Előszó

Évek munkájának egy töredékét adom át e könyvben az olvasónak: az ezerből négyszáz esztendő történetét. Elbeszélem a magyar nép előrobogását a Fekete-tenger mellől, a honfoglalást, a magyar keresztény egyház és állam fölépítését és a magyar nemzet átalakulását a nyugati műveltség hatása alatt. Elbeszélésemben csak a legszükségesebb történeti anyagra szorítkozom: arra, a mit hazája történetéből minden művelt magyarnak tudnia kell. Kerülöm mindazt, a mi kétes és vitás s elbeszélésem nyugodt folyását nem zavarom meg a történetirodalom és tudomány poros kérdéseinek fejtegetésével. Nem idézem tanuságtételre az egykorú írásokat és a későbbi korok íróit. Beérem történettudományunknak minden kétségen felül álló eredményeivel; a tudós műhelyébe nem vezetem be az olvasót.

Nem én érzem, nem is én mondom ki először, hogy a történettudomány nálunk nincs azzal a mélyenjáró hatással a közszellemre és közérzületre, mint a művelt nyugati népeknél. E tény annál sajnálatosabb, mivel történettudományunk az utóbbi negyed század alatt rendkívüli mértékben terjedt, emelkedett és gazdagodott. A M. T. Akadémia, a Történeti Társaság, a vidéki szakegyesületek, a törvényhatóságok, egyháznagyok, főúri családok és egyének a történeti anyagnak roppant mennyiségét tették közzé.

De a Monumenták tiszteletet parancsoló gyűjteménye, a szapora oklevéltárak, a minden térre beférkőző monographiák hosszú sora és az ezeket kísérő irodalom csak a tudósnak van nyitva és a tudománykedvelők kis seregének. Minél lázasabb az ő munkásságuk és érdeklődésük az új meg új publikácziók iránt, annál jobban megfeledkeznek a nagy olvasó közönségről, a mely hiába sovárog kutatásaik eredménye, a tudomány vívmányai után. Történettudósaink a bányákban, érczkohókban végzik munkájukat. Tömérdek az a nemes ércz, a melyet a múlt századok sötétségbe temetett rétegeiből napfényre juttattak; a kohók is serényen dolgoznak, zúzzák-olvasztják az érczet és a nemes fémrudak garmadáit szolgáltatják be a nemzet szellemi kincstárának erősen elzárt és jól őrzött kamrájába. Nagyon kevés az, a mit pénzzé vernek belőle; ez a kevés is alig kerűl forgalomba.

Távol van tőlem, hogy történettudósaink érdemeit kisebbítsem. Nem is az arra való egyéni képességek hiányában, hanem történettudományunk fejlődésének irányában látom azt az okot, a melynél fogva irodalmunk emez ágában csaknem kizárólagosan az anyaggyűjtés uralkodik s hogy a tudós félre szorítja, lenyűgözi, nem hagyja talpra állni az írót. Pedig a tudományt - e téren legalább - csakis az író plántálhatja át az olvasó közönség lelkébe. Dícséret és hála illeti meg a kevés kivételt; de elmondhatjuk, hogy a míg történettudományunk az utóbbi emberöltő alatt oly magasra emelkedett, történetírásunk alig rebbentette meg szárnyait. Ha a magyar olvasó - nem a népet, hanem a műveltebb osztályokat értem - hazája történetében óhajt lapozni, ma is csak két véglet közt választhat: Horváth Mihály és Szalay László nagy munkái ajánlkoznak egyfelől, az iskolai kézikönyvek vékonyka füzetei másfelől. De amazokban a közelség miatt a sok fától nem látja meg az erdőt; emezekben a nagy távolságból az erdő jobban áttekinthető ugyan, de az erdőnek sem illata, sem zaja nem hat el az olvasóig. Az arany középútra rávezet a művelt nyugati népek irodalmának példája. Történettudósaink ma még úgyszólván csak maguknak, vagy egymásnak írnak. Azt hiszem, nem esnék csorba hivatásuk méltóságán, ha a nagy közönségre is ügyet vetnének. Ez pedig nem az anyag bősége, a tárgyalás kimerítő volta és exakt módszere után kívánkozik, hanem az anyagban megnyilatkozó szellem után eseng s gyönyörűséget abban a formában fogja találni, a melyet ez a szellem az író egyénisége által magának megteremt.

