Bevezetés

Több mint száz éve, hogy a csíki székely krónika - nem megjelent, hanem csak kísérteni kezdett, fel-felbukkanván titokzatosan, eredetét homályba burkolva s megkísérlette a tudósokat hitegetni, csalogatni, mint egy-egy modern kísértet a babonás embereket.

A tudósok akkor óvatosak voltak és nem engedték magokat lépre csalni.

De valamiképen a babonának, a csodálatosnak mindig akadnak hivői; a csíki székely krónika is megtalálta a maga hivő táborát a nagyközönség között. Sőt néhány évtized múlva (miután nyomtatásban is megjelent) a történettudósok közül is sikerült néhány hivőt hódítania, kik közül egyik-másik erélyesen s jobb ügyhöz méltó buzgalommal védelmére is kelt.

Nem csoda azért, ha a nagyközönség körében oly mélyen behatolt a köztudatba, hogy később, miután a történelmi kritika e krónika hitelét teljesen devalválta, a köztudatból kiirtani nem lehetett s máig is vannak, kik vakon hisznek e krónikában s az abban foglalt székely őstörténelmet mint történelmi valóságot hiszik, vallják és hirdetik s eszökbe sem jut abban kételkedni.

Erdélyben a csíki székely krónika által feltalált s előbb semmi más történetíró által nem említett rabonbánokat úton-útfélen emlegetik szóbeszédben, írásban, tárczaczikkekben és vezérczikkekben egyaránt. Ez itt annyira közhitelű, mint pl. a Királyhágón túl a hét vezér emlegetése. Sőt annál is mindennapibb, mert a hét vezérnek Magyarországon nincs annyi jogigénylő ivadéka, mint Erdélyben a székely rabonbánoknak.

Itt vannak családok, melyek a rabonbánok egyenes ivadékainak tartják magokat, a melyek versengenek a felett, hogy melyik az igazi rabonbán-ivadék s féltékenyek egymásra, illetőleg a rabonbán rokonságra s előfordul, hogy bitorlónak tartják egymást s kizárják egyiket vagy másikat a rabonbán rokonságból.

Mint igen jellemző esetet felemlítem, hogy csak 1903-ban végződött be egy évekig tartó hosszú per az erzsébetvárosi törvényszék előtt, melyet Sándor János (akkori főispán, a későbbi belügyi államtitkár) indított rágalmazásért egy ny. árvaszéki ülnök (Kerekes Gábor) ellen azért, mert azzal vádolta őt, hogy ő nem igazi, csíkszentmihályi Sándor, hanem jogtalanul szerezte meg másoktól a "rabonbán leveleket és zászlót" s ezek révén kivánta magát a rabonbánok ivadékának feltüntetni.

Megjegyzem, hogy Sándor Jánost (kinek székely "főrendű" - primor - nemessége és a csíkszentmihályi előnévhez jogosultsága kétségtelen, de sokkal okosabb ember annál, hogy "rabonbán" rokonság után esekedjék) az kényszerítette mintegy a perindításra, mert a rabonbánság fantomja annyira elvakította a nagyközönséget, hogy a mendemondák egész özöne suttogott, settenkedett családja körül évtizedek óta, hogy "a székelyek áldozó pohará"-hoz nem egyenes úton jutottak s hogy nem ők, hanem mások az igazi "rabonbán" ivadékok. Ebből következett, hogy a család igazi székely eredetét és nemességét is kétségbe vonták. Midőn ez a vád nyiltan is fellépett: nyiltan kellett vele szembe szállni és egyszersmindenkorra elhallgattatni.

Természetesen a suttogók és nyiltan vádaskodók vakon hittek a rabonbánok meséjében, mit a csíki székely krónika csempészett a köztudatba. Így történhetett meg csak az, hogy a száz évvel ezelőtt költött mese egy század múltán még törvényszéki tárgyalás anyagául is szolgált.

Ebben a perben történelmi szakértőként szerepelvén: döntő szerepem jutott az itélethozatalra. A rabonbánok meséjét a törvényszéki tárgyaláson szétszedvén s a Sándor-család ős székely nemességét eredeti okíratokkal bebizonyítván, maga a vádló kijelentette, hogy érveim meggyőzték, őt félrevezették s nyilvánosan megkövette Sándor Jánost.

Ez a közeli példa mutatja, hogy a székely krónika mennyire belevette magát a közhiedelembe s mennyire szerepet játszik még ma is Erdély társadalmi életében.

Tíz év óta gyűjtöm az adatokat a csíki székely krónika kritikai tisztázásához. A legfontosabb adatokat épen a Sándor-család leveleiből merítettem. Elérkezettnek látom az időt, hogy kutatásaim eredményét közrebocsássam, s a mint hiszem, a székely krónikával végleg leszámoljunk.

Szükségesnek látom ezt főkép azért, hogy a székelyek történetének megírására készülvén, előbb ezzel a kérdéssel végezzek s a nehezen bevehető vár ostroma előtt ezeket a mesterséges torlaszokat eltakarítsam az útból. Annyi munkát, tintát és nyomdafestéket pazaroltak erre egy évszázadon át, hogy ideje lenne már lezárni ennek az aktáit s a meddő vitatkozás mezejéről áttérni az alkotás terére.

Elődöm a székelyek története kutatásában (Szabó Károly) még hitt benne és hevesen védelmezte; a székely anyaszék, Udvarhely történetének írója Jakab Elek (kinek félben maradt munkáját nekem kellett befejeznem) szintén hivője volt a székely krónikának. Én kutatásaimban más, ellenkező eredményre jutván, arról beszámolni lelkiismeretes kötelességemnek tartom.

Nem a székely őstörténelem kicsinylése vagy becsmérlése, hanem az igazság keresése vezérli tollamat. Mert többet ér egy szemernyi igazság, mint százannyi hamisság és költött mese. A székelyek története igaz mivoltában is annyira tanulságos és lélekemelő, hogy nem szorult arra rá, sőt egyenesen szégyenére szolgálna, hogy idegen tollakkal, hamis színekkel, festett ábrázattal ékesítsék.

A történetíró feladata az igazságot kutatni s a megtaláltat nem elrejteni, hanem nyilvánvalóvá tenni.