozsocska.

Búzát csép alól elloptam,
Abból vígan iddogáltam.
Egér ette, azt mondottam,
Jámbor uramat megcsaltam.

Voltál-e már Aradon,
Az aradi vásáron?
Hallottál-e gyöngyebb szót:
Nyisd ki babám az ajtót?

Jaj, de soká nyitod ki,
Mintha nem tudnád, hogy ki;
Ajtód előtt fagyok meg,
A lelkedre halok meg.

Kedves rózsám, vess ágyat,
Bágyadt testem elfáradt,
Teríts alám lepedőt,
Vánkost is tégy vagy kettőt.

Teszek biz én hármat is,
Karton párnát hatot is,
Selyem paplanommal is
Betakarlak százszor is.

Elvesztettem lovam
A bükkös erdőben,
Elszakadt a csizmám
A nagy keresésben.

Ismerem a lovam
Csengője szaváról,
Ismerem a babám
Kevély járásáról.

- Ne keresd a lovad
Be van az már hajtva,
A székház udvarán
Szól a csengő rajta.

- Ne keresd a babád,
Szavát már nem tartja,
A biró fiával
Lakodalmát tartja.

Hol jár kend itt, Pista bácsi,
Mikor itthon nincsen senki?
Az apám, az anyám a szőlőbe,
Onnét meg elmentek a pinczébe.

Csak magamat hagytak itthonn,
Hogy a ház úgy ne maradjon.
S a mint így csendesen üldögéltem,
Nem tudtam, hogy kend jön, jaj de féltem.

Ugyan Pannim, de sajnálom,
Hogy tőlem félsz, jaj de bánom!
Gyere hát közelébb, egyet mondok:
Megszünnek szívedben minden gondok.

- Ugyan csak ne figurázzon,
Ne tréfáljon, se ne játszszon!
Ráér kend még majd a teréfára,
Hazajön anyám is nemsokára.

Hát aztán, ha hazajön is,
Itt maradok én akkor is;
Nem döntöm tán ki a ház oldalát,
Csak adja nékem a Panni lányát!

»Tüzes kő hordta zsiványa,
Még a lányomat kivánja!
Vagy te vagy, jó Pista?« mond az anyja,
Néked adom leányom, ő se bánja.

Szép ficzkó a molnár legény,
    Sétál a víz partján,
Van is neki szeretője,
    Szőke, piros leány.

Szőke kis lány nyoszolyáját
    Magasra vetette,
Molnár legény a kalapját
    Rajta felejtette.

Hozd ki, babám, kalapomat,
    Hadd tegyem fejembe,
Hogy ne nézzen minden kis lány
    Ragyogó szemembe!

Bundás Gegő házasodni
    Régen akar már;
Dudás Kati férjhez menni,
    Kiván lenni pár.
Elmentek az aratásra
    Megismerkedtek,
Mások előtt ártatlanul
    Szerelmeskedtek.
Nem kellett más közbenjáró
    Az ő szívöknek:
Tetszett Gegő a Katinak,
    Kati Gegőnek.

Bundás Gegő az oromján
    Gyorsan aratgat,
Látja: Kati hogy tömérdek
    Markot hajtogat.
Ez ám, mondja, a serény lány,
    Nekem ilyen kell.
Hallja Kati és mosolyog,
    Hajol alá s fel.
Látja Gegő a Katinak
    Forgolódását.
Köszörüli a sarlóját,
    Áldja munkáját.

Bundás Gegő megszólítja,
    Teszi próbáját.
Dudás Kati ellent nem áll,
    Köti a haját.
Elmennek a plébánoshoz,
    Kihirdettetnek,
Kiket Isten összeszerzett,
    Meg is esküsznek.
Megjelennek az aratók,
    Rakják tánczukat,
Irigylik a többi lányok
    Aratásukat.

    Sötét felhők tornyosulnak az égen,
Hull a zápor a tiszai térségen.
Barna kis lány, selyem kendőd megázik,
Gyönge vállad, hószín nyakad megfázik.

Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én.
Jőjj be hozzám, barna kis lány pihenni,
Öreg anyám majd gondodat viselni.

- Szétoszlanak már a sürű fellegek,
Isten hozzád, kedves legény, én megyek.
Élj boldogul, a jó Isten áldjon meg,
Olykor, olykor rólam is emlékezz meg!

»Sándor bá, Sándor bá!
Hát ugyan mi lelte kendet?«
»Lőrinczi Mihály kapája
Elvette az életemet!«

»Mihály gazda! Mihály gazda,
Miért véres a bundája?«
»Azért véres, biró uram,
Mert elvágtam a kis ujjam.«

»Nem igaz az, Mihály gazda,
Mert nem véres a kis újja.«
»Azért véres, biró uram,
Mert elvágtam a jobb karom.«

Nem igaz az, Mihály gazda,
Mert nem véres a jobb karja;
Azért véres a bundája,
Mert Kacsó-vér freccsent rája.

»Biró uram, már jól látom,
Hogy hibám 'jába titkolom;
Megmondom hát az igazat:
Én öltem meg szomszédomat.

A templomnál útját álltam
S egy kapával fejbe vágtam.«
»Elég, Mihály bá! Sok is már,
Mindjárt jön érte a zsandár!«

»Zsandár urak, kérem szépen,
Ne szorítsák úgy a kezem;
Ereszszék bár egy lánczszemet,
Ugyis vihetnek engemet!«

Nincsen nálunk olyan asszony,
Mint Gombosné, mint Gombosné
            Komámasszony.

Kisüti a túrós lepényt,
Hívja oda, csalja oda
            A sok legényt.

»Ha a lepényt megettétek:
Sári, Kati, Mari lányom
            Elvegyétek.«

»Nem kell nekem a kend lánya,
Alul fodros, felül rongyos
            A szoknyája!«

»Nekem sem kell a kend lánya,
Bécsi rongygyal pirosított
            Az orczája.«

»Azt sem Isten adta rája,
Maga kutya keze körme
            Kente rája!«

Megégett a debreczeni csere,
Beleégett a gulyás mindene,
Beleégett kilencz pár ruhája,
Gazdájának kivarrott subája.

Gazdájának nincsen semmi kára,
Csak az az egy kivarrott subája,
De a szegény szőke gulyás legény
Ő maga is beleégett szegény.

Barna kis lány kerüli a cserét,
Keresi a szőke szeretejét.
Barna kis lány, hiába keresed,
Beleégett, ki téged szeretett.

- Mutassák meg, merre van fejfája,
Hadd öntözzem könnyeimet rája,
Hadd teremjen rózsát, ne töviset,
Mert ő engem igazán szeretett.