Minél több az ily értelemben írt monographia, annál kevesebb szükség van az egész nemzeti történetet összefoglaló nagy munkákra, a melyeket mindinkább az Ismerettárak sorsa fenyeget. Lapozgatunk bennök, ha tényeket, adatokat, szóval felvilágosítást keresünk náluk; igen tisztelt, becses jóismerősök, de meghitt barátainkká nem válnak. Annak a történetírónak, a ki tudományát a szó igaz értelmében népszerűsiteni akarja, egyenlő mértékben számot kell vetnie közönségének szükségével és idejével. A történetírás nálunk is, másutt is legtöbbet szenved s legnehezebben bír szabadulni a nagy foliánsok lidércznyomásától. Az a művelt olvasó, mondjuk: orvos, ügyvéd, mérnök, kereskedő, hivatalnok stb. stb., a ki a mindennapi élet küzdelmei közepette csaknem lopva használja fel egy-egy óráját arra, hogy a tudomány és irodalom világába is betekintsen s esetleg a nemzeti múltba óhajt visszaszállani: szórakozást, üdülést, élvezetet s megnyugvást csak oly munkában találhat, a mely kép után képet tár eléje és lehetővé teszi, hogy a hány órát fordít az olvasásra, annyi emberöltőt, annyi századot éljen át a múltból. Olyan magyar történetünk, a mely monumentális nagy munkáink és az ösztövér iskolai kézikönyvek végletei között ily hivatást teljesíthetne, ma nincs. Ma még kevésbbé, mint századunk elején. Ez a szükség bátorított rá, hogy gyönge kézzel nagyot merjek s annak a munkának megírásába fogjak, a melynek bemutatott töredékéhez ezt a hosszú előszót írom.

Nem szabadkozom ellene, hogy a hosszú előszókról mondott itéletet rám is ne alkalmazzák. Belenyugszom, hogy nem egyéb az mentegetődzésnél, sőt az ellen sem tiltakozom, hogy a mentegetődzésben benne van az önmagam ellen fordított vád is. Ennyit kötelességem volt bevallani, a többit elvégzem magammal: a közönséggel szemben pedig védjen meg könyvem - ha tud. Még csak arról tartozom számot adni, hogy miért bocsátottam közre e töredéket.

Munka közben úgy fordultak körülményeim, hogy tanulmányaimat abban hagyva, egyelőre le kellett tennem a tollat. Abból, a mit megírtam, az Árpádok korszakának története kerek egész. Megállhat magában is. Ez a körülmény megengedte, más tekintetek viszont megkövetelték a közzétételt. Munkámnak e része már teljesen készen volt, mikor Pauler Gyula alapvető fontosságú munkája az Árpádok koráról megjelent. Az ezredéves nemzeti ünnep alkalmat szolgáltat kiadóinknak, hogy történetünket népszerű alakban többfélekép is megírassák: az Athenaum- és a Wodianer-czég már meg is indította illusztrált nagy vállalatait, a melyeket bizonyára más kisebbek is követni fognak. Ily körülmények közt vétettem volna magam és a történeti igazság ellen, ha nem gondoskodom róla, hogy munkám megírt része napvilágot lásson. Nem tolakodik a nagyok közé, szerény helylyel beéri; de foglaljon helyet az egykorúak közt, a kik közül egyik sem idősebb nála. Tudom, hogy az irodalmi kritikát ez által követelőbbé teszem vele szemben: sebaj, csak legyen az itélet igazságos.

De minek is erősítgetném, hogy csak a szerzői kötelesség parancsát követtem; minek is tagadnám, hogy egy másik húr is megrezdűlt lelkemben, a mely ugyanezt követelte. Nemzetem szeretete és kegyeletem ezer éves multunk iránt egyaránt arra ösztönzött, hogy csekélyke adományommal én is az ünneplők közé álljak. Szerencsés leszek, ha adományom méltónak fog itéltetni; boldog, ha azt, a mire ez előleggel köteleztem magam, a sors megengedi beváltanom.

Budapest, 1895 február.
A szerző.