Előszó

Régóta szerettem volna szakítani a politikával, de nem megy. Mindig jönnek életsorsok, események, gazemberségekről szóló hírek, amiket agyvelőm szürke sejtjei óhatatlanul felzabálnak, megemésztenek, kotyvasztanak és ellenállhatatlan vágyuk támad, hogy ebben a konzisztenciában az emberiség arcába köpjenek, mondván: íme, ezek vagytok vagy tán magam is vagyok, fessük fel magunkat óriásvászonra és bámuljuk a nagy ürességet, amit a vászonra kentünk.

Sokszor megfagynak közben a gondolataim, megrémülök, hogy ha összefoltozom velük ezt a halványzöld mezőt, csak arról győzöm meg azokat, akik nem dobják a mai társadalmaknak idegen mondatokat agyuk szemetesvödrébe, hogy félkegyelmű vagyok.

Ami persze - nem tudhatják - engem nem riaszt! Amikor naiv ifjoncként a székembe kapaszkodva meredtem Szmoktunovszkij hitelesen félkegyelmű játékára a Tarkovszkij Rubljovjához mérhető Dosztojevszkij-filmvarázslatban, valami mellbevágott és a kegyetlen ütés azt súgta, hiszen ez te magad vagy és mindig is ilyen maradsz: nem akármilyen, ilyen félkegyelmű. Bohócot csinálhatnak belőled, átrázhatnak kegyetlenül, marad benned valami a kisdedből, annak tiszta lelkéből. Meglátják, vénen is hitetlenül bámulom a világot, amelyik félkegyelműként sodor magával, tapos, lökdös, hülyét csinál belőlem, akár a többi 6-7 milliárdból.