Az én lovam külsőországi fakó,
Nem tudom: ha rajta van-e a patkó.
Kérem szépen kovács urat, nézze meg,
Lovam lábát hat szegre vasalja meg.

Az én lovam megunta a koplalást,
Harmadnapja nem evett egy harapást.
Adok zabot, adok szénát, csak egyél,
Csak engemet a babámhoz elvigyél.

Az én lovam csárda mellett enyeleg,
Azt se tudom: hátán van-e a nyereg.
Szépen kérem, szép csárdásné, nézze meg:
A lovamon rajta van-e a nyereg.

Az én csizmám vágott orrú szegedi
Magam vagyok kis bácskai jó kedvi,
Vadas mellett elloptam egy pej lovat,
Mire virradt: reám verték a vasat.

Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyon csaplak,
Bőrödet zsidónak adom,
Ugy nem lesz rád semmi gondom.

»Mi hasznod van a bőr árán,
Ha nem ülhetsz lovad hátán?
Ne üss agyon, édes gazdám,
Kitelelek árpaszalmán.«

Édes lovam, ne búslakodj,
Lesz még neked jó abrakod.
Ha a rózsámhoz elviszel,
Selyem kötőjéből eszel.

»Hallod-e, te Kispál Imre!
Hol jártál a tegnap este?«
»Nem jártam én egyfelé sem,
Lefeküdtem az ereszben.«
»Hallod-e, te Kispál Imre!
Nem jártál-e föl Kadácsban?
A kadácsi biró fiát
Bunkós bottal leütötték,
Mikor mene haza felé
Kedvesétől, mátkájától,
Akit előbb te szerettél,
A kiért te fenekedtél
A birónak kis fiára -
Te tetted-e, Kispál Imre?«
»Nem én tettem, nem tehettem,
Réz sarkantyúm elvesztettem
Fehér Nyikó gátja fölött,
Azt kerestem az éjszaka,
Ott a gát sörtéi között.«
»Édes anyád azt vallotta,
Két fülével jól hallotta,
A mikor te haza jöttél;
Bunkós botod véres vala,
Piros arczod fehér vala!«
»Bunkós botom nem véres volt,
Agyagos földbe szúrtam volt,
Arczom fehér csak azért lett,
Hogy egy farkas megijesztett!«
»Kispál Imre, te ölted meg!
Egyszeribe bezáratlak,
Vagy esküdj meg épen hétszer!«
»Megesküszöm hetvenhétszer!
Ugy áldjon meg a jó Isten,
A milyen igazán éltem!«
S úgy áldotta meg az Isten,
Fehér lova fortélyt kapott,
Véle az árokba ugrott,
S izzé-porrá törött teste...
Igy áldotta meg az Isten.

Gyönge Andris, szép viola,
A kertemben csukros rózsa,
Felszökék egy szürke lóra,
Elindula hosszú útra.

Szürke lóról leborula,
Egy gát alá, beléhala;
Jaj, Istenem, harangoznak,
Talán az én galambomnak.

Erdővidéki viola,
Udvarhelyi csukros rózsa,
Kit nem felejt szívem soha,
Andris, miért ültél lóra?!

Balog Józsi mit gondolál,
Mikor a sóra indulál?
Én egyebet nem gondoltam:
Szerencsétlen uton jártam.

Szilvafák alatt feküdtem,
Három medvével küzdöttem,
Letörék a csűröm szarva
Rettenetes halálomra.

Balog Ferencz, mért engedéd,
Fiad sóra mért eresztéd?
Lásd, gyermekedet elvesztéd:
Szíved nagy bánatba ejtéd.

Balog Ferenczné jó anyám,
Édes fölnevelő dajkám!
Jobb lett volna, kis koromba
Zártál volna koporsómba.

Dolgom így nem történt volna:
Szíved bánatban nem volna,
Egy kis öcsém megkönyeze,
Fegyver között kikisére.

Engem arra kényszeríte:
Szóljak bárcsak kettőt véle;
Én szólanék, de nem tudok:
Fegyver között most meghalok. -

Minden tisztek megengedtek,
Csak az egyik nem engedett,
Neki is van négy árvája,
Jussanak azok is arra!

Kelemen úr nem engedte,
Áldja meg az isten érte -
Szüleimet megrekeszté,
Halálomra nem ereszté.

A Pojána útja szélén
Vér buzog föl a föld színén;
Ha kérdik, hogy micsoda vér,
Mondjátok, hogy ártatlan vér.

Balog Józsi vérontása
Sok nemzetnek könnyhullása,
Az ő véletlen halála
Lett mindenek példájára.

Kár volt meghalni szegénynek,
Szegény ép, szép, jó legénynek,
Vége van az életének,
Vége az én énekemnek.

Forró Julis mit gondolál
Mikor mosni elindulál?
Én egyebet nem gondolék,
Az Oltra mosni indulék.

Egy pár rongyát én kimosék,
S a vízbe hanyattég esém;
Nagyobb a víznek mélysége,
Mint két karomnak ereje.

Én istenem, kik valának,
Kik a víz partján állának?
Jaj, be rossz emberek voltak,
Hogy rajtam nem is kapának.

Imre Julis, jó barátom,
Aki értem vért ontana,
Haza futa a faluba,
S a falunak hírré ada.

            * * *

A harangot verik félre,
Gidófalvát gyüjtik össze;
Mennek a keresésére,
Felkeresik vizmentére.

Végig menék Angyaloson,
Betekinték egy ablakon:
Szőcs Máris ült ablakába,
Teli torokkal kiálta:
»Józsi, Józsi, Déne Józsi!
Ne menj a rétre takarni.
Ha mégy a rétre takarni,
Ne menj a vízre fürdeni.«

               * * *

Kilencz rendet feltakarék,
Tizedikhez hozzáfogék.
Nagy bú ütközék szívembe:
Halál jő ma életemre!
»Jere, pajtás, fürödjünk meg,
A lovat is usztassuk meg.«

Lehuzatá a csizmáját,
Abaposztó harisnyáját,
Beléugrék a nagy vízbe,
Annak is a mélységébe,
Épen hat öl a mélysége.
»Angyalosi jó barátok,
A víz fenekén hagyátok,
Nincs a víznek rókinczája -
Itt van életem halála.«

               * * *

Jaj, de szépen harangoznak,
Angyalosi torony alatt!
Azért húzzák olyan szépen,
Sok szép leány keseregjen.

Parancsolat: harangszóra
Elindulunk a Virgóra;
Mikor Virgó-helyre érénk,
Ott Lókoddal összemenénk.

A lókodi atyafiak
Ellentállnak a falunknak;
Mikor a faluk összementek,
Fegyverropogások estek.

