 |
nagynénje nem élte túl a kínzásokat, őt már holtan kötötték a póznához, úgy égették el. Mirianáról senki nem tud semmit. Nem volt az áldozatok között. Anton agyát erre mintha millió szikrázó parázs égette volna, és csak azért nem pattintottak benne szét mindent, mert mint valami hűsítőt, azt hajtogatta magában – visszamegyek, megkeresem és kiszabadítom. Aztán nem tudott magáról semmit, mert elájult. Később sem tért teljesen magához. Mint egy holdkóros járkált ide-oda csak a lányt látva, és csillapíthatatlan lelkiismeret-furdalás fogta el. Úgy érezte, hogy érdemtelen a további életre, mert otthagyta, kiszolgáltatta azoknak. Ez lázas pörölyként dübörgött benne mindig vadabbul és vadabbul, és kezdte megváltoztatni egész jövőbeni tervét. Világossá vált előtte, hogy mennie kell, éspedig vissza, ahonnan elmenekült, hogy megtalálja a lányt. Vagy együtt szöknek, vagy együtt halnak, de soha többé nem fogja elhagyni! Így is tett, amit kigondolt, meg is valósította. Az éjszaka leple alatt el sem búcsúzva senkitől csendbe osont visszafelé azon az úton, ami a pokol minden borzalmába vezetett. Már nem félt. A lány iránti szerelem elnyomott minden más érzést benne, sőt, a sötétség még jobban növelte vágyát, és érezte, hogy ha ebben az életben nem is, de a túlvilágon örökké egymáséi lesznek. Útközben különböző víziók gyötörték, látta, ahogy a lány gyönge, hamvas testét elborítják a lángok és tüzes szekerén az égbe röpítik, hogy angyallá váljék. Elképzelte, ahogyan fogókkal tépkedik. Akaratlanul is ökölbe szorult a keze. Majd úgy érezte, hogy óriási léptekkel közeledik az idő, amikor többé már nem válnak el egymástól. Közben kivilágosodott és nagy fáradtság vett rajta erőt. Gondolta megpihen, jól kialussza magát, hogy kitisztuljon a feje. A sűrűben készített magának egy vackot, és nem is olyan soká az igazak álmát aludta. Arcára ráterült valami ragyogás, látszott rajta, hogy megérkezett oda, ahová vágyott. Pedig álma nehéz volt. Álmában kerékbe törték, mégis fel kellett állnia, ami nagyon nehezére esett, mert kerékbetört teste nem akart engedelmeskedni. Aztán mégiscsak sikerült egy hirtelen támadt fény segítségével, ami elborított mindent. A szemét is be kellett hunynia az éles ragyogástól. Aztán már nem is állt, hanem lebegett a levegőben és nem érzett semmi fájdalmat. Egyszerre csak megpillantotta Mirianát, érezte, ahogyan illatos teste teljesen beborítja, és hosszú haja meglebben a hatalmas égbolton, húzva a csillagokat maga után. Majd egy csodálatos halk dallamot hallott, amibe harsonaként zengő, parancsszerű szózat hangzott. Oly erősen, mintha az egész világnak szólna: – Hogy nem
|
 |
a kereszteket, a sírokat kell szaporítani, hanem a szeretetet kell széthinteni! Ettől az óriási orgánumtól megijedt és odakapott Miriana lebegő hajához, hogy megfogódzkodjék benne. Erre eltűnt minden, fekete, sűrű sötétség borult rá. Felriadt. Érezte, hogy teljesen át van ázva, mivel megeredt az eső és a lombok már nem tudták megvédeni. Először azt sem tudta hol van, a füle is elkezdett csöngeni, mire agyában újra azt a zengő hangot hallotta, amit az előbb álmában: – Hogy a kéz a szellem megtestesítője. Szeme előtt erre millió sziporkázó csillagocska kezdett száguldani, olyan sebesen, hogy rosszullét fogta el, meg kellett kapaszkodnia az egyik óriási fa törzsében, ha nem akarta, hogy összeessen. Hirtelen Brúnót érezte maga mellett, mintha a szelleme tért volna vissza hozzá. Összerezzent, mert látta Brúnó arcát, amint szemét-száját elönti egy vörös fény, és a legújabb filozófikusi gondolatát közli: – Hogy a harcot a tudomány nem veszíti el soha, mert még a halál sem tudja a fejlődést megállítani, éppen úgy, ahogyan az idő menetét sem. Aztán egy újszülött csecsemőhöz hasonlította az emberiséget, akinek születésétől haláláig saját magának kell végigmennie élete minden fázisán és összegyűjtenie tapasztalatait, ami néha bizony fájdalmakkal jár. A testet eléghetik, de a szellemet nem tudják megsemmisíteni, mert az ész halhatatlan. És a test minden kis pernyéjéből, amit a szél széthord, új eszme keletkezik. Mert még a máglyák sem tudják megsemmisíteni a Teremtő akaratát, azt, amit kimért az ember számára! Aztán Bruno szelleme elhallgatott és Anton lelkében megfogalmazódott a folytatás, hogy az embert egész életében űzi, hajtja a vándorló ösztön és keres valamit, valami megnevezhetetlent, amit soha nem tud megtalálni. A feladat tehát az, hogy életünk minden pillanatában keressünk. Vajon rájövünk-e ebben a rövidke kis életidőben, hogy mit keresünk. Milyen paradox is tud lenni az ember gondolta tovább, hogy a Teremtő Szent nevében követi el a legnagyobb embertelenséget! Egészen biztos, hogy a Teremtő ezt így nem akarja! Amint ezt végiggondolta összecsuklott és elájult. Amikor újra magához tért, Nap már lenyugvóban volt. Hirtelen elfogta a félelem, hogy nem lesz ereje újra megmászni azokat a csúszós fokokat. Félt, hogy lelke elkeveredik a testi fájdalmak labirintusában és nem tudja magát azok kezére adni. Szívét azonban újra ellepte a szerelem határtalan fájdalma, s ez elfojtott benne minden mást. Az a vasabroncs, ami előbb fejét szorította, most a szívét kezdte
|
 |
