Előszó

A középkor hagyományai közül nálunk legkevésbé ismerik a czímerintézményt, noha az ezen időbeli dolgok között éppen a czímer az, a mely legtöbb sikerrel daczolt az idő viharaival. Ma is sokan kérik, kapják, többen mint valaha. S alig van modern épület, a melyen heraldikai motívumok ne volnának alkalmazva. Az igaz, hogy többnyire értelmetlenül.

A XVIII. század végén mindent lomtárba valónak bélyegeztek, a mi a nemesség múltjára vonatkozott s a heraldikának, mint tudománynak, művelésével egy időre föl is hagytak. Nemsokára belátták, hogy vannak históriai tények, melyeket letagadni nem lehet, s hogy ezek közé tartozik az is, hogy a nemesség és a heraldika létének - a középkori civilisatioban gyökeredző - oka volt. Belátták, hogy a heraldika ismerete nélkül nem érthetjük meg teljesen a középkort. Ekkor kezdtek vele külföldön ismét foglalkozni; nálunk jóval később és pedig nemcsak mulatságból hiú álmokat hajhászva, hanem irodalmilag tudományos czélból is.

A czímerintézménnyel való foglalkozás külföldön - az újabb időben - folytatása volt az egykor virágzott heraldikai irodalomnak, nálunk pedig kezdete.

A ki e kezdetet figyelemmel kísérte vagy a kezdés munkájában részt vett, észrevehette, hogy az úttörőknek nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök egyrészt azért, mert a heraldikai fogalmak nem voltak még kellőleg tisztázva, másrészt azért, mert nem volt megállapodott heraldikai műnyelvünk. Hogy egyebet ne említsek, a magyar czímer hasított paizsában az elül levő vágásokat egy és ugyanaz a munka szelemen, csík, pólya, osztás, szeles, lebegő gerenda műszókkal jelöli.

Néhai Csergheő Géza alulírottal sokat beszélgetett egy heraldikai kézikönyv szükségéről és tervezetének megállapításáról. Csergheő azonban meghalt, mielőtt a szándékolt tervezetet elkészíthettük volna. így aztán egyedül állapítottam azt meg s nyújtottam be a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának, a mely egy ily kézikönyv szükségességét érezve, a tervezetet némi változtatásokkal elfogadta s megírását rám bízta.

Írás közben sokszor éreztem Csergheő közvetlen tanácsainak hiányát, noha a Turulban közölt sok heraldikai értekezése és szóbeli tanításai nagy támogatásomra voltak. Az, a ki Csergheő heraldikai tantételeit ismeri, bizonyára föl fogja találni nyomait munkámban. A czímer fogalmának, nemeinek, alkotó részeinek stb. tárgyalása közben nagyrészt a magyar heraldika emlékekre támaszkodtam; a példákat közülök választottam. E czímeres emlékek közül pedig a legmegbízhatóbbakra fordítottam a főfigyelmet. Ezek a festett armálisok s a pecsétek. Az armálisok közül legfontosabbak az 1526. előttiek. A ránk maradtakról kimutatást készítettem; láthatni belőle e tekintetbeli gazdagságunkat. Lehet, sőt bizonyos, hogy e kimutatás még nem teljes, de azt határozottan állíthatom, hogy egy sincs a lajstromban, a mely valósággal ne léteznék.

A kézikönyv végéhez heraldikai szótárt csatoltam. Ez két részre oszlik: magyar nyelvű- és idegen nyelvű részre.

E szótár szerkesztése közben észleltem, hogy a vérségi összeköttetéseket jelző szavak tekintetében a szótárak nagy része nem nyújt kellő tájékoztatást. Segítségül vettem tehát a jogi, különösen a kánonjogi kézikönyveket, de ezek sem elégítettek ki. Annyi az ellenmondás bennök, hogy eligazítás helyett megtévesztik az embert. Például egy magyar kánonjogi kézikönyv az unokát unokaöcsnek, unokahugnak mondja, valószínűleg azért, mert latinul az unokaöcs is nepos, az unoka is, csakhogy az előbbeni fratris vagy sororis nepos, s csak az utóbbi nepos pusztán. E tekintetben Calepinus szótára s a Digesták igazítottak a helyes útra. Ezek segítségével készítettem a munkámhoz mellékelt vérségfákat magyarul és latinul.

...