Első fegyver roppanása
Engemet főbe talála,
Elveszett szemem világa,
Szemem kifolyt az orczámra.

Ott kionták a véremet,
Elvégezém életemet.
Apám, anyám s egy testvérem!
Ne sirassatok ti engem.

Én elmegyek közületek,
Isten maradjon veletek;
Ha veletek nem lehetek,
Ne fájjon értem szívetek.

Feleségem távolléte
Az az isten rendelése:
Már én tőle most megváltam,
Isten jobbja felől álltam.

Édes kicsi szép leányom,
Árván maradt kis angyalom!
Már én többé nem sajnállak,
Isten oltalmában hagylak.

Méltóságos földes uram,
Szárnyad alatt jól nyugodtam,
Csendes szállásom elhagytam,
Sírboltomba bezáródtam.

Méltóságos földes asszony!
Egy ágon áll a magzatom,
Reád bízom a gyermekem,
S szomorún maradt özvegyem.

Szentmárton helyett vérzettem
A vérem eleresztettem;
Piros vérem halmozzátok,
Péter halmának irjátok.

Oláh Péter volt a nevem,
A míg éltem, én istenem!
Hogy a Virgó-helyre léptem,
Ott életem bevégeztem.

Szentmártoni ifjú sereg,
Látom, szívetek kesereg;
Már én arról nem tehetek,
Hogy veletek nem lehetek.

Ezerhétszáznegyvenkettő!
Be nem valál jóra telő
Minekünk, akik ott valánk,
Fogadóba illogatánk.

Oh, te szerencsétlen óra,
Miért juttattál e nagy búra?
Mert a fejünk, hátunk s vállunk
Ugy fáj, hogy csak alig állunk.

De ezt mind Duka Jancsinak
Köszönhetjük a hamisnak,
Mert ő minden lében kanál,
Nem tudja mi lesz utólján.

Mostan is az lőn belőle:
Virág Mányit megölelte,
Tréfa Pista nem nézhette,
Hanem agyba-főbe ütte.

Duka Jancsi megsivalla:
Várj még nagy ajakú czafra!
Mert olyan vagy személyedbe,
Mint a bagoly az erdőbe.

De ha én azt tudtam volna,
Az ördög megölelt volna,
Vesztél volna pusztiába,
Mért hoztál e csavarába?

Szegény Duka avval futott,
De Burdi is jól haladott,
Szőke Sándornál jobb futó
Egy sem volt ott jobb haladó.

Futtak a vitéz legények,
Meg sem állottak szegények,
Míg Hetesbe ki nem futtak
S glédába ott megállottak.

A botjukat föltartották,
Űzőjüket káromolták:
Várj meg martonfali tolvaj!
Kezetekbe maradt sok haj.

Jöjjetek ki már most ide,
Mi sem futunk immár messze,
De szaladjunk, mondá Duka,
Mert jönnek a fikom adta!

Burdi mondja: Ne fussatok,
Sőt gelédába álljatok,
És szálljunk ki vitéz módra
Ütközetre és birokra.

De a többi nem merének
Megállani, mert félének,
Csak a sok fenekedéssel
Voltak, nem a cselekvéssel.

Burdi gondolja magába:
Visszamegyen ő Tréfára,
Ha egyszer bár megüthetné
S avval futna hazafelé.

Oly szerencsésen is jára,
Hogy Tréfára egy jót vága,
Ugy, hogy mindjárt földre buka,
S a vérébe fetreng vala.

Usdi Burdi, vesd el magad!
Duka Jancsi elől szaladj!
Szőke Sándor el ne maradj!
Mert a hajad mind itt marad.

Fekete Jankó nézz szerte,
Majd itt maradsz jól elverve!
Ni: a martonfali csapat
Kőre kapott s agyon csaphat.

Sankó száját el sem tátá,
Hanem magát elkiáltá:
Most szaladjunk, aki mehet,
És bújjunk el, hova lehet.

No legények, illanjatok,
Egy perczig se mulassatok,
Szaladjunk ki Kéme felé,
S a cziherbe bújjunk belé.

De vonuljunk lefelé is,
Középső malom felé is,
Uh, Dani bá' itthon van-é?
Egy jó búvólika van-é?

Sebestyén Miska is ott volt,
A futásba szinte megholt;
De kifuta Hetes alá
S bebújt egy nagy bokor alá.

Nagy mérgesen káromkodva
Fenekedék ott magába:
Én is martonfali vagyok,
Mégis jól megpáholtatok.

Mind szerencsés az a legény,
Ki jól elfuthatott szegény;
Igaz, véresen járának,
De avval sem gondolának.

Csak Szőke Sándort sajnálom,
Lefeküve ott találom;
Kérdezem, hogy őt mi lelte?
Tán biz a guta megütte?

De azt mondák, hogy a guta
Mostan őtet nem bántotta,
Hanem a hordónak bora
Egy kicsidég megzavarta.

Varga Mózsi ezt tagadja:
Szőkét nem a bor zavarja,
Hanem az én baltám foka
A hátába belekapa.

Martonfali jó legények,
Mi rajtunk ti most nevettek,
De a kölcsönt megkapjátok,
Mikor nem is alítjátok.^[2]

Tüzét megrakáljuk,
négy szögre rakáljuk:
egyik szögén ülnek
szép öreg emberek;
másik szögén ülnek
szép öreg asszonyok;
harmadikán ülnek
szép ifjú legények;
negyedikén ülnek
szép hajadon lányok.

Virágos szent János,
éjtszakád világos;
míg előtted leszek,
tiszteletet teszek,
csak addig világos -
légy aztán homályos.

Meggyulandó (Fülöp Gergelyék) kőháza,
            Oltsuk, oltsuk!
        Jaj ne hagyjuk szegényeket!
Meggyulandó (Szombat Bözséék) kőháza,
            Oltsuk, oltsuk!
        Jaj ne hagyjuk szegényeket!

Magas a rutafa,
messze elágazott,
Még a tengeren is
általhajladozott.
Egyik ága hajlott
Fülöpék udvarába,
Haján felűl gyöngy,
Koszorúja gyöngy.

Selyem sár hajó
Fülöp Jóskára.
Másik ága hajlott
Lengyelék udvarába,
selyem sár hajó
Lengyel Mariskára.
Haján fölűl gyöngy,
Koszorúja gyöngy.

Ki lovai vannak
a nagy hegyek alatt?
De ott is ott vannak
a Pindes Józsefé.

Térítsd elő Bözse
az én lovaimat,
én is megtérítem
a te ludaidat.

Háromféle virág vetekedik vala:
Virágom, veled vetekszem,
Virágom, tőled el sem maradok.

