 |
láthatatlan pihét. De éppen akkor lépett ki a felügyelőnő, négy fogoly nővel. A konyhára akarta kísérni őket munkára. Miriana egyike volt a négynek. Anton a leghalványabb jelét sem adta annak, hogy érzékeli jelenlétét, pedig a legszívesebben csak hozzá jött volna, azonban tudta, nem vethet rá még egy barátságos pillantást sem. Ezért a felügyelőhöz fordulva parancsoló hangon így szólt; – Elviszek magammal kettőt, mert kellenek irodákat takarítani. Szenvtelenül kiválasztotta az egyiket és Mirianát. Majd kurtán még hozzátette, hogy a segítség egész hétre kell. Közben érezte a lányból kisugárzó delejes erőt, erre még jobban kihúzta magát, mert tetszeni akart neki. Anton tudta, hogy az egyenruha nagyon férfiassá teszi és igen jól áll rajta. A fekete szín kifejezésre juttatta arca sápadtságát, férfias arcélét. Ha sapka nélkül volt, szőkésbarna hullámos haját, aranybarna szemének mélységét. Mozdulata is mindig kifogástalan, pontos, előírásszerű volt. A legfessebb SS tiszt volt a táborban. Makulátlan egyenruhájában, az állandóan „heilre” lendülő felcsapó kezű katonákkal való találkozás közben a telep peremén húzódó egyik kénsárgára festett épület felé kísérte a két nőt. A bejáratnál őrt álló két SS katona feszes vigyázzba vágta magát Anton előtt, s kezüket előrelendítve köszöntötték.
A földszinten lévő irodahelyiségbe vezette a nőket. De mielőtt a kilincsre tette volna a kezét, az ajtó váratlanul kivágódott. Aki belül volt nem tudta, hogy ők be akarnak menni, így összeütköztek. Ernst volt, a lágerparancsnok helyettese, aki Antont kereste, de mivel nem találta a helyén, távozni akart. Így ütköztek össze. Amikor látta, hogy nincs egyedül, hanem két fogoly nő van vele, szeme villanásával jelezte – majd később. Arcán azonban látszott, hogy nagy igyekezettel próbálja idegességét leküzdeni, s nem mutatni, hogy probléma van. Hirtelen rápillantott Mirianára és ő is ugyanúgy meghökkent a csodálkozástól, mint régebben Anton. Arcára kiült egy érdeklődő, pajzán fintor, s Antonra kacsintva halkan mondta – unatkozunk, unatkozunk barátocskám. Majd még egyszer tetőtől-talpig végigmérte Mirianát, gyengéden hátba vágta Antont, otthagyta őket.
Belépve az irodába, a két nő egy szempillantással felmérte a helyiséget. Nem volt nagy és egyszerűen volt berendezve. Két íróasztal állt az egyik sarokban, székekkel. A falak
|
 |
mentén szekrények, kulcsra zárva. Valószínűleg sok fontos irat lehet bennük. Talán csak az tűnt fényűzőnek, hogy egy valódi nagy, kényelmes bőrgarnitúra állt a szoba közepén. A helyiség csak az első pillanatra látszott tisztának. A dugig tömött hamutartóba már nem fért több csikk. A papírkosár mellett összegyűrt üres fecnik halmaza, és a padlóra is ráfért egy alapos tisztítás, az ablakokról nem is beszélve. Anton kinyitott egy tapétaajtót, amit eddig a két nő észre sem vett és azt mondta, – itt megtalálnak mindent, ami a munkájukhoz kell. Ha végeztek, akkor maga, és rámutatott a másik nőre a szomszédos helyiségeket veszi kezelésbe itt a földszinten. Maga meg és Mirianára mutatott feljön az első emeletre és a felettünk lévő szobában kezdi meg a munkát. Pillantásra sem méltatta tovább őket Anton felment a második emeleten lévő szobába, és várta a lányt. Érezte, hogy a szíve össze-vissza ugrál mellkasában és nem tudja, hogy saját maga elől hová meneküljön? Rettenetes izgalom vett erőt rajta. Félt attól, hogy esetleg el fog rontani mindent, mivel ilyen érzést eddig még nem ismert. Hirtelen kopogtattak. Összerezzent bár tudta, hogy a lány még nem lehet? A tisztiszolgája volt, aki röviden elmesélte a legújabb történetet, hogy amikor kinyitották a fürdő ajtaját és kihordták a hullákat, egy csecsemő csoda folytán életben maradt, mert azok akik a munkát végezték, hallották a sírását. Azonnal jelentették az egyik SS katonának. Az bement és csak egy dörrenést hallottak, utána csend lett. Azonkívül azt is meg akarta kérdezni, hogy van-e szüksége valamire, hozzon-e neki valamit? Anton erre azonnal, már-már durván elirányította az épület másik felébe, hogy még véletlenül se találkozzon Mirianával. Újra egyedül maradva, odament a szekrényhez, amelyben az italokat is tartotta, és töltött magának egy pohár konyakot. Egy hajtásra kiitta, majd kigombolta zubbonyán a gallért és elterpeszkedett az egyik fotelben. Aztán gondolt egyet, elővett egy másik poharat, abba is töltött, de végül visszaöntötte, bedugaszolta az üveget és visszatette a szekrénybe. A mindig fegyelmezett Anton most teljesen elengedte magát és csak arra koncentrált, hogy le tudja csillapítani szíve dobogását. Gondolatait a sivár jelenre irányította. Maga elé képzelte a csodával határos módon életben maradt csecsemőt. Aki keresztülélte a poklok-poklát, mégis el kellett pusztulnia. Úgy érezte, agya összezavarodik, mivel már semmit nem értett. Igen, a Harmadik Birodalom megtalálta a „végleges megoldást”,
|
 |
