 |
nyüzsögtek a csinosabbnál csinosabb nők.
Reggelenként, amikor belépett az égbetörő óriási betonpalota automatikusan nyíló üvegajtaján, ami hangtalanul csusszant szét előtte, azonnal minden női szem feléje irányult. Már várták, mivel pontosan szokott érkezni. Ilyenkor teljesen elfogulatlanul köszöntötte őket, úgy, hogy mindegyik azt érezze, külön csak őt üdvözli. Megtehette, hiszen rutinja volt benne. Közben ruganyos léptekkel végigment a piros szőnyeges, márvány előcsarnokon, egészen a szemközti falon futó üvegfelvonóig, amivel felvitette magát a legfelsőbb emeletre. Amíg el nem tűnt odafönt, a sok női szem megbűvölve követte. Hiramnak csak úgy dagadt ilyenkor a melle a férfibüszkeségtől, hogy milyen jó, ha valaki a legfessebb férfiak közé tartozik.
Aztán lejárt a szerződése és a vállalata nem hosszabbította meg. Így elérkezett az utolsó nap is, amit még abban a városban kellett töltenie. Ennek örült is, meg nem is. Úgy tervezte, hogy másnap a délelőtti géppel fog visszarepülni. Nosztalgikus hangulatban volt egész nap.
Este hazaérve a szállóba, nem akarózott már elmennie sehová. Levetkőzött, letusolt, majd fürdőköpenyébe bújva kinyitotta a tévét. Kevert egy koktélt, amit a mellette lévő kis asztalkán helyezett el. Utána a házi telefonon reggeli ébresztést kért. Közben kényelmesen elnyúlt az egyik nagy fotelban. Igyekezett nem gondolni semmire, egyszerűen csak élvezni akarta, hogy van, hogy él. Lassacskán elbóbiskolt, de hirtelen felriadt, mert megcsapta az orrát valami furcsa szag. Abban a pillanatban tudta, hogy füstszagot érez. A füst az ajtó hasadékán keresztül szivárgott be. Olyan fojtó és szúrós volt, hogy megszédült tőle. Fel akart állni, hogy valamivel elzárja a szivárgó füst útját, de mielőtt felállhatott volna, egy robbanásszerű hőlég kivágta az ajtót, s tüzes gomolyagként óriási lángtenger ömlött a szobába. Első gondolata az erkély volt és a vágy, hogy valahogyan kijusson oda, mivel égett minden. Nemcsak a rengeteg műanyag, de talán még a beton és az üveg is. Hiába, mert mintha megbénult volna, egy láthatatlan erő, amit nem tudott leküzdeni, nem engedte. Majd érezte, hogy ez az erő szinte kényszeríti a tűz felé. Akarja, hogy belesétáljon a lángokba. Elcsodálkozott azon,
|
 |
hogy semmi fájdalmat nem érez. Ekkor elöntötte a félelem. Hogy leküzdje, megpróbált körülnézni benne. Látta, hogy ezek a hatalmas lángok nem mások, mint lobogó, hajladozva táncoló, kisebb-nagyobb lények, amik hol összefogódzva, hol meg külön-külön libegve falnak fel mindent, amit elérhettek. Ahogy Hiram közéjük került, közrefogták. Nem bántották, csak pajkosan elborították. A lánglények azt akarták, hogy játsszon velük, de valami, ami csodálatos kék fényt árasztott magából, ezt nem engedte, széthajtotta a játékos lánglényeket. Hiram érezte, amint elborítja fényével, majd felemelkedik vele, s máris suhannak el azokból a lobogó lánglényekből. Miközben suhantak, Hiram legnagyobb meglepetésére a lény megszólalt, és ő megértette azt, amit mond; – Hogy ő a kicsike Szelídség angyala, és azért jött, hogy elvigye Hiramot magával, mivel megadatik neki az a kegy, ami igen kevés embernek, hogy lássa azt a valóságot, az egész univerzumot úgy, ahogyan az ténylegesen létezik. Hiszen hiányzik az embernek az az érzékszerve, amivel a földöntúli dolgokat meg tudná érteni, amit a tudományok fejletlensége miatt eddig oly hibásan értelmezett. Ezt csak a fejlődés előrehaladtával majd később fogja megtapasztalni. Természetesen ahová mi most megyünk, oda semmi anyagi nem léphet, csak energia. Hiram érezte, hogy nincs teste, hanem testének energiapontocskája vagyis a lelke az, ami elsuhant abból hatalmas lángtengerből. Közben felfedezte maga körül azt a végtelen sok energiahullámot, amik millió színben pompáztak, s a szemvillanásnál is gyorsabban szelték át egymást anélkül, hogy egymásba olvadtak volna. Minden szín más és más energiával volt telítve. Csak nagy sokára fedezte fel a közöttük izgő-mozgó, száguldó lényeket, amelyek a gondolatnál is sebesebbek voltak. Jól kiismerhették magukat a kápráztatóan színes csóvák között, mert a közöttük húzódó labirintusszerű folyosókon a forgószél gyorsaságával közlekedtek, s még vittek is magukkal valamit. Mintha buborékok lettek volna. A kicsike Szelídség suttogva tudatta vele, hogy ezeknek a lényeknek az a feladata, hogy az emberi értelem termékeit betakarítsák. Azt szállítják ezekben a buborékokban. Hiram megértette, hogy a buborékokban levő tartalom azért annyira különböző, mert árulkodik arról, akitől származik, mint az ujjlenyomat. És azért ilyen nagy a sürgés-forgás, mert a lények viszik a megtelteket, és hozzák az üreseket az elvittek helyébe, amiket újra a testükbe helyeznek, hogy az illetőknek legyen hová
|
 |