Szóval a szót mondja a búza szép virág:
Ne vetekedj velem te szőlő szép virág,
mert bizony én velem széles e világ él.

Szóval a szót mondja a szőlő szép virág:
Ne vetekedj vélem te búza szép virág,
mert bizony én velem szent misét szolgálnak.

Szóval a szót mondja ibolya szép virág:
Ne vetekedj vélem búza- s szőlővirág,
mert bizony én velem lányok dicsekednek!

A fölvégi lányok
mind azt énekelik,
hogy dőljön ki, dőljön ki
a diófa.

Ha a dió megérik,
a levele lehullik -
Robbanj dió, mogyoró
a levél alá!

Hajtsad, rózsám, hajtsad
a cseresznye ágát,
hogy szakajtsak szépibül,
szeretőmnek színibül,
magamnak javábul.

Lassan csendéljetek
én apró diákim,
hagy alugyon Mária
napfelköltig.

Aranyhaju Mária,
renditsd alább a napot,
hozd estére a holdat,
ahol a nap elnyugszik,
Máriában elnyugszik.

Ha én volnék a budai nemes asszony,
kisöpreném a budai nagy piaczot,
megöntözném hidkőkútnak ő vizével,
behinteném piros pünkösdi rózsával.

Renddel ülnek a szép lányok,
renddel néznek a tükörbe.
Ha a tükör nem hazudna,
náloknál szebb vaj ki volna.

Háromféle virág vetekedik vala,
A buzamezőben háromféle virág.
Szóval felfelelé buza szép virágszál:
»Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál:
Engemet leszednek s a templomba visznek;
Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus teste.«

Szóval felfelelé szőlő szép virágszál:
»Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál:
Engemet leszednek s a templomba visznek,
A templomba visznek s a pohárba töltnek!
Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus vére!«

Szóval felfelelé szegfű szép virágszál:
»Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál:
Szűzek, szép leányok engemet leszednek,
Bokrétába kötnek, a templomba visznek,
A szeretőjöknek süvegébe tesznek!...«

A virág s a szegfű együtt beszél vala,^[4]
Kék színű viola azt hallgatja vala:
Kerten általhajlott rózsa, szívem rózsa...
Rózsabokor alatt egy vetett ágy vala,
Abban fekszik Simó uram gombos dolományba,
Ha nem gombos dolományba, szürke szokmányába

Abban fekszik Máris asszony kerek rokolyába,^[5]
Ha nem kerek rokolyába: kapcsos szoknyájába.

Sohasem tartottam egy virágnál többet,
Azt is úgy féltettem, tudja meg az isten,
Az égi harmattól, a napnak fényétől,
De mégis kilopák irigyim kertemből.
    Uristen, adj egyet írigy árulómnak,
    Hadd viselje gondját jó Péter uramnak.

Nem kár volna nevét tintába keverni,
Aranyos táblára frissen lerajzolni,
Ezüstből, gyémántból lakatot önteni,
Apró édes csókkal bátran fölnyittani.

Sohasem tartottam egy virágnál többet,
Azt is úgy féltettem, tudja meg az isten,
Az égi harmattól, a napnak fényétől,
De mégis kilopák irigyim kertemből.
    Uristen, adj egyet irigy árulómnak,
    Hadd viselje gondját jó Panna asszonynak.

Nem kár volna nevét tintába keverni,
Aranyos táblára frissen lerajzolni.
Ezüstből, gyémántból lakatot önteni,
Apró édes csókkal bátran fölnyittani.

Ha igen gyülöli, majd megszomorodik,
Ha igen szereti: majd elmosolyodik.

Szállására, számára,
Szálljon a kakas vállára,
Főzzünk lakodalmára.
    Legyen a kend párja:
    Marosi Gergely!

Adjon isten egy kis esőt,
Mossa össze mind a kettőt!

Duna partján két szép nádszál,
Mind a kettő szépen talál.
     Egyik: Máris, hajlandó,
     Másik: Gyurka, illendő.

Aj én is tartottam
Titkon egy szeretőt:
Virágos kertemben
Rózsabokor alatt.

Aj de azt én nem mondom,
Csak magamban tartom;
Mert ha kijelentem,
Magamat elvesztem.

Zsigmond uram haragja
Vörös tenger habja,
Lennék annak rabja,
Kit szépen tartana.

Aj de engem ne úgy tarts,
Mint saját rabodat,
Hanem engem úgy tarts,
Mint gyöngyalakodat!

Gyöngy vagy szívem, gyöngy vagy,
Gyöngynél is gyöngyebb vagy.
Ezüstnél, aranynál
Nálam kedvesebb vagy!

Fáj a szívem ezekért
A makfali szépekért,
Ezek közül egyikért
A legkedvesebbikért:
Tudom én, melyikért,
Tudom én, melyikért.

Szőllőhegybe, temetőbe
Szedjünk szőllőt keszkenőbe,
Piros almát kebelünkbe,
Menjünk fel a hegytetőre,
Tekintsünk be Makfalára,
Bernát István udvarára;
Ott sétál egy szép kis páva;
Azt is tudom ki pávája:
Tökés Jancsi bokrétája.
Czinege madár az ágán,
Selyemzsinór a lábán,
Kössük Jancsi lábára,
Rántsuk Zsuzsa ágyába!

Zsuzsa asszony gyolcsinge
A kertre van teritve,
Hogy a szél el ne vigye,
Jancsi uram mellette.

De a szél el nem viszi,
Mert a folt nem engedi;
Csak a czérna, meg a folt,
Ezer forint áru volt.

Az én kutyám megkölykezett
Kettőt a szalmába,
Egyik Gyömbér, másik Szegfű,
Edd meg vacsorára!

Kertem alatt odvas répa,
Főzöm a torodra,
Kapum előtt nagy lapos kő,
Verem a hátadra!

Én kimenék kis kertembe virágom látni,
Hát virágom bé van húzva égi harmattal.

Rajta sétál fülemile sárga lábával.
Jer bé hozzám, kincsem rózsám, légy arany almám!

Az ajtómon vas kilincs van, meg ne pendüljön,
Sárga rézből van sarkantyúd, meg ne csendüljön!

Oda künn a Csöngőben, Csöngőben
Rózsa termik a fűben, a fűben.

Gyere rózsám, szedjük le, szedjük le,
Vidd a város végére, végére.

Add oda egy legénynek, legénynek,
István nevezetünek, - zetünek.

Ha kérdi, hogy ki küldte? ki küldte?
Mondd, hogy Panna tisztelte, tisztelte.

Törökbuza-pogácsának
Én vagyok a lángja,
Ilona mátkám a dörczéje,
Katám a korpája.

Jere velem kincses Katám
Kincses Kolozsvárra!
Nem mehetek, vitéz uram;
Lovam lába sánta.

