Bevezető

E kötet tanulmányai a felfedezéstől, kérdésfelvetéstől a megismerésig és segítségnyújtásig ívelnek - témaköreikben kisebbségi, etnikai vagy vallási és kulturális közösségek megértését, helyzetük narratív-leíró bemutatását vállalják. A szerzők társadalomkutatók, akik szociológiai vagy pszichológiai, néprajzi vagy demográfiai, nyelvi vagy szociális kérdésekre építik megismerési technikáikat. emellett szinte mindannyiukban közös, hogy a kulturális antropológia módszereihez közelítenek, antropológiai kutatási helyzetekben, terepmunka során gyűjtött adatok és megfigyelések birtokában fogalmaznak meg teoretikus következtetéseket.

A szerkesztők tudatosan vállalták a témakörök szerteágazóságát, a sokszor lezáratlan tapasztalati anyag bemutatását. Tették ezt elsősorban azért, mert az antropológiai kutatásokban rendszerint lehetetlen lezártságot kivárni - ez sokszor a tanulmányozott közösség megszűnésével, beolvadásával, pusztulásával lehetséges csupán, hiszen minden együttélő csoport, kisebbség vagy többség, kultúra vagy identitás éppen a maga állandóságában és változékonyságában képes folyamatosan "tetten érni" vagy próbára tenni léthelyzetét és fennmaradásának módját vagy programját. A történészek vállalása, hogy múltbéli közösségeket vagy kortárs csoportok előtörténetét vizsgálják, valamint a statisztikusok és demográfusok teljesítményei, amelyek révén az antropológus kutató is adat-anyaghoz jut, illetve a nyelvek és vallások historikus (meg jelenkori) sajátosságait feltárók, akiktől ugyancsak nélkülözhetetlen forrásanyagot kap a közösségi kultúrák komplexitását kutató, kiegészül e kötetben a kisebbségkutatók mikroszociológiai és térségi szemléletmódjával. Így a tanulmányok egyenként kérdésfelvetésként is olvashatók, egy-egy írás más és más közösség(ek)be kalauzol el (látszólag el-eltérő módszerrel), együttes hatásuk pedig arra figyelmeztet, mennyire feltáratlan, lezáratlan és lezárhatatlan az élő kisebbségi-kulturális közösségek mikrovilága.

Tudatos szerkesztői szándék az is, hogy keverednek egymással a hazai, a környezetünkben élő, a közvetlen környékünkön lakó és a meglehetősen távoli kultúrák leírásai. Az eredeti szerkesztői szándék egy-egy hazai és határainkon túli tanulmány-válogatás volt - ám az olvasó is tapasztalni fogja, hogy akár a kutatói magatartás szempontjából, akár a tanulmányozott kultúra szereplői számára mennyire hasonlóak, egyediségükben is mi módon egymásra rímelőek a válaszok és a kérdések, amelyeket maguk a közösségek tekintenek érvényesnek. Lett légyen az Budapest-környéki település "minthaidentitása", Budapesten élő etnikai csoport kisebbségi kultúramegőrzési programja, csángó aprófalu megmaradás-kereső magatartása vagy indiai-pakisztáni falu nyelvmentő akciója, keleti vallás meghonosodása vagy szektás csoportosulás önfelmutató érvkészlete - mindegyikük "minoritásként" fogalmazza meg magát, kisebbségi kultúraként vállalja identitását és küzd a hovátartozás intézményes biztosítékaiért. A kutató pedig, ha felkészültsége, megismerő eszköztára, beilleszkedési attitűdje engedi, föltárhatja, megnevezheti és utóbb értékelő leírásban közzéteheti tapasztalatait ... - mindeközben azonban maga a helyszín, a szereplők, a feltételek és perspektívák is változnak, s aligha esélyes, hogy még egyszer ugyanott, ugyanazok, ugyanúgy mondják el ugyanazt...! Ez "egynapélősége" az embernek, változékonysága a társadalmi tényeknek, s interpretálása mindannak, aminek a kutató birtokába juthatott, súlyos felelősséget ró a kutatóra, a kisebbségi kultúra megszólaló képviselőire, sőt az olvasóra is. Nincs "utolsó pillanat", vagy "24. óra." mert holnap is van huszonnégy...! Nincs "objektív tény", amit ne lehetne másképpen elmondani, másképpen rögzíteni és másképpen visszaadni! Nincs "egyszer használatos" tanulmány, "egyszer elolvasni elég!" dokumentum - hanem folytonos-folyamatos narratívák vannak, melyekben, melyek által, s melyek mögött is a változékony világ található, változékony közösségekkel és még változatosabb kultúrákkal.

