Előszó

Minden ember bölcs. Ki-ki a maga módján. A bölcsesség pedig nem egyéb, mint különös szabályozó erők folyamatosan változó gyűjteménye. Az egyén - akár jómagam is - innen merít, ide ír vissza mindennapos kalandjaiból való visszatérése során. Életben maradni testi-lelki vonatkozásban, ez minden bölcsességünk legmélyebb alapja. Ám amíg élek, életben maradok. Ekképpen buzog bennem - talán nem is annyira titkosan - némi bölcsesség, bármelyikünk bölcsességéhez hasonlóan.

Világról alkotott véleményünk, friss élmények begyűjtésével tehát nem marad felszínen, miképpen bölcsességünk tára elnyeli, feldolgozza és nyilvántartásba veszi azt. Célorientált feladatról lévén szó (életben maradni szükséges), a gyors és hatékony működés biztosítása kiemelt szempont. Azonban sikeres beüzemelést követően a naprakész állapot fenntartása előbb-utóbb nehézkessé válik. Logikusnak tűnő elrendeződéseink - újabb adatok beillesztésével - összekuszálódni látszanak. Ilyenkor az egyén, tevékenysége során úgy érzi, lába alól kezd kicsúszni a talaj. Az észelvek egyre-másra beépülő ágai gyűjteményünk lapjain lassan összemosódnak, már-már reménytelenül. Gyors számadást követően a belső ítélőszék meghozza utolsó döntését. Ez megfagyasztja a felszínt, bölcsességünk hullámzása lassan elcsitul. Marad a mélyben némi lüktetés, ám ezt követően már csak az utolsó állapot, a dermedés pillanatának látványa áll elő néma válaszul minden újabb jelenségre.

Túl sok a teher. Az információ áradat - még ha ismétli is önmagát - könnyű utakon éri el korunk emberét. A hír egyetlen darabkájáért is megküzdöttünk valaha. Ma már teher, túl sok teher minden ami új, vagy ami annak mutatja magát. Félbehagyott bölcsességeink a mélyben pihegnek, míg a gyanakvás és az érkezőnek már előre való sejtése, osztogatnak parancsokat odafent.

Egy darabig jól megy ez így. Évek, évtizedek telnek el meglepő hirtelenséggel. Legalábbis az újabb megtorpanás pillanatában utólag már úgy érezzük. Életünk egy szakaszának lezárultával, valamely nagy igazság összeomlása idején azonban töredezni kezd a jég, rianások rémisztik megszokásaink könnyű táncos figuráit. A jól begyakorolt mozdulatok hibázni kezdenek. Búvárkabin csobban és tér vissza általában a hírrel, amelynek nyomán a teljes tisztítás és fenékkotrás "elrendeltetik". Ezt követően - gyors feltöltés után - a ciklus újra kezdetét veszi.

Mert mint mondottam: nincs olyan ember, aki a bölcsesség egy falatkáját ne venné magához, innen-onnan, akár a másét, sajátját. Ám a bölcsesség szeretete, annak gondozását jelenti. A gondozás pedig nem pusztán cselekedet, hanem hosszú, véget nem érő folyamat. Így ugyan eggyé válunk, azonosulhatunk figyelmünk tárgyával, azonban saját ösvények kitaposásával félő, hogy "legfőbb értelmét" veszti el közösségi létünk. Az ugyanis gyakorta hangoztatja: "tedd félre dolgaid, hiszen amott már elkészült, vedd el, van másik". Megszokott "jó" út a csere, majd az ezt követő rutinos rajt, lévén, hogy nincs idő rendezni és állandóan módosítani ítéleteinket, mintegy ennek fényében filozofálni ... ahogyan azt talán az ókor sokadik embere is megtette. Helyette - legjobb esetben is csak - tanulmányozzuk a történelem során kialakított nézeteket és módszereket a magas szintű megismerés, a legnagyobb kérdések gyors letapogatása, a mindenben való eligazodás reményében. Ekképpen a bölcsesség szeretete odavész, még mielőtt megértenénk, milyen eszményi forrás torkán ücsörgünk csaknem egész életünkön át, messzibe meredő türelmetlen, borzas tekintettel.

Bár módszerek és bejárt utak segítenek, mégis: a magunk keserves tapasztalataival fölszívott tűnődés-tudás-tévedés tavacska öngyógyító, természetes ereje kellene, hogy gyógyír legyen minden gyötrelmes kételyre, pusztulásra, még a halálra is.

A technika ugyan - miszerint szeretem és gondozom bölcsességem - nem hárítja el a koccanást, sem a nyomában jelentkező sérülésnek útját nem állja, de éppen ebben a környezetben fejti ki áldásos tevékenységét. Jótékony működésével a világba odavetett, ösztönszerűen verdeső, kezdetben riadt, majd később ezt a vonását a végzetig leplező valamennyi élő egyed egyetlen, végső támaszát nyújtja.