Patkoltatom paripámat,
Megyek nászba rajta,
Tiz ujjomban arany gyűrű,
Aranyvári Gyurka.

A fejemben fehér fátyol,
Fejérvári Gyurka,
A lábamban piros csizma,
Csizmadia-munka.

Azon alól fényes patkó,
Lakatosi munka.
Vagyon nekem testszín fűzőm,
Hatvanhat pénz ára.

Vette nekem István uram
János bosszújára;
Elviselném, elszaggatnám,
Ha szíve megszánna.

Viszik, viszik a szilvát,
Ropogtatják a magját.
Czin, czin, czinegemadár az ágon,
Selyemzsinór a lábán,
Kössük Jankó lábára,
Rántsuk Borka ágyába!
    Szállására számára
    Főzzünk lakodalmára,
    Holtig való párjára.
        Ha szereti, mosolyogjék,
        Nem szereti: szomorkodjék.

Sárga csikó, csengő rajta,
Vajjon hová menjünk rajta?
Sétáljunk fel egy utczába,
István úrnak udvarába.

Van annak egy szép kis lánya,
Van is annak vetett ágya,
Üvegen áll a négy lába,
Vőlegénye ül fel rája.

Jönnek, jönnek, majd elvisznek,
Hol a pártám, hogy készüljek?
Ökörszekér a kapuba,
A vőlegény az ajtóba.

S a mennyasszony az ablakba,
Oda fagyott az ajaka.
Hozd el kis lány a szál gyertyát,
Engeszteljük az ajakát!
    Bomoljon meg az ajaka,
    Minek tette az ablakba.

Anyám, anyám, gyújts gyertyára,
Hozzád jöttem vacsorára.
Forralj nekem édes tejet,
Aprits bele lágy kenyeret.

Hadd egyem egy víg vacsorát,
Milyent édes anyám csinált,
Nyisd ki ajtód, kit bezártál,
Jön a vendég, kit rég vártál!

Tele szűrújja dióval,
A másik meg mogyoróval,
Szép borizű piros alma, -
Megeszik azt a lakziba.

Ha én olyan legény volnék,
A fonóba el se mennék,
A lányoknak vizet adnék,
Azután orsót lesölnék.
    A szűrújjba is betenném,
    Egy pár csókért ki sem venném.

A violát akkor szedik,
Mikor reggel harmat fémlik,
Mert ha ekkor le nem szedik,
Gyönge színe elváltozik.

Jancsi szíve akkor van jól,
Ha nincs messze Boriskától;
Azért várják úgy a napot,
Hogy megláthassák a papot.

No, ti ketten éljetek,
Víg órákat érjetek,
Az isten áldásával
Bővelkedjetek!

Tele kertem zsályával, zsályával,
Szerelemnek lángjával, lángjával.

Haj tulipánt, gyöngyvirág, gyöngyvirág,
Csokros szegfű, majoránt, majoránt.

Lina asszony kerüli, kerüli,
Megcsókolná, nem meri, nem meri,
Fél: az anyja megveri, megveri.
    Szállására, számára!
    Főzzünk lakodalmára,
    Holtig való párjára.
        Ha szereti, mosolyodjék,
        Ha nem szereti, szomorkodjék.

Ingót, bingót termett a fa,
Lehajlott az ága;
Ugyan bizony, hugom asszony,
Mért nem nézett hátra?
Háta mögött egy szép legény,
Rég, hogy várdogálja.
Ugyan bizony, hugom asszony,
Miért nem csókolá meg?
Hisz a legény vissza tudná
Fizetni kiednek!
    Szállására számára,
    Főzzünk lakodalmára,
    Holtig való párjára.
        Ha szereti, mosolyodjék,
        Ha nem szereti, szomorkodjék!

Tűz villog, nap ragyog,
Hunyor a személye,
Rózsa nyílik előtte,
S utánna liliom.

Imre uram, édesem,
Te vagy minden kincsem,
Nálad nélkül életem
Reménytelen lészen.

Tűz villog, nap ragyog,
Hunyor a személye,
Rózsa nyilik előtte
S utánna liliom.

Örzsi asszony, édesem,
Te vagy minden kincsem,
Nálad nélkül életem,
Reménytelen lészen.

Barátim, pajtásim,
Hol az én ludaim?
Tizenketten voltak
Mind fehérek voltak.

Én elhajtám ludam
Szentgyörgy közepébe,
Után küldém uram
Rongyos czipőkébe.

Jöjjön haza ludam,
Vesszen oda uram;
Mert én urat kapok,
De ludat nem kapok.

Én elhajtám ludam
Szent-György közepébe,
Utánment az asszony
Szennyes köntösébe.

Jöjjön haza ludam,
Vesszen od' az asszony;
Mert a ludban nyerek,
De benne nincs haszon.

Oh, én édes karvalykám, karvalykám,
Sugár szárnyu sólymocskám, sólymocskám
Szállj le bátran karjaimra violám, violám!
Hozz örömet bús szívemre Juliám, Juliám!

Az én édesem neve:
Károly uram ő keme.
Neki személyébe mondom,
Személyét is magasztalom,
Víg járását nem tagadom,
                                Csillagom, csillagom!

Szállására számára,
Főzzünk lakodalmára,
Holtig való párjára!
    Ha szereti, mosolyodjék
    Ha nem pedig, szomorkodjék!

Hej, páva, hej páva,
Császárné pávája!
Ha én páva volnék,
Jobb reggel felkelnék.

Jobb reggel felkelnék,
Folyóvízre mennék,
Szépen megmosdanám,
Tollam hullogatnám.

Tollam hullogatnám,
Hogy kapja meg a lány
Hű szeretőjének
Kalapjára éknek.

Mert tollad, szép páva,
Gyöngy, mint rózsám szája,
S valahányszor látnám,
Mindig őt gondolnám.

Egy szombaton este fölszögre indulék;
Én oda nem megyek, hol botot igérnek,
Hanem oda megyek, hol jó szivvel látnak,
Hol jó szivvel látnak, karjokkal ölelnek.

»Irj guzsalyat nékem, kincsem Mózes uram!«
Irok bizony, irok, ha megtanulhatom,
Tizenkét legénynyel be is vágattatom,
Tizenkét ökörrel haza is hozatom!
    Irok bizony, irok, ha megtanulhatom.

»Köss bokrétát nékem, kincsem Máris asszony!«
- Kötök bizony, kötök, ha megtanulhatom;
Majoránt-magomat el is vettethetem,
Kikölt majorántom föl is nevelhetem,
    Kötök bizony, kötök, ha megtanulhatom.

Csikszék közepében
Egy arany kaliczka,
Annak közepében
Két ritka madárka.

