Utószó

...

Jelen gyűjteményünk célja a modern dán költészet bemutatása, de már magában azt se könnyű eldöntenünk, hogy tulajdonképpen melyik költővel és évszámmal kezdődött is el a modernizmus. Kezdetben Tom Kristensenben véltem rátalálni erre a fordulatot jelző költőre, akinek élete és működése mintegy átíveli a század első felét: 1920-ban debütált s utolsó könyve 1973-ban jelent meg. De, noha igen sokat tett hazájában az angol-amerikai költészeti modernizmus megismertetése ügyében, saját írásaiban nem mert eléggé messze menni az újítás terén. Látta ugyan a dán irodalom sok évtizedes elmaradottságát ezen a téren (az európai és amerikai modernizmus indulásának éveit, mint ismeretes, általában 1850-1870 közé szokták tenni, a szimbolizmusét 1870-1900 közé, az expresszionizmusét és egy sereg egyéb különböző izmusét az első világháborút közvetlenül megelőző időkre, kivéve többek közt a szürrealizmust, objektivizmust, fukcionalizmust, vitalizmust stb., melyek jelentkezését az 1925-1935 közti évekre, sőt esetleg még későbbre datálják). Mindezeknek az új eszmeiséget és költészeti felfogást, valamint formabontó törekvéseket magukban hordozó irányzatoknak az első nyomait csak az 1930-as évektől tudja felmutatni a dán költészet, s a költői modernizmus tényleges átfogó jelenlétéről csupán a második világháborút követő évtizedekkel kapcsolatosan beszélhetünk.

Kivel kezdjük akkor hát bemutatásunkat - s ami nem kevésbé fontos: kikkel folytassuk? Antológiaszerkesztők örök dilemmája ez, vagyis hát a költőket és alkotásaikat illető kiválasztás. Hiszen itt pusztán arról lehet csak szó, hogy ráirányítsuk a figyelmet néhány markáns, jellegzetes vagy különlegesen érdekes és értékes életműre. Sejtjük persze azt is, hogy egyikük-másikuk ki fog majd hullani az "idő rostáján". Nem akar tehát megfellebbezhetetlen érvényűnek látszani ez a válogatás, hiszen a célja csak az, hogy érzékeltesse a modern dán költészet sokszínűségét, esetleges sajátos hangvételét, sajátos színeit, sajátos motívum- és képvilágát, törekvéseit, gondjait, a besorolt versekben tükröződő dán életet, természetet, gondolkodásmódot - világot.

Legyőzve a felmerülő kétségeket, átbukdácsolva a különböző meggondolások Szküllái és Kharübdiszei közt, végül is Paul la Cour (1902-1956) bemutatásával nyitunk, hiszen a besoroltak közül időben is az ő első kötete jelent meg a legkorábban: 1922-ben. Ráadásul la Cour a 20-as években Franciaországban élt, ott tehát, ahonnan a kor legtöbb irodalmi és művészeti kezdeményezése kiindult. - Természetesnek találtam továbbá, hogy a két háború közti lírát Jens August Schade (1903-1978) és Gustaf Munch-Petersen (1912- 1938) bemutatásával folytassam, már csak azért is, mivel költői újításaikkal jelentősen járultak hozzá a modernizmus második világháború utáni szélesebb körű kibontakozásához.

A második világháború, azaz pontosabban Dánia német katonai megszállásának évei azonban alaposan lefékezték, sőt gyakorlatilag ténylegesen meg is akasztották a 30-as években beindult kezdeményezéseket. Az ellenállás költészete ugyanis nem formai kísérletezéseket és újításokat kívánt, hanem közérthetőséget, egyenes és félreérthetetlen beszédet, vagy ha úgy tetszik: agitatív, mozgósító, retorikus hangvételt. A csoport legismertebb tagjai Kaj Munk (1898-1944), Poul Sorensen (1908-1973), Halfdan Rasmussen (sz. 1915) és Morten Nielsen (1922-1944) voltak. Közülük Rasmussen nyert besorolást ebbe a gyűjteménybe, nem utolsó sorban későbbi életszakaszának jelentősége folytán.