Amelyek nemcsak önmagukon belül, hanem a kutatóhoz való viszonyukban, mindenfajta tudományos megközelítésben, kisebbség és többség harcában, félelmekben és reményekben, értékekben és alkalmiságokban, állandóságokban és félmegoldásokban is az emberi lét lehetséges teljességét formálják. Minden kisebbségi kultúra önnön léte és öndefiníciója is sokszor a többség létéhez és definícióihoz illeszkedik. Minden kisebbségi és többségi kultúra hatással van egymásra, kihívásokkal és válaszokkal, kérdésekkel és kényszerekkel, kölcsönösséggel és kizárólagossággal határolva. A kisebbségi kultúrák talán egyik legalapvetőbben - általánosan igaz - jellemvonása, hogy nem szükségképpen kisebbségiként határozzák meg magukat, hanem sokszor az egyedül érvényesként, sokszor a továbbélés akadályaként vagy az asszimiláció feltételeként érzékelik önnön másságukat, megint máskor nincs vagy nem is volt környezetükben olyan hatás, amely korlátozta volna létük kontinuitását.

Egyedinek lenni, s ebben hasonlítani másokhoz - részben ellaposító közhely, részben életveszélyes ostromállapot élménye. Nemigen van azonban olyan kultúra, amely ezt a kettősséget egyszersmindenkorra fölszámolhatná úgy, hogy magamagát megőrzi. Miként az egyszeri ember, ha nem statisztikai adatnak vesszük, hanem teljes bonyolultsággal és sokoldalúsággal saját és közösségi létében résztvevő, abban helyét kereső személyiségnek, csoport-tagnak, kultúra-hordozónak...: állandó is, de változik; alkalmazkodik is, de kölcsönhatásban áll másokkal; egyszerű szerepekre és funkciókra redukálhatóan működik, mégis megismerhetetlenül gazdag...

A kulturális antropológia, mely ennek a képletekre nem egyszerűsíthető világnak megismerő és értelmező tudománya, talán épp azzal járulhat hozzá a kisebbségi lét, a kulturális másság, a változó és többrétegű identitás megnevezéséhez, ha az etnikai-kulturális komplexitás felé közelítve megosztja tapasztalatait nemcsak a kisebbségkutatókkal, nemcsak a nyelvész, a pszichológus, a vallásszociológus, az igazgatásjogász, a társadalomtörténész vagy a politikai földrajztudós kortársakkal, hanem magukkal a kutatott közösségekkel is. Miként a kisebbségek kutatóinak, akként az antropológusnak is létfeltétele, hogy tudása, résztvevő megfigyelési tapasztalata ne csak "érvényes" legyen a szó társadalomtudományi kontextusában, hanem reflektáljon is a közösségek kérdéseire, tárja elébük a máskéntgondolás lehetőségét, hasson vissza rájuk, hogy majdan újabb kérdéseikkel a kutatók újabb kérdéseit csalogassák elő. S ha a közép- vagy kelet-európai kisebbségkutatás legfőbb hagyományainak egyike volt a "lehet-e kisebbséginek lenni?" kérdés megfogalmazása, járulhasson hozzá korunk antropológiai-kisebbségtudományi kutatása ahhoz a válaszhoz, amely további, s ennél mélyebb, felelősebb, sokrétűbb megfontolásokra késztethet mindenkit. Az antropológus a tanulmányozott kultúra (kissé önjelölt) szószólója, hírnöke, "beszélője" (a kifejezés Mario Vargas-Llosa által leírt értelmében), egyúttal tolmács is a "többségi közösség" felé... S ha már "többségkutatás" önálló diszciplínaként (még) nincsen, lehessen a kisebbségkutatás a többség tudását is szolgáló. A kötet tanulmányírói ezt vállalták, s ez nem is kevés... A vállalás valódi értékéről pedig talán a többségi tudás gazdagodása, árnyaltabbá válása, toleránsabb működésmódja lesz képes visszajelzést adni.

Mert azt reméljük, hogy képes lesz...

a szerkesztők