 |
Miután Hiram otthagyta Mariht és becsukódott utána a kórterem ajtaja, az asszony szívét mintha egy jeges kéz szorította volna össze, hogy talán soha többé nem fogja viszontlátni. Egyedüli vigasza csak az volt, hogy a férfi nem halt bele a repülőgép-szerencsétlenségbe. Hogy vele mi lesz, szinte már nem is érdekelte. Mert az utóbbi időben úgy érezte, hogy minden összekeveredett benne. Egyszerű kis élete bonyolulttá, megoldhatatlanná vált. Mintha egy láthatatlan óriáspók szövögetné hálóját köréje, ami mindjobban gúzsba köti, akár egy bábot, hogy moccanni sem tud már. Ezután már csak a vég következhet, nyílalt belé. Majd eszébe jutott legelső furcsa álma, amikor Hiram kómában feküdt és ő a kimerültségtől mély álomba zuhanva, abba a másik világba került. Akkor mindent felajánlott azért, hogy a szeretett férfi meggyógyuljon. Már tudta, hogy az események ott, attól az időtől lendültek mozgásba, mert már akkor eldöntetett minden. Igaz még tudja érzékelni az élet jeleit, de már élet nélkül, mert ez neki már csak vegetálást jelent, hiszen a férfi nélkül az élete nem ér semmit. Lassan kezdett elálmosodni, majd félálomban keveregtek agyában a gondolatok tovább. Kezdte felfogni a lényegét és az értelmét annak, amit azok a különös lények fecsegtek az Időről a „bűnök vad és bozótos kertjében”, hogy az ember által ismert időben a föld nem előre fejlődik, hanem visszafelé halad, egészen a végső megsemmisülésig. Pedig fordítva kellene lennie. A megújulásnak kellene a végen bekövetkezni. Tényleg a Teremtő nagyon megbüntette az Időt azzal, hogy fordítottá változtatta. Majd elmosolyodott magában arra, hogy milyen jó lenne, ha a végén kezdődne minden. Azonban tudta, hogy emberi agy ezt nem tudja felfogni, mivel hiányzik az az érzékszerve, amivel a földöntúli dolgot érzékelni tudná. Hiszen a vak, és a süket ember sem tudja érzékelni azt, hogy mi a szín, a hang, sőt némává válik, mert beszélni sem tud megtanulni. Majd meg az vált bizonyossá a számára, hogy a gondolat bár ártó, a kéz nélkül veszélytelen, mert anélkül nem válhat tetté. A kéz tehát a gondolat szerszáma. Az is lehet, ötlött fel benne, hogy a Teremtő azért teremtette így az embert, és azért hiányzik az az érzékszerv, amellyel a földöntúli dolgokat felfognánk, mert saját magunknak kell ezt kifejleszteni a különböző készülékekkel. Az emberiségnek az a jövőbeni feladata, hogy ezt megvalósítsa, mert csak ezáltal tudunk kapcsolatba kerülni Vele és Hozzá felfejlődni. Gondolatai aztán elkalandoztak más területre. Felsajdult benne a fájdalom, hogy Hiramban, dacára rettenetes betegségének, talán élt még megértő gondolat, szeretet, de
|
 |
ezeket sajnos soha nem változtatta tetté. Minden nő megérdemel egy simogatást, egy ölelést a szeretett férfitől. Ő azonban még ezt sem várhatja el. Vége, vége mindennek! Hiszen amikor belepillant a tükrébe, ő is megretten saját magától. Akkor mit várhat el egy férfitől? Majd azon kezdett el elmélkedni, hogy hová lett hajdani szépsége, bőre rugalmassága, haja selymes dússága, szeme csillogása. Vaksi szemével már alig látta összeaszott, ráncos, csúf arcát, csontvázzá soványodott testét. Egy csontkollekció. Mindenki összerázkódik, aki rá néz, mert a két lábon járó halandóságot testesíti meg. Most szinte hálát érzett a férfi iránt azért, hogy nem alázta meg, s még becsülte annyira, hogy nem játszotta meg magát előtte. Mert bizonyos okokból az emberek akkor is megtesznek olyan dolgokat, amihez nincs kedvük, ha az érdekeik, vagy az a másik úgy akarja. Megtenni valamit, amihez nincs kedv, áldozatot jelent. De a férfi magára hagyta már a legelején. Marih tudta, hogy Hiram álmodozó lélek, aki csak akkor tud szerelemmel, vággyal gondolni valakire, ha gondolata tárgya kapcsolatban áll a valósággal, ha felkavarja egész lényét. De ő erre már nem képes. Aztán fájdalommal gondolt vissza arra, hogy lemondott érte mindenről. Amikor megkérdezték tőle azok a lények: – Ha mindenedet elveszíted, akkor is akarod, hogy meggyógyuljon? És ő még most is ugyanúgy akarta kiáltani, mint akkor, hogy IGEN! AKKOR IS AKAROM!!!! Hiramnak meg kellett gyógyulnia. De hang nem jött ki a száján, csak valami furcsa bugyborékoló hang tört elő a torkából. A másik ágyon alvó beteg társa felriadt, mert azt hitte, hogy baj történt Marihval. Ő pedig csak nagy sokára, amikor kapott egy injekciót, tudott megnyugodni.
Egyik leggyakoribb megnyilvánulása az emberi gyengeségnek az önáltatás. Az élet most őt is eléje állította. Pedig nem akart soha ebbe a csapdába esni. Jó lett volna abban reménykedni, hogy valami csoda folytán meggyógyul és újra a régi lesz. De minek hitegette volna magát. Tudta, hogy ezt a kívánságát csak az intuitív érzései diktálják, s csakis logikájának dedukciója által lenne lehetséges, mivel nem a valóságra épül.
Valamikor ismeretségük elején Hirammal elmentek egy könyvtárba, mert ki akart
|
 |
