A krematórium kéménye éjjel-nappal ontotta azt a sárgásszürke, bűzös, különös füstöt, aminek a szaga mindenbe beleette magát.
Anton és Miriana feje fölött elmúlt másfél hónap. A lopott percek birtokában szinte nem is érzékelték a körülöttük lévő valóságot, elkábultak saját érzéseiktől. Úgy érezték, hogy egymást még az életüknél is jobban szeretik. Remélték, amíg így éreznek, meg tudják vívni harcukat egymásért, és nem érheti őket vereség. Szerelmüknek ugyan a halál gondolatával kellett élnie minden pillanatban, de ez csak még erősebbé tette őket. Tudták, hogy az igaz szerelemnek le kell merülnie a halál kapujáig és ott ki kell könyörögni az engedélyt, a haladékot. Vajon sikerülni fog ez nekik?!
Amikor együtt voltak Anton nyílt tekintetében, aranybarna szemében ott tükröződött a félelem, hogy vajon meddig tudja megvédeni a lányt? A lány szavak nélkül is értette Anton gondolatait és azt is, hogy mi zajlik a lelkében. Ilyenkor úgy érezték, mintha az idő is megállt volna, hogy így döntsön le minden akadályt szerelmük előtt. Ha tudnád, sugározta a férfire a lány hatalmas, gyönyörű szeme, mennyire megijedtem saját magamtól, amikor rádöbbentem, hogy szeretlek! Majdnem belehaltam ebbe a felfedezésbe! Nagyon szégyelltem magam. Milyen rettenetes is az, amikor az embernek meg kell tagadnia saját lelkét. Aztán megértettem, hogy az igaz szerelem mindent legyőz! A vágy újra és újra csillagászati magasságba szökött bennük. Hát megtörténhetett volna velük az, hogy ők ne találkozzanak. Néha meg kuncogtak is azon, hogy az élet milyen paradox, mert sokáig üresjáratban megy, aztán meg mint az árvíz, olyan sok mindent sodor magával, hogy az ember úgy érzi, a hullámok összecsapnak a fej felett. Ezért milyen bölcsen van elrendezve, hogy előre nem tudhatunk semmit, hogy mi vár ránk. Néha meg mintha hatalmas lángcsóvával írta volna fel lelkük egére valami ismeretlen erő a SZERETLEK mellett, hogy... Judicare-ítélni,... Credo-hiszek,... Eleison-irgalom,... Pacem-béke. Volt, hogy láthatatlan húrok pattannak szét bennük, amire elnémult a lelkük. Mennél többször sikerült találkozniuk, annál több újat fedeztek fel
Egyik nap a táborba látogatott a Bizottsági Szolgálat egy különleges küldöttsége. Meg akarták szemlélni a lágert. Az udvaron felsorakoztatták az összes foglyot, férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt. A küldöttség a látvánnyal igen meg volt elégedve. Este a bárrá alakított étteremben ivászattal egybekötött ünnepséget rendezett tiszteletükre a lager Kommandatja. Kitűnő szórakozásról is gondoskodott, hiszen a felügyelők által kiválasztott csinos, fiatal fogoly nőkben nem volt hiány. Amikor Ernst valamilyen ügyben felhívta Antont telefonon, megemlítette, hogy azt a nőt is kiválasztották, akit vele látott. Amikor végeztek a beszélgetéssel és Anton letette a kagylót, egy pillanat alatt felfordult vele a világ. Szeme elé vörös pára ereszkedett és igen nagy önuralomra volt szüksége, hogy ki ne rohanjon, hogy felrobbantsa az egész világot. Aztán eszébe jutott, hogy amikor gyermek volt, édesanyja kényszerítette, hogy előbb számoljon magában százig, ha valamit felajzottan, idegesen és meggondolatlanul akart csinálni. Most is így tett. Leült és kényszerítene magát a számolásra. A kétszázon is túljutott már, amikor érezte, hogy lassan kordában tudja tartani az idegeit, és újra tud uralkodni magán. Később elment lezuhanyozni. A jéghideg vízsugár teljesen észhez térítette, mert lemosta lelkéről a forró lázat. Ismét nyugodtnak, megfontoltnak érezte magát. Tudta, hogy valamit tennie kell, nem várhat arra, hogy megnyíljon a pokol szája és elnyelje őket. Gondolkodott kicsit, majd a telefonhoz ment és felhívta Ernstet. Kérte, mentse ki, nem vesz részt az esti ivászaton, nem érzi jól magát. Lehet, hogy később átmegy.