Egyik ritka madár
Anna asszony volna,
Másik ritka madár
István uram volna.

Anna asszony, kincsem,
Süss pogácsát nékem!
Sütnék biz én, kincsem,
De nincs buzalisztem.

István uram, kincsem,
Irj guzsalyat nékem,
Irnék biz én, kincsem
De nincs iró késem.

Hajnalban fölkeltem,
Tehenem megfejtem;
Vajat készítettem,
Lisztet kölcsön kértem,
Mégis édesemnek
Pogácsát sütöttem.

Hajh, fürjecském, fürjecském!
Gyönge az ő lába;
Élete keserves,
Maga pedig árva.

Hajh, ha folyóvíz volnék,
Bánatot se tudnék,
Hegyeken-völgyeken,
Szépen csörgedeznék.

Hajh, kőszálon föltermett
Sajgó liliomszál!
Annak tetejében
Két majoránnaszál.

Nagyobbiknak nyilása
Jakab Jóska volna,
Kisebbiknek nyilása
Egy szép leány volna.

Hajh, fürjecském, fürjecském!
Gyönge az ő lába,
Élete keserves,
Maga pedig árva.

Hajh, ha folyóviz volnék
Bánatot sem tudnék,
Hegyeken-völgyeken,
Szépen csörgedeznék.

Hajh, kőszálon föltermett
Sajgó liliomszál!
Annak tetejében
Két majoránnaszál.

Kisebbiknek nyilása
Gálfi Lidis volna.
Nagyobbiknak nyilása
Egy szép legény volna.

Élnek, élnek ők együtt,
Mint két páros galamb,
Súgnak, búgnak, burukkolnak,
Míg megáldja a pap.

Város végén egy madár,
A ki engem oda vár;
    Várj, szívem, várj,
    Én is oda megyek már.

Legény uram mily kegyes,
(vagy: Leányasszony mily kegyes,)
Oh mi rendes, mi kedves!
Szája édes, mint a méz,
Nyelve hangos, mint a réz,
Két szép szeme reám néz,
Tudom, nem hiába néz.

A szebeni piaczon, piaczon
Szappant árul egy asszony, egy asszony,
Én is vettem darabot, darabot,
Körülmostam magamot, magamot,
Még sem látom páromot, páromot.

Ez az utcza szép utcza, szép utcza -
Hat márjásos bokréta, bokréta;
Azt vajjon ki kötötte, kötötte?
Leány asszony kötötte, kötötte;
Legény uram elvette, elvette,
Kalapjára feltette, feltette,
Igen szépen köszönte, köszönte,
Hogy meg-aranypülüzte, pülüzte;^[6]
Hogy kössön még másszor is, másszor is,
Megcsókolja százszor is, százszor is.
        Szállására, számára,
        Főzzünk lakodalmára,
        Holtig való párjára.
            Ha szereti: mosolyodjék,
            Ha nem szereti, szomorkodjék.

Kőház mellett csukros szegfű elterjedt, elterjedt -
Nekem bizony egyik-másik nem kellesz, nem kellesz.
Nekem bizony leányasszony (legény uram) te kellesz, te kellesz!
                        Szállására, számára,
                        Főzzünk lakodalmára,
                        Holtig való párjára.
                            Ha szereti, mosolyodjék,
                            Ha nem szereti, szomorkodjék.

Hess légy, ne dunyogj,
Beteg vagyok én;
Legyez engem Julis asszony,
Tied leszek én!
Hess légy, ne dunyogj,
Beteg vagyok én,
Legyez engem János uram,
Tied leszek én!
    Szállására, számára
    Főzzünk lakodalmára,
    Holtig való párjára.
        Ha szereti, mosolyodjék,
        Ha nem szereti, szomorkodjék.

Kicsi dobos, hova mész, hova mész?
Szemétdombra dohányért, dohányért!
Térjen vissza, istenért, istenért!
Leányasszony (legény uram) kedviért, kedviért!
        Szállására, számára,
        Főzzünk lakodalmára,
        Holtig való párjára.
            Ha szereti, mosolyodjék,
            Ha nem szereti, szomorkodjék.

Uppá, czuppá, féltekenő!
Férjhez ment a szemétmérő.
Én is voltam, a mi voltam,
Tövis között rózsa voltam.

János uram leszakasztott,
Kalapjában elhervasztott.
Hadd hervasszon, hadd fonnyasszon,
Csak az Isten el ne hagyjon.

Máris asszony leszakasztott,
Kebelében elhervasztott.
Hadd hervasszon, hadd fonnyasszon,
Csak az Isten el ne hagyjon.

Három itcze köménymag -
Daru Julis kié vagy?
Nem vagyok én senkié,
Csak a Balog Sándoré.

Gyere Sándor, vidd el már,
Mert a tyúk is tudja már;
Ha a kakas megtudja,
Majd kikukurikolja!

Romlik szívem, mint az üveg
Bolyog elmém, mint a fölleg.
Vajjon ki van betegágyba,
Betegágyba, nyavalyába?

Rózsi asszony betegágyba,
Betegágyba, nyavalyába.
Jaj, ha meghal, ki siratja,
Ki siratja, ki jajgatja?
        Mózes uram megsiratja,
        Megsiratja, megjajgatja.

Nyerít a ló, ehetnék,
Menyasszonyért mehetnék;
Erigy Lőrincz, vess enni,
Menyasszonyért kell menni:
        Csillárom, haj!

Égből szállott dali madár,
    Dali tánczát járja:

Elől járja István uram,
    Gyöngyös dolományba,

Után járja Máris asszony
    Fehér rokolyába.

Diákutczán foly a berek -
Forog a szerencsekerek,
Mózes uram ott tekereg.
Egy rongyos ing a nyakába,
Hányja-veti haragjába,
Nem szökik Lidi nyakába.
    Szállására, számára!
    S ha szereti, mosolyodik,
    S ha nem, bizony szomorodik.

Rózsi asszony aranykácsa,
Uszkál az a mocsolyába.
Ferencz uram ha meglátja,
Hetvenféle hideg rázza.

Rózsi asszony szép bokája
Kigyöngyödzött az utczára.
Ferencz uram ha meglátja,
Hetvenféle hideg rázza.
    Inkább bizony meg se lássa,
    Mintsem a hideg kirázza!

Őszi szellő, hideg esső,
Őszszel érik a borszőlő,
Ha megérik, borrá szürik -
Rózsi asszonyt férjhez kérik.

Márton uram megkéreté,
Ferencz uram nem engedé,
Száz forintját lepengeté,
Mégis magáénak tevé.

Kivirágzott a diófa,
Nagyot vetett az árnyékja,
Az alatt van egy vetett ágy,
Abban fekszik János diák.

