Előszó

Kedves olvasóm, szívesen kibújtam volna a kötelesség alól, hogy ezt az előszót megírjam. A Don Quijote elé tett előszóval, nem volt olyan szerencsém, hogy kedvem legyen még eggyel próbálkozni. A bűnös ebben egyik barátom a sok közül, akiket életem folyamán inkább körülményeim, mint szellemem révén szereztem. Ez a barátom elintézhette volna, hogy szokás és hagyomány szerint a könyv első oldalára odateszi az én arcomat fába vagy rézbe metszve, a híres don Juan de Jáuregui adhatott volna neki képet. Ezzel kielégítette volna az én hiúságomat csakúgy, mint azoknak a kíváncsiságát, akik tudni szeretnék, milyen az arca és az alakja annak, aki ezekkel a történetekkel kimerészkedik állni a világ szeme elé. Barátom odaírhatta volna a kép alá: "Akit itt láttok, hosszúkás arccal, gesztenyeszínű hajjal, sima és nyílt homlokkal, élénk szemmel, görbe, bár arányos orral, ezüstös szakállal - húsz évvel ezelőtt arany volt - nagy bajusszal, kicsiny szájjal, fogatlanul - mert már csak hat foga van és azok is rossz állapotban, szerteszét dobálva, semmi kapcsolatban egymással - közepes, nem túl nagy és nem is kicsi termettel, inkább fehér, mint sötétes arcszínnel, kissé hajlott vállal és nem nagyon fürge lábbal; egyszóval ez a képmás a Galatea és a Don Quijote de la Mancha szerzőjéé, aki megírta a Parnasszusi utazást, a perugiai Cesare Caporalit utánozva és más munkákat, amelyek a szerző neve nélkül terjedtek el. Neve Miguel de Cervantes Saavedra; sok éven át katona volt, hatodfél esztendőn keresztül pedig hadifogoly, megtanulta hát, hogy a balsorsot türelemmel kell viselnünk. A lepantói tengeri csatában egy puskalövés következtében elvesztette a bal karját és ezt a sebet, ha csúf is, szépnek tartja, mert a legemlékezetesebb és legnagyszerűbb alkalommal szerezte, melyet az elmúlt századok láttak és a következők látni fognak; akkor, amikor a boldog emlékezetű V. Károly, a harci villám fiának győzedelmes lobogója alatt küzdött." Ha pedig ez a barátom, akire panaszkodom, nem tudna semmi mást felhozni a dicséretemre, én írnék saját magamra két tucatnyi dicshimnuszt, és ha névtelenül nyilvánosságra hoznám őket, növelném hírnevemet és elismerést szereznék szellememnek. Mert őrültség azt képzelni, hogy a dicshimnuszok mindig pontosan az igazságot mondják: a dicséret, csakúgy, mint a gáncs, sohasem megbízható és mindig túllő a célon. Minthogy azonban erre már nincs alkalmam és most itt állok arckép és magasztalás nélkül, kénytelen vagyok a saját nyelvemet használni; ez, ha hebeg is, még elmondhat néhány, talán hasznos igazságot.

Meg kell mondanom neked, nyájas olvasó, hogy ezekből az elbeszélésekből nem lehet holmi csirkeaprólékot csinálni: nincs bennük se láb, se fej, se belsőrész, se semmi hasonló. Ha egyik-másikban akad is szerelmi bonyodalom, az mind annyira erényes, a józan észnek és a keresztény szellemnek megfelelő, hogy olvasásuk nem fog rossz gondolatot kelteni se a könnyelmű, se az óvatos emberben. Címül azt adtam, hogy Példás elbeszélések, mert ha jól megnézed, nincs köztük egy sem, melyből ne lehetne valami hasznos tanulságot levonni. Nem akarok erre bővebben kitérni, különben megmutatnám, mennyi íze és erkölcse van valamennyinek együtt és külön-külön is.

Szándékom az volt, hogy országunkban olyan játékasztalt állítsak fel, amellyel mindenki elszórakozhat, anélkül, hogy ártalmára lenne; mert a tisztességes és kellemes szórakozás inkább használ, mint árt. Mert nem vagyunk állandóan a templomban, sem a tudomány csarnokaiban, és nem foglalkozunk egész nap üzleti ügyeinkkel, bármily fontosak is azok; vannak a pihenésnek is órái, mikor a fáradt szellem nyugalmat keres: ezért ültetnek fasorokat, keresik a forrásokat, ezért egyengetik a domboldalakat és ezért ápolják a kerteket olyan gonddal. Kimondom kereken: ha valamilyen módon rájönnék, hogy ezeknek az elbeszéléseknek az olvasása bárkit rossz gondolatokra vagy szándékokra bírhat, inkább levágnám a kezet, amely megírta, mint hogy napvilágra hozzam őket. Már nem vagyok abban a korban, amikor gúnyt űzhetek a túlvilági életből; hatvanötödik évemben járok, és kezem munkájából élek.

Azért vállalkoztam erre a munkára, mert hajlamom erre vitt, és mert tudtommal én vagyok az első, aki spanyol nyelven elbeszéléseket írt. A sok elbeszélés, amelyet spanyolul kinyomatnak, mind fordítás idegen nyelvből, ezek azonban eredetiek, nem utánzatok és nem is lopottak: szellememben fogantak, tollam által születtek és most a nyomtatás révén gyarapodnak.

Ezután, ha addig élek, megírom Persiles kalandjait, ez a könyv versenyre merészel kelni Héliodórosszal, ha merészségében nem lesz is eszeveszett; előbb azonban látni fogod, mégpedig rövidesen Don Quijote további kalandjait és Sancho Panza mókáit, azután pedig A kert heteit. A magam gyönge erejéhez képest sokat ígérek; de ki tehet zablát a vágyakra? Azt azonban vedd figyelembe, hogy ha volt bátorságom ezeket az elbeszéléseket a nagy Lemos grófnak ajánlanom, bizonyosan van valami rejtett érdemük!

Nem mondok többet, csak annyit, hogy az ég óvjon, nekem pedig adjon türelmet, hogy jól viseljem el mindazt a rosszat, amit jó néhány kifent elménc mondani fog rám. Isten veled!

Madrid, 1613. július 13.