Bevezetés

Ez a munka mintegy összetartozik Szájrul szájra könyvemmel.

A szálló ige és a mendemonda "két atyafi gyermekek". Mert rokon a nyelv kincsévé lett idézet és a köztudattá vált históriai pletyka. Mind a kettő szájrul szájra jár, mind a kettő nemzetek lelkének megnyilatkozása. Hasonlatosak a kelendőség dolgában is. A világ legmélyebb elméinek gondolatai, a legnagyobb művészek remekei nem repülnek szét olyan gyakran a szálló ige szárnyán, mint az olcsó, hétköznapi portéka. A világtörténet igaz tanulságai, hiteles adatai nem forognak annyit az emberek ajkán, mint a mendemondák. A históriát kevesen tudják; a furcsaságokat ellenben mindenki ismeri. Szóval az igazság nem olyan kapós, mint a hazudság.

Hazudság! Nem szívesen írtam le ezt a szót. De erről a könyvről szinte mindenki azt fogja mondani, hogy a ,történet hazudságaival' bíbelődik; mert az ilyes munkákhoz már egészen hozzátapadt ez a frázis. Hát a mendemonda, ha már épp igen rideg definíciót akarunk csinálni, csakugyan hazudság. Én azonban nem ítélem mindig annak, mert legtöbbször nincsen meg benne a rosszhiszemű szándék. Vannak rút történethamisítások, célzatos rágalmak. De ezek - mintha csak a magyar lélek nem tűrne magában salakot - nálunk alig váltak köztudattá és nem tartoznak a mi históriai mendemondáink kincséhez. Mert, hiába, kincs ez a sok valójában értéktelen dolog is. Feltárja gondolkozásunkat, érzésünket, világot vet egész korszakokra, számot ad szeretetünkről, gyűlölségünkről, tudásunkról, ízlésünkről - épp úgy mint a szálló ige.

A mendemonda szereti a nagyot nagyobbá a szörnyűt szörnyűbbé tenni. Megnyugvást keres képzelt büntetésben, mikor a földön nem talált igazságszolgáltatást. Gyanakszik és kémlel. Csupa nemzeti hiúság. Sóvárog a dicsőségre. Az ellenséget pusztítja. Isteneket alkot szeretetében, ördögöket teremt gyülölségében. Aztán olyan mint egy kuriózumkedvelő művészlélek: kedves neki minden festői, minden romantikus, minden furcsa, minden elmés, minden csattanós dolog s ha nincs ilyesmi a közelben, csinál. De a valószínűség és a józan ész ellen ritkán vét, mert kedveli az igazságot a koholmányban. Szóval mindig jóhiszemű. Ezért, mikor mendemondákat hüvelyezünk, legtöbbször rábukkanunk a szecska közt a gyöngyszemre: a pletykában az erkölcsi értékre.

Nem igaz, hogy Mátyás király negyvenezer deákot befogadó akadémiát akart építeni; nem igaz, hogy könyves házában ötvenezer kötet volt; de ezek a nagyzások reá vallanak, mely határt nem ismerőnek ítélte a világ az ő tudománykedvelését. Nem igaz, hogy Báthori Erzsébet leányvérben mosdott; de ez a rege festi öldökléseinek rejtelmes céltalanságát és megoktat bennünket arra, hogy a csejthei vérengzések psychopathologiai nyitját az egykorúak nem is sejtették. Nem igaz, hogy gróf Zrínyi Miklóst, a költőt, a bécsi udvar gyilkoltatta meg s a vadászszerencsétlenség csak ürügy; de ez a gyanu feltárja előttünk a kor képét s az emberek szívét: hogy mit nem tettek föl az osztrák ármányról. Nem igaz, hogy Haynau a boncolóasztalon fölébredt; de leírhatatlan gyülölségről és az ég bosszújára való sóvárgásról teszen tanuságot, hogy a régi sötét történetet reá forgatták az aradi vérbíróra.

Ez a könyv az igazságot keresi. Holott csak furcsaságok gyűjteménye és nem is akar egyéb lenni. Írója nem történetbúvár. Pragmatikába és kritikába avatkoznia nincsen jussa. Amit a tudományos ítéletekből közöl: egyszerű idézetek. E dologban alig tett egyebet, mint hogy végiglapozott egy csomó könyvet olvasója helyett; és minden eredetiség követelése nélkül elmondja: mely stádiumban van ma egy s más kérdés. A holnap talán mást fog tudni, mint amit a ma tud. Adhuc sub iudice sis est igen sok dologban. Bármikor előállhat egy-egy szaktudós, a hagyomány Bánk bánját és Zách Kláráját védelmezni a forrásokból rekonstruálttal szemben. Majd ismét egy más, aki visszahelyezkedik a mai álláspontra. Ezek a függő kérdések engemet, a gyűjtőt, nem illetnek. Az én dolgom csak az volt, hogy magyar szemmel válogassam össze a matériát és magyar lélek szerint feldolgozva adjam a közönség elé. Amit elvétve mégis a magam véleményeként mondtam, alig egyéb a garrula senectus közeledésénél, melyet hiába akar az ember eltávoztatni. Bírálóim dolga megrostálni mindazt, ami énemből, szinte akaratom ellenére, e könyvbe került.

...