CÍMLAP
|
TARTALOM, ELŐSZÓ |
Tartalom
Jelölési konvenciók
Elöljáró-beszéd
A legmélyebb alapvetés
Az alapvetés általános kérdései
Okság
Élő és élettelen
Tér és idő
Az élő alapvetés
Kapcsolódó fogalmak
Pedagógia - válságkezelés
Pedagógia - értékelés
A művészetekről
Zárszó
Felhasznált irodalom és szerzői jogok
Előszó
Minden ember bölcs. Ki-ki a maga módján. A bölcsesség pedig nem egyéb, mint
különös szabályozó erők folyamatosan változó gyűjteménye. Az egyén - akár
jómagam is - innen merít, ide ír vissza mindennapos kalandjaiból való
visszatérése során. Életben maradni testi-lelki vonatkozásban, ez minden
bölcsességünk legmélyebb alapja. Ám amíg élek, életben maradok. Ekképpen
buzog bennem - talán nem is annyira titkosan - némi bölcsesség,
bármelyikünk bölcsességéhez hasonlóan.
Világról alkotott véleményünk, friss élmények begyűjtésével tehát nem marad
felszínen, miképpen bölcsességünk tára elnyeli, feldolgozza és
nyilvántartásba veszi azt. Célorientált feladatról lévén szó (életben
maradni szükséges), a gyors és hatékony működés biztosítása kiemelt
szempont. Azonban sikeres beüzemelést követően a naprakész állapot
fenntartása előbb-utóbb nehézkessé válik. Logikusnak tűnő elrendeződéseink
- újabb adatok beillesztésével - összekuszálódni látszanak. Ilyenkor az
egyén, tevékenysége során úgy érzi, lába alól kezd kicsúszni a talaj. Az
észelvek egyre-másra beépülő ágai gyűjteményünk lapjain lassan
összemosódnak, már-már reménytelenül. Gyors számadást követően a belső
ítélőszék meghozza utolsó döntését. Ez megfagyasztja a felszínt,
bölcsességünk hullámzása lassan elcsitul. Marad a mélyben némi lüktetés, ám
ezt követően már csak az utolsó állapot, a dermedés pillanatának látványa
áll elő néma válaszul minden újabb jelenségre.
Túl sok a teher. Az információ áradat - még ha ismétli is önmagát - könnyű
utakon éri el korunk emberét. A hír egyetlen darabkájáért is megküzdöttünk
valaha. Ma már teher, túl sok teher minden ami új, vagy ami annak mutatja
magát. Félbehagyott bölcsességeink a mélyben pihegnek, míg a gyanakvás és
az érkezőnek már előre való sejtése, osztogatnak parancsokat odafent.
Egy darabig jól megy ez így. Évek, évtizedek telnek el meglepő
hirtelenséggel. Legalábbis az újabb megtorpanás pillanatában utólag már úgy
érezzük. Életünk egy szakaszának lezárultával, valamely nagy igazság
összeomlása idején azonban töredezni kezd a jég, rianások rémisztik
megszokásaink könnyű táncos figuráit. A jól begyakorolt mozdulatok hibázni
kezdenek. Búvárkabin csobban és tér vissza általában a hírrel, amelynek
nyomán a teljes tisztítás és fenékkotrás "elrendeltetik". Ezt követően -
gyors feltöltés után - a ciklus újra kezdetét veszi.
Mert mint mondottam: nincs olyan ember, aki a bölcsesség egy falatkáját ne
venné magához, innen-onnan, akár a másét, sajátját. Ám a bölcsesség
szeretete, annak gondozását jelenti. A gondozás pedig nem pusztán
cselekedet, hanem hosszú, véget nem érő folyamat. Így ugyan eggyé válunk,
azonosulhatunk figyelmünk tárgyával, azonban saját ösvények kitaposásával
félő, hogy "legfőbb értelmét" veszti el közösségi létünk. Az ugyanis
gyakorta hangoztatja: "tedd félre dolgaid, hiszen amott már elkészült, vedd
el, van másik". Megszokott "jó" út a csere, majd az ezt követő rutinos
rajt, lévén, hogy nincs idő rendezni és állandóan módosítani ítéleteinket,
mintegy ennek fényében filozofálni ... ahogyan azt talán az ókor sokadik
embere is megtette. Helyette - legjobb esetben is csak - tanulmányozzuk a
történelem során kialakított nézeteket és módszereket a magas szintű
megismerés, a legnagyobb kérdések gyors letapogatása, a mindenben való
eligazodás reményében. Ekképpen a bölcsesség szeretete odavész, még mielőtt
megértenénk, milyen eszményi forrás torkán ücsörgünk csaknem egész
életünkön át, messzibe meredő türelmetlen, borzas tekintettel.
Bár módszerek és bejárt utak segítenek, mégis: a magunk keserves
tapasztalataival fölszívott tűnődés-tudás-tévedés tavacska öngyógyító,
természetes ereje kellene, hogy gyógyír legyen minden gyötrelmes kételyre,
pusztulásra, még a halálra is.
A technika ugyan - miszerint szeretem és gondozom bölcsességem - nem
hárítja el a koccanást, sem a nyomában jelentkező sérülésnek útját nem
állja, de éppen ebben a környezetben fejti ki áldásos tevékenységét.
Jótékony működésével a világba odavetett, ösztönszerűen verdeső, kezdetben
riadt, majd később ezt a vonását a végzetig leplező valamennyi élő egyed
egyetlen, végső támaszát nyújtja.