Már a második világháború kitörését megelőző években több olyan lírikus is jelentkezett kötettel, akinek a művészi fejlődése aztán az 50-es és 60-as években teljesedett ki, például Tove Ditlevsen (1917-1976), Thorkild Bjørnvig (sz. 1918), Ole Sarvig (1921-1981), Erik Knudsen (sz. 1922), Jorgen Sonne (sz. 1925) és Frank Jæger (1926-1977). Ezeket a költőket, nemzedékük több más, itt név szerint nem említett tagjával együtt, kissé sommásan-elnagyoltan Heretica-csoportként emlegetik, a kor központi szerepet játszott folyóiratáról elnevezve őket, melyben többségük előszeretettel publikálta alkotásait. Legfontosabb közös jellemzőjük, hogy a háború és az azt követő évek eszmei zűrzavarából, a társadalmi és egyedi-emberi válságból metafizikai-vallási irányban keresték a szellemi-ideológiai kiutat. Költészetük arra is bizonyíték továbbá, hogy a modernisztikus áramlatok immár végleges győzelmet arattak Dániában is, és hogy a külföldi irodalmakban jelentkező új irányzatokat legkésőbb az 1960-as évektől nagyjából egyidejűleg adaptálták a dániai írótársak is. Ennek a korszaknak a prózaírói közül elsősorban Willy Sorensen (sz. 1929), Peter Seeberg (sz. 1925) és Svend Aage Madsen (sz. 1939) neve kívánkozik megemlítésre.

Nagyjából 1960-tól kezdődően gyökeresen új hangvétel kezd jelentkezni a dán lírában, gyökereivel mélyen a kor dán társadalmában beágyazva, noha a külföldi példák erjesztő hatását se nagyon lehetne letagadni. Legfőbb jellemzője ennek (kissé leegyszerűsítve persze) a kibontakozó jóléti társadalom ferdeségei, hibái, kinövései elleni heves tiltakozás volt, éspedig nem mindig és nem minden politikai színezettség nélkül. Az orosz családi hátterű, nihilista Ivan Malinovskit (1926-1989) és néhány kisebb jelentőségő költőtársát leszámítva azonban a csoport tagjai nem törekedtek radikális szociális változtatásokra, csupán a meglévő társadalom megreformálására. Központi alakjuk az újabb dán irodalom vitathatatlanul legsokoldalúbb egyénisége, Klaus Rifbjerg (sz. 1931), aki "Szembesítés" címmel 1960-ban kiadott verseskötetével mintegy szimbólumává vált ennek a protesztnemzedéknek. Úgyszólván minden műfajban maradandót alkotott, noha életművének legfontosabb részét lírájában véli a kritika meglelni. - Mellette és Malinovski mellett Benny Andersen (sz. 1929) versei kaptak még helyet gyűjteményünkben ebből az irányzatból - és természetesen annak egyik nemzetközileg is külön nagy figyelmet keltett alakja: Inger Christensen (sz. 1935). S ha már a megelőző három költőt is a régi hagyományos formák ellen lázadás jellemezte, akkor ez még kifejezettebben vonatkoztatható Christensenre, aki a fellépésekor (1962) még mindig virágkorát élő késői szimbolizmusnak teljes és heves elutasítására vállalkozott - elsősorban "Az" (1969) és "Ábécé" (1981) címekkel megjelentetett köteteivel.

Férje, Poul Borum (1934-1996), a dán irodalom egészének az 1960-as évektől haláláig központi és meghatározó szerepet betöltő egyénisége, nem kívánt ilyen messze menni, noha "Költői modernizmus" címmel 1966-ban közzétett tanulmánykötetétől éppen ő számítódott a legkövetkezetesebb modernistának. Mellettük meg kell még említenünk Per Hojholt (sz. 1928) és Hans-Jorgen Nielsen (1941-1991) nevét is. Henrik Nordbrandt (sz. 1945) viszont nem egészen véletlenül szerepel a legtöbb verssel gyűjteményünkben: ő ugyanis a mai dán líra egyik legmarkánsabb egyéniségének számít, aki, noha első kötete már 1966-ban megjelent, csak megkésve (igaz: most viszont annál nagyobb súllyal) került bele az irodalmi köztudatba - az utóbbi években már Dánián kívül is. Elutasítja az Inger Christensen-féle túlzásokat egy másfajta, szemlélődőbb, képekben és líraiságban gazdagabb költészet javára, egyenlőre azonban szinte szál egyedül állva még ezekkel a törekvésekkel a porondon, ámbár antológiánk utolsóként bemutatott költője, Pia Tafdrup (sz. 1952) számára se egészen idegenek ezek a törekvések. Tafdrup azonban sokban a korábbi, hagyományosabb kifejezési formákhoz látszik visszafordulni. Költészetében központi helyet kap az erotika, a női test érzéki tapasztalatvilágának, az élet szexuális élményanyagának szokatlanul merész ábrázolása.

Tafdrup antológiánk legfiatalabb költője. Természetesen nem teljesen véletlen, hogy éppen ő képviseli itt nemzedékét, bár választásunk majdnem olyan jogosan eshetett volna másokra is. Hadd említsük itt csupán Michael Strunge (1958-1986) vagy Bo Green Jensen (sz. 1955) nevét. Vagy esetleg folytathattuk volna a sort a mai posztmodern fiatalok egyikével-másikával. De őket inkább majd egy másik válogatásba kell egybegyűjteni, esetleg tíz vagy húsz év múlva.

...