János diák réz melencze,
Réz melencze, apró virág,
Apró virág, levendula,
Levendula, szép viola.

Mikor ezt a lányok fújják,
A karika-tánczot járják;
Járjad, járjad, jó katona,
Hadd csoszogjon a bocskora.
    Vagyon varga, ki megvarrja;
    Ha megvarrja, Isten áldja.

Ég a gyertya a boltba,
Vágódik a
    Libizárom, ripzom
    Niti-nato-natozatos
            Pántlika.

Ez a kis lány méreti,
Ez a legény
    Libizárom, ripzom
    Niti-nato-natozatos
            Fizeti.

Éjfél után egy óra,
Mérődik a
    Libizárom, ripzom
    Niti-nato-natozatos
            Pálinka.

Ez a legény méreti,
Ez a kis lány
    Libizárom, ripzom
    Niti-nato-natozatos
            Fizeti.

Két lányom van kérőbe,
Elvittem a
    Libizárom, ripzom
    Niti-nato-natozatos
            Szőlőbe.

Néznek egymás szemébe,
Melyiknek van
    Libizárom, ripzom
    Niti-nato-natozatos
            Szebb szeme.

- Lám az enyim fekete,
Mert megnyalta
    Libizárom, ripzom,
    Niti-nato-natozatos
            Egy fecske.

Lám az enyém meg fehér,
Mert megnyalta
    Libizárom, ripzom,
    Niti-nato-natozatos
            Egy legény.

Egykor két leány ment virágszedni,
Egyik a mástól kezdé kérdezni:
Ki volt az este hozzád kéretni,
Ki volt az este hozzád kéretni?

Engemet, Mártát, tizen kérettek,
Mondd meg: tíz közül melyikhez menjek;
Adj jó tanácsot árva fejemnek,
Hogy virág helyett kórót ne szedjek.

A legelsőnek János a neve,
Őtet szeretném éppen kedvemre;
Anyám nem hagyja, hogy hozzámenjek.

Második István, ő igen hitvány,
Ha feküszik is: a bal oldalán,
Ő nyugodalmat seholsem talál.

Harmadik Péter, ő igen fösvény,
A konyhája is, jól tudom: sövény.

Negyedik Zsigmond, ő kutyának mond,
Most is kezében korbács és dorong.

Ötödik pedig kopasz is, vak is,
Még egy foga sincs, mivel egyék is.

Hatodik pedig bátyja Jánosnak,
Nem is rossz ura a sernek, bornak,
Nem is szereti nyári társának.

Hetedik Ignácz; nem jó, mert fináncz,
Ha hazamegyek: nagyon megtépáz.

Nyolczadik Áron, ő bíz ott vesszen!
Ő ha elveszen, nem tom, hogy leszen.

Kilenczed László; nem jó, mert szegény,
Igy hát ő vele mint legyek meg én?

Tizedik Mózes; ő már elveszen,
Hozzá kell menjek, s akkor hogy leszen?
- Jó lány barátom, igy már jó leszen!

Mert virág neve: szép Mózes uram;
Elmehetsz hozzá, szép Márta asszony!

Egy asszonynak vala három szép leánya,
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

Hárman ülnek vala három szép ablakban -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

Hárman kötnek vala három szép bokrétát -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

Az egyik kötte zöld rozmarintszálból -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

A másik kötte csukros violából -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

A harmadik kötte muszkáta-lapiból -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

Az egyiket vitték ölelni, csókolni -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

A másikat vitték koszorúkötözni -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

Harmadikat vitték sütni és szapulni -
                Szerelmes virág!
                Kinél nincsen szebb kincs,
                Kinek szíve bánatban nincsen, nincs.

Egy asszonynak vala
Három leánya:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág,

Kinél nincsen jobb kincs
Kinek szíve bánatban nincs,
        Nincsen, nincsen, nincs.

Három leány üle
Három ablakba:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Három leány köte
Három bokrétát:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Egyik leány köte
Rozmarintszálbul:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Másik leány köte
Violaszálbul:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Harmadik leány köte
Majoránszálbul:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Egyik leányt vitték
Tánczba forogni:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Másik leányt vitték
Sütni, szapulni:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Harmadik leányt vitték
Szobán sétálni:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Egy asszonynak vala
Három leánya,
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág:

Kiben nincsen jó kincs,
Kinek szíve bánatban nincs,
Nincsen, nincsen, nincs.

Hárman ülnek vala
Három ablakba:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Hárman kötnek vala
Három bokrétát:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Rózsi asszonyt viszik
Sütni, szapulni:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Maris asszonyt viszik
Tánczba forgatni:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Harmadikat (Julis asszonyt) viszik
Palotán sétálni:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Egyiket viszik
Lajos uramhoz:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Másodikat viszik
Márton uramhoz:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Harmadikat viszik
Józsi uramhoz:
        Szerelmes virág,
        Szerelmes virág stb.

Azt izenték a malomból,
Kell-e leány, vagy nem?
Uram Jézus, mit csináljak?
Megvegyem-e vagy nem?

Olyan rongyos a szoknyája,
Megijedtem tőle;
Kipeg-kopog a papucsa,
Majd meghalok tőle.

Ördög vigye! ha megveszem,
Bajom meggyül véle;
Ha a menkő meg nem üti,
Megüt engem véle.

Megvettem én a vén leányt,
Mit csináljak véle?
Életemnek szűz virágát
Megkötöttem véle.

Télen, mikor hideg van,
Ott ül a kuczkóban;
Nyáron, mikor meleg van,
Heverész a porban.

Szűz Mária, szent József,
Szabadíts meg tőle,
Isten engem úgy segéljen,
Elszököm mellőle!

Porka havak hulladoznak,
Nyulak, rókák játszadoznak,
Bényomozók a faluba,
István úrnak udvarába.
Bétekinténk az ablakon,
Ottan látánk rakva házat,
Abban látánk vetve ágyat:
Kívül fekszik jámbor gazda,
Belül fekszik felesége,
Felesége, gyönge hölgye;
Közbül fekszik fodor ficzkó,
Serkentgeti apját, anyját:
Kelj föl apám, kelj föl anyám,
Mert eljöttek a regösök.
        Haj regül rejtem!

Bébocsátsz-e, jámbor gazda?
Ha bébocsátsz, itt maradunk,
Ha nem bocsátsz, elballagunk.

Amott kerekedik
        Egy fekete felhő,
Abban tollászkodik
        Egy fekete holló.

S ahol keletkezik
        Egy sebes folyóvíz,
Annak partján vagyon
        Egy kerek kis pázsit.

