Előszó

Sokat járkáltam szerteszét a világban. Álltam a San Genaro-templom erkélyén, bámultam a dicső Nápolyt s kék tengeröblét, az olthatatlan tüzü Vezuvval, Sorrento sötétzöld olajfaerdőivel, Castellamare és Posilippo piros-fehér házaival beszegve. A Szent Péter-templom tetejéről hallgattam a harangok zúgását, melyek a föltámadást hirdették az örök város lakóinak. A Mont-Martre csúcsáról bámultam le a világ fővárosának lázas nyüzsgésére. A norvég fjordok közt hallgattam az északi szél üvöltését, mely tán azért fájdalmasabb ott fönt, mert a szélvész testét az éles sziklák megtépik...

És mégis, és mégis... Mikor hazatértem csöndes otthonomba, éjszakai álmaimba nem lopóztak be Nápoly szépségei, Róma nagy emlékei, Páris gyönyörei s Norvégia vad tájai. Ébren, emlékemben sokszor visszavarázsoltam a napokat, melyeket ott töltöttem. De álmaim máshová vezettek.

Évekkel ezelőtt a Hargitán, a nagy székely havason utaztam keresztül. Teljes pompájában állt az erdő, az ég felhőtlen volt s a hálás madarak legszebb dalukkal dicsérték a Teremtőt. S mikor lassan kapaszkodtunk fölfelé, egyszer csak egy sírdombot pillantok meg, korhadt fakereszttel. Azután egy másik sírdomb, harmadik sír... negyedik sír... kereszttel vagy anélkül... A kocsis megemeli kalapját.

- Micsoda sírok ezek?

- Honvédsírok.

- Kik vannak alattuk eltemetve?

- Ki tudná a nevüket megmondani? Negyven esztendeje annak, uram. Elestek a forradalomban. Isten nyugosztalja meg őket haló porukban.

- Amen.

Hallgatagon haladtunk odább, a vadvirágos sírok elmaradtak.

...És amikor Branyiszkó csúcsán átkeltem, megint csak ott láttam a vadvirágos, elhagyott, besüppedt sírokat, korhadt, félredőlt fakereszttel... A fuvaros megemelte süvegét és keresztet vetve magára, imádkozott az ismeretlen halottakért...

Hallgatagon haladtunk tovább, a vadvirágos sírok elmaradtak.

Elmaradtak ébrenlétem óráiban is, de álmaimban ezek kerestek föl a nem a boulevardokon, a korzókon és a galeriák alatt, hanem elhagyott temetőkben és széttaposott sírok közt bolyongtam álomvilágomban.

...Egy holdvilágos tavaszi estén Nagykátáról Pándra mentem parasztszekéren. Szalmán fekve szundikáltam, amikor a kocsi megállt.

- Hol vagyunk?

- A Tápió hídja előtt.

...Ott álltunk a tápió-bicskei csatasíkon. A hold sárga fénye vonta be két oldalt a mezőt. És amint fölemeltem a fejemet, a sárga fényben újra megjelentek a korhadt fakeresztek, a behorpadt sírok... egy... tíz... S mikor fölugrottam és szétnéztem, szemem előtt, jobbra és balra, előttem és mögöttem a névtelen halottak keresztjeinek százai, ezrei sorakoztak egymás mellé... mintha tekintetem előtt megnyult volna a határ... a végtelenségbe láttam... az egész ország megnyílt előttem... s a meredek bércekről, a csöndes völgyekből erdők alól, patakok és zuhatagok mellől névtelen fakeresztek tárták felém száraz, fekete karjukat...

És ekkor megértettem, hogy mit mondanak ezek a fakeresztek.

Az ismeretlen hősök, a névtelen vértanuk, a kicsinyek, az elfeledettek emelik felém száraz csontkarjukat.

Azok, akik ezrével hullottak el a mezőn s jeltelen sírokban alusszák örök álmukat.

Azok, akik kimentek, a hír, a dicsőség legkisebb reménye nélkül... csak szenvedés, csak halál várt rájuk... de a nemzet becsületét megmentették.

Azok, akiknek csontjaikból emelkedtek a hadvezérek és államférfiak nagyságát hirdető emlékoszlopok s akiknek a dicsőségéről talán csak az esti szellő tud, mikor a sírjukon fakadt virágokkal suttogva játszadozik.

És akkor fölemelkedtem, levettem a kalapomat és két ujjamat a sápadt holdvilág felé emelve megfogadtam, hogy ami tehetséget Isten belém adott, azt a tehetségemet arra fogom használni, hogy az utolsó nemzeti éposz kicsiny alakjainak egy szerény monumentumot fogok állítani.

Így született meg ez a könyv.

Vannak benne való történetek, poros aktákból, egykoru levelek megsárgult betűiből, még élő kortársak szóbeli előadásaiból kihámozva. Vannak benne fantasztikus históriák, melyekkel az akkori emberek szilaj lelkét óhajtottam jellemezni... Némelyik történetben a magam merész álmait regélem el... Itt-ott vidámabb húrok pendülnek meg a mindennapi tábori életnek, a jókedvű, egyszerű katonafiúk, nemzetőrök gondolkodásmódjának ecsetelésére...

Szivemből jött. Fogadják a szivükbe.

Budapest, 1899, február 17.

R. V.