Azon legelészik
        Csodafejű szarvas,
Csodafejű szarvas,
        Ezer ágú-bogú.

Ezer ága-bogán
        Százezer szövétnek
Gyujtatlan gyulada,
        Oltatlan aluva.

Rejtekem régi törvény,
        Haj regül rejtem!
A hidasban hízott sertés,
        Haj regül rejtem!
Hátán által hatvan kolbász,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Farka bojtján két kupa sör,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Hátán hosszan száz szalonna,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
A pajtában egy nagy ökör,
        Haj regül rejtem!
Hátán hosszan sült pecsenye,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Szarva tele főtt pereczczel,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Füle tele font kalácscsal,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Orra tele vargatűvel,
        Haj regül rejtem!
Az maradjon a gazdának,
        Haj regül rejtem!
Köldökiben köböl komló,
        Haj regül rejtem!
Az maradjon az asszonynak,
        Haj regül rejtem!
Fara tele mogyoróval,
        Haj regül rejtem!
Az maradjon a ficzkónak,
        Haj regül rejtem!
Farka bojtján két kupa bor,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Függ a rúdon véres májas,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Az asztalon ordás béles,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Ajtó mögött két fontkalács,
        Haj regül rejtem!
Annak fele regösöké,
        Haj regül rejtem!
Függ a falon csatos erszény,
        Haj regül rejtem!
Tele vagyon aprópénzzel,
        Haj regül rejtem!
Annak fele a gazdáé,
        Haj regül rejtem!
Fele szegény regösöké,
        Haj regül rejtem!

Itt is látánk egy szép leányt,
        Kinek neve Marcsa,
Ott is látánk egy szép legényt,
        Kinek neve Pista:
Adjon Isten lassu essőt,
Mossa össze ezt a kettőt!

Az alföldön csikós vagyok,
Debreczenből lovat lopok.
Felhágok egy magas hegyre,
Onnan nézek Debreczenbe.

Nyisd ki rózsám a kapudat,
Hadd vigyem be a lovamat.
Szénát adj neki, abrakot,
Az urának vetett ágyat.

Nem szánt, vet az égi madár,
Mégis eltartja a határ.
Én sem szántok, se nem vetek,
Mégis elélek köztetek.

Arra alá az alföldi határon,
Mén a juhász, mén a juhász,
Mén a juhász
Száz esztendős,
Egérszőrű, keréktalpu,
Hosszúfülű,
Pöttögetett
Menyéthasú, piczike kis
Szamáron.

Elvetettem a violát, nem kelt ki -
Beizentem, beizentem,
Beizentem
Simontornyi
Csaplárosné szép lányának:
Ha kedve van, az erdőre
Jöjjön ki!

De ő bizon azt izente: nem jön ki,
Majd kijön a, majd kijön a,
Majd kijön a
Kuliszarvú,
Csákószarvú, csörgős körmű,
Sáros hátú,
Lopott tehén
Az erdőbe valaha.

Kocsmárosné, bort ide most, hadd iszom!
Itt iszik egy, itt iszik egy,
Itt iszik egy
Tisza mellett,
Duna mellett nevelködött
Pörge bajszú, kondorhajú,
Komiszgatyás juhász bujtár
Bújába.

Kocsmárosné, már én többet nem iszom!
Mert én kendnek, mert én kendnek,
Mert én kendnek
Huszonhárom,
Harminczhárom, negyvenhárom,
Ötvenhárom, hatvanhárom,
Hetvenhárom itcze borral
Tartozom.

Én vagyok a somogyvári dezentor!
Én hajtom el, én hajtom el,
Én hajtom el
A polgárnak
Legszebb lovát,
A hat ökrét,
Ha meghizik,
Mikor alszik,
A mezőrül a nyáron.
Igy szárad ki, úgy szárad ki
A polgárnak taligája,
A kocsija, a szerszáma,
A palláson, ha meleg lessz,
A nyáron.

Nem kell nékem köpenyeg,
Nem illet az engemet.
Zsiros bunda kell nekem,
Az melegít föl engem,
    Eszem adta!

Ha én juhász lehetnék,
Zsiros bundát vehetnék,
Vennék is rá két csatot,
Egy kisebbet, egy nagyot,
    Eszem adta!

Hat lovam van a hámba,
Magam leszek kocsisa,
Úgy megyek a rózsámhoz,
Tudom elvár magához,
    Eszem adta!

Sásat eszik az ökröm,
Ha jól lakik: bekötöm,
Úgy megyek a rózsámhoz,
Tudom elvár magához,
    Eszem adta!

Nagy gazda volt az apám,
Nagy gazdaság maradt rám;
Hat ökörnek kötele,
Meg egy vasvilla nyele,
    Eszem adta!

Kivirágzott, kibimbózott a fűzfa,
Közelget már márczius első napja,
Sok szép béres fölmondja az idejét,
Elszegődik, itt hagyja a rossz helyét.

Meguntam én ezt az urat szolgálni,
A zsidónak rossz ökreit hajtani;
Jobb szeretnék a csárdában mulatni,
Mint zsidónak rossz ökreit hajtani.

Ezt a zsidót az úristen éltesse:
Kaszájával a kenyerét keresse,
Felesége gyermekeit fölkösse,
Ugy hordozza, mint a bugermenyecske!

Ősz az idő, szántani kék,
Eke, szerszám széjjel van még:
Két szép lovam Ludason van,
Kettő megint Lugoson van.

Ekevasam Eszéken van,
A csoroszlám Csanádon van,
Czímerszögem Czegléden van,
Ekeszarvam Szarvason van.

A talyigám Tasnádon van,
A kereke Mező-Túrban.
A gerendem Gödöllőn van,
A váltója Nagy-Váczon van.

A csikojtóm Csiklódon van,
Az ökröm meg Erdélyben van,
Üsztökém van Nagy-Labánba',
Nyele meg van Komáromba.

Magam lakok Tótországba,
Földem meg Németországba.
Paraszt akarok én lenni,
Szántáshoz kék nekem fogni.

Száz forint egy köböl abrak,
Kis pej lovam agyoncsaplak!
Ne csapj agyon édes gazdám,
Kitelelek búzaszalmán.

De még nekem pénzem sincsen,
Magam se vagyok még készen,
Mert ha egyszer készen leszek,
Isten úgyse paraszt leszek!

Egy cseppet se siessünk,
Itt a csárda, etessünk,
Csárda mellett jó forrás,
Itt esik jó itatás.

Itt a kónyi határon
Csősz leszek én a nyáron,
Leterítem bundámat,
Veregetem pipámat.

Ki egy pipa dohányt ád,
Nem hajtom be a lovát;
Sem a lovát, sem magát,
Sem a szarvasmarháját.